2014/04/29

Európa kihívás: faragott Pista bá't ajrópába



Európa kihívás: faragott Pista-bá’t ajrópába

Önmagukban, anélkül, hogy a politikai kommunikáció formai szabályainak megfelelően felépítenék és napirendre tűznék, a legélesebb témák sem válnak a politikai közbezéd (political agenda) vagy a kampány részévé. Márpedig az EP választási kampány lagymatagsága azt mutatja, hogy milyen kis mértékben professzionalizálódott nálunkfele a politika. Mennyire gyenge a pártok és politikusok figyelemfelkeltő és tematizáló képessége, hiszen az Orosz-Ukrán válságot és az Európát fenyegető nagyhatalmi, sőt már-már katonai veszélyt sem képesek élesen felvetni, a kampány központi témájává tenni, akként kommunikálni, és ezzel (is) mozgosítani a választókat. A megváltozott geostratégiai helyzet, az elharapózó, és minden bizonnyal elhúzódó Ukrán válság, olyan kihívások elé állítja az EU-t, és különösen annak keleti végeit, mely rövid fenállása óta talán előszőr jelent igazi megpróbáltatást (méreteiben sokkal nagyobbat, mint a volt Jugoszlávia és jelesen Koszovó problémája), a problémát mégis képtelenek mozgosításra használni a politikai aktorok. Országos szinten a Băsescu-Ponta pankrációs mérközés[i] megy, a szimulált és lényegében érdektelen adok-kapok folyik, annak a kísérlete, hogy az EP választásokat a késő őszi elnökválasztás előfutamának tekintsék, és a belpolitikai pozicionálódást, a jelöltállítást és a potenciális jelöltek láthatóságának illetve esélyeinek a mérésére  használják a szavazást.
A vetélytárs nélkül maradt RMDSz pedig szemmel láthatóan bizonytalan, nem képes még arra sem, hogy a szinte magától kínálkozó témákat beemelje a kampányba, hogy felvesse és kiélesítse a problémákat, és ezzel mozgosítson. Az olyan közhelyek, hogy „ne döntsenek Brüsszelben nélkülünk”, vagy hogy vigyük el a problémáinkat, és mondjuk el az EP-ben, stb. eleve kevéssé mozgosítanak, de ha erre ráadásul a vezérek kiábrándult és rezignált nyilatkozatai jönnek, hogy t.i. kormányon, és majd az EP-ben is megtesszük, ami tőlünk telik, de ugye nem vagyunk túlzottan optimisták az eredményeket illetően, az egyenesen demobilizáló. Egy emberöltővel a rendszerváltást követően, újra és újra megmutatni, hogy „vagyunk”, hogy kisebbség vagyunk, hogy ebből – mint általában – hátrányok származnak, és ez nem jó, illetve valamit tenni kellene e hátrányok kiegyensúlyozására, biztosan nem elég a mozgosításhoz. Bár kísérleteznek a jelöltek annak a bemutatásával, hogy a brüsszeli döntések miben és mennyiben befolyásolják létünket, a dolog egyre hatástalanabb. Mert, a bonyolult döntési és pályáztatási/elszámoltatási rendszer végül elfedi magát az európai támogatások tényét is, a bürokrácia nyűge, és a kudarc, ha nem sikerült EU-s pénzt lehívni/elszámolni, no meg a közbeiktatott sok-sok korrupciós momentum és átláthatatlan mechanizmus lebeg a szavazók szeme előtt. A