Mély kiábrándultság
Múlt heti jegyzetem utolsó
gondolata az volt, hogy amíg a választók megelőlegezett bizalma, mint egyfajta
használható, beváltható hitelkeret tart, addig a politika történéseit, és a
politikusok üzeneteit egy pozitív, vagy legalábbis megengedő, regiszterbe gyűjtik.
Sok minden belefér ebbe a gyűjtőtárba, sok mindent passzívan elnéznek a
választók a képviseletüknek, és kritikai észrevételeiket – normális körülmények
között – a választásokra halasztják, szavazataikkal, vagy esetleg a
távolmaradásukkal értékelik a politikai teljesítményt. Ez sokszor azt
eredményezi, hogy a politikai aktorok nem tudatosítják, illetve elfelejtik,
hogy a választók mégsem csupán passzív befogadók, nem egyszerű szemlélői a
politikai színjátéknak, és figyelnek a közérdekű kérdésekre, melyek körül a
politikai diszkurzus zajlik, a szavazók a viták és az „eszmék piacának” aktív
megfigyelői, értékelői. Pezsgő politikai élet mellett két választás közötti időszakban számos eljárás ismerős, amellyel lehet mozgosítani a polgárokat arra, hogy a
közéletben aktívan részt vegyenek, persze ha a politikai osztálynak, vagy
legalábbis egy részének érdeke az. És azután, ha a politikum nem figyel a
polgárok véleményére, érdekeire és céljaira, akkor nagyon könnyen megeshet,
hogy az üzeneteket, legyenek azok bármennyire is jóakaratúak, mozgosító
szándékúak, egy negatív regiszterben gyűjti a szavazó. Ha nem hisznek már a
politikusokban, ha hiteltelennek és érdektelennek gondolják a politikai
üzeneteket, akkor nagyon nehéz mozgosítani és bármilyen dologról is meggyőzni a
választókat, ha elfogy egy párt, vagy esetleg egy egész politikai establishment
vagy konstelláció mögül a bizalom, radikális változtatásokra van szükség, hogy
pozitívra forduljon a megítélés, hogy egyáltalán meghallgattasson az üzenet. A
továbbiakban az mellett próbálok meg érvelni, hogy a rommagyar politikai
közélet esetében elfogyott a levegő a politikai formációk körül – és itt nem
csak egyik vagy másik pártra vagy formációra gondolok, hanem az összes aktív
alakulatra – és az a bizonyos regiszter, amiben a választók a politikum vélt
vagy valós tényeit, üzeneteit és cselekedeteit gyűjtik, negatívba fordult,
ezért a radikális változtatások tovább már nem halaszthatók. Ha nem, akkor a
politikai cselekvés érdektelen, sőt apátiát kiváltó pótcselekvéssé lesz, ami a
szavazáson való alacsony részvételben is kifejeződik, és hosszútávú, vissza nem
fordítható károkat okoz az egész közösségnek.
Gondban vannak a rommagyar
politikai formációk az aktivitás, a politikai cselekvés, problémamegoldás
terén is, ahol csupán a szintentartást, az eddigi – egyébként minduntalan
elégtelennek vélt – eredmények megóvására koncentrálnak, föl sem vetik a
továbblépés, a fejlődés szükséges voltát. Márpedig a politikában (is) az
állagmegőrzés regressziót, visszafejlődést és a neki megfelelő kiábrándultságot,
passzivitást és apátiát, rossz közérzetet okoz, és ennek jelei minduntalan
előtűnnek. Aztán a politikumtól, a politikai elittől a rommagyarság azt is elvárja,
hogy értelmezzen és magyarázzon, hogy világnézetet közvetítsen, mégpedig
hitelesen és közérthetően, és ezt a funkciót még a napi politikai
cselekvéseknél is kevésbé képes ellátni, ennek eredménye az elbizonytalanodás.
