2014/05/27

Unió fekete bakancsban



Unió fekete bakancsban

Eddig a pénzügyi-gazdasági krízis félrekezelése (gazdaság és belpolitika) és az ukrán válságban mutatott tehetetlenség (katonai és külpolitika) jelezték a leghatározottabb módon a válságot, most meg az EP választások eredményeinek vannak még drámaibb jelzésértékű vonatkozásai, melyek immár azt mutatják, hogy az Európa-projekt (ahogyan tudtuk, illetve jórészt fantáziáltuk) csődbe ment. Amikor euroszkeptikus, sőt nyiltan szélsőséges, az európai értékeket (tudjuk még, legalább elvben, hogy melyek is azok?) tagadó pártok és politikusok garmadája jut mandátumhoz, egy magát demokratikusnak mondó/gondoló „kontinentális parlamentben”, akkor az összeomlás imminens, („it is just around the corner”, ahogy azt angolnyelvűek mondanák), a nappali ajtaján kopog. A komplex projektből, mely lényegét tekintve az európai országok közötti békét és magát a pacifikálódást szerette volna minden eszközzel segíteni/szentesíteni és az öreg kontinenst egy közös jövőképben egyesíteni, a törékeny béke még megmaradt, szinte minden egyéb – és itt mindazokra az eszközökre gondolok, amelyek segítségével a tartós („örök” – mondaná Kant) és mindenki számára előnyös béke kiépíthető lenne – a tönk szélére került. Az a nagyon drámai kérdés került napirendre, hogy tartható-e a béketerv, az „egyesült”, vagy legalábbis egyre nagyobb mértékben integrálódó Európa víziója, ha annak demokratikus intézményi eszközei sorra becsődöltek? Lehet-e egy békés és hatékony, szolidarításra, kohézióra, együttműködésre és toleranciára épülő versenyképes, de nagyhatalmi allűröktől mentes Európát építeni, ha egy ilyen projekt eszközei elapadtak? Az EP választások – számomra azt jelzik – hogy újra kell gondolni és új eszközöket kell találni az Európa-projekt felélesztésére (új „bakancs-listára” van szükség), és meg kell újítani az intézményeket nem formálisan (nem elég új EB elnököt és néhány vezetőt formaszerint leváltani), hanem a legbensőbb tartalmukat illetően. Ellenkező esetben, a demokratikus látszatok fenntartása mellett, az Európa-projekt elpusztul a fekete bakancsok súlyos lábnyomai alatt. Csakhogy erre látszik a legkevesebb „politikai akarat”, a projekt megújítása, új tartalommal való feltöltése még csak kampánytéma sem volt; úgy föst, hogy a politikai osztály – szerte a kontinensen – föl sem fogja, nem is akar szembenézni a projekt csődjével. Inkább struccpolitizál, belpolitikai csörték és leszámolások, minden lojalitást nélkülöző belháborúk színterévé tette a mostani EP választások politikai szcénáját egy fantáziátlan és múltbaragadt, önző céljain kívül semmi mást nem ismerő, lejárt szavatosságú, politikai osztály (Nigel Farage-ok és Marine Le Pen-ek Európája jön?).
Hozzánk közelítve, szemben a magyarországi politikai színpad jobbra, sőt szélsőjobbra lejtésével, a román mezőny középen van (sőt enyhén balra húz), no nem azért mert toleránsabb vagy felvilágosultabb elitje lenne, hanem mert egy küldő ország, aktív állampolgárainak szinte a fele külföldön keresi (többnyire sanyarú) kenyerét, és mint ilyen, nem mehet el szélsőséges irányba, hiszen éppen a szélsőségek támadják lépten-nyomon. Ha mást nem, ezt tükrözi az amúgy hitvány romániai politikai osztály, és ez most pozitívum. Persze nincsenek hosszútávú garanciák a mérsékelt politikai programok és szereplők dominanciájának fennmaradására. És az sem igaz, hogy Európa a román politikában központi téma lett volna az EP választások kapcsán, napirendre a magát liberálisnak mondó egyre inkább fantomizálódó párt, és elnökének nem ma kezdődött ámokfutása, és a késő ősszel esedékes elnökválasztás előjátéka került. Ki beszél itt igazi gondokról, a közelmúlt politikai hibáiról, nézzük, sőt tátott szájjal bámuljuk az árulások és hazudozások, a titkos paktumok és a gyűlölködés Caragiale, vagy még inkább Ionesco tollára kívánkozó olcsó karneválját. Az éberség elaltatására ez éppen elég is, szappanopera a legsilányabb fajtából. Miközben a „rendszerellenes” független jelöltre leadott szavazatok, a politika intézményeiből és a mainstream politikusokból való mély kiábrándulást jelzik, a többség passzív, a szavazók nagy többsége a lemondások és árulások, az átállások és helyezkedések kavalkádját futballdrukkerként (ha nem egyenesen huligánként) szemléli, kit is érdekelnek Európa igazi gondjai?
Az EP választásokat ismét mindenki „megnyerte”, sőt a rommagyar szövetség (mint egyedüli versenyző) „az utóbbi 25 év legjobb kampányán” (sic!) van túl, apró és mellékes kérdés, hogy szavazatainak száma ismét csökkent, a 2009-es EP választásokhoz képest, mintegy 19,3%-al (83.152 szavazat). A magyar kormánypártok bíztatása ellenére, a független jelölt lekörözte a „teljes rommagyarság” képviseletét hangoztató politikai formációt. A mozgosítás – amit legfőbb célként jelöltek ki a kampányban – mégsem ment túl simán, belvita is keletkezett belőle. És mégis széles a mosoly, nagy a mellény, „fényes” a győzelem, bár EP képviselőt vesztettünk, „erős közösségnek még erősebb képviselete lett” (kit is érdekelne, akár középiskolás szinten, az a fránya matek, nemde?). Ne kekeckedjünk, hiszen a vezérek ismét túléltek egy fordulót (és nem kétséges, hogy ez volt politikájuk „titkos” napirendje), és – amolyan patópálosan – ismét elmondhatják, ráérünk még a megújulásra, igyunk a fényes győzelmre. Most a fideszhez való dörgölőzés van napirenden, úgy látszik a behódolás hoz a politikai osztály konyhájára, nem szavazatokat, nem valódi progressziót, nem a közjó hatékonyabb szolgálatát, nem megújuló Európát (ilyesmit még csak nem is ígérnek), hanem személyes előnyöket, zsíros penzumot, a bársonyszékek megtartását, felélhető/továbbosztható casht!
Carpe diem, s utánunk a vízözön üzenik a politikusok és pezsgőt bontanak, mi meg maradunk a temérdek kérdéssel, s köztük a legégetőbbel: hogyan újulhat meg Európa, ha a múlt kísértő és sötét árnyai jut(hat)nak szóhoz, egyre gyakrabban és egyre hangosabban a „szabadon”, és demokratikus módon, de nagy-nagy abszenteizmussal választott új EP-ben? Quo vadis Europe, merre tartunk, mi mindnyájan?

