Goldenblogon

Meglepetésre, beválogattak a Goldenblog verseny shortlist-jére, nahát :)
http://goldenblog.hu/hirek/20130828_Kozelet_zsuri_eredmeny_goldenblog_2013.aspx

és végül ez lett: 
http://goldenblog.hu/hirek/20130904_goldenblog_2013_dijatado_grund_eredmenyek.aspx

Idegháború a szőke ciklonért

Idegháború a szőke ciklonért

Gondolom emlékeznek még a múlt rendszerbeli napjainkat úgy-ahogy elviselhetővé tevő, a nagy nevettető Hofi Géza kiváló gegjére, amikor kiszól a közönségnek, hogy a színpad előtt futkározó pártelvtársi hátterű kisfiút nyugton ülésre rávegye. Azt mondja: elbukik az a gyerek, mire az elvtárs, jaj nem, mert ez az én fiam!, mire Hofi de igen, mert elbuktatom! Hát ilyenforma betétekkel szórakoztat a játékos elnök manapság. Mint maszületett bárány lép ismét színre és új kezdetet, meg persze, végső harcot hírdet! Először is azt rója fel a kormánynak, hogy vakációzott, és 45 napon át képtelen volt új szállítási minisztert jelölni, holott köztudottan ő utasította vissza a jelöltet, és az ő – egyszer, még minden bizonnyal, napvilágra kerülő – „különleges kapcsolatai” révén, szinte azonnal vizsgálódni kezdett ellene az „alternatív ügyészség”, azaz a korrupcióellenes, melynek élén az elnökpárti főügyész-asszony trónol. Aztán „gazdasági” (sic!) kérdésekről tartott rövid eligazítást, értékelt, és osztogatott „értékes utasításokat” (amolyan cseu-féle „szárcsinákat”), egyfajta újonnan kreált ellenzékből, miután bevallása szerint, „már egyetlen párt fölött sem atyáskodik” (csak azok kedvéért mondja bizonyára, akik még percig is hittek volna eddigi pártsemlegességében![i]). Amit felrótt, az viszont ismétcsak egy politikai kommunikációs gumitéma, hogy tudniillik mintegy 1 százaléknyival nőtt a munkanélküliség az elmúlt hónapokban. Ezzel a gond csak az, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatok tanúsága szerint a lakosság száma 18,3-20,1 millió között mozog, a százalékban mért munkanélküliségi arány minden, csak nem pontos, a rá való hivatkozás pedig olcsó szemfényvesztés (és akkor arról ne is szóljunk, hogy az elnök is tudhatja, a megnövekedett számot a sikertelenül érettségizők munkanélküliként való regisztrálása hozta). Munkahelyteremtést és befektetéseket szorgalmazni persze hálás dolog, bizton nem vált ki ellenszenvet a lehetséges európai támogatások felhasználási arányának növelésére való buzdítás, csak az istenadta rég nem azt nézi, hogy mit mond, hanem, hogy ki is mondja? Feladatokat osztogatna az elnök, a maga cinikus és lebecsmérlő módján, az újonnan kinevezett miniszter asszonynak is, ha utánanézett volna, melyek a szállítási minisztérium föladatai, és észreveszi, hogy az autosztrádák ügye példának okáért már nem tartozik a fennhatósága alá.

Azt hiszem, nem jó hír a jelenlegi kormánykoalíció felbomlásában bizakodó, azt előrevetítő politikai szereplők (köztük az RMDSz) számára, az elnök újabb támadásba lendülése és vehemens beszólásainak sorozata: amíg Băsescu a kormányt és vezéregyéniségeit támadja, garantált a szövetség összezárása, sőt Antonescu elnök-jelöltsége is.

