2018/07/31

Tusványosi rutin populizmus

Tusványosi rutin populizmus

Azt hiszem, ha Ernesto Laclau élne, az orbáni rendszerben - NER, és/vagy illiberalizmus, az mindegy is - populizmus-modelljének tökéletes példáját fedezhetné föl: populizmus a la carte, mondhatná (lásd. Ernesto Laclau, A populista ész, Noran Libro, 2011). És ez Tusnádon derül ki rendre, amikor egyfajta programatikus beszédet mond Orbán, rituálisat, afféle papos filippikát (issue statement), értékes irányt mutat, és előrevetíti, amit jövő évben tenni szándékozik, vagy nem, és ehhez asszisztál a nagyérdemű, már ha odafigyel és nem bulizással van elfoglalva. Minden esetre a populizmus minden rituális kelléke fölvonul, vannak előzenekarok, és mellékszálak, és azután a nagytotál, a főnök beszédet mond, zengzeteset, csupa kinyilatkoztatást, az sem baj, ha értelmetlen, vagy alig értelmezhető hitvallást.

A tartalom csak töltelék, a tábort összetartó gesztus a fontos, az új ellenség kihírdetése, hogy kit kell az eljövendő esztendőben gyűlölni és ki barát, szövetséges, vagy az éppen menő. Most az irodalmi-kulturális elit az ellenség, a kulturkampfot kell  megnyerni (minden harc a végső!), de persze maradnak a liberálisok, a brüsszeliták és a migránsok is. Tusványos, olyan rituális gyakorlattá vált, melynek révén Orbán és a körülötte kialakított klientúra minden évben újratermeli a népet, nem akármilyent, hanem cifrát és magyart, és pökhendit, amolyan “köpcöset” és hegykét, odamondósat és alulértetten fenyegetőt, hárijánososan hazudóst és nagyotmondót, sok hagymázzal, kevés tartalommal. Ha nincs már gulyáskommunizmus (hol van már “Kádárnak népe”?), hát van orbángulyás, az aztán orrba-szájba: Európa-ellenesek Európája.

És a populizmus, mely látszólag mára már konszolidálódott, etnonacionalizmussal vegyes, azok a félmondatok és utalások, melyek önmagukban alig is értelmezhetők, jelzik ezt. Németh Zsolt mondja, de mondhatná akárki a sleppből: mi ugyan “zsigerileg” európaiak vagyunk ... de Trianon”, mások meg olyan értelmetlen mondatokat ismételgetnek, mely abban végződik, hogy ...”de Soros”. Minden és mindenki fenyegeti az orbánista magyarságot, de jön a megmentő, apokalipszis van, vagy nincs, és jön a megváltó (talán éppen az ífjú Orbán és a Felház?), csakazért is, főként, ha veszély sincs Orbán megváltja kiváltságos népét. Mi, többiek meg magunkra vessünk, ha a szektába még be nem álltunk, hát így jártunk és/vagy fogunk járni, mert csak, mert Soros és Trianon, érthető? Mert Orbán-nemzete eddig még toleráns volt (még holmi jött-ment Esterházy Péterrel is, ugye?), de fogytán a türelem, a románokkal szemben is, ne is hívják a magyar követet, vagy diplomatákat december 1-re. Viszont a kormánypártokkal megegyezésre törekszünk. Érthető, ugye? És logikus és racionális, mármint a populista és etnonacionalista logika szerint az, csakhogy Orbán népe/nemzete nagyon is változékony, határai alakulnak (contingency), és üzenete számunkra nehezen értelmezhető.


Csakhogy az orbáni etnonacionalista populizmus egyáltalán nem alulról, az egyéni és csoportos “igények” irányából, hanem föntről, egy populista politikai vezér kezdeményezésére és kénye kedve szerint épül. Az építkezés lényege pedig, nem is az, amit ígér a NER, mint közpolitikát, vagy, mint gyakorlati (issue based) megvalósítást, vagy mint olyan ideológiát, mely előír biszonyos elveket és politikai álláspontokat, hanem a szimbolikus ellenségképzés (az erőteljes othering). Orbán, már 2010 előtt elkezdte megszállni, kisajátítani a szimbolikus politizálás terét, kezdte a “nemzet nem lehet ellenzékben” kijelentéssel, mely populista föllépését egyértelműen az etnonacionalista imagináriushoz kötötte, folytatta a “fülkeforradalommal”, majd jött az illiberalizmus, és végül a nacionalista (már-már rasszista) migránsozás (lásd. Emilia Palonen, Performing the nation: tha Janus-faced populist foundation of illiberalism in Hungary, Journal of Contemporary European Studies, 25 Jul 2018).

Számunkra nemcsak érdemes, de szinte kötelező fölfigyelni arra, hogy Orbán (és fölösleges is már Fideszt és pláné KDNP-t mondani, hiszen egyszemélyes “vezérelvű aligdemokrácia” van ma Magyarországon) nemzetét, a “népet” behatárolja, mert nyilvánvaló, hogy itt egy kizáró (exklúzív) és nem befogadó (inklúzív) kategóriáról van szó. Orbán nemzetének határai - legalábbis politikai, reprezentációs értelemben - szűkebbek az állampolgári nemzet határainál, miközben, paradox módon vagy sem, a határon túliakkal igyekszik kiszélesíteni azt. Magyarországon, bár sokan vitatják,  még van pluralizmus és formai szempontból demokrácia, a rommagyarság számára ez nem adatik meg, az egypártrendszer pedig reprezentációs deficittel küzd. A rommagyar főáram populizmusa teszi, hogy úgy tűnhet, mindenki képviselve van, a Fidesz itteni fő fiókpártja már ott tart, hogy azt mondja magáról: akkor sem bír tévedni, ha éppen téved (ezt fejtegeti Székely István főideológus, éppen Tusnádon), csakhogy ez illúzió. Orbán számára csak az igazi “hatuma”, aki kliens vagy rá szavaz, a többi érdektelen, a magyarországi állampolgári nemzeten belül húzott határ itt is érvényes - erre emlékeztetnek is nemcsak az Orbánnak élekötelezett hazai politikai elit, hanem az áttelepedettek is - aki nem Orbán-párti az semmiféle támogatásra nem érdemes, sőt, azt kiátkozzák, arra szakosodott félművelt “értelmiségiek”.

