Folytathatnák a nők?

Folytathatnák a nők?

A társadalmi világnak női és ennek tükrében férfi (bár erről ritkán beszélünk, mert minden nap férfinap, ugye) „tagozat”-ként való percipiálása és intézményesült politikai leképezése, nem új keletű, mint ahogy azok a magyarázat-kísérletek, és főként hatalmi elrendeződések sem azok, melyekkel tulajdonképpen legitimálni igyekeznek a férfiuralom akár legelrugaszkodottabb formáit (házasságtörő nők nyilvános kivégzése, csiklócsonkítás, stb.), vagy legalábbis behatárolni a nők társadalmi mozgásterét („a nők helye a fazék mellett van a konyhában”), az élet legkülönfélébb területein. A nemek szerint többlépcsős (hierarchikus és szegmentált) társadalmak, a patriarhális rendre épülő társadalmi intézmények megindoklására kialakított maszkulin ideológiák igen szerteágazóak, és a biologizáló – a nemek közötti egyenlőtlenségeket, a nők alávetettségének alapjait biológiai/alkati különbségekkel magyarázó – ideológiáktól, az ettől kifinomultabbnak tűnő, mindenféle émelyitően ál-humánus, és főként fundamentalista vallási barlangképekre alapozott ideológiákig, széles skálán mozognak. Ezzel kapcsolatban szögezzük le, hogy a társadalmi nemek (gender) és a köztük levő (különösen hatalmi) viszonyok alakulásában a biológiai különbségeknek nincs meghatározó szerepük, ugyanúgy, mint, ahogy a rasszok minimálisan eltérő genetikai állománya semmiféle megbélyegzést, alávetést, kirekesztést, stb. nem indokolhat; a nők és mindenféle más „kisebbségek” társadalmi sorsát és pozícióját, nem biológiai másságuk határozza meg, hanem az a társadalmi és kulturális építmény, mely a nemek közötti különbségeket hierarchizálja, és úgy tűnteti föl, hogy a patriarhális rend a világ „rendje”, minden más elrendeződés, a nemek közötti kiegyensúlyozott és egyenlőségen, stb. alapuló rend pedig, valamilyen értelemben patologikus, vagy deviáns. Ezért is megdöbbentő – már az erre, és egyáltalán a társadalmi problémákra érzékeny emberek számára az –, hogy  a kisebbségek hátrányos megkülönböztetésére, elvben és programatikusan oly érzékeny politikai szervezetek, teljességgel érzéketlenek a nők problémái, kirekesztése, stb. iránt, a maszkulin, és bigott nacionalizmus hívei, akik női problémákkal „nem foglalkoznak”. Azokat majd a megfelelő „tagozathoz” utalják, ahol, mint kisovodások másod-harmad rangig jutott női politikusok eljátszadozhatnak a gondolattal, hogy mi lenne, ha ... ők is labdába rúghatnának, ... na nem most, majd egyszer, ... talán. Addig is hol valós, hol meg elképzelt, illetve ál humanitárius vagy karitatív tevékenységekben „tehetik magukat hasznossá” a férfiuralta politikai establishment számára, úgymond a „kezük alá dolgozhatnak” a nagyoknak, stb[i]. Értem én, hogy a mizogin gesztusok egyrésze fölvett attitűd, utánzás (rossz értelemben vett mimikri), hiszen a mai magyar politikai mainstream immár kinyilatkoztatott alapállása a bigott (ál)kereszt(y)ény és fundamentalista nőellenesség, illetve a száz éve még maszkulinnak tűnő szimbolikusan is kirekesztő, és nőket alázó gesztusok fölmelegítése (a miniszterelnök szíves közléséből tudjuk, hogy a magyar alapjáraton, politikailag inkorrekt és macsó, afféle félázsiai tahó, olyan „fehérvárihuszáros”, meg „vak komondoros” – magyarán persze frusztrált és elmaradott) a menő odaát. Akkor is ritka, hogy egy viszonylag nagy társadalmi és politikai csoport, mint a rommagyarság, ne ismerje föl és ne legyen képes fellépni a nők és minden más kisebbség érdekében, akkor amikor, szemmel láthatóan, éppen olyan típusú problémák miatt szenved – kisebbségi elnyomatás, kirekesztés, hátrányára kialakított ethnic order, stb., stb. –, mint más kisebbségi embertársai. Bányavakság ez, amit vagy kinövünk, vagy afféle egzotikus skanzenvilág leszünk Európa peremén, hoz ez valami kis perselypénzt, csak ahogy mondani szokták, ez megélhetéshez kevés, éhenhaláshoz meg éppenséggel sok, persze állandóan rinyálni, azért még lehet.

