Európa kihívás: faragott Pista-bá’t
ajrópába
Önmagukban, anélkül, hogy a
politikai kommunikáció formai szabályainak megfelelően felépítenék és
napirendre tűznék, a legélesebb témák sem válnak a politikai közbezéd
(political agenda) vagy a kampány részévé. Márpedig az EP választási kampány
lagymatagsága azt mutatja, hogy milyen kis mértékben professzionalizálódott
nálunkfele a politika. Mennyire gyenge a pártok és politikusok figyelemfelkeltő
és tematizáló képessége, hiszen az Orosz-Ukrán válságot és az Európát fenyegető
nagyhatalmi, sőt már-már katonai veszélyt sem képesek élesen felvetni, a
kampány központi témájává tenni, akként kommunikálni, és ezzel (is) mozgosítani
a választókat. A megváltozott geostratégiai helyzet, az elharapózó, és minden
bizonnyal elhúzódó Ukrán válság, olyan kihívások elé állítja az EU-t, és
különösen annak keleti végeit, mely rövid fenállása óta talán előszőr jelent
igazi megpróbáltatást (méreteiben sokkal nagyobbat, mint a volt Jugoszlávia és
jelesen Koszovó problémája), a problémát mégis képtelenek mozgosításra
használni a politikai aktorok. Országos szinten a Băsescu-Ponta pankrációs
mérközés[i]
megy, a szimulált és lényegében érdektelen adok-kapok folyik, annak a
kísérlete, hogy az EP választásokat a késő őszi elnökválasztás előfutamának
tekintsék, és a belpolitikai pozicionálódást, a jelöltállítást és a potenciális
jelöltek láthatóságának illetve esélyeinek a mérésére használják a szavazást.
A vetélytárs nélkül maradt RMDSz
pedig szemmel láthatóan bizonytalan, nem képes még arra sem, hogy a szinte
magától kínálkozó témákat beemelje a kampányba, hogy felvesse és kiélesítse a
problémákat, és ezzel mozgosítson. Az olyan közhelyek, hogy „ne döntsenek
Brüsszelben nélkülünk”, vagy hogy vigyük el a problémáinkat, és mondjuk el az
EP-ben, stb. eleve kevéssé mozgosítanak, de ha erre ráadásul a vezérek
kiábrándult és rezignált nyilatkozatai jönnek, hogy t.i. kormányon, és majd az
EP-ben is megtesszük, ami tőlünk telik, de ugye nem vagyunk túlzottan optimisták
az eredményeket illetően, az egyenesen demobilizáló. Egy emberöltővel a
rendszerváltást követően, újra és újra megmutatni, hogy „vagyunk”, hogy
kisebbség vagyunk, hogy ebből – mint általában – hátrányok származnak, és ez nem
jó, illetve valamit tenni kellene e hátrányok kiegyensúlyozására, biztosan nem
elég a mozgosításhoz. Bár kísérleteznek a jelöltek annak a bemutatásával, hogy
a brüsszeli döntések miben és mennyiben befolyásolják létünket, a dolog egyre
hatástalanabb. Mert, a bonyolult döntési és pályáztatási/elszámoltatási
rendszer végül elfedi magát az európai támogatások tényét is, a bürokrácia
nyűge, és a kudarc, ha nem sikerült EU-s pénzt lehívni/elszámolni, no meg a
közbeiktatott sok-sok korrupciós momentum és átláthatatlan mechanizmus lebeg a
szavazók szeme előtt. A megtapasztalható európai tétek jól kibélelt hivatali
ajtók mögött rejtőznek, korrupt és minden hájjal megkent barátságtalan őrzők
védelmében, kiszabadítási módozatait pedig még fel sem vázolta a szövetség,
nemhogy sikerüljön neki. Európa itt van, sőt bizonyos értelemben (és a
határainknál kopogtató válság ezt egyre megtapasztalhatóbbá teszi) bennünk van,
csak fel kellene fedezni, operacionalizálni, láthatóvá és élhetővé kellene
tenni, lefordítani, értelmezni, használni és építeni, stb. A mozgosítás meg
akkor lehetne sikeres, ha mindezt már a kampányt megelőzően sikerült volna egy
koherens programba/tervbe foglalni, egy egységes képet kialakítani arról, hogy „Nekünk
minél több Európa kell”, és most
szigorú napirend szerint közvetíteni azt.