Most még beletartozunk Orbán-nemzetébe, sőt a kettős állampolgársággal jogi intézményes keretet nyert beletartozásunk, de a dolgok változhatnak, sőt már sokan kontesztálják is ezt az intézményes keretet, vagy legalábbis annak fontos hozományát az átszavazást. Pedig egy elkötelezett része a rommagyar kisebbségnek, és a politikai főáram, akik persze az egészet képvisleni igyekeznek, rendre beszavaz mindannyiunkat a NER-be, és kiváltképpen büszke is erre a teljesítményre. Orbán új magyar nemzetet (népet) teremtett, a régi - elsősorban két világháború közötti - mintájára, csakhogy szimbolikusat, a legtöbb elemző szerint olyant, mely igencsak labilis (konszolidálhatatlan), mely egy személy karizmájára épít és rajta áll vagy bukik.

Az új politikai és szimbolikus NER-identitás kellékeinél fogva viszont ellentmond midannak, amit eddig mi, határontúliak, politikai logikánk szerint követtünk. Csak egy példa a multikulturalizmus elleni mostani kirohanás, az egységes és oszthatatlan, etnikai-kulturális értelemben homogén nemzet képzete. Mit kezdhetnénk mi vele? Hiszen, ha Romániában következne be, beolvasztana, illetve, ami még valószínűbb, elüldözne bennünket. Eddig éppen a román-magyar szembenállás multikulturális elvek szerinti árnyalásával és lebontásával voltunk elfoglalva, belátva, hogy a konfrontáció - kisebbségi helyzetünknél fogva - nem lehet eredményes. Sőt, a pozitív bánásmódot (positive action) vártuk és várjuk nemcsak Romániától (vagy a többi Magyarországot övező országtól), hanem a Minority SafePack-el Európához, azaz Brüsszelhez fordultunk elismerésünkért, jogvédelemért, Orbán meg Brüsszel-ellenes rigmusokat skandál. Mit kezdhetnénk ezzel? Mehetünk-e és ha igen, hát meddig, Orbán népének mítoszával? És ha fordul a kocka, mit érlel a sorsunk?

2018/07/24

Mélyáramlatok fordulása

Mélyáramlatok fordulása

A román politikai osztályt, az eliteket, és az egész mezőnyt megosztó alapvető törésvonal, az elmúlt negyed évszázadra vetítve, nem ideológiai jellegű, viszont sokkal inkább egy gyakorlati (realpolitik) törésvonal jellemezte, melynek két oldalán strukturálódott, mintegy tükörben, szimmetrikusan, egymást utánozva, nagyon hasonlóan viselkedett a jobb és baloldal, hatalmon, illetve ellenzékben. És a váltógazdaság következtében szinte minden párt megfordult egyik és másik oldalon, egyaránt. A vízválasztó mindenkor a kormányon vagy ellenzékben levés volt (i), és ez volt a konfliktusok alapja is, ezt próbálták így vagy úgy, a palettán elfoglalt helyzetüknek megfelelően, tematizálni a román politikai pártok.  

A kifejlődőben levő új/régi és egyre mélyebb törésvonal, az alapvető konfliktus az illiberális demokrácia és euroszkepticizmus, valamint az azt ellenzők között bontakozik ki. A konfliktus új, hiszen trendfordulót jelez, annak a törékeny konszenzusnak a feladását, mely egy generáción át működött, mely a nyugathoz való fölzárkózásnak (ii) - a késői modernizációnak - nem látta alternatíváját. Bizonyos értelemben visszatért a két világháború közötti modernizációs vita és konfliktus, ami eldöntetlen maradt, hiszen a szovjet típusú államszocializmussal gyakorlatilag megszűnt, illetve kitiltották a közéletből. A kérdés akkor is a nyugati nyitás és az elzárkózáspártiak (“prin noi înșine”) között folyt, ezt újra fölvetette, egészen más kontextusban, a késői Ceausizmus, a nacionálkommunista protokronizmus. Végül a ‘89-es változást követően a “nyugatosodáspártiak” (idézőjelben, mert egyszer fontos lehet kielemezni azt is, hogy kik és mit értettek a politikai nyugat fogalmán a kilencvenes években és egészen az EU csatlakozásig, és mit jelentett az a törékeny konszenzus, ami azt lehetővé tette) kerültek hatalomra. Nem rögtön és csak súlyos kompromisszumok árán (lásd. Iliescu-éra), de ez a konszenzus máig, úgy ahogy, kitartott. Most meg - bár az illiberalizmus modellje külföldről, jelesen és elsősorban Magyarországról jön -, az inga visszalendül, a vita és konfliktus visszahelyeződik a modernizáció- és EU-pártiak, illetve az elzárkózás- és nacionalizmus-pártiak közé. Ez egy hosszabb távú játszma, mely túlmutat az eddigi egyszerű számításokon és helyezkedésen, azon hogy ki fogja nagy valószínűséggel megnyerni a választásokat, ezúttal korszakos jelentőségű a versengés és a dominancia.