A nők egyenjoguságát és társadalmi elismerését, valamint esélyegyenlőségét és sajátos identitását elismerő, stb., és kivívását zászlajára tűző mozgalmak és csoportosulások is számosak (legkevesebb a liberális, a marxista és a radikális feminizmust érdemes fölemlíteni), na persze nem itt, hanem a fejlett nyugati országokban, melyek alkonyát frusztrált férfisereg rebesgeti, és bukását reméli, temetné akárcsak a multikulturalizmust[ii], ja persze mindezt a kisebbségi jogok rendületlen, és lánglelkű harcosaként. Nincs is széles e határban harcos feminista mozgalom – igaz tisztelet azoknak, akik megpróbálják mostoha körülményeink között is megérteni és élesztgetni, ezt a jobb sorsra érdemes, ideológiát és mozgalmat –, nálunk ez is az ellenreakcióval kezdődik („úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött” című, örök hányászöld nóta dallamára). Történik ugyanis, hogy egy számottevő szájbercsoport a „férfiakat” kezdte el keresni, fényes nappal, petróleumlámpa fényénél, a ködös/jeges csíkország monitorjain. Jól tudom, hogy nincs az a közép afrikai, vagy távolkeleti szexuális perverzitás, ami mellé, vagy annak érdekében, stb., és ugyanakkor ellene, ne lehetne kilencvenezer fb lájkot begyűjteni. Mégis föltűnő, ahogy a „férfiak klubja” tagsága rohamosan bővül, valami eszméletlen frusztráltság munkálhat itt (és persze téves kódolás), sötét mizogin nyavalya, amin egyszerű kibeszélés talán már nem is segít. Az alapító mintegy természetesen, semmit nem akar kibeszélni, férfierényeket keres és vissza akar menni a múltba ezek fölleléséhez (retrótópia?), de „női oldalról, s dolgokról” még csak nem is beszél, azok számára tabuk! S, ami még föltűnőbb, hogy egy jól pozicionált internetes portál riportere egy örökkévalóságig hagyja járni horkolós verklijét, a lopakodó hímsovén szöveget, mely minden támpontot nyújtó kontextualizálás helyett, toborzót és önreklámot nyomat, azt dünnyögi: „a férfi értékek képviselete erőteljes hanyatlásban van, a férfiak visszahúzódóban vannak”, és ezért a nők helyett (sic!) is kérdezi, hogy „hol vannak a férfiak”? („A fijjuk a bányában dógoznak” – ennyit talán magától is tudhatna!). S, akkor ő majd demagógiájával előre tőr (hisz „előgondolkodik” ő – sic!) és megmutatja mit jelent „igazi” férfinak lenni. De ugyancsak egyfajta maszkulin és hímsovén vélt/vagy valós „társadalmi igény” nevében ellenez a rommagyar politikai osztály, mindenfajta szexuális kisebbségekkel kapcsolatos hátrányos megkülönböztetés felszámolására tett kísérletet[iii], nemcsak idehaza, de Európában is.

A román társadalom és politikai osztály ebben (is) jobban teljesít, hiszen ásatag KGBélák és levitézlett bájgúnárok, (alias Dajcstompikák), no meg kiugrott papok helyett talpraesett és hatékony női politikusokat küldött az EP-be. Akik nem csak jó képet visznek az országról, hanem hatékony és gyakorlatias politikusok is, hadd soroljam föl néhányukat, a teljesség igénye nélkül: Renate Weber, Norica Nicolai, Daciana Sarbu, Adina Valean, Monica Macovei, és nem utolsó sorban Corina Cretu – aki közben európai biztos lett. De (a sok rossz példát mutató „nőies” politikus mellett, akik közül a „szőke ciklon”, a „Bősze szőkéje” a legkiemelkedőbb) van két valóban üde foltja a belpolitikának is, Alina Gorghiu, pártelnök (vajon hány generáció múlva vetőtik föl, hogy magyar pártnak nő legyen az elnöke, kishazánkban?) és Rovana Plumb, aki nemcsak szociális ügyeket visz a kormányban, hanem a szociáldemokrata párt választmányának elnöke is immár.

A nők emancipációjával mért elmaradottságunk fényévnyi, védjük meg tehát a férfiakat, kard ki kard ...!

---

[i] Mielőtt Bíró Rozália vagy Hegedüs Csilla – akiről tudva tudom, hogy 3 egész 7ig kultuszminiszter volt, che un'eccezione rinfrescante, hogy úgy mondjam – rám reccsennének, hogy az élet a tagozatban mily nagyszerű, hadd mondjam, hogy a nő-tagozatosdi (akárcsak a kereszt(y)ény, és minden más női önképző, és  tollfosztó körök) a patriarhális rend részei: újratermelik a társadalmi távolságot, a hierarchiát, az uralkodó férfinépség, és az alávetett fehérnépség között! Ha, valaki a nők egyenjoguságának állapotáról, azok társadalmi státusáról érdeklődik fölösleges a “nőtagozat” kalácssodró és gyapjúsütő tevékenységét fölhozni, még példának sem jók!

[ii] Nálunkfele (Csík) megmecskent hebrencseknek mondanák, kik férfiasságuk elmúltán sóvárogva, világfájdalommá, sőt galaktikus léptékű félelemmé nagyítják (prosztata okozta?) magánbetegségeiket, a médiák viszont hozzák kesergéseiket, szaporán. Hogy aszongya, a nyugati világ belefulladt szekularizmusába, hedonizmusába és rossz (sic!) munkamoráljába, elvesztette gyűlölködő és agresszív férfiasságát, bezzeg a jó macsó muszlim terroristák, kik fejeket vesznek tüstént és dalolva, azok csak az igazi férfiak, kezüket nem köti a pc beszéd és agyukat nem zavarja a multikulti, ugye! Észre sem véve, hogy a gyűlöletet tekintik férfias vonásnak és a toleranciát férfiatlanságnak!