2014/05/20

Lecsengőben az antikampány



Lecsengőben az antikampány

Hagyományosan a politikai kampányokba sűrítődnek bele azok a momentumok, melyek ugyan leegyszerűsítik a bonyolult politikai folyamatok jelentéseit, egy kévébe kötik és fokuszálják, ráirányítják a történések kimenetelét a konkrét célra, de ez a sűrítés viszont, csak akkor lehet sikeres, ha a köznapi politizálás megágyaz neki, ha a kampányidőszakokat az intenzív felkészülés időszakai váltogatják. Ebből az általános szempontból igyekszem értelmezni a mostani EP kampány ránk vonatkozó politikai kommunikációját.
Közvéleményt, sőt horribile dictum, valaminek/valakiknek kedvező közvéleményt “termelni”[i], és fogyasztásra felkínálni, azután mozgosítani, és a kedvező véleményeket, a (párt)szimpátiát szavazói viselkedésre konvertálni, voksokra átfordítani egy mediatizált mezőnyben, a “fogyasztás helyszínévé tett” nyilvánosságban, a politikacsinálás – mindenekelőtt a posztmodern politikai kommunikáció, marketing, és reklám (pr) – “művészetének” a központi feladata.
A posztmodern kampány viszont nem azzal kezdődik, hogy a pártok és politikai ágensek jól pontra tett és érthetően megfogalmazott, racionálisan átlátható jövőképeket, azaz politikai programokat írnak, és azután próbálnak meg elhelyezni egy versengő mezőnyben, a nyilvános dialógusok szcénáján, hanem a mezőny elvárásainak, a fogyasztói igényeknek a felmérésével. A politika üzeme nem az eladni kívánt, fogyasztásra szánt programokra, mint sajátos “termékekre”, azok minőségére, fogyasztásuk következményeire koncentrál. Nem azt mondják el, hogy: Mit akarunk? Milyen eszközökkel? Milyen célból? Mi fog történni, ha a programunk megvalósul? Miért ezt és nem más programot kínálunk? Milyen garanciák léteznek a program megvalósításához?, stb., stb., hanem sokkal inkább azt kérdezik, hogy mire van vevő? Mit akar hallani, mihez van kedve, mit “enne”, a közvéleménykutatásokban megjelenő modális politikafogyasztó “átlagember”? A termék, a politikai diskurzus önmagában érdektelen, értékét “csak” a piac, a fogyasztói szegmensek minél szélesebb köre, annak ízlése, elvárásai, pontosabban a fogyasztással/választással legitimált, vagy legalábbis jóváhagyott, másképpen a visszaigazolás mértéke (többségi voks) adja. A megszólítás mikéntje és a hatékony kommunikációs klisék megtalálása, az üzenetek kódolásának technikái előbbre valóak a tartalomnál, röviden a csomagolás és a reklám megelőzi és mintegy lényegtelenné teszi az eladni kívánt termék tartalmát. A politikai kommunikáció sokkal inkább a csábítás és lenyűgözés dramturgiája[ii], mintsem a programok és jövőképek versengésének, megmérettetésének a aktív közvetítője. És persze az örök kérdés, hogy mi az, ami eléri a médiák és rajtuk keresztül a közönség ingerküszöbét? Mekkora balhé, és milyen hangos botrányra van szükség, hány decibel kell ahhoz, hogy a(z egyébiránt tartalmatlan) közlés eljusson a „közvélemény” füléhez? A botránykeltésre és hangoskodásra jó példa az elnök által provokált, a román politikai nyilvánosságot uraló fülsiketítő zsivaj, a médiákon átütő gyülöletkampány és ellenségképgyártás, a miniszterelnök földbe döngölési kísérlete, és az arra adott viszontválaszok nem kevésbé hangos áradata. Azt is mondhatnán, hogy ez a „veszekedés”, kardcsörtetés és zaj éppen megfelel annak a politikai kultúrának, melynek egyfelől része, másfelől gerjesztője, harmadrészt pedig fogyasztói ízlésének alakítója: a stílus itt is maga a politikus. Azt viszont kétlem, hogy mozgosítana, minden bizonnyal nem is ez a célja, megértéséhez azt kell(ene) megvizsgálnunk, hogy kinek kedvez(het) az alacsony részvétel?