Megszokhattuk már, hogy Băsescu vizionárius, legfennebb víziói soha nem terjednek túl a mán és hatalmasra növekedett egóján! Pillanatok alatt tabula rasat, sőt káoszt képes teremteni, melynek megoldására – sajátmaga szerint – egyedül ő lenne hivatott, csakhogy hiányzanak hozzá az eszközei és azok közül is a legfontosabb a legitimitás, márpedig, ha a hitelesség elvész a legzseniálisabb politikus is bohóccá (pojácává) változik. A lassan kilenc esztendeje elnök – normális körülmények között – azon kellene igyekezzen, hogy valami maradandót hagyjon maga után, olyasmit, ami előre vitte az ország és az állampolgárok ügyét. Tartok tőle viszont, hogy a jelenlegi elnök pozitív mérleget, történelmi léptékű eredményeket a legnagyobb torzítások, csűrések-csavarások, csúsztatások és (félre)magyarázkodások árán sem tud produkálni; elnökként mindahányszor megmérettetett, könnyűnek találtatott, a széthúzás, a viszálykeltés, jó ügyek botrányba fullasztójaként, és fölöslegesen autoritér elnökként marad meg az emlékezetben. Mint nemrég kimondta, szinte egyetlen eredménye, kedvenc szőkéje politikai ambícióinak támogatása, mégpedig a végsőkig, míg egyértelművé nem lesz, hogy a szőke ciklon ambíciói, gátlástalan nyomulása, mely mögött az elnök áll, hiú ábrándokat szül(t). A valódi támogatók hiányát az elnöki kegy, a nagyfőnöki pávatánc sem helyettesítheti, még törékeny és „eredeti” demokráciában sem.

Az elnöki beszólások – végső soron – csak azt mutatják meg, hogy elég sokat volt hivatalban, és küzdött fáradhatatlanul – olykor, mint most is teszi, nem csak a maga nevében, hanem mások (Boc, Udrea, stb.) helyett is – ahhoz, hogy minden olyan személyiségtorzulás elérje és kiteljesedjék benne, amellyel politikus már élni szokott. Kezdve egójának hatalmassá növésétől, az empátia teljes hiányán át az agresszivitásig, az időnkívüliség érzetéig, és a sajátságos paranojáig, valamint a képmutatás mesteri szintre való emeléséig[ii].

Az elnök(jelölt)várományos Antonescu rossz idegei, ami miatt elhagyta a miniszteri díszkinevezés helyszínét, a „még elnök” csufondáros megjegyzései hallatán, sem sejtetnek semmi jót, csak fokozzák az idegháborút, növelni nem növelik az „elnöki szőke” választási esélyeit: csupa önfeledt szórakozás lehetne a politika, ha nem a mi bőrünkre játszanák!

---

[i] Érdemes itt is felfigyelni arra, hogy az elnöki diskurzus, szinte mindig, a „határon való beszéd” példája, a kivételes helyzet melyet vázol, hogy t.i. ő mostmár „egyetlen pártnak sem atyja”, „nemcsak önmagát magyarázza, hanem az általánost is, a határátlépésekben pedig  mindig megmutatkozik, de csak akkor, hogy mit is lépett át az ember”. Lásd. Szabó Márton (szerk.), Beszélő politika, Jószöveg, Bp., 2000, 44. Băsescu, a pártsemlegességet előíró alkotmányos kitételeket lépte át mindezidáig – legalábbis, ha névértékén kezeljük mostani (el?, ki?) szólását!

[ii] Csepeli Gyögy legújabb könyvében így foglalja ezt össze: „A politikus személyiségének jellemzői: az én felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség”, in: A hatalom anatómiája, Kossuth, 2013, 131.

