Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni
Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság,
minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul
aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre
ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar
közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy
erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai
kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni
szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai
célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.
Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás
integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának
leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak,
és minden esetre, ráirányíthatják a
figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz
sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus
nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés
nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris,
hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak
hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság
csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a
politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.
Horváth Anna ügye jogosan borzol
kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami
a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot
(persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy
amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar
politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől
(1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása
is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést,
viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől,
ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden
eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére, hanem, hogy
visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a
következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos
lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a
fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől
pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik
ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a
korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő
bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának
illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának
igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való
csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.
(1)Különös ellentmondásba keverednek
azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak
percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben
lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben
részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”.
Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a
lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására,
ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az
erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség
törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem
a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális
közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy
vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett)
„ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is,
olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos
belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket
semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik
megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond
kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az
intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos,
vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon
alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak
bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha
meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az
egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent
kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús
másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek,
ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált
rendőr és titkosszolga, stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a
rendszerbe, stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés
és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig
– végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes
egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma
adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és
egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai
környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása
(a jogi karok nyakló nélküli létrehozását és akkreditálását is vissza kellene
szorítani, stb.), nem számít annak.
(2)Két bizonyítékát láthatjuk
annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban
próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első
érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első
reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon
reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam”
emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen
tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában)
került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai
diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben –
legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a
SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő
bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan
bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is
nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől
azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután
ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan
föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/
elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság
felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának?
Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként
elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).
Hogy itt politikai (stratégiai)
kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi
le, aki előszőr igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig
azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc,
és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a
politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról
nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására
használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később
sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val
való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel
egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris
HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik
kihasználni, vagy az, aki arra bíztatja, hogy mentse magát, minden legális
eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát,
hagyja az esélytelen mártírszerepet?)
És itt a törés, a meg nem
engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai
kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak
lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai
szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat,
de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír
nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres
áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az
amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez
ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok, és az emancipáció, a
civilizációs haladás).