Közelebb vizeinkhez, döbbenten olvasom Kelemen Hunor nagyinterjúját, hiszen most a kampányfinisben, olyan kérdéseket tesz fel, olyan dilemmákról beszél, melyeket a kampány kezdete előtt lett volna célszerű „megoldani”, vagy legalábbis megnyugtatóan tisztázni, megvitatni és azután tervszerűen kommunikálni, üzenetként eljuttatni a választókhoz. Ha jól értem a szövetségi elnök dilemmáit, akkor azok lényegében akörül forognak, hogy mit mondjunk a választóknak? Mint mondja: „Én nem látom azt, hogy az, ami szükséges és indokolt lett volna, megtörtént volna: az, hogy európai uniós víziót, jövőképet megjelenítve egy olyan kampány legyen, amely arról szól, ami a választások tétje. Az igazság az, hogy mi is ebben az időszakban azzal a dilemmával küszködünk minden nap, hogy hogyan vigyük ezt a kampányt végig”.[iii] Nincs döntés és egységes kommunikáció a jelöltek arculatát, a bemutatandó politikusok arcélét illetően sem: nem tudni, hogy valóban a hozzáértő szakpolitikusokat akarják reklámozni, vagy a „tapasztalt” néppártiakat „árulják” nekünk („És mivel nálunk a 2-3 hely az, amit reálisan meg lehet célozni, nem merül fel az a lehetőség, hogy itt van 4-5 hiper-szuper, ismert, listahúzó politikus, és van 3-4 szakpolitikus, aki a politikában nem húzónév, nem ismert arc. Nálunk ennek is kell lennie, meg annak is kell lennie annak, aki odakerül”).
A kételyek mögöttes tartalma sokrétű, de ami biztosan kiolvasható az interjúból az, hogy a szövetség nem döntött abban a sarkallatos kérdésben, hogy több vagy kevesebb Európára van-e szükségünk? Az miatt a vergődés, hogy egyfelől van az EU, mint “fennebviteli ítélőszék”, ahová problémáink megoldásáért, “igazunkért” fordulunk – elvinni problémáinkat és megjeleníteni az EP-ben –, másfelől meg vannak elvárások, melyeket az EU támaszt velünk szemben, de amelyeket – valamiféle átvett, vagy legalábbis sugallt eurószkepticizmusból – nem kívánunk teljesíteni. Azt szeretnénk, ha „ajrópa” nagyobb kontrollt gyakorolna a “román” (értsd ellenséges, nem kívánatos, stb.) hatalom fölött, de békén hagyna bennünket, sőt anyagilag támogatna minden ügyes-bajos dolgunk megoldásában („adj pénzt, és kuss!”); ha ellenpontozná a többségi hatalom túlsúlyát, magyarán letörné a többségiek szarvát, és közben érzékeny lenne minden kisebbségi elvárásra, a helyi ügyektől egészen a szimbolikusakig; ha másokat utasítana, nekünk pedig „nem szólna be” semmiről, csak bólogatna, ha (vélt vagy valós) „jussunkat” kérjük/követeljük, stb. Nem világos az sem, hogy idehozni akarjuk Európát, vagy odavinni sajátos problémáinkat, legalábbis ingadozás van a két állásponttal kapcsolatban (Tőkés már a múltkori kampányban „Erdélyt Európába” jelszóval kampányolt, az RMDSz pedig „európai Erdélyt” mondott, most viszont a szövetség is „odavinni akarja bajaink”, részt venni a döntésekben, stb.). Ezért érzékelem úgy, hogy Kelemen kampányban terápiát akar, mégpedig a „kishitűség, a közömbösség” kései, és többnyire ráolvasásos gyógyításával kísérletezik.
Nem nehéz észrevenni, hogy ez nem független attól az ambivalens üzenettől és politikai magatartástól, amely a regnáló magyar kormány (és az attól jobbra levő párt) politikai üzenete (keletre nyitni, de „megfejni” a dekadens nyugatot), ez biza a „fideszeződés” jele, akármennyire is tagadná az elnök.
Kampányfinis előtt úgy látom, a legfőbb üzenet: „maradjatok otthon”; persze ezt szelektíven értve, azaz a “többiek”, akik nem ránk szavaznak, azok ne jöjjenek! Mi más ez, ha  nem antikampány?