[iii] Papi és egyéb bigott EP képviselőink a hasonneműek házasodási jogának, és az LMBT jogok, megtagadása okán, arról is megfeledkeznek, hogy ugyanazzal az ellenszavazattal a halálbűntetés mellett foglalnak állást, és az őshonos kisebbségek jogainak elismerése ellen, biztos, hogy ez is „az istenadta nép akarata”, Winkler és Sógor urak?

100 napos elnöki magány

100 napos elnöki magány

A politikai, illetve közéleti káosz teremtése és fenntartása, annak kifizetődő, aki végül fölülkerekedik rajta, és „új rendet” teremt a régi romjain. Az igazodási pontok fölfüggesztése, vagy legalábbis sűrű köddel való elárasztása egyébiránt, a társadalom számára roppant veszélyes játszma, hiszen erodálja a közerkölcsöket, rombolja a morális tradíciót, ami egy-egy társadalom számára önazonosság kérdése, emellett pedig a demokrácia intézményeinek kiürítését jelenti, már ha, társadalmunkban, valaha is volt igazi tartalma azoknak. Ami ma a romániai közélet színpadán történik az lényegében – mert természetesen régebbről való elemei is vannak a dolognak – a Basescu-féle maffiaállam bomlásterméke, és mint ilyen, megmutatja az intézmények végletes kiszolgáltatottságát, a „vezérnek” való alárendelését, és a strukturális korrupció (state capture formában való) egyeduralmát, a zsákmányszerző, mindent lerabló és kifosztó hatalmi játszma mélységét és határtalanságát. Az általános diagnózis bonyolultságát valamelyest sűrítve, a korrupció kialakult betegségét rákos daganathoz és annak áttételeihez hasonlíthatjuk. Nincs ma a politikának olyan központi vagy helyi színtere, beleértve az ágazati vagy közpolitikákat is, melyen ne az illető területen működő korrupció és maffiahálózatok határoznák meg az ügymenetet.  És az etnopolitikai értelmezések csak tévútra vezetnek, ha azt gondoljuk/mondjuk, hogy minket a rommagyar kis társadalmat ez nem érint, nem csak magunkat áltatjuk, hanem alaposan tévedünk is. A rendszerré tett korrupció eredménye, hogy még felvetni is fölöslegesnek tűnik egy-egy ágazat reformját, hatékonyság növelő átalakítását, hiszen minden intézkedés, és új szabályozás kisíklik – ha nem egyenesen ellenkező hatást (pervers effect) vált ki –, belefullad a korrupció mocsarába. Akár közigazgatásra gondolunk, akár gazdasági, szociális, oktatási, egészségügyi, stb. ágazati politikákat tekintünk („szakpolitikának” nem mondhatom – mert ide hallszik a rendszer embereinek harsány nyerítése, még a szó hallatán is!), legfontosabb összetevője és szinte egyetlen raison d’etre-je, létének értelme, az illető területen megvalósítható zsákmányszerző tevékenység hatékonysága: a csúszó-, kenő, be-, és lelépő díjak, le-, és kifizetések, titkos vámok, és piszkos pénzek, sőt már az egyenes rablás területei mindezek; föl sem merül a polgárközpontú ügyintézés, a gyerekközpontú oktatás, a beteg érdekét szem előtt tartó gyógyítás – a rendszer résztvevői azt hiszem jókat röhögnek markukba, ilyesminek a hallatán is – kizárólag a lefölözhető haszon lebeg a rendszer minden (tisztelet a nagyon kevés baleknek, aki még eredeti rendeltetésének megfelelően működteti, vagy legalábbis képzeli el a közintézményeket és felelősséget érez az ilyen célok iránt) irányítójának szeme előtt. Ma az uralkodó elit szinte egyetlen működési módozata a korrupt hálózatok kiépítése és fenntartása,  minden eszközzel (olyasmi ez, mint amiről C. W. Mills ír, mondván, hogy az AEÁ történetében, az 1866 és 1929 közötti időszak „az őszinte korrupció korszaka” volt, ami az általános válságba torkollt, és amiből Roosewelt és „New Deal” politikája vezetett ki), és minden számbavehető területen. A minél nagyobb zsákmány – a hatalom hozadékaként fölfogott „jogos profit” –  a politikai válallkozás célja, a választások, nem a megválasztott képviselők közérdekű ténykedését célozzák, azt, hogy a legjobbak kerüljenek pozícióba, hanem a közvagyon szétrablásának szereplőit, a kiváltságosakat és – egyelőre legalábbis – az „érinthetetlenek” körét jelöli ki csupán. És ha a megválasztott előljárók hivatalukat profitmaximalizálásra használják, a közérdek ellenében ténykednek, akkor mit mondhatunk a kinevezett, a közigazgatási intézmények élén ténykedő „mandarinokról”, hivatalukat „profittermelő eszközként” felfogó hivatalnokokról? Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kinevezett hivatalnokok több irányban is elköteleződtek a zsákmányszerzésben: egyszerre volt kötelességük, korrupt pénz, pontosabban, (legnagyobb úr a „comision”) a kinevezőnek/pártfogónak/patrónusnak való jutalékszerzés, a pártkassza feltöltése, és végül, de nem utolsó sorban a családi büdzsé gyarapítása a „szent kötelesség”, de hagyni kellett ellopnivaló pénzt a személyes klientúra ellátására, megkenésére is, hiszen végül ők működtetik/ték a rendszert, és juttatni kell/ett a médiáknak is, hiszen ők biztosították/ják a ködöt, a paravánt, aminek fedezékében a rendszer élt/él és virágzott/ik. A kettős könyvelés – egyfelől a látható, „hivatalos”, kozmetikázott és/vagy elkent költségvetések mellett, a korrupciós hálózat fenntartására fordított „láthatatlan” alapok képzésének és elköltésének kiterjedt rendszere méretét tekintve nem lehet/ett kevesebb az elsőnél! – országos rendszerének teljes regionális és szubregionális, egészen település-szintre leágazó rendszere alakult ki, beleértve a hatalommegosztás elvéből következő intézmények, a médiák és mindenek előtt az (i)gazságszolgáltatás rendszerét is!

