Politikai ciklonok a láthatáron

Politikai ciklonok a láthatáron

A demokratikus politikai kultúra – immár hagyományos definíciója szerint („... a politikai attitűdök mintázata /pattern/, és a társadalmi viselkedéseknek egy olyan alapsorozata, mely a stabil demokratikus fejlődés támogatója” – Almond-Verba) – legfontosabb tényezői az idő és a liberális demokráciákra jellemző, a politikai pluralizmust és váltógazdálkodást biztosító szabályozások, mindenekelőtt a párt- és választási törvények stabilitása. A demokratikus politikai kultúra az angol gyephez hasonlatos, csodás zöldjének és egyenletességének nyitja, hogy több generáción át ápolni kell, hogy erős gyökereket eresszen és beágyazódjon, hogy szívóssá és tartóssá legyen. Nem csoda, hogy az újonnan kialakított és aztán számtalanszor megváltoztatott, toldozott-foltozott szabályozás-kísérletek, melyek az elmúlt 25 évet jellemezték (itt is, és Magyarországon is, ahol ráadásul komoly cezúra keletkezett a jelenleg érvényben levő – az illiberális demokrácia fából vaskarikáját szolgáló – szabályozások miatt, melyek nem előre viszik, hanem aránytalanságaikkal visszavetik a demokratikus politikai kultúra ügyét!), alig vittek előbbre a demokratikus politikai kultúra kialakulásának terén. Ehhez időre és türelmes építkezésre lett volna szükség, nem a hektikus mozgások és hisztérikus váltások beláthatatlan karneváli forgatagára. A demokratikus elköteleződés ott és addig erős – politikai kultúrát termelő erő – ahol és amennyiben, a rendszer és a haladás eszméi és ugyanakkor a jólét (jóléti állam), vagy legalábbis annak ígérete, szorosan összekapcsolódnak. A Közép-Kelet Európában alig fölvillant lehetőséget a mai magyar kormányzat (persze t.k. a vezér) kísérlete, a jólét ígéretének leválasztása a liberális demokrácia intézményeinek és kultúrájának modelljéről, sőt valamiféle zavaros és közelebbről meg nem határozott keleti despotizmusokhoz (ez lenne a „jó” magyar hagyomány?), nyugatellenes mitologémákhoz és diskurzusokhoz („illiberális demokrácia”), való ismételt asszociálása, a legradikálisabb módon veti vissza.