[i] Több mint negyven éve vetette fel Pierre Bourdieu, hogy „közvélemény nem létezik”, legalábbis függetlenül a közvélemánykutatók és megrendelőik ténykedésétől, akik eljárásaikkal „kitermelik” azt. (lásd Bourdieu, Pierre: L’Opinion publique n’existe pas. Temps Modernes, 1973, január, 1292-1309 p.)
[ii] Jean Baudrillard írja, hogy a fogyasztói kultúra jellemzője, hogy a reklám a tárgyak és jelek nagyon széleskörű elterjesztésével a jólét illúzióját képes kelteni, függetlenül a fogyasztásra kínált „termékek” valós tulajdonságaitól és eltekintve a szükösségtől is, mely nagyon sok embert kizár a fogyasztási láncból. A mediatizált, fogyasztásra szánt, politikára különösen érvényes lehet, amit a francia filozófus a reklámról mond, hogy t.i. „a reményt árulja”, az „önmagát beteljesítő jóslatot”, a fogyasztásban való részvétel illúzióját, a fantázia-gazdagságot, promózza. (Lásd. J. Baudrillard, The Consumer Society: Myths and Structures, Sage, 1998, 127 p.)
[iii] Egyszerre két dolgot is üzen az interjú – ha csak az EP kampánnyal kapcsolatos részét tekintjük is –, hogy mennyire nem professzionalizálódott a mi kis szimulált politikai mezőnyünkben ez a foglalkozás, és másrészt, hogy az elnök mennyire képes kiesni politikusi szerepéből: kételyt megosztani/közvetíteni kampányfinisben, botrányos melléfogás.