megtapasztalható európai tétek jól kibélelt hivatali ajtók mögött rejtőznek, korrupt és minden hájjal megkent barátságtalan őrzők védelmében, kiszabadítási módozatait pedig még fel sem vázolta a szövetség, nemhogy sikerüljön neki. Európa itt van, sőt bizonyos értelemben (és a határainknál kopogtató válság ezt egyre megtapasztalhatóbbá teszi) bennünk van, csak fel kellene fedezni, operacionalizálni, láthatóvá és élhetővé kellene tenni, lefordítani, értelmezni, használni és építeni, stb. A mozgosítás meg akkor lehetne sikeres, ha mindezt már a kampányt megelőzően sikerült volna egy koherens programba/tervbe foglalni, egy egységes képet kialakítani arról, hogy „Nekünk minél több Európa kell”,  és most szigorú napirend szerint közvetíteni azt.
A kampányban elkövetett legyintés, a slendrián fogalmazás viszont, – hogy „nem számítunk csodákra a koalíciós együttműködést illetően”; vagy ami a MOGYE körül zajló áldatlan politikai háborút illeti, azt mondani, hogy a dolog lényegtelen, majd csak megoldódik valahogyan: ”... mi ettől nem izgatjuk magunkat, /az EMNx felszólításától/…. Tudomásul vesszük, legyintünk és megyünk tovább” – több mint bűn, ez politikai hiba a javából. Meglehet nincs tudatában annak, amit mond, vagy csak azt gondolja, jól áll neki, ha laza, de Kovács Péter mégiscsak azt üzeni: vannak égetően fontos kérdések, mint a MOGYE magyar tagozatának ügye, ami nem a szövetségre tartozik, de legalábbis nem aktuális. Amit kiengedhet a kezéből, átengedhet másoknak, aminek a megoldását indokolatlanul halaszthatja, amire legyinthet, miközben az egész közösség szavazatát kéri. Miért is? Hogy “ott (l)egyenek Brüsszelben”? Miért is? Hogy egyes kérdéseket halogassanak, hogy hárítsák a felelősséget, hogy a klientúra érdekeit egyengessék, nehogy be kelljen ismerni az államtitkár kudarcát (N.B. Király András még “ellenzékből” is államtitkár volt![ii]), hogy elfedhessék a tehetetlenségét, tehetségtelenségét?
Nem kívánok fogadatlan prókátor lenni, de a MOGYE – minden szempontból jogos és praktikus, az anyanyelvi oktatáshoz és általában a szakmai nyelvhasználathoz kapcsolódó, ráadásul a multikulturális egyetem kolozsvári modelljében már precedenssel is rendelkező, stb. – ügyét kellett volna kampánytémává tenni. A Brüsszelbe utazó tarisznyáknak nem kétes eredetű páleszt és faragott Pista-bá’t kellene tartalmaznia – mondjuk öt-hat generációval ezelőtt, hamuban sült pogácsa társaságában, esetleg azt kellett volna – hanem a MOGYE, jogos és sürgető, elvi és pragmatikus szempontokkal, és ütős érvekkel megtámogatott ügyét.
Ha nem jön össze az 5 százalék, majd zaláni pálesz mellett énekelhetjük az örökbecsű nattyon székely siratót, hogy aszongya: „bajuszom megpödröm, mert tarisznyámban faragott Pista-bá’ lapul, de csuhajja”, a „Fölszállott a páva” (vagy tetszőlegesen egyéb bordal-nóták) dallamára, vonós, verős és nyúzós hangszerelésben.