A jogállamiság-vita és a korrupció-ellenes harc, csak a fölszíne ennek a mélyebb konfliktusnak, a tét az ország hosszútávú irányultságának, a kialakítandó szövetségi rendszernek és végső soron Románia jövőjének a programja: a merre tovább? Értik vagy nem értik a szereplők (a politikai ágensek, sokszor az az érzés alakulhat ki, hogy a legtöbben nem akarják érteni) és a drukkerek, a közvetítők, és a két tábor holdudvarának balekjei, stb., a konfliktus nem (csak) Dragnearól szól. A korrupció-ellenes harc magába sűríti az alapvető konfliktust: maradjon meg az EU-s úton az ország, vagy csatlakozzon a magyar-lengyel (és egyre több régióbeli állam) “visszafordulók”, az elzárkózók, euroszkeptikusok és nacionalisták csoportjához? (iii)

És alapvető váltás van a rommagyar politikai elit és mezőny belpolitikai helyezkedésében is. Hiszen, nem mellesleg az RMDSz, amíg még önálló szervezetként működött, tehát olyan 2012-ig, mindvégig a nyugatosodás oldalán állt, azóta pedig - budapesti elvárásnak megfelelve - az “illiberális demokrácia”, az elzárkózó etnonacionalista vonal, sőt bizonyos helyzetekben és kérdésekben, a reakciós alt-right szóvívője. Ez tartja a fővonalat a jelenlegi kormánypártok mellett, és már nem az amúgy sem érzékelhető, kisebbségpolitikai engedmények. És innen a kibontakozó belső konfliktus, a kiábrándulás, a passzivizmus (demobilizáció), és az elfordulás a politikától.

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar. Vannak túlbuzgó propagandisták, akik (főként mert a magyar médiákat fogyasztják, széles körben és szinte kizárólag jutnak el hozzájuk a propagandagépezetként működő magyarországi adók, illetve a szociális médiában megjelenő hasonló tartalmakat fogyasztják) megpróbálják az illiberális demokrácia “eszméit”, a magyarországi gyülöletkampányokat és Brüxelles-ellenességet (még a sorosozást is) átplántálni viszonyaink közé, de egyelőre sikertelenül. Lehetetlen vállalkozás “egyben tartani a tábort” és közben engedni a budapesti nyomásnak, közvetíteni az illiberális demokrácia üzeneteit, a rommagyarság és Bukarest fele. Az önállóság elvesztése, nem manifeszt módon, hiszen a párt igyekszik leplezni azt (iv), hanem de facto, szétszakítja az eddig monolitikus, pluralizmus-hiányban szenvedő, de foglyul ejtett rommagyar szavazóbázist.

Másrészt pedig hibázik a főpárt, amikor azt hiszi, hogy egyszerre lehet továbbra is fönntartani a politikai mezőny etnikai burkát, az etnopolitizálás kis mezőjét, és azon belül megőrizni saját hegemóniáját. Márpedig ilyesmivel kísérleteznek, akkor is, amikor az alternatív választási küszöböt átvitték a választási törvényben, akkor is, amikor a kezesbárány MPP-t kooptálták, és gyakorlatilag (kis helyi ellenálló körzetektől eltekintve) beolvasztották/eltűntették. Miután a “belső választások” megszervezése, a kiskörű pluralizmus, megbukott, az etnikai mezőnynek numerus clausus, proporcionális választási rendszer kialakításával lehetett volna viszonylagos önállóságát megtartani, illetve “befele” megnyitni. Ha a létrejövő rommagyar politikai formációknak lehetőségük lett volna versengeni, fenntartott - mondjuk a demográfiai adatokhoz igazodó - 6.5%-nyi parlamenti helyre. Ennek hiányában viszont marad a passzív ellenállás, az etnikai átszavazás, illetve esély egy sikeres transzilván vegyes-párt létrehozására, melytől a leginkább tart a Fidesz itteni fő fiókpártja.

A román politikai mezőny átrendeződésének áldozata lesz a rommagyar politikai mezőny viszonylagos egysége, ezzel, vagy így vagy úgy lezárul egy korszak. És egy kiszolgáltatott politikai (és kevés kivétellel kulturális) elit képtelen szembenézni azzal, hogy hosszú távú érdekeink ellenében cselekszik: az illiberalizmusban (ahogy azt Orbán Viktor viselkedéséből, sőt szíves közléséből tudjuk) nincsen helye a kisebbségeknek, és visszaút - már a demográfiai folyamatokat figyelembe véve - sincs.