Fogalmam sincs, hogy az elnök és/vagy tanácsadói átlátják-e a helyzet bonyolultságát, a szűkszavúság ebben az értelemben nem segíti az elemzőt, hogy ami történik Johannis megválasztása óta az egy átfogó politikai stratégia része-e vagy, ha úgy tetszik, spontán maffiaháború? Minden esetre a korrupcióellenes fellépés – legalábbis külsőre és egyelőre – a leginkább az önfelszámoló totális maffiaháborúra emlékeztet. Szerencsére a szereplők nem lelövik, hanem följelentik („felnyomják”) egymást az ügyészségen, a rendőrség, illetve (i)gazságszolgáltatás, pedig szándékosan vagy sem, késve érkezik a helyszínre, kivár és könyveli a veszteségeket, mint az másodosztályú hollywoodi gengszterfilmekben szokás. Olyanszerű helyzet van kialakulóban, mint mikor elszabadul és teljes sebességgel rohan a végállomás fele egy metrószerelvény, rajta a teljes politikai és közéleti elittel. Ha valakinek az utolsó másodpercben sikerül lefékezni a vonatot, akkor a fejüket vesztett, bepánikolt utasok talán még mentálisan újraprogramozhatók: maga a rendszer újraprogramozható (reset), és esetleg radikális reform következhet. Ha falba szalad a szerelvény, akkor újra kell majd kezdeni. Van elmélet, ami szerint az igazi reform csak a régi intézmények teljes elpusztításával, csak a működésüknek födelet adó épületek lerombolásával lehetséges.

Száz napos az új elnök és az általános és sokirányú morális pánik közepette, mely a maffia hörgéséből származik, és amelyet a médiák csak fölerősítenek, kitart a korrupcióellenes föllépés mellett. De még – megérzésem szerint – semmi nem dőlt el, egy politikus (akiről általában tudjuk, hogy mindig magányos) legnagyobb erénye a ritmusérzék, hogy jól időzít, Johannis még nem bizonyította animal politicus-i képességét. Létfontosságú, hogy helyesen mérje fel a helyzetet, és jókor állítsa meg a maffiaháború-szerű „korrupcióellenes harcot”, hogy határt szabjon a káoszban. A határt „lefele” kell szabni, és fölfele eljutni a korrupció csúcsáig. Az első száz napban még nem dölt el, hogy Johannisból Roosewelt lesz-e, aki újítással, új társadalmi léptékű szövetséget, és új politikai kurzust indít, vagy Putyinként fog viselkedni, és élére áll a maffiának? Ma, az elnök messze a legnépszerűbb politikus (bizonyos értelemeben akár európai léptékkel is, hiszen a legtöbb, mintegy másfél millió fb követője van!), a nemzetközi konjunktúra is kedvez neki (Románia, szemben Magyarországgal, külpolitikai téren jól pozicionált), hogy mire használja bizalmi tőkéjét az rajtunk is múlik.