Romániában, most újra itt állunk egy radikális váltás küszöbén, hiszen egyszerre kap új párt- és választási törvényeket az ország, ismét egy új „korszak kezdődik”, tabula rasa van, és mától minden másképpen (volt?) lesz. Azt hiszem a közvélemény még nem értesült a politikai mezőny újrastrukturálásáról, illetve „újratöltéséről” (political life reloaded), de ami még meglepőbb, sem az új párttörvényt elfogadó parlamenti képviselet, sem a politikai mainstream, de még a politológusok sem reflektáltak az új párttörvénynek az eddigiektől radikálisan eltérő mögöttes filozófiájára. Az érvényben levő párttörvény (melynek vonatkozó előírásait paradox módon alkotmányellenesnek ítélte az AB, nem az előtt miközben az új párttörvény-tervezet is eltörölte azokat – soká éljen az AB pártsemlegessége, függetlensége!) ugyanis határozottan ideológiai alapú, és országos (nemzeti) szinten képzelte el, illetve támogatta pártok létrejöttét és működését, amikor azt kérte, hogy legkevesebb 25 ezer aláíró szorgalmazza egy új párt bejegyzését és legkevesebb 18 megye valamint a fővárosból származzon a „támogató tagság”. A szabályozás gátat vetett mindenféle regionális – különösen mikro-regionális – szerveződés, pártként való bejegyzésének, míg az új szabályozás szélesre tárja a regionális (sőt kistérségi) pártok előtt a kaput, már 3 személy alakíthat pártot. A változás egyáltalán nem (jog)„technikai” kérdés, hanem az egész mezőny újrastruktúrálásának sarokköve lehet. Ez a szabályozás ugyanis szinte beláthatatlanná teszi majd a politikai szcénát, hiszen – elvben legalábbis – százával jelenhetnek meg regionális, sőt akár település-szintű párt(ocskák), és a rájuk tömegesen szavazók voksai nyomán szétporladhat, szétfröccsenhet, a választói akarat és szándék – persze, ha életbe lép és marad a szabályozás –, és a személyes szimpátiák/antipátiák, és le- meg elköteleződések mindenféle politikai filozófiát fölülírhatnak, legalábbis az első néhány választási ciklusban. Valószínű, hogy több választási ciklust követően új struktúrát ölthet a pártok alkotta tájkép, és a nagy pártok kényszer megújulásához is hozzájárulhat a törvény, viszont ehhez garanciák kellenének, hogy az új szabályozás marad, és megalkotói nem ijednek meg a létrejövő regionális formációk láttán. A kampányfinanszírozás átalakítása – az országosan 3%-ot teljesítő pártok reménykedhetnek kampányuk költségeinek utólagos költségvetési megtérítésében –, a végletesen megkönnyített pártalapítási lehetőség mellett, a viszonylag magas bejutási küszöb megtartásával a választási törvényben, paradox helyzetet teremt. A visszatérés a megyei listás, tehát arányosabb választási rendszerhez, pozitív fejleménynek tekinthető, ugyanis a jelenleg érvényben levő választási törvény aránytalanságaival az elidegenedést és nem a demokratikus politikai kultúrát támogatta (volt aki tízezer megszerzett szavazat mellett maradt ki a parlamentből, és olyan is megtörtént, hogy valaki 34 szavazattal képviselő lett!). Másfelől viszont, ha ezután rengeteg aprópárt jön létre, amelyik nem éri el a bejutási küszöböt, a leadott szavazatok akár többsége is elvesztődhet, nem fog mandátumot eredményezni, és következésképpen rengetegen fognak képviselet nélkül maradni; a kamu és pillanatnyi nyerészkedés céljából létrehozandó aprópártok kiszűrésére hozott cikkely pénzügyi bonyodalmak/botrányok garmadáját okozhatja, ha a csupán 3% alatti szavazatszámot vonzó kispártok kampányköltségeit nem térítik meg, igen sok (politikai) befektetés veszteségessé lesz és ez társadalmi léptékű feszültséget kelthet. De ami ennél is rosszabb, illetve szempontomból nem kívánatos irányt szabhat a politizálás általános (politikafilozófiai) kereteinek, az hogy a szabályozás egyáltalán nem kedvez a megalapozott ideológiai pártoknak, de annál inkább az egész mezőnynek a (non-professzionális) populizmus irányába való elszínezésének, a parttalan és alaptalan ígérgetések, előre bekódolt, tömkelegének. Márpedig ez a demokratikus politikai kultúra ellensége!

Az új szabályozás jó esélyt biztosít egy erdélyi etnikumok fölötti párt létrehozásához is, miután ilyen irányú mozgalmak és szerveződések egyre izmosodnak, és a rommagyar domináns formáció egyre inkább a székelyföldre szorul vissza, nem csak külső nyomásra, és a széleken, pontosabban a maradványtársadalmakban bekövetkezett fogyásunk okán, hanem az autonómiázás következtében is. (Nem mellesleg a most – legalábbis az ígéret szintjén – áteröltetett alternatív küszöb miatt, ami világosan jelzi, hogy merre halad a szövetség). Mozgásban, átalakulásban a teljes politikai mezőny, nagy idők következnek a román, és persze a rommagyar politizálásban is!