[i] Ha nem lenne törvénytelen, no meg a jó ízlés ellen való, már megszokhattuk volna, hogy az elnök fittyet hány függetlenségi fogadalmára, és az új pártja mellett nyiltan kampányol, lánya és régi … szőke pártfogoltja érdekében. Szereptévesztésében felsejlik a teljes román politikai mezőny és a megfelelő politikai kultúra nyomorúsága.
[ii] Valamelyest ismerve az RMDSz klienteláris rendszerét és a kontraszelekció mechanizmusait nem csodálkozom azon, hogy Király András államtitkárrá lehetett, de azon mégiscsak megütődik az ember, hogy az is maradhat, a szemmel látható kudarcok, a tehetetlensége, sőt felelősség előli menekülés és sunyítása ellenére, tovább élvezi a vezérkar bizalmát. Sem a példátlanul gyenge érettségi eredmények statisztikai eltussolásának kísérlete, sem az a szakmaiság minden jelét nélkülöző válasz-féle, amit Péntek János jogos bírálatára adott (megengedem, tanácsadója, de az ő nevében), meg nem ingathatják székét. Különös, különös dolog lehet a háttérben… ceterum censeo.

2014/04/15

Vokshála, a Tőkés-saga vége



Vokshála, a Tőkés-saga vége

Nincs különösebben nagy hírértéke annak, hogy Tőkés László ex-RMDSz-es EP képviselő átigazolt a Fidesz jelölt-listájára egy újabb (állítólag mindössze fél hosszú) mandátum megszerzésének reményében, mégis határkő lehet a politikai folyamatokban. El lehetne könyvelni, mint egyszerű pragmatikus gesztust, mint egy új kategória bevezetését – hatuma képviselet az EP-ben, egy magyarországi párt színeiben – vagy, mint (és nem kétlem máshol is van ilyen) afféle megélhetési őskövület a brüsszeli képviseletben; a tisztes nyugdíj, illetve egyfajta végkielégítés megszerzésére tett kísérletet. Egyfelől ugye az éppen trükközéssel kétharmadot szerzett, amúgy euroszkeptikus párt, nem sokat ad a listán szereplőkre, “neki nyolc”, hogy kiket juttat EP mandátumhoz, ha a vezér úgy akarja. Vita a párton belül sincs a jelöltekről, úgy hogy jöhetnek a hatumák, egyféle Kárpát-medencei “nemzetegyesítés” kétes ideológiájának leple alatt. Másfelől meg ott van a volt erdélyi püspök-politikus, aki kiszorult az itteni politikából, akinek hitele és megbízhatósága igencsak megkérdőjeleződött, manőverei, átigazolásai, örökös nyughatatlansága és nagyotmondó viszketegsége, no meg “magánéleti közbotrányai” okán. Aki nem a GYED-ről, hanem az EP-ből akar nyugdíjba vonulni, aki viszont nem kap Fideszes (valójában állami) magas stallumot, saját fantom-intézetet sem, “csak” listára kerül. Az is látszik, hogy a fogadó párt jól sáfárkodik a helyekkel, hiszen ezzel a különös gesztussal fizeti meg, egyenlíti ki a számlát az EMNx fele, a szavazatgyűjtésért, a kampányért, melyet Erdélyben (más környező országokban a többi listára vett jelölt mögött álló “fideszközeli” aprópárt – Kárpát-medencei (E)MNx-ek vannak hasonló helyzetben) a parlamenti választásokat megelőzően folytattak; nem kétséges Tőkés befutó helyét erdélyi szavazatokkal szerezte meg, majd magyarországi szavazatokkal jut mandátumhoz, úgyhogy itt a bizonyíték, hogy a hatumák szavazatai csereszabatosak a magyarországi voksokkal, az előbbieket át lehet váltani az utóbbiakra; a hatumák “tudjuk kire” leadott hálavoksai szépen fialnak, és maradéktalanul megtérülnek a Tőkés EP mandátumában. Ehhez csak a demokratikus felhatalmazás és képviselői megbízatás intézményének, a választásoknak a tartalmatlanná-, csupa formalitássá tétele szükséges, abban a biztos hitben, hogy a „balga nép” úgyis oda adja szavazatát, ahova a vezér kéri, nem kérdez, és nem kommentál. Aztán az EP képviselet céljának, és tartalmának feladása, értelmének eltérítése, no meg az országokra leosztott mandátumszám kijátszása kell a dologhoz, az hogy az EP képviseletet egyfajta nemzetegyesítésként (NER) értelemezzék, és máris legitimnek tűnhet a jelölési eljárás, a tranzakció. Mi más ez, mint újabb politikai