A futballhuliganizmus, mint politika

A futballhuliganizmus, mint politika

A futball-lelátók világa nagyon nem az én világom, de ami ott történik az – pars pro toto –, azaz kicsiben, leképezi a politikai társadalom aktuális állapotát és ezért nagyon is figyelmet érdemel. A közvetített szurkoló-világ megnyilvánulásai egyféle sürített politikai csataképet idéznek és bizonyos értelemben nemcsak „bemutatnak”, hanem kreálnak is. Jeleztem már, hogyha a politikusok maguk futballhuligánként, vezérfanként, nyilvánulnak meg, a politikát követők maguk is úgy tekintenek a politikai mezőnyre, mint a korrupt-huliganizmus szinterére: nemcsak a politika válik focihuliganizmussá, hanem megfordítva is, a focihuliganizmus politikává lesz. Jól tudom, hogy nem kell általánosítani, illetve, hogy gyakran sztereotípiák vezetik gondolkodásmódunkat, végig nem gondolt, az észlelést csak egy szűk tapasztalat alapján vezető, esetleg elhibázott tipizálást hajtunk végre és esetleg „igazságtalanul”, vagy méltánytalanul járunk el[i]. Akik viszont a Fradi-MTK meccsen egy molinóval az elhunyt náci smasszerre, a több tizezer ember haláláért felelős háborús bűnösre „emlékeztek”, vagy akik máskor és máshol, antiszemita, cigányellenes, román, vagy magyarellenes, stb. jelszavakat és szimbolumokat mutatnak fel, akik ilyen rigmusokat ordítanak a lelátón és közvetve persze, a tv-nézők millióinak lakásában, no meg a világhálón, nemcsak focihuligánoknak tűnnek, hanem minden bizonnyal azok. És innen már egyenes út vezet a politikai színtérhez és a politikai stílushoz, vagy ha úgy tetszik kultúrához. És nemcsak arra gondolok, hogy a politikusok mindenhol és mindenben szereplési, kampányolási lehetőséget látnak és igyekeznek „megjelenni” minden lehetéges nyilvános helyen így a lelátókon is, jelenlétükkel, sőt szurkolói elkötelezettségükkel legitimálni egy-egy csapat (szurkoló)táborát – ami a magyar vezető politikusoknak ma a fradi, az nálunkfele a Steaua[ii] –, hanem az ettől sokkal mélyebb és kevésbé látványos rejtett támogatások, vagy szemethúnyások és rejtett összefonódásokra, kölcsönös támogatásra[iii], mely összemossa a lelátóbetyárok és a politikai felvilág színtereit. Mert az, hogy például mely fan-csoport, milyen megnyílvánulását, verbális vagy fizikai agresszivitását mutatják meg a (köz)tévében az szintén politikai döntés kérdése. Mint ahogy alapvetően politikai elhatározás kérdése, hogy milyen határozottan, hatékonyan és gyorsan lépnek fel a hatóságok az agressziót elkövető skacokkal, uszító vásottakkal, a csőcselékkel és süvölvényekkel szemben. Nehéz határozottnak lenni a szurkolói agresszivitás visszaszorításában, a szélsőséges nézetek és a gyűlöletbeszéd lelátókon való propagálása ellen, ha közben a szurkolói mag „nehéz fiúira” alapozunk politikai tüntetések és helyszínek biztosításakor, ha segítségükkel akarunk rendet tartani, illetve politikai ellenfeleinket megfélemlíteni. A politikai felvilág és a süvöltő alvilág összefonódása több, mint nyilvánvaló, abban ahogyan az előbbiek az utóbbiak imidzsével és szimbolumaival, sőt már-már stílusával igyekeznek politikai tőkét összekovácsolni, nyilvánosságot kapni és népszerűséget kuncsorogni. Nálunk egyenesen párt és politikai személyiség épült fel egy népszerű futballcsapat „hozadékán”, igaz az így felépült kiskirály börtönbüntetését tölti, míg odaát a politikai vezér foci-mániája településeket és városnegyedeket turbóz fel, töm ki pénzzel és futtat, ezzel is igazolva a focihuliganizmus politikai „hasznát”. A politikai diskurzus rendje és a futballhuliganizmus forgatókönyve, mindkettő erőszakos és harsány nyelvezete, alig meglepő és minden bizonnyal nem véletlen összecsengést mutat egész régiónkban, legfennebb egyik kimondja/megmutatja, amit a másik – pr meggondolásokból, és a minimális szalonképesség (pc discourse) fenntartása érdekében, legalábbis ma még – elhallgatni kényszerül. A politikai ténykedés éppen olyan meszire jár az igazi „jó kormányzástól”, mint a mai focidrukker „kemény-mag”, a régebbi szurkolók világától. Attól, amiről Esterházy, oly meggyőző nagyszerűséggel ír: ”Persze ha kimegyek egy meccsre, kiabálok, amit kell, anyákról, kecskékről, nádirigókról, illetve a legszebb bírókáromlást, amit hallottam: Te függőleges ló, te! Egy jó bíró az ilyent meg se hallja.”[iv]

Elnézem a hol zöld-fehér, hol meg kék-piros, s persze barnás-feketébe áttűnő lelátói csőcseléket, akik leginkább valami éppen csak kifagyasztott, kopasztott csirkékre hasonlítanak, alig szalonnáci tartásba merevedve. Akik éppen világgá kiáltják nyomorúságukat, a parttalan gyűlöletet, mely nem a sportról, hanem a kifejezőeszköz nélküli politikai kultúráról, a tudatlanságról és megtévelyedettségről-, a focihuliganizmus sajátos politikájáról szól – s megrémülök. S, azt érzem, a leginkább erdélyi magyarnak lenni jó, (legalábbis az adott kontextusban), mi sem ezekkel sem azokkal nem „kell”, hogy azonosuljunk, el nem kötelezettek vagyunk, focimeccsre a játékért (győzni akarásból) szoktunk kijárni – már, ha kijárunk. Hanem hát jön a román-magyar visszavágó, ezúttal közönséggel. Kívánok sok türelmet magunknak magunkhoz, hogy elviselhessük, ami jön ...