Rien ne va plus

Rien ne va plus

Meglehet naivságnak tűnik éthoszt, azaz erkölcsi tartást társítani a politikai cselekvéshez, márpedig az mégiscsak kéznéllevő, hogy morális tartás nélkül nincs hiteles és tisztességes politika – legalábbis egy adott, körülhatárolt társadalmi csoport vonatkozásában nincs. Amire gondolok, az a Clifford Geertz értelmében vett közösségi éthosz: „egy közösség ... életének alapárnyalata, jellege minősége; morális és esztétikai stílusa, atmoszférája; azaz alapvető viszonyulás saját maguk és az élet által visszatükrözött világ fele”. Minden politikai kommunikációs és pr csűrés-csavarás ellenére, különösen nincs hiteles politizálás (sőt hiteles politikus sincs) kisebbségi-, azaz a rommagyar társadalom helyzetében, ahol a közösségi vállalást, és nevezzük nevén a dolgot, mindenekelőtt a tisztességes nyelvpolitikai föllépést minden területen alapkövetleménynek tekinti a közösség. Azért is fontosabb a kisebbségi éthosz fölvállalása, mert a politikusaink (vajon immár csak egyszerű etnopolitikai vállalkozók???!) minden adódó gond, probléma, sikertelenség, de persze hozzá nem értés, magánérdek és elbaltázott politikai cselekvés, stb., okán a kisebbségi közösséghez fordulnak, etnopolitikát folytatnak, és minden vonatkozásban ezt az elköteleződést hangsúlyozzák, erre építenek (legalábbis verbálisan). A politikai képviselet értelmében, („etnopolitikai vállalkozás” – Fredrik Barth) a kisebbségi politizálás egy alapvetően erkölcsi vállalást jelent, mindenekelőtt fölvállalni azt a politikai kompetíció szempontjából gyakran relatív hátrányt jelentő éthoszt, amit a kisebbségi közösség „morális és esztétikai stílusa” megkövetel, és persze azt is, hogy ez soha nem fog többségi elvvé, vagy „morális és esztétikai stílus”-sá válni. A kisebbségi politizálás és politikus sajátja, hogy bizonyos vonatkozásban, és többé-kevésbé mindig marginális, azaz sajátosságon, másságon alapuló minoritás marad, és nem lesz többséggé, különösen nem egy etnikai/nemzeti kisebbség esetében, mely ezt a helyzetet, pontosabban saját másságát a legádázabb versengés közepette is meg akarja őrizni, nem akar asszimilálódni. Ezért politikai vezetőink a pusztán pragmatikus (realpolitik) szenvtelen, vagy már-már cinikus és merkantilista, stb., politizálástól eltérően – mely a „jó”-nak mondott cél érdekében egyébiránt erkölcstelen, vagy csalárd, stb., eszközöket is szentesít – morális alapra kell, hogy építsenek. A kisebbségi politizálás – ha nem puszta etnopolitikai vállalkozás – állandóan identitáspolitika is, ezért kicsit vagy cseppet sem lehet imorális (pláné nem lehet amorális), mert ezzel a teljes hitelét kockáztatja. Nem csak saját alapjait éli föl, hanem rombolja azok pozitív énképét akiket képvisel és általános politikai célkitűzésének, az „elismerés politikájának” (Charles Taylor) mond ellent. A kisebbségi lét, a hatalmi asszimetria okán, mindenkor – persze nagyon eltérő mértékben, de mégiscsak – plusz tehertétel a közösség, és annak politikai képviselete számára is, és ez a plusz tehertétel sűrítődik az erkölcsi vállalásba. Szép emlékű Gáll Ernő, de más rommagyar értelmiségiek is, nemrég a „kisebbségi lét sajátos méltóságának” nevezték ezt a problémát és sajátos, de elvárható etikai „vállalásnak” ennek a méltóságnak a védelmét, fenntartását, stb. Nem osztottam merev és bizonyos értelemben a szükségből, a hátrányból és mondjuk ki, egyféle megalkuvásból is táplálkozó nézetei(ke)t, viszont amikor a mindenféle „szolgálat"-, és hivatástudat, vagy erkölcsi tartás és felelősségvállalás hiányát, mindközönségesen a politikai/közéleti korrupció példáit tapasztalom, sok mindenben elfogadhatónak tartom akkori – persze a mai viszonyokra módosítva, adekválva, másképpen kommunikálva – értelmiségi habitussal kapcsolatos nézeteit(iket). És magam is hiszem, hogy nem lehet a kisebbség „nevében” politizálni, hitelesen föllépni egyfajta morális habitus és fedhetetlenség nélkül képviselni, stb., még akkor sem, ha a többségi politikai mezőny sokszor lehetőséget teremt a cinikus, és elrelativizált magatartásformákra. A populizmus korában a politikusok mindenkihez szólni próbálnak, és amit kommunikálnak, az végül „megtalál valakiket”, illetve az ideológiai alapon szerveződő választói közösségek határai elmosódottak (blurred bondaries) és így lehetőség van a morális relativizálásra. Egy kisebbségi politikusnak viszont morális értelemben fedhetetlennek kell lennie, mert olyan csoportot képvisel, amely egyértelműen behatárolható, látható (salient minority), és – mindenekelőtt nyelvi/kulturális mássága okán – világosan körülhatárolható. Identitását egy sajátos konstrukció, a „határépítés” jellemzi, a határátlépés, egy másik közegben való reprezentáció pedig kollektív képzeteket, sőt sztereotípiákat mozgosít. Ismétlem, politikusaink bármilyen kontextusban, elsősorban identitáspolitikát (vagy népszerűbb kifejezéssel kisebbségi politizálást) folytatnak, ezért Bukarestben vagy Budapesten, (és szinte bárhol)  való megjelenésük, a rommagyarság nevében való föllépésük egyben egy jól körülhatárolható közösség megítélését közvetíti. 