 ------------------------------------------------
A jelenséget magam is leírtam, később olvastam George Tibil, 2014-ben megjelent tanulmányát, mely a román politikai elitek megosztottságát elemzi, és hasonló következtetésre jut (Conflictul elitelor si instabilitatea politica in evolutia moderna si contemporana a Romaniei - http://revistapolis.ro/conflictul-elitelor-si-instabilitatea-politica-in-evolutia-moderna-si-contemporana-a-romaniei/), a rendszerváltás után a legfontosabb választóvonalat a hatalomhoz való viszony képezi, aminek függvényében a politikai elit két ellentétes táborra oszlott: akik kormányoznak és az ellenzékiek”.
ii  A dolog bonyolultabb, mint itt kifejthetném, de mindent összevetve az elmúlt két évtizedben sikerült az Iliescu-pártiakat (és szavazóik jórészét is) rávenni a konszenzus fontosságára, ebben - tetszik nem tetszik - Emil Constantinescu mellett, Adrian Năstase, vagy Mircea Geoană, Markó Béla, de Traian Băsescu, Călin Popescu Tăriceanu és Klaus Johannis, stb., is fontos szerepet játszott. 
iii A választóvonal két oldalán, egyelőre, összemérhető erők sorakoznak, és ez egyfajta ismétcsak nagyon törékeny, egyensúlyhelyzetet eredményez. Az elnök és a körülötte még ott mozgó ellenzék, illetve aktív civilek, nem utolsó sorban az erejét megmutatni készülő ún. “diaszpóra”, és a politikai nyugat befolyása, stb., kitart az eredeti európai projekt mellett. De, a dolog változhat (a Fidesz itteni fiókpártjainak egyértelmű elköteleződése az illiberális oldalon ezt elősegíti), mégpedig az ortodox-nacionalista vonal javára. A “családdefiníciós” harcok ezt jól előrevetítik, és megjósolható: Románia sokkal hamarabb kerül fekete listára (a magyar és lengyel példák okán is, de mert létezik egy monitoring rendszer (MCV), ami a csatlakozás feltételeként jött létre), mint az elzárkózás szóvívői gondolnák. 
iv Azok a politikusok és propagandisták, akik egyfelől az elfogadott salátatörvények és módosítások mellett érvelnek, mégpedig azzal az átlátszó trükkel, hogy azokban vannak elfogadható módosítások/előírások, és elrejtik/elhallgatják az alkotmányelleneseket, és elfogadhatatlan, egyéneknek címzetteket, az önállóság hiányát próbálják palástolni. Ezt teszik azok is, akik úgy próbálnak érvelni, minden esetben, ha a koalíciós partnereket bírálni merészelik, hogy “de hát a PNL-vel”? vagy egyéb ellenzéki párttal, s főként Johannissal sem lehet menetelni (ez emellett nehéz érvelni, hacsak a saját korruptak mentegetése végett nem teszik). Az önálló rommagyar politizálás lenne - természetesen - a megoldás, és ennek hiányát igyekeznek manipulációval elfedni, lenézve (palimadárnak tekintve) választóikat.

2018/07/17

Moszkvában esett

Moszkvában esett1
Két kép, és ami mögöttük lehet

Könnyű fölfigyelni arra, hogy akik szeretik elmondani, azt a jól hangzó, de igaztalan kijelentést, miszerint a tények, és azután a képek “maguktól beszélnek”, valahogy elfelejtik befejezni a mondatot és megmondani, miről is beszélnek fentebb említett dolgok, csak sejtetik, mintha ők percig is tudnák. Mert, sem a tények - különösen azok ma divatos alternatív, magyarán fiktív, hamis (fake) változatai -, sem pedig a képek - különösen azok ma divatos manipulált (fotóshopolt) változatai - nem önmagukban/ról szólnak, bármit is. Az ún. tények és a többszörösen közvetített imidzsek, lényegüket tekintve, csak az interpretáció, az értelmezések hálózatában nyernek egyáltalán értelmet, lesznek “beszédesek”. Nem beszélve arról, hogy rendelkeznek egy egyre erőteljesebben észlelhető szimbolikus összetevővel. A szimbolikus dimenziónak pedig az a tulajdonsága, hogy sokértelmű, és bizonytalan, nem “önmagában” nyer jelentést, hanem az értelmező elméjében, az olvasat éppen olyan fontos, mint a szimbólum maga, egyik sincs meg a másik nélkül.

Elnéztem, ahogyan a labdarugást kisajátítja a politika, mégpedig elvben a legmagasabb szintű és ezért is a legmanipulatívabb, hiszen technikai/logisztikai és pénzügyi lehetőségei annak a legnagyobbak, már-már korlátlanok. A VB úgy festett a végére, hogy az csak Putyinnak játszik, az ő, otthon korlátlan, de a világban is jelentős - mégha nem is föltétlen pozitív - imidzsét volt hivatott építeni és erősíteni. De a kép, melyen az orosz autokrata elnököt esernyővel védik, társai Macron és Kitarovic francia, illetve horvát, elnök meg ázottan ölelgetik játékosaikat másrol is szól. Két világ, két mentalitás, (Kelet és Nyugat?), egyfelől a jó modort (ha ugyan létezik ott) is fölülíró szolgalelkűség, az esernyős emberek gesztusa, amivel nem a hölgyet, hanem a potentátot védik, azután Putyin zavart, egyszerre cárovicsos és pártfőtitkári mosolya. Másfelől az egyenlők üdvözlése, mind a francia elnök, mind a horvát elnök-asszony a lehető legközvetlenebbül és személyesen, emberi, nagyon is érthető érzelmi megnyílvánulásokkal üdvözli a győztest, és a döntő vesztes csapatának tagjait is. S, hogy közben bőrig áznak? Aligha számít, az eső maszkokat mos le és emberibbé teszi a mögöttes arcot, viselői megengedhetik, tudják kik ők és ez az öntudat, a pillanatnak megfelelő identitás (facade ez is, csak őszintébb, mondaná Goffman) jobban véd az esernyőnél, humanizál. Nem mint a potentát, akinek maszkját talpnyalói féltik, nem lehet a király meztelen, mert ki tudja miféle arc van örökös - kardot nyelt, saját fontosságának tudatában, illetve dehogy, annál is nagyobb arcot mutató - álarca mögött? Tud-e közvetlen, tud-e őszinte és fölszabadult lenni, a volt KGB-ügynök, a mindenestől “megcsinált” Putyin (az arctalan, távolságtartó és álságos, fake facade)?



Foto: Digi24.

A másik kép, amit érdemes értelmezni Helsinkiben készült. Két merőben eltérő személyiség, megjátszottan egy hullámhosszon, itt is van VB-labda, de az lényegtelen, sem aki adja, sem aki kapja rá sem néz, mindenestől színházi kellék, mint ahogy üresen teátrális a gesztus is. Tartok tőle, hogy Trump nehezen boldogul a Football értelmezésével, a szabályait sem ismeri a nálunk oly népszerű soccernek, Putyin talán érti a játékot, de jól álcázza, nem labdarugó alkat - azt Orbánról mondja, szintén töltelékmondatként - csak kezébe nyomták a labdát, hát mosolyt imitáló grimasszal tovább adja (Trump azután már dobja is feleségének, és ez árulja el tudatlanságát a soccer-világban).