---

[i] Lásd. Síklaki István: Előítélet és tolerancia, Akadémiai, Bp., 2010, 55.

[ii] Bizonyára sokan emlékeznek még (Zsizsi) Becali és Băsescu összeborulására a lelátón és az azt követő fröccsök mellett

[iii] Mentességhez vezet, ha a fradi kemény magot székházmegvédésre, politikai ellenfelek megfélemlítésére használják, mint a magyar kormánypárt tette nemrég: http://hvg.hu/itthon/20130307_civil_Fidesz_szekhaz_foglal. Az Orbán-kormány kiemelt támogatása a focinak és a felcsúti stadionépítés, stb. mind a háttérösszefonódásokat jelzik.

[iv] Esterházy Péter, Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, 2006, 53

Politika, mint futballhuliganizmus

Politika, mint futballhuliganizmus

A nyári uborkaszezonban is nézettséget-hallgatottságot (rating) hajhászó médiának keresve is nehéz lenne, olyan botrányt kavaró politikai futballhuligánt vagy közéleti bohócot találnia, mint a román elnök, aki másodpercek alatt képes minden politikai helyzetből háromnapos botrányt, vihart a biliben kirobbantani. A politikai mezőny mindenhol és mindenkor a káosz és a rendteremtés (sőt egyre inkább csak a látszatkáosz és a látszatrend mediatikus képei megteremtésének) területe, ahol mint tudjuk „minden megtörténhet”. Ne is csodálkozzunk azon, hogy két egymáshoz nagyban hasonló morális profilú, vérmérsékletű, termetű és tekintélyelvű csend- és rendháborítója, mint a magyar kormányfő és a román elnök[i], lépten-nyomon káoszt teremt, azzal fenyeget és játszadozik, hogy borítja az asztalt (akarom mondani a bilit), hogy valódi futballhuligánként, hol műanyagszéket, hol metróberendezést rombol, vagy korlátot bont, és idegen jelképeket szaggat szét. Ha valami kivágja náluk a biztosítékot, hát mint elefánt a porcelánboltban törnek-zúznak, minden lehetséges eszközzel segítve a nagyérdemű szórakoztatását. Circus panem nélkül, mert ki látott lelátóbetyárt rendet teremteni, gyepet ápolni, vagy született felforgatót konfliktust elsimítani? Most, a de facto, elnökségből való elzavarását egy évvel túlélő Băsescu gurult be[ii] (vagy a nyugtatója gurult el?), hogy hadüzenettel felérő dölyfös üzenetet fogalmazzon Magyarország és a magyarok irányába, a murfatlari, vagy az attól semmiben sem különb felcsúti, kocsmai verekedések hamisítatlan stílusában. Ne feledjük viszont, hogy a politika az a világ, ahol a „falra festett ördög” nemcsak átvitt értelemben, azaz mediatikusan, hanem valóságosan is leszáll(hat) a falról, és akkor már késő lehet, sohasem tudhatjuk, mely „játszma” lépi túl a Rubikont, mikor lesz a kocka elvetve, és honnan nincs már visszaút? Áltatja magát, aki azt gondolja és mondja, hogy az elnöknek úgy sincsenek eszközei, melyeket meghirdetett céljai és főként a rommagyarság ellen bevethetne[iii], ilyenek nagyon könnyen megteremthetők, bevethetők. Mit számít az a csúsztatásos hazugság, mellyel az elnök él, hogy t.i. összemossa a tusványosi dzsemborit, melyen Orbán nem román, hanem Európaellenes szöveggel szórakoztatta az arra fogékony nagyérdeműt, a borzonti kiscsoportos nackózással, irredenta zagyválással, ahol a főszereplők a szélsőjobbosok voltak? „Őfölsége”, most a román etno-nacionalistáknak, ortodox fundamentalistáknak akart kedvezni, és botránykeltési akarata érzéketlen az árnyalatokra.