Az ma a kérdés, hogy lehet-e hiteles rommagyar politikus, bízhatnak-e benne a választók (követők), aki róvott múltú, akit alapos gyanú mellett perbe fogtak, akit alapfokon vagy véglegesen elítéltek? Van-e ma, az egyébként nem erkölcsi fedhetetlenségéről híres román parlamentben, a rommagyar frakción kívül, egyetlen frakció is akinek vezetője egy elítélt személy és ezért zsarolható? (A priusz szempontjából lényegtelen, hogy szabadságvesztésre, vagy fölfüggesztett szabadságvesztésre ítélték az illetőt – ezzel kapcsolatban Eckstein-Kovács Péter jogász-politikus fejtett ki egyértelmű álláspontot és sikerült elfogadtatnia követésre érdemes szabályt a Kolozs megyei eremdéesz szintjén.) Elfogadható-e az a kettős beszéd és manipulált kommunikáció, amely szerint a gyanúsított, megvádolt, sőt elítélt rommagyar politikusok erkölcsi értelemben nem felelősek tetteikért, hiszen minden vádhatósági föllépés és bírói végzés ugyanúgy és vátozatlanul „magyarellenes”? (Ebben az álságos és eltúlzott értelemben használják az ártatlanság vélelmének jogi fogalmát is, kiterjesztve azt, akár véglegesen elítéltekre is, föltéve, ha azok rommagyar politikusok!) Nem éppen ez az összemosás-technika, a különféle ügyek és személyek pusztán „etnopolitikai” megítélése, a bizalomvesztés, és a menthetetlenül ezzel járó szavazatvesztés, legfőbb motívuma? És végül, miért nincs valódi erkölcsi fórum (pl. belső, de működő etikai bizottág), és valódi nyilvánosság, amely tisztán és közérthetően pálcát törne a különféle korrupciós gyanúk, vádak és ítéletek fölött, melyek a rommagyar politikai vezetőket érintik? (Vajon nem ez miatt állt elő a „DNA-rulez”, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség a hatalom birtokosa, szindróma?)

Semmiféle megújulás (neo-lyánykori nevén „újratervezés”) el nem gondolható az erkölcsi felellősségek fölvállalása nélkül, anélkül, hogy a rommagyar kisebbségpolitikai vezetők átvilágítása és pellengérre állítása meg ne történne. Minden olyan kísérlet, mely ezt a követelményt elrejti, elodázza, vagy tudomást sem vesz róla, stb., nemcsak struccpolitika, hanem morális értelemben lejárt szavatosságú, hiteltelen, sőt mi több esélytelen politika, valójában szemfényvesztés, afféle parasztvakítás. A szövetség és vezetői vagy megújulnak, levonják a morális erodálódásból és „politikai bűnbeesésből” keletkezett kéznél lévő következtetéseket, és alapszabályba foglalják a fedhetetlenséget, a büntetettek, sőt az alapos gyanúval és vádakkal csupán eljárás alatt levő, viszont morálisan elítélendő, vezetők „kitisztogatását” a szövetségből, vagy ez lesz az utolsó mandátum: rien ne va plus!

Tavasszal virágzik a konteó

Tavasszal virágzik a konteó

(Virágzó alaptalan összeesküvés-elméletek)

Az általános műveltségről (general knowledge) sok minden elmondható, azért is mert igen változó tartalmú háttértudásokból tevődik össze, és nemcsak társadalmanként, vagy kultúránként eltérő, hanem időben is változó jelenség. Pontosabban, olyan többé-kevésbé strukturált ismeretekből kialakított keret, mely eligazít a világban, alkalmassá tesz arra, hogy a társadalmi érintkezések során hatékonyan és sokféleképpen integrálódjunk, és végső soron, hogy miközben sajátos céljainkat követjük, hasznos tagjai legyünk társadalmunknak. Gyakran tapasztalhatjuk – és itt nem a mesterkélt és torzító, valamint próba-szerencse alapon működő vetélkedőkön való sikeres szereplésről beszélek, hanem a valós köznapi élet (real reality) dolgai között való eligazodás, tájékozódás képességére gondolok –, hogy az általános műveltség fontossága éppen hiányában válik érzékelhetővé. Szociológiai értelemben talán abban mérhető egy társadalom (köz)műveltségi szintje, hogy mennyire megalapozott, érveken, és többé-kevésbé tudományos ismereteken és világképen alapul az, amit józan észnek tekintenek. Hiánya pedig abban, mutatkozhat meg, hogy a rugalmas és kérdőjeles, azaz egészséges kételyen és kritikai szellemen alapuló józan ész helyett, egyre inkább hiedelemalapúvá és előítéletessé válnak a közgondolkodás bevett mintázatai, a mainstream nyilvános diskurzusok.