mutyi, mégpedig  a legjavából! És az illegitim módon kétharmados párt, illetve annak vezére játszi könnyedséggel megteszi mindezt „elvbarátjáért”, aki egyébiránt – legalábbis formálisan, retorika szintjén – Erdély és az európai Únió „egyesüléséért”, az itteni magyarság érdekeiért, az itt- és megmaradásért, stb. lépett fel az elmúlt negyed században. A politikusokban (a politikában általában) ritkán lép fel a kognitív disszonancia, ritkán válnak belső vajudássá és dilemmává, lelkifurdalássá a legélesebb váltások, az egymásnak akár homlokegyenest ellentmondó kijelentések is, Tőkés átigazolása („önkéntes száműzetése”) viszont, még ebben a következetlen és többnyire gátlástalan mezőnyben is föltűnést kelt. Egy olyan politikus, akinek egész filozófiája, politikusi krédója az erdélyiségre, az itteni magyarság „boldogulására”, a sok gyerek vállalására, a helytállásra, a jogegyenlőség kivívására, az itt- és megmaradásra, stb. alapul – legalább a gyakran elmondott speechek, a retorika szintjén – most sutba vágja eddig hangoztatott elveit, feladja rommagyar politikusi habitusát, és magyarországi pártpolitikussá válik (vajon nem volt feltétele a jelölésének, hogy beálljon a Fideszbe? Vagy afféle független, politikai kakukktojás, a pártlistán?). Nem lesz ebből menthetetlenül skizofrén állapot? Lehet ezután szemrebbenés nélkül mondani – legelkötelezettebb hívei máris mondják –, hogy Tőkés továbbra is a rommagyarságot képviseli, hogy azért vállal (áldozat árán – sic!) újabb mandátumot, hogy az itteniekért tegyen, hogy itteni ügyeket mozdítson elő az EP-ben (ezt utólsó mandátuma alatt is csak ritkán, és szemmel láthatóan alacsony hatékonysággal tette)? Ebben a helyzetben lehet-e hiteles a politikus, eldönthető-e egyáltalán, hogy személyes érdekein, és pártmegbízóinak érdekein kívül, kit is képvisel? Tőkés nem először kerül összeférhetetlenségi helyzetbe, hiszen eddig úgy képviselte az RMDSz-t az EP-ben, hogy közben ádáz ellenfelének tekintette, „maffiapártnak” nevezte azt, tehát van gyakorlata a kétszínű és tartalmatlan politizálásban, a zavaros, és a képviseleti elveknek és szabályoknak meg nem felelő pozíció kihasználásában. A válaszokon viszont törheti a fejét a Tőkés „krédóját („értékelvűségét” – sic!) és autonomista elveit” megjeleníteni hivatott itteni aprópárt, az ezért létrehozott EMNx is, és van/lesz ideje megválaszolni a kérdéseket, hiszen választásokon nem indul, kampányfeladatok nem gyötrik. Nehezen tagadható viszont, hogy faramuci, hatványozottan ellentmondásos helyzetbe került a tőkésista aprópárt Tőkés átigazolásával. A gesztus ugyanis az (raison d’etre-jét) értelmét kérdőjelezi meg: minek egy párt amelynek ikonikus figurája, idóluma és szellemi vezére egy másik ország pártlistáján indul (és minden valószínűség szerint jut mandátumhoz)? Nem szívesen lennék a 3T helyében aki újra ki kell találja és új (coming out) kezdetet kell meghirdetnie pártocskájának, többé nem lehet Tőkés „háttérintézménye”, szupportív, támogató pártja, új arculatot és politikai filozófiát kell létrehozzon, és ez egyáltalán nem kis feladat.
Minden esetre annál azért bonyolultabb a helyzet, ami Tőkés László EP jelölését illeti, mint ahogyan azt Kelemen Hunor lakonikus és némiképp frappáns megjegyzéséből, – hogy ti. „Tőkés László nem a Fideszt, nem Erdélyt, hanem Tőkés Lászlót képviseli” –  következtetni lehetne. És persze, jó politikushoz méltón, a szövetségi elnök arról nem világosít fel, hogy történt-e egyeztetés a jelölésről vagy sem, mivel az erről szóló kérdésre nem kívánt válaszolni, vagy kommentárt hozzáfűzni, így maradt a bizonytalanság ezzel kapcsolatban is. De persze Kelemennek ezúttal, a lényeget tekintve, igaza van, ami Tőkés mandátumának tartalmát illeti: magamagát fogja képviselni, poshadt balkáni vizet prédikál, miközben jófajta európai bort iszik.