A még éppen elnök (mű)haragját most egy harmadik utcai bunyós, született és gyakorlott provokátor, az újnáci[iv] Vona Gábor Jobbik-elnök, alig leplezett revansista-trianonozó beszólása okozta, miszerint „célja, hogy minden magyar egy hazában éljen” és hogy ennek megvalósításáért „vállalni fogja akár a konfliktust is” Romániával (sic!). Ezen aztán, vagy kétszázan biza jól mulattak a borzonti fenyvek alján – na, persze két kárpátiás irredenta nóta, meg sok-sok pálinka-sőr-bor-miegymás fogyasztása közben –,  a mindnyájunk számlájára, oszt a főkolomposok autóba vágták magukat, és jó éjszakát „édes Erdély, mi itthagyunk” felkiáltással, meg sem álltak a határig.

De az sem kizárt, hogy a nemrég még Orbán-barát elnököt megtévesztették azok a sorozatos összeborulások és összekacsintások, melyek a Tusnádtól Borzontig tartó sasszéjához a lendületet adták; a főszereplők környezetét és az alaphangulatot megfestő hazai előzenekarok és propagandahadak részleges egybeesése, no meg Tőkés „védhatalmi státuszt” emlegető felelőtlen beszólása. És ha már a felelősségnél tartunk nem kétséges, hogy az egyes anyaországi politikusok felelőtlenségeiért a rommagyarság és az RMDSz viszi el a balhét. Helyes és korrekt a szövetség elhatárolódása a felelőtlenül hadovázó szélsőjobbos nagyotmondótól és az ugyanolyan felfelőtlenül vádaskodó elnöktől, de a nyárközépi színjáték ettől több szereplős. Beszélni kell a rommagyar politikai aktorok felelőtlenségéről is, mellyel sikeresen vágják maguk alatt az egyre vékonyabb ágat, melyről azután mindnyájan könnyen leszakadhatunk. Határozottan el kell vetni Tőkés hadovázását éppenúgy, mint az éemenpé sokfele csápoló apróvezéreinek magatartását is, akik hol Orbán euroszkepticizmusának tapsikolnak, hol Vona eszement trianonozásához asszisztálnak[v]. És fel kell lépni a saját kétszínűek lelkes kis csoportja (értsd székelyföldi „kiskirályok”) ellen is, akik megyei tanácsi támogatást nyújtanak a szélsőséges csürhe nyári táborozásához (félreértés ne essék, nem mindenki az, aki EMI táborba jár, a többség naiv, vagy tájékozatlan, vagy terribilista potyaleső, stb.) és maguk is „megtisztelik”, előbazseválnak, azaz jelenlétükkel legitimálják az újnáci szövegelést. Kérdés csak az, hogy maradt-e annyi autoritása a szövetségnek és az elnöknek, hogy valamelyest is rendet vágjon a széteső klientúra között?

---

[i] Diverziókeltésben – a dolgok mai állása szerint – a román elnök vezet, hiszen az a politikai játéktér (a rendszer és a személyes ambíciókkal tele saját életvilág közötti mező) és azok az eszközök, melyek Orbán kezébe hullottak a kétharmaddal, azokért Băsescu-nak keményen meg kellett küzdenie. Még a román „törékeny és kezdetleges” demokrácia kulisszái közepette sem egyszerű parlamenti többség, sőt saját párt nélkül puszta diverziókeltéssel, valamint az elnökre vonatkozó bizonytalan alkotmányos szabályozás kiskapuinak maximális kihasználásával uralni a politikai életet. Băsescu fokozatosan, szinte a semmiből vonta hatalma alá az állam láthatatlan erőszakszervezeteit, a titkosszolgálatokat és ugyanakkor korrupt hálózatokat kialakítva, az (i)gazságszolgáltatás nagyrésze fölötti hatalmát is kiépítette, stb. A nihilből hozta vissza elnökségét is a tavaly nyáron, és ehhez hathatós segítséget is kapott a magyar kormányfőtől és itteni csatlósaitól, tényleg elment a falig diverziókeltésben, manipulációban, megtévesztésben, de végül felállt a padlóról, és minden mérés szerint népszerűsége növekvőben!

[ii] Itt, az elérni kívánt politikai hatástól elvonatkoztatott látszatra utalok. Egyébként a lépés lehetett nagyon is kiszámított politikai stratégia része, mellyel a mandátumát letöltő elnök, egy potenciális politikai mezőnyben helyezte el magát, olyan pólusként, mely nem zárkózik el a nacionalista diskurzustól. Köztudott, hogy az utóbbi időben a román szélsőjobbos, etnonacionalista pártok, enyhén szólva is gyengélkednek, az elnök ezek helyét célozza meg: persze mindez a jövő zenéje, a cirkusz aktuális.

