Unió fekete bakancsban
Eddig a pénzügyi-gazdasági krízis
félrekezelése (gazdaság és belpolitika) és az ukrán
válságban mutatott
tehetetlenség (katonai és külpolitika) jelezték a leghatározottabb módon a
válságot, most meg az EP választások eredményeinek vannak még drámaibb jelzésértékű
vonatkozásai, melyek immár azt mutatják, hogy az Európa-projekt (ahogyan
tudtuk, illetve jórészt fantáziáltuk) csődbe ment. Amikor euroszkeptikus, sőt
nyiltan szélsőséges,
az európai értékeket (tudjuk még, legalább elvben, hogy melyek is azok?) tagadó
pártok és politikusok garmadája jut mandátumhoz, egy magát demokratikusnak
mondó/gondoló „kontinentális parlamentben”, akkor az összeomlás imminens, („it is
just around the corner”, ahogy azt angolnyelvűek mondanák), a nappali ajtaján kopog.
A komplex projektből, mely lényegét tekintve az európai országok közötti békét
és magát a pacifikálódást szerette volna minden eszközzel segíteni/szentesíteni
és az öreg kontinenst egy közös jövőképben egyesíteni, a törékeny béke még
megmaradt, szinte minden egyéb – és itt mindazokra az eszközökre gondolok,
amelyek segítségével a tartós („örök” – mondaná Kant) és mindenki számára
előnyös béke kiépíthető lenne – a tönk szélére került. Az a nagyon drámai
kérdés került napirendre, hogy tartható-e a béketerv, az „egyesült”, vagy
legalábbis egyre nagyobb mértékben integrálódó Európa víziója, ha annak demokratikus
intézményi eszközei sorra becsődöltek? Lehet-e egy békés és hatékony,
szolidarításra, kohézióra, együttműködésre és toleranciára épülő versenyképes,
de nagyhatalmi allűröktől mentes Európát építeni, ha egy ilyen projekt eszközei
elapadtak? Az EP választások – számomra azt jelzik – hogy újra kell gondolni és
új eszközöket kell találni az Európa-projekt felélesztésére (új „bakancs-listára”
van szükség), és meg kell újítani az intézményeket nem formálisan (nem elég új
EB elnököt és néhány vezetőt formaszerint leváltani), hanem a legbensőbb
tartalmukat illetően. Ellenkező esetben, a demokratikus látszatok fenntartása
mellett, az Európa-projekt elpusztul a fekete bakancsok súlyos lábnyomai alatt.
Csakhogy erre látszik a legkevesebb „politikai akarat”, a projekt megújítása,
új tartalommal való feltöltése még csak kampánytéma sem volt; úgy föst, hogy a
politikai osztály – szerte a kontinensen – föl sem fogja, nem is akar
szembenézni a projekt csődjével. Inkább struccpolitizál, belpolitikai csörték
és leszámolások, minden lojalitást nélkülöző belháborúk színterévé tette a
mostani EP választások politikai szcénáját egy fantáziátlan és múltbaragadt,
önző céljain kívül semmi mást nem ismerő, lejárt szavatosságú, politikai
osztály (Nigel Farage-ok és Marine Le Pen-ek Európája jön?).
Hozzánk közelítve, szemben a
magyarországi politikai színpad jobbra, sőt szélsőjobbra lejtésével, a román
mezőny középen van (sőt enyhén balra húz), no nem azért mert toleránsabb vagy
felvilágosultabb elitje lenne, hanem mert egy küldő ország, aktív
állampolgárainak szinte a fele külföldön keresi (többnyire sanyarú) kenyerét,
és mint ilyen, nem mehet el szélsőséges irányba, hiszen éppen a szélsőségek
támadják lépten-nyomon. Ha mást nem, ezt tükrözi az amúgy hitvány romániai politikai
osztály, és ez most pozitívum. Persze nincsenek hosszútávú garanciák a
mérsékelt politikai programok és szereplők dominanciájának fennmaradására. És
az sem igaz, hogy Európa a román politikában központi téma lett volna az EP
választások kapcsán, napirendre a magát
liberálisnak mondó egyre inkább fantomizálódó párt, és elnökének
nem ma kezdődött ámokfutása, és a késő ősszel esedékes elnökválasztás
előjátéka került. Ki beszél itt igazi gondokról, a közelmúlt politikai
hibáiról, nézzük, sőt tátott szájjal bámuljuk az árulások és hazudozások, a titkos
paktumok és a gyűlölködés Caragiale, vagy még inkább Ionesco tollára kívánkozó
olcsó karneválját. Az éberség elaltatására ez éppen elég is, szappanopera a
legsilányabb fajtából. Miközben a „rendszerellenes”
független jelöltre leadott szavazatok, a politika intézményeiből és a
mainstream politikusokból való mély kiábrándulást jelzik, a többség passzív, a szavazók
nagy többsége a lemondások és árulások, az átállások és helyezkedések
kavalkádját futballdrukkerként
(ha nem egyenesen huligánként)
szemléli, kit is érdekelnek Európa igazi gondjai?
Az EP választásokat ismét
mindenki „megnyerte”, sőt a rommagyar szövetség (mint egyedüli versenyző) „az
utóbbi 25 év legjobb kampányán” (sic!)
van túl, apró és mellékes kérdés, hogy szavazatainak száma ismét csökkent, a
2009-es EP választásokhoz képest, mintegy 19,3%-al (83.152 szavazat). A magyar
kormánypártok bíztatása ellenére, a független jelölt lekörözte a „teljes rommagyarság”
képviseletét hangoztató politikai formációt. A mozgosítás
– amit legfőbb célként jelöltek ki a kampányban – mégsem ment túl simán, belvita
is keletkezett belőle. És mégis széles a mosoly, nagy a mellény, „fényes” a
győzelem, bár EP képviselőt vesztettünk, „erős
közösségnek még erősebb képviselete lett” (kit is érdekelne, akár
középiskolás szinten, az a fránya matek, nemde?). Ne kekeckedjünk, hiszen a
vezérek ismét túléltek egy fordulót (és nem kétséges, hogy ez volt politikájuk „titkos”
napirendje), és – amolyan patópálosan – ismét elmondhatják, ráérünk még a
megújulásra, igyunk a fényes győzelmre. Most a fideszhez való dörgölőzés van
napirenden, úgy látszik a behódolás hoz a politikai osztály konyhájára, nem
szavazatokat, nem valódi progressziót, nem a közjó hatékonyabb szolgálatát, nem
megújuló Európát (ilyesmit még csak nem is ígérnek), hanem személyes előnyöket,
zsíros penzumot, a bársonyszékek megtartását, felélhető/továbbosztható casht!
Carpe diem, s utánunk a vízözön
üzenik a politikusok és pezsgőt bontanak, mi meg maradunk a temérdek kérdéssel,
s köztük a legégetőbbel: hogyan újulhat meg Európa, ha a múlt kísértő és sötét
árnyai jut(hat)nak szóhoz, egyre gyakrabban és egyre hangosabban a „szabadon”,
és demokratikus módon, de nagy-nagy
abszenteizmussal választott új EP-ben? Quo vadis Europe, merre tartunk, mi
mindnyájan?