Bizalmatlansági tőke

Bizalmatlansági tőke

A médiapolitizálás, mely a (késő és/vagy poszt) modern politikai rendszerek sajátja, azt feltételezi, hogy a politikai ténykedés „látható” és látványos oldalának megnő a szerepe – a kulturális nyilvánosság celebjei mellett – a leggyakoribb a politikusok, és a hozzájuk kapcsolódó szakértők, jelenléte a médiák minden formájában. A politikai osztály éppen olyan gyakori vendége a tévéző társadalom nappalijának, vagy éppen olyan gyakran van jelen az internet nyilvánosságában, mint a zenei világ, vagy a film, és más művészetek, illetve a szórakoztató ipar képviselői. Percepciójuk is hasonló (strukturális homológia), vagyis elvárják, hogy ugyanolyan „érdekesen”, röviden és (köz)érthetően, stb. beszéljenek a politikai közélet dolgairól, mint a szórakoztató ipar népszerű szereplői, hogy amikor adásban vannak szórakoztató módon, és nyelven adják elő – lehetőség szerint – azt, amit hallani/látni szeretnének. A politikusok, ebben a vonatkozásban, a színészek kenyerén osztoznak és konkurálnak is velük, szerepeket jelenítenek meg, adnak elő (a politikai performansz ugyanolyan szimbolikus eszközökkel működik, mint a valódi színészek teszik), forgatókönyvek szerint viselkednek, előre megírt szövegeket mondanak föl, stb. Úgyszólván a színpad maga a média, a stúdió, a virtuális háló, a rádióhullám, a tévékép és persze a hálózat másik, befogadó/humán, stb., része, a hallgatók/nézők/olvasók sokasága. Ha nincs média, azaz színpad, akkor a politikai előadás is elmarad, illetve szétesik, (végletesen szegmentálódik) és a politikai üzenetek nem juthatnak el a „közönséghez”, lényegében megszűnik maga a politizálás. Mindig is lesznek politikai titkok, ezek viszont éppen hogy fölkeltik a nyilvánosság és a közönség érdeklődését, és ilyen értelemben csak szimbolikusan titkok, maguk a titkosítók sem hihetik – ha valódi politikusok -, hogy elhallgatott, elrejtett dolgaik föltáratlanok maradnak, a hatalom működése maga kizárja, hogy ez megtörténjék. A médiák színpadán előadott politikai játszmák természetéből fakad, hogy nem maradhat titok még a politikusok magánélete sem: a médiaszereplők és a közönség nem tud titkot tartani, és még hatalmi (lényegében erőszakos) eszközökkel sem lehet ezt kieszközölni. Ha valamit titkosítanak, az még inkább felkelti a nyilvánosság kiváncsiságát, az még inkább reflektorfénybe kerül és előbb, vagy utóbb, de kiderül. Különös tehát, hogy az autokratikus, vezérelvű politikai hatalom minduntalan megkísérel titkos eszközökkel és elhallgatással, elhallgattatással manipulálni, aki így tesz, aki azt hiszi, hogy tehet vagy mondhat olyasmit, ami örök időkig titokban marad, nem ismeri a hatalom természetét, és félreérti a nyilvánosság szerepét. Következésképpen a médiapolitizálás teljes csődje a cenzúra, illetve a dolgok elhallgatása, hiszen amikor a politikai élet elsősorban a médiák, a nyilvánosság terében jelenik meg, illetve az „eszmék piaca”, a társadalmi dialógus minden formája, a médiák logikájának és szerkezetének felel meg, az elhallgatás, vagy elhallgattatás antipolitika.

A régiónkra jellemző, több hullámban és változó formában, de újra és újra fellángoló médiaháborúk – ki uralja a nyilvánosság tartalmát, ki az aki megmondja a tutit, és főként kinek vannak meg az eszközei ahhoz, hogy kisajátítsa a médiák terét, stb. – a demokratikus rend, a jogállamiság alapintézményeit ásták alá, és végső soron, magát a politikai mezőnyt a maga egészében hiteltelenítették. Az a reflexszerű és át nem gondolt gesztus, amellyel minden új politikai establisment, vagy új parlamenti többség és kormány, megpróbálja újraprogramozni a médiákat, nemcsak a szólás és vélemény szabadságát, stb. kezdi ki, hanem az egész politikai osztály bizalmi tőkéjét éli fel. Romániában a jellemző, hogy a médiákat jobb- és baloldalról próbálják meg befolyás alá vonni, és a játszma nemcsak a közmédiára (állami tv és rádió, stb.), sőt nem is elsősorban a közmédiumokra irányul, hanem a hírtévékre, és egyéb magánérdekeltségű médiákra. Magyarországon ma már egyik oldalon belül is törésvonalak rajzolódnak ki, most éppen a jobboldalinak mondott médiák között folyik háború, és újraprogramozási kísérletek szemtanúi lehetünk, ami mellesleg nálunk a rommagyar médiákban is érezteti hatását.

A rommagyar médiastruktúra sajátossága, hogy nemcsak helyi és központi politikai tényezők állandó befolyása alatt áll, hanem ráadásul a kisebbségi lét vélt vagy valós traumáinak, sajátos tabúsító hajlamának, kortárs mítoszoknak, alulértett és elhallgatott rejtett, vagy alig rejtett  etnopolitikai elvárásoknak rendelődik alá. Ez utóbbi jelenség az etnopolitikai programozottságnak való alárendelődés leggyakrabban öncenzúra eredményeként marad fenn, illetve termelődik újra. Társadalmi, gazdasági, demográfiai, kulturális, történelmi, stb., stb., igazságokat kell elhallgatni vagy relativizálni ahhoz, hogy az etnopolitikai játszma fennmaradhasson, holott maga a világnak szűk etnikai szemüvegen való látása/láttatása került válságba: folytathatatlan.