A józan („paraszti”) észt igen gyakran tekintjük, természetesen adott, vagy akaratlanul is elsajátított, közvetlen tapasztalaton alapuló működő, praktikus, tudásnak, mely magát a „megtapasztalható világhoz” méri, és közben a „világot úgy jeleníti meg, mint egy ismerős világot, melyet mindenki képes, sőt mindenkinek illik felismerni” (Geertz, A józan ész, mint kulturális rendszer). Holott a józan ész bonyolult és mind tartalmát, mind terjedelmét tekintve változó kulturális rendszer (mi az, ami a közművelődés, és aztán az aktuális józan észhez hozzátartozik? Milyen mennyiségű és minőségű ismeretet kell elsajátítani, hogy ezt a képességet birtokoljuk? Hol, és hogyan sajátítható el a műveltség és a józan ész képessége?, stb., stb.), mely a nyugati világ vonatkozásában egyre inkább a modern tudományok eredményeire alapoz, és egyre kisebb mértékben hiedelmekre, előítéletekre és babonákra. Keveset beszélünk róla, de az „általános iskola” (a nyolc, vagy kilenc „általános”), alapvető célkitűzése (mely sajna a curriculumok szintjén is elvesztődik, vagy kézen közül és a sok tantárgy mellett háttérbe szorul, de a tanárok nagyrésze sem lát tantárgyának horizontján túl, nemhogy integrált oktatásban gondolkodna. Megesett már, hogy az eredetileg matektanár tanügyminiszter bevallottan képtelen megoldani a nyolcadikos kepességvizsgán használt matekpéldát!), a korszerű racionalitáson, tudományos világképen alapuló, általános műveltség, és józan ítélőképesség megszerzése kell(ene) legyen. Az általános műveltségnek és a józan ítélőképességnek – (poszt)modern társadalmakban, a globális könyvtár elérhetősége mellett, stb., és persze elvben – nem kellene „úri huncutságnak”, afféle kiváltságnak lennie, viszont szemmel láthatóan mégis az, mert sem az iskola, sem a család, sem a ground (vagy a peer group), de még az internet virtuális világa sem tanítja meg a hangadó többséget, tanulni. És főként nem tanítják meg azt a képességet, hogy a lényeget a felszínestől, a lényegtelentől meg tudják különböztetni, hogy átlássanak helyzeteket, hogy a manipulációt és előregyártott, „stratégiai kommunikációt”, az irányított hülyítést, stb., felismerjék és leleplezzék. (Nem tudom, hogy ma több vagy kevesebb, esetleg csak más jellegű az előítéletesség, és a balgák aránya társadalmunkban? Nem tudom, hogy szaporodott, vagy éppenséggel apadt a kiművelt fők száma, alig mérték/mérik megbízható szociológiai módszerekkel. De azt tapasztalom, hogy egyre hangosabb és szembetűnőbb a fél-, illetve teljesen műveletlen szónokok száma, a nyilvánosságban, nem is reflektálva a kvázi-nyilvános közösségi oldalak terének tartalmára. Nemrég még arra is képes volt az „egyszerű” olvasóközönség, hogy a sorok között olvasva /intel-ligencia – inter ligero citirem/ azokat, a cenzúrát kijátszani szándékozó, leheletfinom nyelvi-kifejezésbeli nüanszokat és apró jelzéseket is megértse, melyet írók/költők, elemzők, stb., szövegeikbe rejtettek: a kontextusból, mint egy puzzle-játék kirakós darabjaiból összerakták a nagyobb képet. /Aki itt a cenzúra dícséretét olvassa, az tovább ne is kínlódjon olvasni ezt a szöveget!/ Ma meg csupa vaskos és gátlástalanul kimondott „aranyköpéseket” hoz a média, amit ha nem értenek félre, akkor is csupán az előítéletesség – „magyar embernek” egyre inkább kötelezővé tett –, és gyűlöletbeszéd indulati tartalmát képesek átvenni és esetleg még grobiánusabb kommentekben tovagörgetni, a népek (persze, tisztelet a csendes kivételnek), és szövegértési készségeik, valamint műveltségük hiányának okán, kölcsönösen ki is tüntetik egymást.)