A politika beszédcselekvés aktusok sorozata, melyben nem mindig a tartalom (a
ráció), de gyakran az érzelmi ráhatás (a szenvedély megszólítása) játszik
fontosabb szerepet, de minden esetre a kettő egyfajta egyensúlya lehet csupán
az aktív és hatékony, meggyőző és hiteles politizálás garanciája. Márpedig a rommagyar
politikai kommunikációban megbomlott a tartalom (lásd. autonómiázás szándékolt
vagy inkompetenciából, de legvalószínűbb, hogy politikai elfogultságból) és az
érzelmi ráhatás (beszédcselekvés konszenzus és érzelmi ragaszkodást termelő
funkciója) között, ami hiteltelenné teszi a politikai kommunikációt, demobilizál.
Az autonómiázás kifulladt és sürgősen új tematizációra van szükség, mely
racionálisan is felépíthető, és szenvedéllyel is fenntartható. Aztán ma a román
politikai közéletet és benne a rommagyart is, a korrupció témaköre tematizálja,
ez pedig kivételesen egy reális probléma és nem egy mondvacsinált napirend,
amiről viszont képtelen árnyaltan, közérthetően és hitelesen egyetlen mondatot
is megfogalmazni, a rommagyar politikai elit. Így aztán riogat, félelmet és
bizonytalanságot terjeszt – a saját szorongásait vetíti rá a rommagyar
társadalomra, ami nemcsak tisztességtelen, hanem kontraproduktív is –, egyre
inkább belesüpped a korrupciós vádakba, képtelen rendet vágni a valós vádak és
esetleges rágalmak, alaptalan vádaskodások között. Márpedig, ha joggal tiltakozunk
a kollektív, egy egész közösséget érintő vádak, a megbélyegzés ellen, azt sem
gondolhatjuk komolyan, hogy az ártatlanság kollektív lehet, hogy minden
korrupcióval megvádolt rommagyar politikus ártatlan, és csak magyarsága okán
vádolták meg. Ennek hangoztatása nem hiteles. A transindex.ro oldalán fut egy
fölmérés a témában (nem reprezentatív, de jobb híján eligazító lehet), és abból
az látszik, hogy a józan ész, a közép-térben mozgó olvasók vannak többségben a kérdés
megítélésében. A ma reggeli eredmények így néznek ki, kérdés: Mit gondol a DNA székelyföldi vezetők ellen
indított vizsgálatairól? 1. Fölháborító: 511 (29%), 2. Minden
esetet egyenként kell megítélni 739 (42%), 3. Aki nem vétkes, nincs mitől
tartania 171 (9%), 4. Az
egész politikai osztály korrupt, ők sem kivételek 355 (20%). Összevonva
tehát a legtöbben az esetek egyenkénti megítélését tartják helyesnek, a
korrupciót föltételezők aránya és a mindenkit ártatlannak mondók aránya
viszont, lényegében egyenlő.
Normális körülmények között a
politikai kommunikációban – saját jól fölfogott politikusi érdekből is – az
kellene, hogy megjelenjen, hogy „Senki ne féljen, aki nem vétkes, de mindenki
reszkessen, aki korrupciós ügyben érintett”! A politikumnak nem azt kellene
sulykolnia (mert a valóság, az ítéletek, a vádíratok, a köznapi tapasztalat
folyamatosan cáfolja, hitelteleníti), hogy minden magyar elöljáró ártatlan, ami
nyilvánvalóan hamis állítás, hanem azt, hogy minden ártatlant megvéd, és minden
korrupt felelősségre vonását támogatja (ez biza választói elvárás), és igyekszik
eltávolítani a közéletből.
Ciklusvég van, a politikai
osztálynak és a kommunikációnak is változnia kell, hiszen rengeteg kiábrándultság,
frusztráltság, és elégedetlenség gyűlt össze a rommagyar társadalomban. Egyébként
marad az apátia, a közöny és a demobilizáltság, a hitelvesztett politikai
kommunikáció, mint üresjárat: szavak, melyekhez nem társulnak tettek, csak az
eszmék piacának üres kongása kíséri őket.