Foto: Reuters

Nem tudjuk, hogy mit beszélhettek négyszemközt az amerikai és az orosz elnök, de láthatjuk a képen is: álságosak a mosolyok, viszont Putyin ad, Trump tettetett örömmel kap, látszik, hogy meg akarnak egyezni (miről is?), de az is, hogy nem tudnak. Nagyot fordult a politikai világ, hiszen példátlan, hogy éppen az orosz elnöknek “ismeri el” az amerikai, hogy úgymond a rossz viszonyokért elődei, és az AEÁ a hibás, miközben az orosz kampány-beavatkozás egyre nyíltabb titka cinkossá teszi őket.

A barátkozós/bratyizós Trump körbejárta a világot és többszörös salto mortale-t bemutatva, egyelőre, magánérdekből, Putyin mellett horgonyzott le. De ahogy a labdával a képen, képtelen bármit is kezdeni, politikai céljai is határozatlanok (őt is elérte a Dragnea-szindróma, birodalmát adná megmeneküléséért?), engedményeket tesz, de nem látszik az ellentétel, és főként a pozitív eredmény. Sem a kínai elnökkel való találkozója (Trump, “világszínvonalú pókerjátékosnak” nevezte Hszi Csin-ping-et), sem az észak koreai diktátorral való parolázása (Trump szerint Kim Dzsong Un, “nagyon tehetséges ember, és nagyon szereti a hazáját”) nem hozott eredményt. De rosszul sültek el a nagybritanniai és európai, valamint NATO találkozói is, az amerikai elnöknek, amiből még az is kiderült az EU ellenfél, és nem a természetes partner, stb.

Gond, nagy és beláthatatlanul komoly probléma az amerikai elnök színjátéka, az hogy szemmel láthatóan bámul a világra és nem érti azt (akárcsak a soccert nem), és nem működik a “barát-ellenség” detektora (még a republikánus párt korifeusai szerint sem). Olyanfajta bizonytalanság ez, ami semmi jóra nem vezet, ami elbizonytalanítja a kisebb hatalmakat és fölbátorítja a kalandor politikusokat, összemossa a határokat. Orbán máris, hol Európára leselkedő fenyegetésnek tekinti a putyini Oroszországot, ja, a brüsszelli NATO-csúcson, hol meg az ellene hozott szankciók fölött lamentál, ja, persze Moszkvában rázogatva Putyin kezét.

A labda, so to speak, kerek (valójában és jó esetben persze, gömbölyű, kereksége csak a beépített manipuláció, a látszat csal következménye), és ezért a labdarugó mérközések, “egyenlő pályák és egyenlő esélyek” mellett is, változatosak. A világpolitikai rend(etlenség) viszont nem két kapura rúgó atléták ilyen-olyan játéka, hanem halálosan komoly és egyre nagyobb mértékben globális játszma. Bírók pedig -  az amerikai elnök ámokfutásának (is) köszönhetően - nincsenek. Egyre többen érzik viszont csapatkapitánynak magukat, eljöttnek az időt, hogy visszafordítsanak pozitív folyamatokat: a reakció ideje, a nihil fele való lépegetés ideje van, és a tét nem a Párizsba érkezett Jules Rimet kupa, hanem mindnyájunk élete, a nagybetűs Jövő.

Moszkvában nagyot esett, de Londonban, Brüsszelben, Helsinkiben, Párizsban, Berlinben, Washingtonban, Pekingben és még Budapesten is érezni a felhőszakadás következményeit: viszi az ár az eddigi politikai berendezkedést, a megszokott világrend(etlenség)et, és új szelek hoznak új felhőket, hejj, egyre sötétebbeket.


------------------------------------------------------
Nemcsak arra utalok itt, hogy a foci VB díjátadásán özönvízszerű zápor szétáztatta nemcsak a játékosokat és biodíszletként használt önkénteseket, hanem a FIFA elnökét is, miközben a diktátort méretes esernyővel védték testőrei, hanem egy régi viccre úgyszintén. A mondás egy helyi változatát - érdekes novellájának címeként is használva (lásd. Moszkvában esik - Egy kitelepítés története, Jelenkor, 2016) - Selyem Zsuzsa a következőképpen adja elő:”Volt az a vicc, hogy felhívják a jereváni rádiót: Kérem szépen, meg tudják mondani, hogy miért sétál Ana Pauker esernyővel Bukarest utcáin, mikor hét ágra süt a nap? Hogyne, kérem: Moszkvában esik.” És teszi még hozzá, hogy “Kongóban esik, Monroviában esik, Bagdadban esik, Falludzsában esik, Jeruzsálemben esik, Bissau-Guineában esik.”



2018/07/10

Vaya con dios, Codrutza

Vaya con dios, Codrutza

Mint minden politikai eseményt a DNA vezetőjének menesztését is mindenki érdekeinek, politikai kultúrájának, ízlésének, vérmérsékletének megfelelően érti és értelmezi, nincs egyértelmű álláspont, sőt a közéleti diskurzusok, árkok és törésvonalak mélyítésére használják a lehetséges interpretációkat.

