Krízisérzéketlenség
Jared Diamond, híressé vált Összeomlás című kötetének főbb fejezeteiben
egy meglehetősen sötét jövőt fest az emberiségnek, elsősorban a környezeti
problémák globális kezeletlensége, sárgolyónk erőforrásainak mértéktelen
kiaknázása, de persze a rossz társadalmi viszonyrendszerek következményeként,
úgyszintén. Ezt aligha képes kiegyensúlyozni – meglehet nem is állt szándékában
ilyesmi – néhány gyakorlati útmutatással és példával arra, hogy hogyan
lehet(ne) mégiscsak túlélni a közelgő globális ökológiai kollapszust. Nos,
nagyon úgy tűnik politikacsinálóink nem olvassák Diamond könyvét sem, sőt egyre
inkább semmit sem olvasnak (meglehet funckionális analfabéták?), a hatalom
eszelős akarásán kívül, csak a saját és családjuk – esetleg klientúrájuk –
gyors meggazdagodása foglalkoztatja; hatalmas bozótvágó késekkel vágnak ki erdőket és
nyírják ki, ugyanazzal a lendülettel, társadalmi és kulturális környezetüket,
mintha előre törnének utat, nagy gond viszont, hogy szemmel láthatóan, fogalmuk
sincs merre van az előre.
Végállomásához érkezett az a 1) kisebbségi
modernizációs, és 2) belső demokráciát, 3) intézményi autonómiát, illetve 4) hatékony
társadalom, oktatás és kultúraszervezést, valamint 5) a regionális különbségek
egyensúlyban tartását ígérő, bátran rendkívülinek nevezhető, átfogó PROJEKT,
ami az 1993-as brassói Kongresszussal kezdődő RMDSZ lehetett volna: halottat a
sírból visszahozni csak vallásalapítóknak lehet opció, élt tehát 22 évet! (Ha,
a legutolsó, Kelemen Hunor nevével fémjelzett szakaszt is ide számolom – amikor is a projekt
már csak önmaga árnyékaként vegetált, majd a végső összeomlás fele fordult – Mikó Imre, hasonló hosszúságú kisebbségi
sorsról írt könyve jut róla az eszembe, úgy néz ki ez a visszatérő periódus
szabdalja a rommagyar társadalmat Trianon óta, hiszen az első, a két világháború
közötti időszakot követően, nagyjából ennyivel a II. világháborút után
került Ceausescu a hatalomra, és megintcsak kis túlzással, ennyit tartott az ő
uralma is: 4 áldozati generáció, miért?).
Felsorolni is tereh a sok
összejátszó külső és belső, alsó és fölső, valamint szubjektív és többé-kevésbé
objektív okot és tényezőt, ami ebben a bukásban szerepet játszott (talán
egyszer mégiscsak lesz, ki számbavegye szintenként és területenként, stb. az
összeomláshoz vezető útat és tényezőket). Legyen itt elég néhány – a már
említett legfőbb összetevők vonatkozásában – fölemlíteni, hogy miféle perverz hatások
keletkeztek a gyakorlatban, azért is, hogy rávilágíthassunk a rendszer
bomlástermékeinek, a keletkezett toxikus, sőt sugárzó, anyagok utókezelésének
fontosságára.
1)
A rendszerváltás – a piaci
kapitalizmusra és liberális demokráciára való gyors áttérés – bukásával, az
eredeti célkitűzések elhaltak, de az már a politikai képzelet teljes hiányának
tudható be, no meg az ellenérdekeltségnek, hogy a legvadabb és radikálisabb
konzervativizmus, klerikalizmus és nyugat-, meg fejlődésellenesség terjedt
szét: ma a rommagyar társadalomban a legszélesebb körben és legerőszakosabban
terjedő eszmék modernizációellenes retrotópiák, egyáltalán nem függetlenül a
magyarországi politikai fejleményektől.
2)
A szervezet egységét és ütőképességét,
valamint választási sikereit a belső demokrácia ígérete, annak halovány,
kezdeti, de mégiscsak tapasztalható jelei biztosították. Ma mindenki
bizalomvesztésről beszél, és a bizalmi tőke visszaszerzéséről, de hát ez belső
demokrácia nélkül nem megy, azt pedig szorgosan eltemették, hosszú évtizede. A
demokratikus működés másik pillére a sajtószabadság, és rajta keresztül az
értelmes kritika, és nyilvános okoskodás/gondolkodás volt, ma a rommagyar sajtó
teljesen kiszolgáltatott, és jobbra dőlt. Legutolsó maradványait a napokban
gyűrik be – budapesti sugallatra, sőt elvárásra – a politikai establishment
segge alá. (A szebb napokat megélt Erdélyi
Riport online fog írni az éppen esedékes „pitypangnyílásról”, a maszol.ro meg megrendelésre hallgatni a
főnökség korrupciós botrányairól – itt tartunk!).