A politika etnicizálódása régiónkban – minden előrelátható „veszélyével” együtt, melyek közül a gazdasági modernizáció, a piacgazdaságra való gyors áttérés akadályoztatására figyeltek a legkevesebbet, viszont ez a jelenség újratermelődésének legfőbb tényezője – mintegy szükségszerűen jelent meg, a rendszerváltás kezdetén. A politikai aktorok racionálisnak gondolták az etnopolitizálást, sőt a világ, a közélet minden területének etnikai alapon való értelmezését, mert így látták megvalósíthatónak az elszakadást a régi rendszertől: a nacionalizmus a kommunizmusellenesség ideológiájának tűnt föl; mert valamilyen értelmezési keretre szükség volt az átmenet bizonytalanságai közepette; mert régiónkban mindenhol jelen voltak a megoldatlan kisebbségi kérdések és a többségi nemzetek bizonytalansága, és legfőbbképpen a kölcsönös bizalmatlanság, stb. (Claus Offe, 1991-ben,  11 pontban foglalta össze az etnopolitikai racionalitás tényezőit). Ez az eljárás és a nacionalista ideológia maga, egyféle „keretet” adott a politikai filozófiáknak, és ez különösen érzékelhető volt a román belpolitikában (nálunk ez a jellemző fokozatosan veszített intenzitásából, egyébként a szlovákiában is, meglepő módon viszont a magyarországi politika etno-nacionalista elszíneződése második hullámban, a jelenleg regnáló pártok vezénylete alatt vált dominánssá!). Aminek vélt vagy reális „ellenszereként”, mintegy válaszreakcióként a rommagyar politikai mezőny úgyszintén etnopolitikai alapállást vett föl, a racionális megoldások helyett a nacionálisakat preferálta, hangoztatta és követte – bár eltérő hangerővel, és más-más hangszerelésben – a teljes politikai osztály. És ez az alapállás maga egyik központi motívumává vált a rendszerváltás bukásának. Az etnopolitika, mely a rommagyar politikai mezőny raison d’etre-jének (lételemének), központi magjának, illetve keretének tűnik föl, ma mindenféle kibontakozás akadálya. A médiák világa pedig egyre nehezebben képes fenntartani, az etnopolitika kialakult, és a hatalom eszközeivel elterjesztett pozitív mítoszát. Ezért elhallgat, toldozgatja foldozgatja a „meztelen király celofán gúnyáját”, a politika pedig reakciós és agresszív, az etno-nacionalizmus legásatagabb és intoleránsabb formáit és retorikáját terjeszti (igaz ehhez anyaországi hátteret is kap bőven), cenzúráz és önceznzúráz: gyanakvással, bizalmatlansággal próbál bizalmi tőkét szerezni!

Mediatizált korrupció és annak kultúrája

Mediatizált korrupció és annak kultúrája

Manapság a román állammal kapcsolatos diskurzusok – úgy a köznapi beszédben, mind a nyilvánosságban – valójában, és egyre nagyobb mértékben, az államot fogva tartó közéleti korrupcióról szólnak. A láthatatlan, illetve rejtett hálózatok szövete fölfeslett, ma mindenki és mindenhol korrupt működést és bűnös közszereplőket lát. Nincs olyan terület a legalacsonyabb adminisztratív szinten dolgozó hivatalnoktól, aki csúszópénzt követel, olyan átláthatatlan (pl. engedélyezési vagy egészségügyi) szolgáltatásokért és ügyletekért, melyek egyetlen felfogható logikája a pénzkizsarolás; a középszinten jellemző korrupciós játszmákon át, melyek között a kárpótlással kapcsolatos ügyletek játszák ma a főszerepet[i], de amely szinten föltűnőek ugyanakkor a klientelizmus, nepotizmus legkülönfélébb formái; egészen a legmagasabb szintű korrupt működésig, a kormány[ii] és az állami intézmények foglyul ejtéséig, az (i)gazságszolgáltatásban, a médiában észlelhető korrupción át a törvényhozás hasonlóan rossz működéséig, nincs szint(ér), ahol a jelenség ne lenne tetten érhető.[iii]

A közhatalom működésének korrupt eltérítése – a magánérdeknek a közérdek fölé helyezése –, olyan méreteket öltött, amikor a látható politikai színpadot, egy rejtett, csak a beavatottak (értsd. a korrupciós hálózatokhoz kapcsoltak) által tudott második szcéna kezdi uralni, esetünkben a korrupció torzító (és obszcén) hatásainak figyelmen kívül hagyása félrevezető lehet. A korrupció dominanciája, a vizsgálatokat a politikai kultúra részeként felfogott korrupció kultúrájának, mint a közintézmények működési módozatának irányába kell elmozdítsa ott, ahol mint esetünkben, a jelenség olyannyira elterjedt, hogy az élet minden területén eluralkodik, és lényegében lebénítja a közéletet[iv].