Ahol viszont a józan ész „alszik” – és nota bene, altatásán egész hatalmi gépezet és indukált morális pánikba esett álértelmiségi (a valódi értelmiségi tudása, műveltsége transzkontextuális, egyik területről a másikra átvihető, illetve transzformálható – Konrád-Szelényi) hadosztály munkálkodik! – ott a legkülönfélébb hiedelmek és babonák, a legelrugaszkodottabb, és alaptalanabb összeesküvés-elméletek kapnak lábra (Én itt és most az alaptalanokra, és mindenekelőtt a kimódoltakra, az előre eltervezettekre és módszeresen terjesztettekre reflektálok, de nem minden konteó alaptalan, sokukról bebizonyosodott már a történelem során, hogy van igazságtartalma, vagy esetleg „megalapozott hiedelem”. Ugyanakkor, episztemológiai értelemben, „megvilágíthatják a teoretikus magyarázat természetét”, azt hogy milyen elméleteknek hiszünk, és milyen magyarázatoknak nem: „Ha megértjük, miért nincs alapunk hinni bizonyos összeesküvés-elméletekben, az is világossá válik, miért kell elhinnünk azokat a dolgokat, melyeket amúgy hajlamosak vagyunk elhinni.” – lásd. Brian Keeley, A konspirációs elméletekről; továbbiakban konteók – lásd. www.konteo.blog.hu), és uralják a közgondolkodást. És mindez persze nem független politikai/hatalmi érdekektől és a társadalmilag elérhető tudás megosztásának egyenlőtlen és igazságtalan voltától, a kiterjedt és hangos médiamanipulációs eljárásoktól, melyeken jól megfizetett „szakértők” hada dolgozik. És ott van másfelől „az üzenetek elemzésének hiányos kultúrája” („Napjainkban talán a társadalmi egyenlőtlenségek egyik legfontosabb forrása, hogy valaki képes-e elemezni a kapott üzeneteket, vagy hatásuk rabja marad” – Philippe Breton, A manipulált beszéd), a manipulált beszéd leleplezéséhez szükséges általános műveltség, és kritikai szellem akut hiánya.

Mondanom sem kell, hogy a mi kis rommagyar társadalmunk halmozottan ki van téve annak a „nem konvencionális” háborús pszichózisnak és manipulációs közegnek, mely a konteók terjedésének és kritikátlan elfogadásának a melegágya. Előszőr a geopolitikai politika viszonylagos egyensúlyának a felborulása hozza, hogy az orosz pszichológiai hadviselés (psy ops) termékeit, az éles és esztelen amerikaellenességet, egy az egyben befogadják, sőt terjesztik, sűrűn mediatizált megmondóink. Aztán a magyar kormányzat konteóit az idegenekről, a hanyatló és értékvesztett Nyugatról (jellemző, hogy azok a nyugati világ alkonyának hirdetői,  akik értékeit: szabadság, emberi jogok, a mindenkit megillető emberi méltóság, nemek közötti egyenlőség, liberális demokrácia intézményei, stb., stb. ki nem állhatják, pedig nyugati értékek vannak, függetlenül „keleti barátaink” be- és elfogadás képtelenségétől!) az EUról, a liberálisokról, a baloldaliakról, a homoszexuálisokról, stb., (közben olyan arany, viszont értelmetlen kifejezések, a verbális agresszió kellékei, meg szövegbeli köpések születnek, mint a kedvencem a „liberálkommunista”, hát LoL!), pontosabban azok vélt magyarellenes összeesküvéséről, egyre öbben szentírásként kezelik. Hogy a hagymázas rétorok számára mindenütt fölsejlő nemzetközi judeo-plutokrata összeesküvésről, vagy a trianoni döntés körül burjánzóakról, mint hosszútávú és mélyen gyökerező előítéletes és alaptalan konteókról, már ne is szóljak. Ehhez adódik, hogy hangadó, nyilvános diskurzustermelők és forgalmazók, mindenhol és mindenben képesek a „románok ármánykodását”, és egyáltalán mindenféle „ellenességüket” látni és láttatni.

És így már ugye világos, hogy a kelet-Ukrajna fölött lelőtt maláj gépet amcsik küldték oda, megtömték holttesttel és távirányítással (vagy hogy a búbánatban?), lelőtték, hogy ezzel az ártatlan Putyint bemózerolják és az orosz nagy medvét provokálják? Hallom a helyeslő kórust egyetértőleg hozsannázni: tavasszal virágzik a konteó, kárát egész évben tapasztaljuk!