Ami bizonyos, hogy a főügyész szakmai teljesítményét alig lehet megítélni, mert egyfelől túlságosan sok a rárakodott politikai teher (hogy sarat ne mondjak), másfelől pedig, mert az alternatív tények és posztigazságok, a politikai manipuláció elfedi ténykedésének valós adatait, ezért “nem hiszünk” a statisztikáknak. Jellemző, hogy egyfelől korrupcióval vádolták, viszont soha nem személyében, hanem az általa vezetett intézményt, vagy annak egyes képviselőit, és különösen olyanok, akik érintettek voltak hasonló ügyekben. Másrészt a statisztikái igencsak “jól mutattak”, hiszen egyrészt viszonylag sok magasrangú tisztségviselőt sikerült perbe fogni és korrupciós (mindenekelőtt hivatali visszaélés) ügyben bírói ítéletet elérni ellenük, ugyanakkor a 90% fölötti elmarasztaló bírói ítélet nemzetközi vonatkozásban is kimagasló eredmény, ami egy speciális ügyészcssoport eredményeit illeti. A szakmai (Legfelsőbb Bírói és Ügyészi Tanács - CSM) testületek pozitívan véleményezték a DNA és vezetőjének tevékenységét. A DNA-nak sikerült az elmúlt öt évben összesen 68 magasrangú köztisztviselő ellen korrupciós nyomozati anyagot összeállítani, és perbe fogni őket, köztük 14 miniszterrel, 39 képviselővel és 14 szenátorral. Közülük 37-et véglegesen elítéltek a bíróságok, a többi ellen még folyamatban vannak a perek. Ugyanakkor több, mint 2 milliárd EURot érő illegálisan szerzett vagyont foglalt le előzetesen a korrupció ellenes ügyészség. Végül az igazságügy-miniszter csupán az intézmény menedzsmentjét bírálta, azaz formális kritériumok alapján hozott ítéletet a vezető felett és fordult az Ab-hez, amikor az államelnök nem volt hajlandó elmozdítani funkciójából. Az Ab pedig szakmai érvelés nélkül - nemcsak átpolitizált módon, hanem sokak véleménye szerint hatáskörét túllépve, az államelnök teendőit előírva - állította sarokba Johannist, kötelezte alkotmányossági összeférhetetlenség okán aláírni a főügyész visszahívásának rendeletét. Így azután, lényegében pozitív szakmai megítélés mellett, politikai okokból történt a főügyész elmozdítása.

Van egy harmadik és általánosabb ok is, amiért például az (i)gazságszolgáltatás korrupciójáról keveset mondhatunk, mégpedig az, hogy az egy “kontrollálhatatlan” intézmény. Olyan területen működik - az egészségüggyel egyetemben -, és olyan szakértelmet működtet, melyet a józan ész, a közvélekedés, minden igyekezete ellenére, képtelen részleteiben, láthatatlan hálózataiban és összefüggéseiben követni, átlátni. Az (i)gazságszolgáltatás intézményi kereteihez képest nincs “külső autoritás”, csak a legfőbb politikai establishment, ami törvénykezéssel, közpolitikákkal, kinevezésekkel, visszahívásokkal, stb., azaz csupa formai eljárással operál, a tartalmi összetevők bizonyos értelemben tabuk, védi őket a mundér becsülete, a szakmán belüli szolidaritás.

Ismerve a román és benne a rommagyar politikai tájkép jellegét, azt, hogy az intézmények helyett a közvélemény a leginkább az azokat vezető személyekre figyel, az univerzális és személytelen eljárások helyett pedig a partikuláris, a leginkább megszemélyesíthetőt veszi észre, bizonyosak lehetünk abban, hogy az erősen elkötelezett, kompetens és jól kommunikáló (egyszemélyes intézmény) főügyész távozása a korrupció-ellenes harc zászlóshajójának éléről, gyengíteni és hátráltatni fogja az ilyen jellegű föllépést. Laura Codruța Kövesi távózásával lezárult egy korszak, nemcsak a DNA presztízse, láthatósága és arculata szempontjából, hanem a korrupció-ellenes politika vonatkozásában is. A főügyész-asszony belföldi és külföldi pozitív megítélése pedig fontos eleme, sőt meglehet legfontosabb összetevője volt Klaus Johannis államfő imidzsének, aki egész politikai arculatát hozzácsatolta a korrupció visszaszorításának kérdésköréhez. A főügyészt, minden bizonnyal,  szerette volna mandátuma végéig megtartani a hivatal élén, kihasználni annak pozitív képét a kampányban is, ezért nehéz lesz az így keletkezett hiányt pótolnia a jövő év végén esedékes elnökválasztásig. Magyarán az államelnök maradt magára akkor, amikor magára hagyta a DNA főügyészét, és aláírta - nyilvánvalóan akarata ellenére - a menesztéséről szóló okiratot.