[iii] Nem akarnék ötleteket adni az elnöknek, de azért ugye mindnyájan tisztában vagyunk azzal a potenciális rombolással, amit a kettős állampolgársághoz való szlovák-minta itteni alkalamazása okozna kisebbségi társadalmunknak? Hogy a reginalizációnak csúfolt homogenizáció újabb fordulójában előkerülnek a Vonás-dolgok, abban szinte biztosak lehetünk.

[iv] Még mielőtt az újonnan kinevezett kolozsvári magyar konzul megtiltaná, hogy nevén nevezzük a dolgokat, hadd nevezzem  nevén a dolgot. Mert,  amint a pszichológiában elterjedt mondás kifejti: „ ami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy  jár, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az minden valószínűség szerint  csakugyan egy kacsa”. (Síklaki István 2012, Előítélet és tolerancia, 69.). Szóval – mutatis mutandis – “aki úgy öltözik, mint egy újnáci, úgy vonul, mint egy újnáci, úgy hápog (izé, beszél), mint egy újnáci, az minden valószínűség szerint egy újnáci”.

[v] Ne feledjük a tőkésista aprópárt megalakulásakor  „bemutatkozó” vizitet tett a Jobbiknál, ahol azt is kinyilatkozták, hogy külpolitikai és „nemzetpolitikai kérdésekben” (sic!) sok a hasonlóság az új párt és a neonáci politikai formáció között!

Bevallott mély válság

Bevallot mély válság

Azt üzeni az egyik székelyföldi politikai vezető (viselt dolgait tekintve nevezzük nyugodtan helyi “kiskirálynak”), hogy “aki nem érzékeli, hogy az erdélyi magyar politikai rendszer az összeomlás szélén áll, … az semmit nem ért a politikából.” És valóban, ha ezt nem érzékelnénk semmit nem értenénk a politikából, csakhát nem kevesen vagyunk, akik nagyon is érzékelj(t)ük e mély válságot, melyre Borboly Csaba csak most, megvádoltságában, a látványkongresszust követően hívja fel szíves figyelmünket. Megoldást is sugall két indokolatlanul hosszú cikkben, mégpedig azt, hogy a szövetség meneküljön felelőssége elől, és adja át a társadalomszervezési, közösségépítési terepet az egyházaknak. Érvek helyett pedig azt a kijelentést teszi, hogy azért kell meghatározó szerephez jussanak az egyházak, mert: ”Be kell látni, hogy e feladatban meghatározó szereppel nekik kell rendelkezniük a jövőben is, ahogy történt ez a múltban, évszázadokra visszamenően.“ Az elöljáró vagy nem érzékeli, vagy manipulatív módon elhallgatja, hogy egy ilyenfajta “kivonulás a társadalomszervezési piacról”, néhány századdal vetné vissza a modernizációs, szekularizációs, racionalizációs folyamatokat, mindazt, amit Európa és a fejlett Nyugat az elmúlt félezer évben haladásként szokott tekinteni. A teokratikus berendezkedés (melynek legkisebb látható jeleit észlelve kórusban tiltakoznak elöljáróink, ja, ha az orthodox egyház és az állam összejátszását, az egyház politikai szerepvállalását észlelik) márpedig hallatlan politikai regresszió, olyan korszakok visszaidézése, melyeknek esélyük sincs a XXI. század kihívásainak megfelelni. Az “ezeréves igazgatási tapasztalattal rendelkező történelmi egyházaink” (fő a feje a pápának is az intézmény modernizációjának feladatától) politikai szerepvállalását nem is azért említi az elöljáró, mert komolyan gondolja, csak mert menekülni próbál a politikai felelősség elől. Ha komolyan gondolná, akkor arra a kérdésre is válaszolnia kellene, hogy mi maradna a szövetségből, mire való lenne, ha társadalom és kultúraszervező feladatain túladna. És ez az a kérdés, amit kerül, mégpedig önmentésből és a politikai felelősség elől való menekülés alig rejtett szándékával. Azt üzeni, nem az elhibázott döntések, a pártpolitikai és klienteláris rendszernek való megfelelésből származó velejéig korrupt politikai osztály rossz működésének (bad governance) következménye a csőd, hanem annak, hogy a politikus urak túlvállalták magukat, tessék hát másokra hárítani a feladatot, és minden rendben lesz. Csakhogy a “pasztorális”[i], vagy tradicionális[ii] hatalomgyakorlás bevezetése, a teokrácia szerepének növelése nemhogy megoldaná a csődbe jutott szervezet gondjait, hanem fölöslegessé tenné azt. Azt sugallja az elöljáró (félrevezető diskurzus köntösébe öltöztetve), hogy ha a politikai osztály csak saját meggazdagodásával lenne elfoglalva (tisztán etnopolitikai vállalkozókká alakulnának át), mennyivel jobban is élne, mennyivel jobban is érezné magát a politikai klientúra, ha nem zavarnánk meg társadalomszervezési, politikai kijáró, vagy intézkedő felelősséggel. Akkor viszont mire a párt, mire az infrastruktúra, az anyagi támogatás? És hadd jegyezzük meg, hogy olyan szövetségről beszélünk, mely támogatásainak dandárját társadalmi és kulturális feladatok ellátására kapja (mégha – mint köztudott – merőben formálisan is). Miért kellene egy a társadalomszervező, és kulturális feladatok mögül kihátráló szervezetet eltartania a rommagyarságnak?