2014/04/08

Ahol mutyi van, ott mutyi van



Ahol mutyi[i] van, ott mutyi van.
Demokratikus-e még a magyar politikai rendszer?

„Egy olyan demokratikus államban, mely a törvényen nyugszik, nem támadhat népvezér, mert ott a polgárok legjelesebbjei foglalják el az első helyeket; ahol azonban nem a törvény az uralkodó, ott felbukkannak a népvezérek. Mintegy egyeduralkodóvá válik a köznép, sok egyes emberből tevődve össze, a tömeg nem egyenként, hanem együttesen gyakorolja a hatalmat ... Az ilyen gondolkozású nép mint afféle egyeduralkodó, kizárólagos hatalomra törekszik, mert nem áll a törvény alatt, despotává lesz, s így a hízelgők tesznek szert tekintélyre.” (Arisztotelész, Politika 1292a, Gondolat, Bp.)

Hétfőn hajnalban kitört a szavazás, és átszavazás örömünnepe, és azóta is tart a bacchanália, ki pezsgővel, ki könnyekkel ünnepel, de mi is történt valójában az április 6-i választásokkal?
Felületeseknek tekintem, és nem is foglalkozom az olyan kijelentések elemzésével, melyek azzal kezdődnek, hogy a magyarországi választási eredmények egy-egy politikus személyiségvonásaival vagy nyilvános imidzsével, apró-cseprő vagy méretes félrelépéseivel, vagy netán kiválóságával magyarázhatóak. Érdemit csak a rendszer szintű, vagy strukturális, a mai magyar politikai rendszer egészének működését figyelem előtt tartó értelmezések mondhatnak, a politikusi teljesítmények csak másodlagos (ha nem még hátrább sorolható) összetevői a kialakult helyzetnek, az újabb kétharmad(közeli)-os Fidesz „győzelemnek”. Az is csak jól hangzó (bon mot) publicisztikai fordulat, hogy nem az Orbán vezette erő nyert, hanem a baloldali (sic! „kormányváltó”? Sic!) tömb veszített; ugyanannyira, mintha azt feszegetjük, hogy azok döntötték el a szavazás kimenetelét, akik otthon maradtak; és bár minden bizonnyal felmerül (vagy máris felmerült) a hatumák „felelőssége”[ii] a kétharmad(közeli) eredmény kialakulásában, ezzel magyarázni a történteket szintén felszínes csevegés, hogy úgy mondjam nagyobb itt („ott”) a baj.
Demokráciában a hatalom legitimitását a rendszeres időközönként, demokratikus szabályozás és egyenlő esélyek mellett megtartott általános választások adják. Magyarországon az általános demokrácia-deficitet – a jogi, adminisztratív, közszolgálati médiák, valamint a „fékek és ellensúlyok” rendszerének és intézményeinek kiürítése, leépítése, és gyengesége mellett – a „demokraták nélküli demokrácia”-szindróma okozza. A most felszínre került (bár előrelátható) diszfunkcióknak, melyek mellett egy értelmesnek szánt elemzésben nem mehetünk el, az Orbán-rezsim demokráciát szűkítő, illetve hatalmi ambíciói, azaz szándékosan torzító ténykedése ágyazott meg.[iii] A kiürített, és ezért szimulákrummá tett demokrácia kellékei közül a legnyilvánvalóbb és kézzelfoghatóbb, a rezsim kemény magját érintő választási rendszer[iv] termelte ki az antidemokráciát, a népvezér hatalmának bebetonozását, illetve magyarázza a valószerűtlenül torz választási eredményeket. Ezért jogos a kérdés: van-e, lehet-e demokrácia még ott, ahol a választó korú lakosság 25%-ának voksa 2/3-os túlhatalmat hoz a parlamentben? Beszélhetünk-e demokratikus megmérettetésről ott, ahol a szavazáson megjelenők 44.5%-ának voksa, a parlamenti helyek 66.8%-át hozza, míg a többi pártra leadott 55,5%-nyi szavazat csupán 33%-nyi parlamenti helyet eredményez? Félős, hogy az