2014/05/13

Kampányzene: szakállas nő tematizál



Kampányzene: szakállas nő tematizál

Európa-szerte fura jelenségen keresztül tematizálódik az idei EP választási kampány; a szakállas énekesnő Conchita, szokatlan (querr) másságának témájára lendül be a politikai kampány. Semmi kétségem, hogy az eredetileg (nyárs)polgár-pukkasztásnak indult hakni, olyan vitát robbant be a médiákba és különösképpen az interaktív-közösségiekbe, mely, szemben az Európát ért nagy kihívásokkal – mint az ukrán válság és (Kelet)-Európa megváltozni látszó geopolitikai helyzete; vagy a „fennálló” világrendszer(telenség) átalakulása; az integráció folyamata, lépései, üteme, és helyszínei; a pénzügyi-gazdasági válság utókezelése; a demokratikus intézmények kiürülése; az emberi és különösen a kisebbségi (lásd bevándorlók témáját is) jogok kérdésköre, etc. –  (végre) eléri a nagyközönség ingerküszöbét, és kampányt tematizál. Még mielőtt arról szólnék, hogy pontosabban milyen politikai kommunikációhoz kapcsolódó problémákat hoz reflektorfénybe; és most a sok színházzal és show-műsorral, médiahatással és szcénával kapcsolatos jelző és analógia a legadekvátabban fejezi ki az – lássuk be sokaknak igencsak bizarr –  esztétikai élmény szimbolumokkal közvetített hatását, és indokoltan válnak a leírás, és értelmezés szókészletévé; a szakállas énekesnő színrelépése, és váratlan sikere egy mérsékelten izgalmas popzenei vetélkedőn, szólnom kell néhány szót az előadásról, a performanszról magáról. Nem vagyok hirtelen lett zenekritikus, sem az előadóművészetek szakértője/kritikusa, stb., ezért azokat az összetevőit és vonatkozásait tekintem a „szakállas énekesnő” jelenségnek, melyek reflektorfénybe kerülésével alkalmasak arra, hogy szimbolikusan, és aztán „kampányrealitásként”, tematizáljanak, sőt kiprovokálják a pro és kontra politikai diskurzusokat, a vitát. Ráadásul a Celine Dion-os, kissé csepegős, romantikus slágerek kedvelője/fogyasztója sem vagyok. Magánvéleményem mégis az, hogy Conchitának „van hangja” és visszafogott, nem túlcicomázott előadásmódja, a zene lendülete, ritmusa és fordulatai, stb. átlagos fogyasztói kultúrán edzett – tehát nem túlságosan vájt – fület gyönyörködtetőek. Meggyőződésem, hogy sokaknak esztétikai élményt, de legalábbis fogyasztható populáris zenei artefaktumot jelent(het): apró katarzist hoz(hat). Ha a közönség mondjuk rádión hallgatja, és nem látja az előadó bizarr imidzsét, a produkció, talán a mostani szavazatoknál is többet vonzott volna, stb. Azt akarom ezzel jelezni, hogy ami a szakmai és közösségi zsürizést illeti, az osztrák énekesnő teljesítményének értékelését, dijazását, elfogadom, rendjén levőnek találom. A szakállas énekesnő polarizál, (végletesen) megosztja a véleményeket, nemiségének „irritáló meghatározatlanságával” kétszeresen is felborítja a világ (már-már elfogadott, sőt nyugaton a többség által tolerált) rendjét; igazi querr (furcsa, különös, szokatlan) jelenség, hiszen nem egyszerűen férfi nemi identitását nőire cserélő, és külsőségekben ezt bemutató, “sima” transzvesztita, mint szakáll nélkül lenne, hanem van még benne egy csavar: nőnek is csak „félig-meddig” nő, hiszen szakállat visel.