És hogyha a jelzett szinteken és területeken az intézmények korrupt működése egyszerre jelenik meg a nyilvánosságban, ahogy az most történik, egyre világosabb, hogy nincs olyan fórum, olyan autoritás, vagy minden gyanú fölött álló közintézmény, mely ellenőrizhetné, és hitelesen kritizálhatná, stb., a többit. Ma a közvélemény az újonnan megválasztott elnök feddhetetlenségében bízik, no meg a korrupcióellenes ügyészség vezetőjében[v] és sokkal kevésbé az egymás kölcsönös kontrolljára létrejött (törvényhozó, végrehajtó és törvényességet felügyelő) intézményekben, és az összes közül a politikai pártok bizalmi indexe, népszerűsége, a legalacsonyabb. A korrupcióellenes fellépés népszerű, az emberek szeretik a média (i)gazságszolgáltatás által televíziókban – egyébként az emberek, szabadsághoz, és jó imidzshez való jogát, sőt az ártatlanság vélelmét már-már megkérdőjelező módon –  előadott showját, az előljárókkal élőben folyó bilincses sitcomokat. Kérdés, hogy lehet-e hatékony és tényleges a korrupcióellenes fellépés ilyen módon? A látványosságon túl, követik-e nemcsak leleplezések, hanem végleges bírói ítéletek az előzetes tévébíráskodást? És főként, hogy lesznek-e strukturális/intézményes következményei a korrupcióellenes fellépésnek, egyfelől a korrupt rendszer leépítése és a jó kormányzás vonatkozásában, másfelől pedig – és örvendetes módon, ezt már az elnök is felvetette, legutóbbi felszólamlásában – sikerül-e tetemes részét visszaszerezni a korrupciós hálózatokban eltűnt közvagyonnak?

A kérdőjelek erősek és indokoltak, hiszen a most minduntalan felbukkanó és a médiák terét kitöltő korrupció-ellenes fellépés csak a nyitánya lehet az állam egy átfogóbb strukturális átalakításának, az (i)gazságszolgáltatás ugyanis a legjobb szándék és kompetenciák mellett sem képes, még az elnök személyes védnökségével sem, megoldani a problémát, a korrupt intézményrendszer átalakításához, határozott és kitartó civil társadalmi fellépésre és támogatásra, hosszú távon is működő ellenőrzési mechanizmusok kialakítására van szükség. És nem utolsó sorban a politikai elit és a politikai kultúra átépítésére, vagy ha úgy tetszik átprogramozására, a zsákmányszerző üzemmódról a tisztességes és közérdeket célzó képviseleti demokráciára. Az ilyen irányú politikai akarat kialakításában és fenntartásában fontos szerepet játszhatnak a médiák (melyek egyrésze sajnos, a korrupt rendszer által működtetett és ezért is hiteltelen, diverzáns és manipulatív), de ugyanakkor ha úgy tetszik „kozkázati tényezők” is lehetnek: lejárathatják az egész folyamatot, szupraszaturációt teremthetnek a téma iránt, manipulálhatnak, stb. Társadalmunkra nagyon is jellemző, hogy a politikai kommunikáció – sőt, az egész politikai ténykedés, amely tévéstúdiókban zajlik a leginkább – médiapolitizálásra állt át. Vagyis a politika működési logikája a „publicisztikai kultúra” logikáját követi[vi], és nem kis meglepetésre ma azt látjuk, hogy ezt az útat követi az (i)gazságszolgáltatás is. A médiapolitizálás sajátossága, hogy ugyanazon a nyelven beszél, ugyanúgy lép fel, mint az elbulvárosodott, szenzációhajhász médiák teszik, valódi politikai mezőny és ténykedés helyett az „infotainment”[vii] logikáját követi. Most pedig azt tapasztaljuk – az álarcos csendőrökkel kísért bilincses közméltóságok kamerák előtti megsétáltatásával, és nyilvánosságra hozott vádhatósági dossziék tartalmának beolvasásával, politikusok és magasrangú celebek a médiákon keresztül üzennek egymásnak, fenyegetőznek, számon kérnek, ötleteket adnak, stb., stb. –, hogy az (i)gazságszolgáltatás is ezt a formátumot, a szórakoztató médiák logikáját követi. Ez pedig hallatlanul kontraproduktív lehet, hiszen egyfelől akadályoz(hat)ja az igazi bűnösök és tetteik leleplezését, bírósági elítélését (minden valószínűség szerint ez sokaknak érdeke, és háttérből támogatják is), másfelől pedig a jelzett korrupció ellenes politikai akarat és civil társadalmi fellépést is hiteltelenít(het)i, lejárat(hat)ja.

A korrupcióellenes fellépés rommagyar kisebbségi társadalmunk, és főként politikai osztályunk fölöttébb kétes és hiteltelen működési módozatait hozta máris nyilvánosságra („párhuzamos különidejűség”). Nincs ugyanis olyan román párt, politikai formáció, sőt közéleti személyiség sincs, aki a korrupció meglétét és elterjedtségét (mégha másokra mutogatva is) el ne ismerné, kivétel persze a rommagyar intézmények és egyéni politikai szereplők (RMDSz[viii], EMNx-ek, MPP, médiák, (ál)civil szervezetek, stb.), akik ma még minden olyan korrupciógyanús ügyletben, melyben rommagyarok érintettek, finoman fogalmazva „etnopolitikai álláspontot fogalmaznak meg”, vagyis magyarellenes gesztusként értelmezik a vádakat és bírósági ítélteteket. Egyik rommagyar politikai szervezet sem határolódott el egyetlen korrupcióval megvádolt, vagy elítélt, rommagyar közéleti szereplőtől sem. Az eljárás hatékonyságát, bizalomerősítő voltát több, mint kétségesnek vélem – a mindent tagadó politikai kommunikációs fogást, és a korrupciós nyomásra elkövetett kormányból való önkéntes távozás hitelét, a közeljövő választási eredményei fogják visszaigazolni vagy sem –, viszont morális szempontból is kifogásolható a magatartás, összességében tehát mindenestől hiteltelen. A rommagyar politikai kommunikáció teljességgel szétvált a választópolgárok napirendjétől, és elvárásaitól, szembemegy a korrupcióellenes fellépést sürgető közvéleménnyel (nem mellesleg a Johannisra adott elsöprő többségű rommagyar szavazat éppen a korrupcióellenes fellépésnek szólt), hogyan lesz, hogyan lehetne ebből bizalomvisszaszerzés?