A főügyész-asszony politikai cselszövés áldozata lett, és azért történhetett ez így, mert túl közel merészkedett a politikához, mert egyre inkább “tényezővé” vált az elvtelen és nemtelen politikai csatározásokban. Még pontosabban Kövesi az illiberális állam bevezetési kísérletének, a PSD-ALDE és különösen a háttérből irányító Liviu Dragnea, ambícióinak útjában állt, ezért kellett leváltania őt, akarata ellenére, az elnöknek. Megtévesztő, de ehhez az igazságügyi miniszter, valamint az Alkotmánybíróság politikai döntését használták, és ezzel a populista-autokrata erők két legyet ütöttek egy csapásra. Nemcsak a DNA-t és az elnök szimbolikus hatalmát és a korrupció-ellenes föllépést gyengítették, hanem egy a liberális demokrácia szempontjából létfontosságú intézményt az Ab-t is átpolitizálták. Észre veszi vagy sem, de aki ma a főügyész menesztését ünnepli, az az illiberális állam, a K-K-Európára már-már jellemző demokratikus elhajlást igenli. Az amúgy is gyenge lábakon álló demokrácia (demokrtaták nélküli demokrácia) régiónkbeli ellehetetlenítése, pusztán formálissá tétele, komolyabb veszély, mint egy személy és egy politikai brand name kudarca fölött érzett káröröm: ordas hiba, melynek következményei hosszútávúak és nehezen helyrehozhatók. Jól mutatják az EU-ellenes és illiberális irányt, az utat melyen Magyarország és Lengyelország elindult, az (i)gazságszolgáltatás működésével, a BTk-val és a perrendtartással kapcsolatos módosító javaslatok, és az, hogy a DNA főnökének menesztésében az Ab a politikai választóvonalaknak megfelelően döntött. Ha ezidáig Romániának sikerült ellenállnia a szélsőséges populista (meg ne tévesszen senkit, hogy közben magát baloldalinak, illetve liberálisnak nevező pártok játszák a főszerepet, a PPE-be betagolt Fidesz itteni fiókpártjának aktív hozzájárulásával. Apropó az ALDE és az Európai Szocialisták pártcsaládja éppen úgy viselkedik, mint a néppártosok, semmit nem tesznek az elhajlás szankcionálására, magatartásukkal mintegy legitimálják, ami a régióban történik!) nyomulásnak az, az államelnök mellett, a DNA vezetőjének magatartásán, politikai kiállásán és a civil ellenálláson múlott. Az ellenállás falán ütött rést a mostani aktus, viszont a civil társadalom minden bizonnyal kitart, a PSD-ALDE - és jelek szerint a Fidesz itteni fiókpártjainak - szövetségén esett csorbák, és nézeteltérések, sőt a PSD-n belüli csoportosulások mozgolódása is jellemző, ezért a Dragnea és tsai hatalmi ambicióinak való ellenállás, még erős.

Sakkot kapott az államelnök, de még kivédhette, kérdés, hogy meddig teheti? Két tűz közé került, és úgy menekült előre, hogy az időhúzással sajátjainak üzent, miszerint nem ért egyet az Ab döntésével, a főügyész leváltásával pedig, annak a többségnek adott elégtételt, aki az alkotmányosságot féltette. Pillanatnyilag elkerülte fölfüggesztésének (egyébként nem biztos, hogy nem jönne jól ki egy ilyen politikai játszmából, csak az átmenetben őt helyettesítő Tăriceanu szenátus-elnök közben az összes kontesztált új törvénymódosítást kihírdetné!) kezdeményezését, csakhogy Dragnea és csapata tovább fogja provokálni és támadni, olyan területeken, ahol törvény szerint eszköztelen.

Az illiberális állammodell bevezetését (bármilyen is legyen az, a törvénymódosítások ennek csak az eszközei) és saját fölmentését célként követő Liviu Dragnea szakaszgyőzelmét ünnepelheti. Jön a politikailag neki lojális DNA főügyész kinevezése, vagy legalábbis kezdetben, egy arctalan személy vezetheti (aki minden bizonnyal “kicsit sem beszél magyarul) a presztízsét vesztett intézményt, de hogy ez a rommagyarság szempontjából bármiféle jóval kecsegtetne, annak semmi jele. 

2018/07/03

Szegény közeli rokonok

Szegény közeli rokonok

Egyre világosabb, amit az ellenzék és az államelnök hangoztat, hogy a jelenleg hatalmon levő pártok nem kormányozni akarnak, hanem kieszközölni korrupciós cselekedetekkel megvádolt, sőt már elítélt társaik fölmentését, éppen úgy, ahogy azt eredetileg a tavalyi év elején a hírhedt 13-as kormányrendelettel próbálták, ami akkor az utca nyomására nem sikerült. Itt tipikusan arról az esetről van szó, amikor a törvényeket megpróbálják a korrupt közéleti szereplők érdekeihez, elvárásaihoz igazítani, és ezzel a rendszerszintű korrupciót “lepapírozni”, azaz törvényesíteni. A kísérlet része az is - és ezt a Fidesz itteni fiókpártjának képviselője javasolta, erre még visszatérek -, hogy minél kevésbé átláthatóvá, vagy kimondhatóvá váljék a korrupt eljárás, és ezzel esély legyen az ilyen cselekedetek elsikálására.

Ismét nagyot alkotott a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság, ezúttal az igazságügyi miniszter javaslatára, amikor arról rendelkezett, hogy a hivatali visszaélés csak akkor büncselekmény, ha azt saját haszonszerzésre, vagy legfennebb első-, vagy másodfokú rokonok előnyére követik el. A harmadfokú rokonság, szeretők, haverok, szomszédok és távolabbi pereputtyok helyzetbe hozása fog következni, ha a parlamenti különbizottság által elfogadott BTk módosítás lép életbe. A hatalommal való visszaélés - az elfoglalt státusból következő befolyás, mely mindnyájunkat megkárosít - személyre szabása történne meg, ha az csak akkor büncselekmény, ha közeli rokonok előnyére történne, ez nyilvánvalóan az elévült “kollektivisztikus és hierarchikus” társadalmi rendet idézi, azt erősíti. Ez a “jogfilozófia” semmi másra nem szolgál, csak arra, hogy a hivatali visszaélés egyik leggyakoribb formáját - mely miatt többek között a PSD elnököt, három és fél évre ítélték alapfokon - a saját párt javára elkövetett korrupt aktusokat, az illegális pártfinanszírozást kivonja a törvény hatálya alól, dekriminalizálja. (Meg kell engedni, hogy enyhít a botrányos megkülönböztetésen, hogy a hivatali visszaélés büncselekményének tényét alacsony értékhatárhoz szabnák, az elvi kérdés viszont továbbra is marad).