Conchita 


a két-, vagy semleges nemű, és ezzel „nemi identitás nélküli” díva, aki nem csak a vizuálisan is megjelenített nemiség esszencialista, kétosztatú kategóriáját írja fölül, hanem a nemek közti konzervatív/tradicionális sorrendet semlegesíti (gender order), karikírozza, és efemer, múló/múlandó voltát jeleníti meg. És itt van egy nagyon alapvető eleme annak, hogy a „jelenség” lényeges világnézeti/politikai vitát (sőt nagyon intenzív verbális összetűzéseket) képes kirobbantani. De nem csak a radikális férfipártiságot (macsóságot), a maszkulinitás bevett felmutatásának jeleit provokálja, hanem egyszersmind a radikális feminizmusnak a nemek közötti uralmi viszonyoknak radikális felborítási kísérletét, átfordítását, a női fennsőbbrendűség eszméjét, és a nők elsőbbségét is ironizálja, még helyesebben kritizálja. Ezzel viszont nem csak a (neo)konzervatív, fundamentalista és populista (stb.), hagyományos nemi szerepeket biológiai, természetes stb. alapokra visszavezetők (a közízlést a maguk ideáljai szerint meghatározónak gondolók, az ízlések fölötti monopóliumot maguknak revendikálók, stb.) számára botrányos, (szándéka szerint legelőször őket provokálja elsősorban – a nemi identitás megválasztásának szabadsága és a tolerancia nevében), hanem azon (nyárs)polgárokat és köznapi hipokritákat is fölháborítja, akik egyébiránt és privátban magukat toleránsnak (pontosabban szoft-toleránsnak, nyilvánosan a pc beszédet gyakorlónak, „butik multikulturalistának”, trendi eurókonformistának) a mindenféle másság iránt nyitottnak gondolják, illetve igyekeznek bemutatni, és akik most akaratlanul is lelepleződnek (tükörként szembesülnek a látvánnyal, és azzal is, hogy t.k. nem képesek a „megtapasztalt”, a „látható”, a nyilvánosan is felmutatott, stb. másságot tolerálni): a dupla fintor, a kettős tűkör, (melyben a fogyasztó filiszterek fura mód tükröződve/lelepleződve látj(hat)ják meg magukat), kétszeresen provokál. A szakállas énekesnő és performansza tehát messze túlmutat egy kissé avittas és gagyi dalfesztivál világsikert nem ígérő győztes előadásánál (és ennyiben már nem is pusztán a szórakoztatóipar része): allegorikus (olyan kifejezési mód, performansz, ami valami mást mond el, mint azt első látásra-hallásra gondolnánk, „egy dolgot mond és egy másikat jelent” – mégpedig „orientáló allegória”, amint James Clifford mondaná), maga a szimbolikus (tehát ambivalens, sokrétű és sok jelentésű) „Európa-látomás” (Eurovision). Valójában tehát, az ilyen bizarr módon megjelenített Európa allegóriája, a rajta keresztül megmutatkozó értékválasztások, filozófiák és politikai kommunikációs stratégiák vál(ha)t(n)ak a kampány témájává. Mégpedig úgy, és annyiban, hogy a mindennemű és rangú médiák és ezáltal a közvélekedés ingerküszöbét messze meghaladó módon, értsd botrányosan, stb. –  és itt van egy nagyon lényeges eleme annak, hogy a „jelenség” lényeges világnézeti/politikai vitát (sőt nagyon intenzív verbális összetűzéseket) képes kirobbantani –, szimbolizálja, és fejezi ki, a nemiségre, másságra és mindenféle kisebbségekre, stb. vonatkozó értékeket, és persze a hozzájuk kapcsolódó toleranciára, egyenlő jogokra, elismerésre, esélyegyenlőségre, stb. utal. Másfelől pedig provokálja az ezek korlátozását, konzervatív/keresztény cenzúráját, hagyományos elhallgatását, marginalizálását, ignorálását, a másság el nem ismerését, az ilyenszerű, egyébkét Európában szintén jelen levő attitűdöket provokálja, képviselőit színvallásra készteti.
Akár jól kitervelt (pr) reklám és/vagy kampányfogás volt a szakállas énekesnő színpadra állítása, akár, egy a versenyelőny megszerzésére irányuló figyelemfelkeltő hakni, showműsorban bocsánatos hatásvadász koreográfia (imagológia), a langyos és sok szempontból anakronisztikus, műfaját tekintve zavaros dalfesztivál sikeres meghekkelési kísérlete – véleményem szerint – a jelenségnek erős kampányhatása lesz. Azt prognosztizálom, hogy nem a baloldali-liberális félnek fognak kedvezni ezek a kampányhatások, hanem a konzervatív-populáris és szélsőjobboldaliak, no meg az eurószkeptikusok fognak profitálni belőle. Akkor is, ha a „hallgatag” többség még nagyobb arányban marad távol az urnáktól, és akkor is, ha a hangos jobboldal – amelyik most ismét egy húron pendül(het) a szélsőjobbal, sőt az EU-n kívüli (mindenekelőtt orosz, és fehérorosz) reakciós „támogatás” is begyűrüzhet[i] – aki a vita folyományaként (tiltakozó) proteszt szavazatokat lesz képes begyűjteni. Tisztán látszik, hogy az eurószkeptikus, intoleráns és ultrakonzervatív politikai mozgalmak, pártok és szóvívőik értik úgy, hogy „fogást találtak”a nyugati értékrenden és ezt ki akarják használni, fölöttébb eltúlozva a dolgot. Megtévesztő ebben az értelemben is a jelenség, hiszen toleranciát, szabadságot, a másság elismerését (lásd „elismerés politikája”) tűzte ki céljának (mind explicit, mind implicit formában), de közben hatásában az ezzel ellentétes normákat képviselő oldalt juttat(hat)ja szavazati előnyhöz. Azoknak kedvez(het), akik álságos módon gyerekeik megrontását vizionálják a gesztusban[ii], akik a toleráns, pluralista, nyitott, és minden vonatkozásban szabad Európa ellenségei, és élnek itt ilyenek, nagy számban.



