Legyünk korszerűtlenek
Amióta a valóság nem tartalom, tényekre
épülő konzisztencia, vagy ontológiai adottság, hanem a legtudatlanabb néző,
vagy hallgató, esetleg olvasó (akit csak eufemizmusként említek)
felfogóképességéhez igazított kommunikáció
kérdése, megváltozott a világ. Amióta a „térkép előbbre való a területnél” (Baudrillard
– a szimulákrum elsőbbsége), az óhatatlanul torz tükörképek a tükrözött
dolgoknál, úgy tűnik, a következetesség a politikusok és közéleti szereplők
ellensége, és nem hitelük mércéje. A nyakló nélküli hazudozás a politikai
kommunikáció szinonímája, és azért lehet az, mert mögötte valós hatalom van,
vele szemben, vagy még inkább alatta, kiszolgáltatottság, eszköztelenség,
tehetetlenség. A média terének hatalmi megszállása, annak kísérlete, ami most
éppen az AEÁ-ban okoz fölfordulást – ahol még nincs minden veszve, mert a média
ellenáll – és ami mondjuk, Oroszországban, Törökországban, Magyarországon és
részben Lengyelországban, de szűkebb kis mezőnyünkben, igen, a rommagyar
megmaradt, illetve féloldalas és vulnerábilis médiában, zajlik, a hatalom különösen
perverz játszmája. Mégpedig olyan játszma, mely a kisemberek – meg ne
tévesszen, hogy tudatlanságukban gyakran éppen ők támogatják a hatalmasokat,
hogy „népszerűvé”, „közérthetővé”, stb. tegyék a médiát – világát sajátítja ki,
és kétség nem férhet hozzá: függőséget okoz. Nem lehet a konteóktól, a
manipulációtól, a kamuhírektől és áligazságoktól, stb., az egész szimulált
valóságtól egykönnyen megszabadulni, hiszen ezek előítéletekként gyorsan
beépülnek a médiafogyasztók tudatába. A félelemnek/rettegésnek
különös vonzereje van, közösséget képez, a gyülölet pedig eszkalálódik és egyre
többeket berángat bűvkörébe, nem ismer határt, vagy legalábbis amire
felismernék, akkorra már késő, nem ismeretelméleti probléma, hanem pszichózis,
nevezetesen kollektív paranoia. Ebben a közegben vannak otthon a kor
populista/demagóg és paranoias politikus akarnokai, a putyinok, trumpok,
farage-ok, erdogánok, és persze az orbánok, és társaik hada, akik előszőr félelmet
keltenek, álellenséget „lepleznek le”, manipulált módon tematizálnak, stb.,
hogy azután faék egyszerűségű álmegoldásokat, egyszerű receptet és útmutatást
harsogjanak, melyről sokan elhiszik, hogy működik, még akkor is, ha
nyilvánvalóan nem. Az utóbbi néhány évben fölvetett politikai problémák, a
nagypolitika ágendái, ilyen szimulált valóságot építgetnek igen nagy
szorgalommal. Így lesz először Oroszország szimulált világhatalom (a volt
Szovjetúnió „jogos” utódja), az amerikai álom, egy fékezett habzású tv-show foglya,
a Fehér Ház
pedig inasiskola. Így teljesít Magyarország jobban és egyre jobban, lesz az
RMDSz sikere a rommagyarság sikere, mégha arról kódulunk is, a Székelyföld
önellátó (itt is van ám „saját láb”), még akkor is, ha az egész ország nem az,
ha maga az EU (a világ legerősebb piaca) sem az. Egyre inkább elszektásodik a
világ, és egyre kevesebb a manipuláció és propaganda által teremtett sajátosan
torz társadalmi valóságon kívülről érkező hang, mely mérce lehet(ne), hogy
visszataláljunk a nagybetűs VALÓSÁGhoz. Nemcsak konkrét, hanem szellemi
értelemben is pengedrót kerítéseket húzunk föl magunk köré, falakat, mely
elzárja a nemzethy barlang kijáratát, mely egyre inkább rövidlátóvá, sőt vakká tesz,
és démonizál minden új ötletet, gondolatot és projektet. És ami különös, hogy a
közélet és közvélekedés, stb., el- és lebutításában vagyunk mi magyarok,
anyaországiak és itteniek egyaránt, de egymástól nem függetlenül, a leginkább versenyképesek,
sőt sokak számára útmutatók.