Tartok tőle, hogy Borboly szava a fába szorult féreg hangja, aki egyfelől háttér támogatókat keres szorongatott helyzetében, másfelől pedig (unalmában?) felelőtlenül a nagy nyilvánosság előtt ötletel, mindnyájunk, a rommagyar közvélekedés ignoranciájára való tekintettel (és valóban kevesen vesszük észre csúsztatásai értelmét!) összevissza kommunikál. Talán a szövetség irányvonalától is eltérve, attól a szövetségi filozófiától, mely éppen a nemrég lezajlott (látvány)kongresszuson elfogadott programjában ígéri a társadalom, sőt a demokrácia és jogállamiság kiépítésében való vezető szerepének fenntartását, megerősítését. A Tusnádon elkövetett látványos “fidesz karjaiba ájulás”, melyet a kiskirály további vezérekkel együtt követett el, visszaigazolja azt a válságot, melynek Borboly hangot ad. Nem gondolom ugyanis, hogy a vezérkar (legalábbis annak “tapasztaltabb” fele[iii]), a mainstream, ne tudná, a Fidesznél bosszúállóbb és csalárdabb politikai párt nincs is a palettán, a huzamos odadörgölőzés, a hitegetésen és az alig leplezett megvetésen kívül semmit nem hoz a konyhára, megérné bátornak és szókimondónak lenni, az apró “fejedelem” – ezt akárhányszor ki is fejtette – csak az erőből ért: jaj a behódoltaknak, legyőzötteknek nézik őket!

A szövetség mindkét alapvető “belső” politikai feladatát elbukta: nem volt képes a politikai pluralizmus biztosítására – egyfajta elképzelt/megtervezett, de torzóban maradt, majd tudatosan leépített belső liberális demokrácia elveinek megfelelően – és ezen keresztül a rommagyarság politikai konszezunsának megvalósítására (lásd belső választások elszabotálása, platformok kiszervezése és leépítése[iv]); de ma már nem képes a regionális érdekkülönbségek, a tömb-, illetve szórvány programok összeegyeztetésére sem (a székelyföldi politikai elit rejtett ágendája uralja a politikai mezőnyt[v]). Ehhez adódik a más pártokkal való – két évtizeden át sikeresen gyakorolt – politikai álláspontjának a feladása. Az “egyenlő távolság, illetve közelség elvének” felmondása különösen a magyarországi pártok vonatkozásában szembeötlő, a jelenlegi kormánypárt megoszt és bedarál, hitegeti előszobáztatja és mellőzi, és végső soron térdre kényszeríti a szövetséget[vi].

---

[i] A megnevezést a foucaulti értelemben használom, vagyis a középkorban domináns „nyáját terelgető, megvédő és álmát megóvó” jóságos pásztor értelmében, a teokratikus hatalomtechnika alanyai a személyesen is kiszolgáltatott, védelemre szoruló egyének nyájszerű összeverődése, mely fölött a pásztor hatalmát diszkrecionálisan gyakorolja, lásd. Foucault, 1979, Omnes et Singulatim: Toward a Criticism of „Political Reason”, Stanford lesson.