[i] Az orosz és a fehérorosz politikusok jelezték radikális ellenségeskedéssel tiltakozással, hogy a Conchita szerepeltetését és első díját, a dekadens és minden vonatkozásban hanyatló Európa számlájára írják, azzal azonosítják az énekest. Paradox módon kerültek Conchitával szembe az orosz iker, euródalfesztiválon résztvevő lányok, akiket viszont – politikai meggondolásból – kifütyült a nagyérdemű Koppenhágában, és ezzel még az áldozati szerepet is felkínálták a habzó szájjal gyűlölködő orosz szónokoknak.
[ii] Javaslom azon szülőknek, akik a szakállas énekesnő láttán, hangos műfelháborodásuknak adtak hangot, hogy követeljék a farsangi mulatságok és mindenféle álarcos karneválok betiltását is. Vagy kecskének öltözni komilfó, csak más neműnek nem? Egyébként pedig nyugodtan mondják gyerekeiknek, ha azok rákérdeznek arra, hogy miért van nőnek öltözve a bácsi („bácsi, maga néni”- „néni maga bácsi”? szokták kérdezgetni régebbi gyerekek, és jól szórakoztak fölötte), hogy a showműsor olyan, mint az álarcos bál, az emberek különösen, másképpen öltöznek, mint a hétköznapokban, és meglátják: az apróságok rögtön érteni fogják, sőt mókásnak fogják tartani a dolgot.