Olyan megkülönböztetéseket vezet be a törvénykező, melyek nem a korrupció visszaszorítását, hanem üldözhetőségének a testre szabását célozzák, egyáltalán nem a mindenki egyenlő a törvény betűje és szellemében (ezt egy kérdésre válaszolva az igazságügyminiszter Tudorel Toader, el is mondja: az “emberek csak kategóriánként (sic!) egyenlőek a törvény szerint”), vagyis itt nem az univerzális a vezérszó, hanem a premodern partikularizmus. A hivatali korrupciót családi-rokonsági, azaz nepotizmus alapján minősítik büncselekménynek, avagy nem, és ezzel újabb “kategóriákat” hoznak létre, valójában elrejtik, relativizálják, de persze, nevetségessé is teszik a problémát magát. A feljelentőnek, majd az eljáró hatóságnak először azt kell kiderítenie, hogy egy korrupciós ügyletben, mondjuk egy megvesztegetésnél, vagy egy szabálytalan közbeszerzési eljárás keretében, az érintettek, milyen rokonsági kapcsolatban vannak, hogy eldönthesse büncselekmény történt-e, vagy csak kihágás, egyszerű szabálysértés. Holott a korrupciós gyakorlat független a rokonsági viszonyoktól - még a maffia sem vérségi, vagy konszociációs rokonságon, hanem a “fogadott keresztapa” és “fogadott család” erős kapcsolódásán alapul - ellenben a közvagyon és az elérhető erőforrások elpazarlását, a piaci viszonyokat, a közjót támadja és rongálja. És a rokonsági viszonyok ebben semmilyen szerepet nem játszanak, álkérdés ez, a visszaélés vonatkozásában.

A közéleti, elsősorban a közhivatalnokok által elkövetett korrupciós tettek természetének és működési mechanizmusainak teljes félreértését mutatja a mostani javaslat, mert; a hivatali visszaélés a közéleti korrupció gyakori formája, általánosan arról szól, hogy a közvagyon egy részét magánvagyonná alakítják, azokat a forrásokat, melyek a közjót kellene, hogy szolgálják magánemberek javára fordítják, általában egy bonyolúlt manőversorozat, korrupt forgatókönyv nyomán; ennek a forgatókönyvnek a része, nemcsak a források eltérítésének lebonyolítása, hanem az is, hogy ezt a manővert titokban hajtsák végre, illetve utólag elfödjék, láthatatlanná, nyomon követhetetlenné tegyék. A korrupt hivatalnokok és megrendelőik ritkán követik el azt a hibát, hogy közvetlen hozzátartozókat hozzanak helyzetbe, illetve finanszírozzanak közpénzből. Gyakoribb, hogy az eltérített erőforrások, úgynevezett “közvetítők”, strómanok segítségével végzik párt (vagy mondjuk sportklubok, alapítványok, stb.) kasszákban, illetve különféle áttételeken, mondjuk viszontszívességeken keresztül hajtanak hasznot magánszemélyeknek.

Márton Árpád bizottsági javaslata közvetlenül is gyengíti a korrupció-ellenes föllépést, mert ellehetetleníti a visszatartó mechanizmust, azt, hogy nyilvánosan beszéljenek korrupciós ügyekről, hogy a közvélemény nyomása eltántorítsa a potenciális elkövetőket. T.i. a javaslat azt foglalja törvénybe, hogy szigorúan meg kell tiltani az ügyészségnek, hogy a folyamatban levő ügyekről tájékoztasson (a folytatólagosan elkövetett visszaélés nyugodtan folyhat, ha kivizsgálás, illetve akár nem végleges bírói döntés született is egy ügyben), illetve, hogy (“penal”-nak amit, ő a “bűnös/bűnöző” szinonímájaként fordít, holott büntetendőt is jelent) bűnösnek/büntetendőnek lehessen nevezni olyanokat, akik ellen nincs végleges ítélet. A bizottság szerint nagyjából ugyanolyan súlyos büntetés illeti azt, aki beszél egy-egy korrupciós ügyről vagy visszaélésről, mint aki elköveti (ha nem közvetlenül sajátmagának, illetve első, vagy másodfokú rokonoknak kedvez). A szolgálati visszaélés a javaslat szerint max 5 év börtönnel illethető, ha egy közhivatalnok (gondolom munkaidőben!, mert a visszaélést is csak akkor állapítja meg a törvény, ha munkaidőben követték el. Igazi értelmezhetetlen és “életszerűtlen” törvényről beszélünk!), bűnözőnek/büntetendőnek (“pénálnak”) mond valakit, aki vádlott, vagy csak első fokon elítélt, 3 plusz 1 év börtönre ítélhető. (A leleplezőket, megbüntetik, ugye?). A büntethetőség kereteit szűkíti az is, hogy csökkentették a feljelenthetőségi, és elévülési időt. De a javaslat nagyobbrészt dekriminalizálja a valós korrupciós eljárásokat, a hivatali visszaélés gyakorlati formáit, azáltal is, hogy adott esetben, az ügyek elfedésében érdekelt intézményekre bízná a visszaélés megállapítását, és nem a - legalábbis elvben - független ügyészségre és ezzel szinte bizonyíthatatlan lesz a visszaélés.

Botrányos és tarthatatlan nemcsak a modosítások tartalma, hanem a szabályozás, a jogalkotás politikai kontextusa is, hiszen sürgösséggel, meghosszabbított parlamenti szesszióban igyekeznek átverni azt, akkor amikor a perrendtartási törvény elfogadott módosítása még-, sőt egyre inkább borzolja a kedélyeket, illetve közfelháborodást okoz. Ráadásul egy másik témában a verespataki ciántechnológiaás aranybánya esetleges megnyitása körül is folyik a cirkusz, azzal, hogy a kormány nem támogatja saját előterjesztését, hogy a terület UNESCO világörökségi műemlék-listára kerüljön, ami mellet igen erős civil elköteleződés van.
Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE, hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.