[ii] Max Weber a tradicionális uralom gyakorlásától élesen megkülönbözteti a modern, racionális uralmat (ezt fejezi ki – másképpen – Foucault is). Ha a tradicionális hatalomgyakorlás lényege az alattvalói szerep elfogadása a vezetettek oldalán, más szavakkal a személyes függőségen alapuló engedelmesség, addig a racionális uralmat a szabályoknak való engedelmesség jellemzi. Érdekes (vagy nem meglepő?) módon a modern hatalomgyakorlási formát tagadja a hargitai elöljáró, mondván: „Nem lehet úgy autonómiában gondolkodni, hogy amit az egyik magyar ember csinál, azt a másik lerombolja, és a közös jó (sic!) keresését nem tartjuk a törvényeknél is erősebb szabálynak.”/kiemelés tőlem – MNL/. Premodern hatalomfelfogása szembe megy saját szervezetének meghirdetett elveivel is, mégsem érkezett egyetlen kommentár vagy bírálat sem a szövetség vezérkara részéről, lassan elfogadott állásponttá lesz a premodern elhajlás? (Lásd. Max Weber, 1989, A politika mint hivatás)

[iii] Nem tartom kizártnak, hogy Markó Béla visszavonulása (na jó, kvázi-visszavonulása) mögött is az a stratégiai számítás áll, hogy úgysem lett volna képes elnyerni a jelenlegi magyar kormánypátok kegyeit! Az „új fiút”, a „generáció-társat” küldték megalázkoni a Fideszhez, szemmel láthatóan kevés sikerrel, ami a kézzelfogható támogatásokat illeti.

[iv] A rendszerváltást követően, egészen 1996-ig volt egy történelmi „ablak”, melyet a rommagyar politikai és értelmiségi elitek arra használhattak volna, hogy a demokratikusan felépített „állam az államban” modellt megvalósítsák, ez nem történt meg, és az akkori „politikai helyzet” visszatérésében felesleges reménykedni is. Egy ilyen rendszer képes lett volna az oly sokat emlegetett „közösségépítő” és konszenzusteremtő mechanizmusokat kialakítani, és talán a demokrata érzelmű polgárok mellett az „államférfi” prototípusát is kitermelhette volna társadalmunkban. Nem mellesleg egy belső demokrácián, a fékek és ellensúlyok finom rendszerén, belső választásokon, stb. alapuló szövetség éppen ideológiai el nem kötelezettsége folytán, „az állam az államban”-modellnek megfelelően, elejét vehette volna a klienteláris korrupt rendszer kiépítésének és működtetésének, melynek logikája mára maga alá rendelte a szövetséget.

[v] A székelyföldi politikai  vezérek dominanciája nem önmagában problematikus, hanem azért, mert egy elhibázott gumifogalom, az autonómia, (whatever this mean) mantraként való ismételgetésére alapozzák demagóg populista diskurzusukat. Ez pedig nem összeköti, hanem elválasztja a rommagyarság más régióinak lakóit a székelységtől, disszimilációs folyamatokat idéz elő, még akkor is, hogyha e politikai demagógia része az „egység megteremtésére” áhitozni, vagy legalábbis azt hangoztatja úton-útfélen.

[vi] A székelyföldi politikai vezérek fidesz-elkötelezettsége lehetetlenné teszi a politikai mezőny valamelyes kitisztulását, a különutasság tragikomikus mintázatai, (melyre jó példa a „megsértett és visszautasított” háromszéki előljáró részvétele a tusnádi fidesz-dzsemborin) minden önálló építkezést elakasztanak, zavarossá és inkonzisztensé teszik a rommagyar politizálást. Egyik demokrácia deficittel küszködő politikai párt sem képes összefogni és strukturálni a politikai mezőnyt, sem anyagi, sem morális, sem hatalomtechnikai ereje, sem hitele nincs egyiknek sem az „egész” rommagyarság nevében fellépni. A szövetség – bár primus inter pares pozícióban van –  a szavazatok 85-90%-ával is csupán egyike a rommagyar (klienteláris) pártoknak: politikai zsarolóképessége ma szinte elhanyagolható, egyre elszigeteltebb. Úgy tűnik, önálló mozgástér híján kivár, vagy az USL szétesésében reménykedik, vagy a magyarországi kormányváltásban, de persze azért a jelenlegi kormánypártnak is csápol. Márpedig ebben a helyzetben, sem bizalom visszaépítésére, sem átgondolt strukturális megújulásra nincs lehetősége, legfennebb újabb “látványmegmozdulást” várhatunk el tőle: (politikai) pityókafesztivált!