3)
A Markó-éra egyik központi eleme, a
szervezet önállóságának fenntartása, nemcsak Bukarest és Budapest (azaz a
kormányok) között, hanem az „egyenlő közelségtartás-elvének” nyomán, a többi
politikai pártok vonatkozásában is olajozottan működött. Ma a szövetség vezetői
Budapestről várják, már nemcsak az általános útmutatást, hanem onnan érkeznek
boritékolva a selyemzsinorok, de még a kinevezendő főnökök listája is: a Fidesz
ellen bármikor is fölszólamlóknak azonmód menniük kell! A bukaresti politikával
már jószerével elvesztette a kapcsolatát a rommagyar politikai elit, az elnök
naponta beismeri, hogy nem tudja mi történik ott, illetve jóslatai rendre
kukába dobhatók.
4)
A szövetség elveszítette társadalom-, oktatás,
és kultúraszervező erejét, mivel ezt arra használta, hogy rátelepedjen, hogy
kisajátítsa a civil társadalmat, az oktatást, és a kultúrát is. Az ízléstelen
politikumnak ízlése lett a cenzúrázásra, míg végül összetévesztette a valódi kultúrát
a fel-, és újraavatási ceremóniákkal, a múlt relikviáinak leleplezésével,
politikai lojalitásért cserébe osztogatott kitüntetések „ünnepélyes” átadásával,
üres és olcsó fesztivizmussal. Az erről szóló „hivatalos” beszámolókban
több helyet foglal el a kitüntetők,
leleplezők, fölavatók, stb. serege, minden nemű és irányú rangjának
fölsorolása, mint a kulturális esemény maga! Az ellenzékben is kormányzó
oktatási államtitkár és csapata ma már a rutinfeladatokat sem képes ellátni, és
legfőképpen sem szava sem hitele nincs a MOGYE magyar tagozatának kérdésében.
5)
A voksszerzés szempontjából talán a
legfontosabb összetevő a regionális érdekkülönbségek közötti egyensúly
megteremtésének képessége volt. A székelyföldi „autonómiázás” (és részben a
kormányból való önkéntes távozás) ezt számolta-, és számolja fel folyamatosan.
Az alternatív parlamentbe jutási küszöb fölvetése pedig világosan jelzi, hogy
szándék sincs az egyensúly visszaállítására, sülyed a hajó és egérútat akar
nyerni a nyerészkedésre az elit egyrésze: menekül, aki tud!
Mindezen végzetes problémák
kezelésére három dologban ügyködik a vezér és szűk csapata: egyfelől, hogy
elhallgatassa a kritikai hangokat, hogy a médiát teljesen függővé tegye; aztán hogy megfeleljen a
Fidesz elvárásainak, ahonnan nem csak pénzt remél, hanem káderpolitikát is (a
kongresszus nagy, és egyedül látványos, „eseménye” lesz, hogy alapszabályzatban
engednek szabad elvonulást a korrupciós botrányba keveredett Borbély Lászlónak,
megszüntetve a politikai alelnöki funkciót, és hogy elzavarják a Budapestnek
kellemetlenné vált főtitkárt, visszaállítva az ügyvezető elnökséget, egy
fidesz-kompatibilis főnökkel); és nem utolsó sorban, hogy az elnök megőrizhesse
magas megbízatását (most kérdezhetném, hogy miért, de csak cinikus válaszok
jutnak az eszembe, úgy mint tovább éltetni, sőt a budapestivel végképp
összekapcsolni a „rommagyar polip nyúlványait”, a burjánzó maffiát,
meggazdagodni, stb.).
Tonnányi rejtegetni valót nem
lehet lábtörlőnyi, amúgy is fölfeslő szőnyeg alá söpörni, kinyerítenek alóla a
lólábak, ez viszont esztétikai értelemben is visszataszító, nemhogy szilárd
talajt adjon, amire építeni lehetne. Remélhetőleg a rákos betegség végső fázisa
gyors lefolyású lesz, fölösleges lélegeztető gépen tartani a lélektelen,
kiüresített, szétrohadó haldokló testet: minimál-rítus és gyors temetés, rövid
gyász, aztán meg lendületes újrakezdés
javallott!