adott helyzetben, az új választási törvényben előre lepapírozott manipulatív eljárásról, módszeres és kiszámított torzításról, afféle választási „mutyiról”, és nem demokratikus folyamatról beszélhetünk, így lett a kétharmadból (közel)kétharmad, az Orbán-rezsim, a „balga nép” voksával termelte újra sajátmagát. És ami még aggasztóbb, hogy a végrehajtott manőver, a módszer modellé, politikai kultúrává válhat, és véglegesen aláássa a plurális demokrácia alapjait, cinikussá és bizalmatlanná teszi a választókat annak központi intézményével – a választásokkal – szemben: a magyar polip rendszere kiteljesedik.
Rendkívüli helyzetekben egy kormány és politikájának legitimitását a végrehajtandó változtatások, a praktikus szükségszerűség, a veszély megelőzése/elhárítása, stb. is adhatja, magyarán a kormányprogram tartalmával is legitimálhatja magát egy hatalom. Csakhogy a régi/új hatalom programot nem hirdetett! Csakhogy a ma Magyarországot (magyarságot) állítólag fenyegető vész, a rendkívüli helyzet, alaptalan híresztelés, politikai kommunikációs fogás csupán, a szabadság-, illetve osztály-, sőt rezsiharcos szellemet a „fülkeforradalomból” létrejött kormány tűzoltószakszerevezetis attitűdje hozta létre. Az állandó harc emlegetése nélkül a kormány intézkedései teljesen illegitímek, vagyis sem közgazdasági, sem jogtudományi, sem szociológiai, sem pedagógiai, stb. ráció nem indokolja amit tettek, még pontosabban szakmai indokok mellette fel nem hozhatók. Az a sürgető kérdés vár itt megválaszolásra, hogy legitim-e a program nélküli párt(ok) szinte korlátlan felhatalmazása? És a racionális válasz csupán a tagadó lehet, retroaktív szavazás, egyfajta utólag legitimáló népszavazásként érthető a választás, és nem eljövendő programok és tervek, illetve jövőképekre adott/kapott proaktív és előre tekintő legitimitást biztosító aktusnak. És ezt nem más mondja, mint a népvezér maga, állítván, hogy a „kétharmad védelmi vonal”, paraván, mely mögött saját boszorkánykonyhája üzemel, illetve: „A választók vasárnap igent mondtak az új közjogi rendszerre, az új gazdaságpolitikára és a néppárti kormányzásra”. Szóval biztos, hogy mindenki előtt a “keleti nyitás” és Paks vélt előnye lebegett szavazáskor, a még nem állami monopóliumba vett cégek és érdekeltségek elmutyizásának lehetősége?; biztos, hogy a bankok és külföldi vállalatok elüldözése, az európai intézmények cinikus leértékelése tétette a pecsétet a folytatásra, hozta az újabb fülkeforradalmat? Én kétlem ezt, sokkal inkább az etnonacionalista és harcos retorika, az álbüszkeség és tudatlanság “magyarosch” keveréke vezethetett ide: a “zsákutcás” történelmi tudat, és bizonytalan identitás vezetett el ahhoz a fordulóponthoz, ahonnan egy egész nemzetnek nehéz lesz a ráció irányába kanyarodni.
Orbán fehér csekket kapott arra, hogy azt tegye amit csak szeretne, hogy ott folytassa hatalmának kiterjesztését, az egész társadalom megszállását, a “posztkommunista maffiaállam” rendszerének kiépítését, ahol abba sem hagyta. A logikai szemantika megerőszakolása[v] újabb fülkeforradalomnak tűnik a többség számára, csakhogy ára van az ilyenféle unortodoxiának és könnyen megeshet, hogy a most létrehozott temperálatlan túlhatalom a jövőben nem lesz eltávolítható a rendszer sajátmaga által diktált szabályainak betartásával és valódi forradalomra kell várni. Ne legyen igazam.