Értetlenkedés és erkölcsi káosz

Értetlenkedés és erkölcsi káosz

Az igazsásgszolgáltatás kérdései, morális kérdések csak gyakran nem vesszük észre. A „ne ölj”, azon az értékítéleten alapul, hogy az emberi élet legfőbb érték, a ne lopj meg azon, hogy a tisztességesen megszerzett tulajdon megőrzése alapvető érték, amin egész morális építmény épül és működik, a ne csalj, mások méltóságát és szabadságát ne sértsd meg, stb. úgyszintén morális érveken és értékeken alapulnak. Viszont – jó esetben – kodifikálják, azaz jogszabályokban rögzítik azokat, és ezután törvényeknek való megfelelésként, illetve meg nem felelésként gondolunk rájuk. Érdekes módon, azaz tévesen, a jogi kodifikáción kívüli morális magatartásformákkal kapcsolatosan szokott az erkölcsi érzékünk felhorgadni – ha valaki megcsalja házastársát az erkölcstelen és elítélendő, vagy legalábbis pletykálható és vegzálható, de aki lop, csal, erőszakos cselekedetet hajt végre, más módon félrevezet, stb. az „csak” törvénytelenséget követ el, persze „csak” akkor, ha rajtakapják, ha leleplezik – márpedig az utóbbi magtartások még erkölcstelenebbek, mint a hűtlenség. És ami ettől fontosabb, ha nem hiszünk az erkölcsi jogok hitelességében, hogyan is bírálhatnánk akármilyen törvényt? Milyen alapon mondhatnánk, hogy egyes cselekedetek, vagy eljárások, ugyan lehetnek jogszerűek, törvényesek, de nem morálisak, ezért módosítani a törvénykezésen kell, és nem a morális renden – mégha ez utóbbi mindenkor többféle, azaz eltérő értékrendszerek alapján épül is fel. Egyetlen bíróság sem állhat csupán a törvényesség oldalán, minden döntésében össze kell vetnie a törvény betűjét a morális rend követelményeivel, ez maga a bírói mérlegelés egyik alapvető tétje, még akkor is, ha ezt a tényt igyekszik, intézményes hatalmánál fogva, elrejteni. Ebben az értelemben a bírói döntések egyben a törvénykezés kritikáját is adják – ez különösen érvényes az angolszász rendszerekre, ahol a precedensjog érvényes – hiszen a végzés mindenkor egy bizonyos mértékben a törvénykezés hiányosságainak, visszásságainak, és  bizonytalanságainak, stb., a meglétét tárja fel, legalábbis az adott esetre vonatkoztatva.

Amikor a köz iránt érdeklődő egyénként, vagy mondjuk újságíróként értetlenkedünk az fölött, ami a korrupció ellenes fellépések alkalmával történik – az utóbbi időben nagyszámú, olyan cikket, tárcát, és/vagy búlvárszöveget, stb. olvashattunk, amelyben értetlenségüknek, tájékozatlanságuknak, stb., adnak hangot a szerzők (többek között itt és itt, meg itt), valójában a jogi kultúra teljes hiányáról számolnak be –, akkor a megértéshez, azt kell mindenekelőtt megvizsgálnunk, hogy mi az alapja az értetlenségnek. Van-e morális (percipiálható, nyilvánosan is érzékelhető) szövete a társadalmunknak, vannak-e olyan elvek, (pontosabban létezik-e a társadalmi konszenzusok rendszere, „társadalmi szerződés”), amelyek az elfogadható bánásmódra vonatkoznak, de a jogalkotás alapjául is szolgálnak? Van-e egyáltalán morális közösség, vannak-e közerkölcsök (minima moralia, átlátható és közösen elfogadott normarendszer), melyek érdekében törvénykezni és jogkövető magatartást követelni lehet(ne)? Csak akkor mehetünk tovább, gondolatilag, a nyilvánosságban egyre gyakrabban fölmerülő (i)gazságszolgáltatási ügyek megítélése fele, ha alapból elfogadjuk: a romániai társadalomnak (beleértve a rommagyart is) van ilyen erkölcsi szövete, hogy az állampolgárok halmaza egyben morális közösség (nomosztermelő – szabályozó és önszabályozó, stb. – egység), melynek alapja a jog előtti egyenlőségtől a hatalmi ágak szétválasztásán, a politikai osztály integritásáig, és a jogállamiság eszméjének való általános megfelelésig tart. Ha ezt megkérdőjelezzük, akkor fölösleges minden vita a korrupcióellenes föllépéssel, de általában az (i)gazságszolgáltatás helyes és elfogadható, ha úgy tetszik „igazságos” és pártatlan működésével kapcsolatban. Ehhez pedig elengedhetetlen a jogi kultúra, és ismeretek minimumának megléte, ismerete: aki előszeretettel papol az ártatlanság vélelméről, de képtelen különbséget tenni a gyanúsított, vádlott, elítélt kategóriái között (A rommagyar nyilvánosság és politikum hangadói, úgy tesznek, mintha az elítéltekre is vonatkoztatható lenne az ártatlanság vélelme, és ki nem ejtik szájukon a gyanúsított, vádlott, stb. szavakat, ha a politikai elit tagjairól van szó. Csak példaként, Nagy Zsolt és társai – az ítélet igazságosságától, és erkölcsösségétől függetlenül – elítéltek, Markó Attila a Mikó-ügyben elítélt, másik esetben viszont csak gyanúsított, Máthé András elítélt, Borboly Csaba vádlott, de Ráduly Róbert csak gyanúsított, stb.), aki nem veszi észre, hogy a korrupció, nemcsak jogellenes, hanem erkölcstelen is, túl azon, hogy mindnyájunkat anyagi értelemben is megkárosít, stb., lényegében, képtelen az (i)gazságszolgáltatás működését megítélni. Félreértés ne essék, azért még lehet (sőt talán még hangosabban is mondja, mint mások), benyomások, előítéletek, egyéb téren keletkezett sztereotípiák, és előképzetek kapcsán kialakított, stb., „magánvéleménye,” csak megalapozott, illetve mérvadó véleménye nem lehet.