Paradox módon a politikai
üzenetek zavarodottsága, és a tanácstalanság, amit a rommagyar politikában (is)
látok, az egyetlen remény arra, hogy még van esély a VALÓSÁG újrafelfedezésére.
Az a magabiztosság, amivel a putyinok, trumpok, erdogánok és orbánok föllépnek,
márcsak kisebbségi helyzetünknél fogva sincs még jelen a közéletünkben, a
mainstream hatalmi kommunikációban. És mondom, a bizonytalankodás, bármennyire
is paradoxonnak tűnik reménykeltő, mégha kontraproduktív, érdekeink ellen való
is. Mert nincs más szövetségesünk csak a megalapozott elvi, értékorientált, és
a célracionális politizálás, mégha ezek manapság nem is divatosak, a szív
hangjai megtévesztenek, mégha mégoly trendiek is. Ebben az összefüggésben
tekintem, némi megengedő malíciával, ami az utóbbi másfél hónap rommagyar
politizálását meghatározza, a keménykedést és a bizonytalanságot, a
következetlenséget és a korrigálási kísérleteket, a legtöbb fölmerült ügy
kapcsán. Jobb lenne a következetesség, a türelmes és átgondolt politizálás, az
átláthatóság és a tolerancia, a sokféle vélemény meghallgatása, a nyilvános
okoskodás, de még a bizonytalankodás is pozitív, a feltételes megfogalmazások
is jelzik, hogy egy merőben kedvezőtlen kontextusban is maradt még valami a
józan észből, amire talán építeni lehet a jövőben. Érthetetlen, hogy miért
folyunk bele olyan meddő vitákba és napirendekbe, hacsak nem divatmajmolásból, melyekből
jól kijönni nem lehet, azaz a politikai nyereség jó esetben nulla, a veszteség
szinte biztosan kódolt. Mint a Sevil Shhaideh-ügy, akit először támogatott a
szövetség a miniszterelnöki posztra, majd megtagadott, miniszterelnök-helyettesként
megszavazott, most majd ott fog kalapozni lobbijában területfejlesztési
pénzekért, és hogy kedvező adminisztratív felosztást szorgalmazzon. Vagy a
kormány sürgösségi rendeleteinek ügye, a közkegyelemről és a Btk módosításáról,
amit először
üdvözölt, aztán megtagadott, végül most meg elmaszatol a
vezérkar. De példa a korrupcióra is akad bőven, amit képtelen kezelni, álláspontját
tisztázni a szövetség, ezért a nyilvánvalóan korrupcióba keveredett Olosz Gergely kitüntetett lehet,
de főleg egy kalapba kerülhet másokkal, akik szintén elég nyilvánvalóan,
politikai leszámolás áldozatai. De nagy a bizonytalanság a (párt)sajtóval
kapcsolatos botrányos ügyekben is, amiket végül sem sikerült elhallgatni, de
átlátszóság az továbbra sincs (Apropó, ha jól emlékszem abban maradtunk, „mi” a
közvélemény (sic!), a Progress-vezérrel és főcenzorral, hogy az ER helyzetét
még meggondolják, újratervezik és a felfüggesztés csak ideiglenes, hát történt
azóta valami is?).
Újra kell gondolni egész
politikai filozófiánkat az oktatási kérdésektől – ahol csak különféle
botrányoktól hangos a mezőny, a tehetetlenségtől, az át nem gondolt, rosszul
kommunikált felelőtlen politizálás eredményeitől – a gazdasági és demográfiai
kérdéskörig, és a kisebbségi habitusunk megannyi újonnan fölmerülő vetületéig.
De főként a tényekre alapozott, a szűkebb/tágabb kontextust föltáró, azt
hasznosító projektekre lenne szükség, a közpolitikák minden területén. Talán még
nem késő.