---

[i] A korrupt visszaszolgáltatások, melyeket ma naponta mediatizálnak iskolapéldái az intézményesült, illetve intézményeket kisajátító korrupcióra, aminek következtében, az illető bizottság (ANRP) teljes vezérkara lemondott, beismerve tehetetlenségét a kialakult csapdahelyzet megoldásában.

[ii] Gondoljuk végig, hogy az a közszájon forgó tíz százalék, amit állítólag (és egyre inkább igazolható módon) vissza kellett juttatni az Udrea-féle fejlesztési minisztériumnak, minden egyes szerződés és utalást követően, valójában, milyen sokba is került mindannyiunknak. Ugyanis, ahhoz, hogy a titkos százalékok visszaszármazzanak a „központba”, egész sorozat korrupt lépést kellett megtenni, ami korrupciós hálózatok sokaságát feltételezte minden adminisztratív egység szintjén. Csalást kellett végrehajtani  a közbeszerzésekkor, hogy „megbízható” kliensekhez kerüljenek a szerződéses pénzek, akik aztán pénzmosást is végrehajtottak, miközben alacsonyabb szinten vagy minőségben nyújtottak szolgáltatást végeztek el munkálatokat, mint a szerződésekben ígérték, stb. És akkor meg ne feledkezzünk – hallgatásért, szemethúnyásért járó kifizetések mellett –, a párt- és magánzsebekbe vándorló összegekről. Mindent egybevetve a „központból” elindított korrupciós ügyletek végső soron az egyes projektekre szánt – és azzal is számolni kell, hogy sok ilyen projekt (sípályáktól, játszóterekig, stadionoktól, útfelújításokig, infrastrukturális fejlesztésektől, reklámhadjáratokig, stb., stb.) csak azért indult, az volt az egyetlen logikája, hogy pénzeket lehessen korrupt módon lehívni és eltéríteni – összegek húsz-huszonöt százaléka is korrupciós hálózatokban tűn(hetet)t el! Összességében több milliárt eurónyi pénzről beszélünk, mely milliárdok az egészségügyből, tanügyből, autópályákból, stb. hiányoznak!

[iii] Lásd.Rasma Karklins, Typology of Post-Communist Corruption, in Problems of Post-Communism, vol 49, no 4., July/Aug. 2002, p 22-32.

[iv] Sok köznapi ember, médiafogyasztó, számára az állammal, annak bürokratikus intézményeivel való  találkozás egyben a korrupcióval  való érintkezést jelenti, az állam percepciója a korrupt rendszer percepciója és az alsó szinteken nemcsak az állam, hanem a civil társadalom (a pártok, ilyen kezdeményezések!) közötti határok is összemosódnak, és végül mind az állam felfogásához kapcsolódnak. Lásd. Akhil Gupta, Blurred boundaries: the discourse of corruption, the culture of politics, and the imagined state, in American Ethnologist 22(2), 1995, p. 374-402.

[v] Érdekes, hogy a legutóbbi közvéleménykutatások tanúsága szerint  Klaus Johannist, Raed Arafat és Codruta Kövesi követi a bizalmi indexek alapján (mindhárom személy „alogén”, egyikük sem „escu”) és mindhárman a korrupció-ellenes fellépés ikonikus alakjai. A további lista is érdekes, hiszen Daniel ortodox pátriárka a negyedik a ranglistán, és a kormány legnépszerűbb minisztere (Gyöngyössi Zsoltné) Szabó Gabriella.

[vi] A média formátum, a politikai kommunikáció végtelen leegyszerűsítéséhez vezet, a ki nem fejtett érvek és a csupán tetszetős megfogalmazások, egyfajta urban legend-hez igazított nyelvezethez, és tartalmatlan retorikához vezetnek, ahogy azt David L. Altheide kifejti. Lásd. David L. Altheide, Media Logic and Political Communication, in Political Communication, 2004, 21: 293-296

[vii] Az “infotainment” kommunikációs módozat, arra vonatkozik, hogy alig néhány perc alatt, szórakoztató formában fejtik ki egy-egy jelenség, esemény, folyamat egészét, mégpedig egy kis bevezetővel, kifejtéssel és végkifejlettel, ahelyett, hogy azok reálisan sokarcú és árnyalt képét egyáltalán felvetnék.

[viii] Ettől egyáltalán nem függetlenül, ma az RMDSz a legreakciósabb, minden korrupció-ellenes intézkedést megtorpedózó politikai formáció, ellenez minden újabb összeférhetetlenséget, mandátum-maximálást, kitart a parlamenti képviselők immunitásának torz szabályozása és értelmezése mellett, stb., stb.