A közerkölcs mindig csak a közgondolkodás, a nyilvános összevetés és megvitatás, azaz a nyilvánosság közvetítésével jöhet létre és működhet, hiszen állandóan változó dologról beszélünk (még akkor is, ha sokak kőbe vésett igazságokként tekintenek rájuk, mint örök közösségi képzetekre, idólumokra), olyanról, mely befejezetlen, mindenkor in statu nascendi állapotban létezik. Jó esetben, azaz valódi liberális demokráciában, a politikai osztály a plurális morális közösség normarendszerének kifejezője, szóvívője, sőt a kívánatosnak tartott erkölcsi magatartásformák előhírnöke és megjelenítője. De mi van, ha olyan pusztán formális demokráciában élünk, ahol ezt a szerepet sűrűn mediatizált percemberkék, olcsó celebek és politikai manelisták monopolizálják? Mi van akkor, ha a politikai osztályt ebben a legáltalánosabb vonatkozásban is korruptként fogjuk fel, ha a választó közönség normarendszerét és elvárásait nem fedez(het)i fel a politikusok ténykedésében, mert példának okáért, olyan parlament jön létre (nemcsak, de minden esetre a választási törvény elhibázottsága, a mandátumok elosztásának aránytalanságai és átláthatatlansága okán, stb., stb.), mely képtelen „képviselni”, csupán saját érdekeit követi? Ez viszont azt a sarkalatos kérdést veti föl, hogy lehet-e jobb az (i)gazságszolgáltatás, mint maga a törvényhozás? Egy velejéig korrupt törvényhozói kar (parlament, szenátus, akiknek köréből immár több mint 75 személyt gyanúsítanak, vádoltak meg, illetve ítéltek el korrupcióért, és akik képviselőként javasolnak az ügyészség munkáját nehezítő törvénymódosítókat) mellett, föl lehet-e lépni hatékonyan a korrupció ellen?

A közvélemény a közerkölcsök hangját kellene kifejezze, a  mostani mérések arról tanúskodnak, hogy a korrupcióellenes föllépést támogatja a közvélemény, még akkor is, ha nehéz lenne meghatározni, hogy valójában melyik az a mozzanat (a törvényesség helyreállítása, a szétlopott közpénz – bár részleges – visszaszerzése, a politikusok ellen érzett ellenszenvből, vagy a meggazdagodotakkal, fölkapaszkodottakkal szembeni elemi fölháborodásból származó bosszúvágy, stb.), ami miatt népszerű a korrupcióellenes ügyészség és vezetője. Ez a támogatottság esély, szembemenni az áramlattal – a politikai marketing logikája szerint – sem tanácsos: esély, de nem több, annyit ér, amennyi megvalósul a korrupcióellenes fellépés nyomán, amennyire képes visszaszorítani a jelenséget.