A kampányban elkövetett
legyintés, a slendrián fogalmazás viszont, – hogy „nem
számítunk csodákra a koalíciós együttműködést illetően”; vagy ami a MOGYE körül zajló áldatlan politikai háborút illeti, azt mondani, hogy a dolog
lényegtelen, majd csak megoldódik valahogyan: ”... mi ettől nem izgatjuk magunkat, /az
EMNx felszólításától/…. Tudomásul vesszük, legyintünk és megyünk tovább” – több mint bűn, ez politikai
hiba a javából. Meglehet nincs tudatában annak, amit mond, vagy csak azt
gondolja, jól áll neki, ha laza, de Kovács Péter mégiscsak azt üzeni: vannak égetően
fontos kérdések, mint a MOGYE magyar tagozatának ügye, ami nem a szövetségre
tartozik, de legalábbis nem aktuális. Amit kiengedhet a kezéből, átengedhet
másoknak, aminek a megoldását indokolatlanul halaszthatja, amire legyinthet,
miközben az egész közösség szavazatát kéri. Miért is? Hogy “ott (l)egyenek
Brüsszelben”? Miért is? Hogy egyes kérdéseket halogassanak, hogy hárítsák a
felelősséget, hogy a klientúra érdekeit egyengessék, nehogy be kelljen ismerni az
államtitkár kudarcát (N.B. Király András még “ellenzékből” is államtitkár
volt![ii]),
hogy elfedhessék a tehetetlenségét, tehetségtelenségét?
Nem kívánok fogadatlan prókátor
lenni, de a MOGYE – minden szempontból jogos és praktikus, az anyanyelvi
oktatáshoz és általában a szakmai nyelvhasználathoz kapcsolódó, ráadásul a
multikulturális egyetem kolozsvári modelljében már precedenssel is rendelkező,
stb. – ügyét kellett volna kampánytémává tenni. A Brüsszelbe utazó tarisznyáknak
nem kétes eredetű páleszt és faragott
Pista-bá’t kellene tartalmaznia – mondjuk öt-hat
generációval ezelőtt, hamuban sült pogácsa társaságában, esetleg azt
kellett volna – hanem a MOGYE, jogos és sürgető, elvi és pragmatikus
szempontokkal, és ütős érvekkel megtámogatott ügyét.
Ha nem jön össze az 5 százalék,
majd zaláni pálesz mellett énekelhetjük az örökbecsű nattyon székely siratót,
hogy aszongya: „bajuszom megpödröm, mert tarisznyámban faragott Pista-bá’ lapul,
de csuhajja”, a „Fölszállott a páva” (vagy tetszőlegesen egyéb bordal-nóták)
dallamára, vonós, verős és nyúzós hangszerelésben.
[i] Ha
nem lenne törvénytelen, no meg a jó ízlés ellen való, már megszokhattuk volna,
hogy az elnök fittyet hány függetlenségi fogadalmára, és az új pártja mellett
nyiltan kampányol, lánya és régi … szőke pártfogoltja érdekében. Szereptévesztésében felsejlik a teljes román
politikai mezőny és a megfelelő politikai kultúra nyomorúsága.
[ii] Valamelyest
ismerve az RMDSz klienteláris rendszerét és a kontraszelekció mechanizmusait nem
csodálkozom azon, hogy Király András államtitkárrá lehetett, de azon mégiscsak
megütődik az ember, hogy az is maradhat, a szemmel látható kudarcok, a
tehetetlensége, sőt felelősség előli menekülés és sunyítása ellenére, tovább
élvezi a vezérkar bizalmát. Sem a példátlanul gyenge érettségi eredmények
statisztikai eltussolásának kísérlete, sem az a szakmaiság minden jelét
nélkülöző válasz-féle,
amit Péntek János jogos
bírálatára adott (megengedem, tanácsadója, de az ő nevében), meg nem
ingathatják székét. Különös, különös dolog lehet a háttérben… ceterum censeo.