[i] A magyar médiákban és aztán a köznyelvben ezzel a kifejezéssel illették a dohányboltok eredeti működtetőinek „leváltását”, a politika közeli klienseknek való átjátszását egy levajazott és pártaktivisták által eldöntött álpályázati rendszerben.
[ii] A hatumák szavazatairól kiderülhet, hogy éppen a kétharmadot adták, az viszont máris világos, hogy egyfelől kevesebben szavaztak, mint azt előzetesen „szakértők” és politikusok várták, másfelől pedig, hogy a torzító jobbrahajlás valóban az Észak-Kórea-i választási bohózatra hajaz. Szánok majd ennek értelmezésére egy jegyzetet.
[iii] Ezt sem „emútnyocévezéssel”, sem Gyurcsány nyegleségével, sem Bajnai vagy Mesterházy bénázásával,  sem Schiffer vélt árulásával magyarázni nem lehet: a hatalom központosítása és a demokratikus folyamatok megakasztása az Orbán-rezsim lényegéhez tartozik. A népvezér-elvű hatalomgyakorlás szándéka/vágya régebbi, de intézményesítését az elmúlt kormányzási ciklusban követték el.
[iv] A választási törvény módszeresen és előre megfontoltan tette lehetetlenné a demokratikus pluralizmus eszméjének megnyilvánulását az urnák előtt, azt, hogy a pálya végletesen a jelenlegi hatalomnak kedvezzen. Csak felsorolásszerűen is érdemes ránézni a változásokra: a parlament létszámának szűkítése, a kétfordulós rendszer eltörlése, a választókörök manipulatív újrarajzolása (gerrymandering), a győztes jutalmazása, a méltányos és kiegyensúlyozott mandátumszámolás esélyének a felszámolása, a hatumák fél-szavazatának bevonzása, a kamupártok és jelöltek támogatása kormányzati forrásokból, a bojkott lehetőségének kizárásáért, a közmédiák megszállása és a kampányszerepük torz szabályozása, stb.,stb. A törvényi változtatások drámai következményeit a leginkább az tükrözi, hogy eredményeként a kormányzó pártok úgy szereztek (közel) kéthatrmadot, hogy a mostani szavazóik száma mellett a 2002 és 2006-os választások alkalmával ellenzékbe kényszerültek!
[v] A rezsím két alapvető jelszava a nemzetegyesítés (NER), és a „Magyarország jobban teljesít!”, a logikai szemantika tökéletes torzításának, illetve figyelmen kívül hagyásának példái. Nem nemzetegyesítés, hanem árokásás, kirekesztés és újrafazonírozás, szelektálás és megbélyegzés, stb. folyt az elmúlt négy évben. Ugyanígy Orbán győzelmi beszédében képtelen azt a közhelyet mégcsak elmondani is, hogy „minden magyar” miniszterelnöke lesz, inkább a kétharmadról, mint „védvonalról” beszél, mely elhatárolja, kirekeszti a másként szavazókat/gondolkodókat. Aztán a magyar gazdaság, társadalom, kultúra, stb. nem jobban, hanem rosszabbul teljesített az azonos időszakban.

2014/04/01

Az átszavazás örömünnepe



Az átszavazás örömünnepe

Különös módon, a magyarországi választásokon való részvételt, mely a kettős állampolgárok egy részét illeti, azokat, akik erre külön regisztráltatták magukat, a hivatalos kormánypropaganda úgy tünteti fel, mint a magyar nemzethez tartozás valamiféle hálájának jelét, tartozást, mely a megkönnyített honosítás törvényesítőjének, mintegy “alanyi jogon” kijár. A nemzetegyesítés (NER) alig rejtett propagandája viszont különleges, hogy ne mondjam abszurd módon használja a nemzeti identitás fogalmát, olyan adminisztratív-politikai aktivitáshoz köti, mely – normális körülmények között – nem része az ilyen jellegű identitástudatnak. Másfelöl pedig új határokat, demarkációs vonalakat jelöl ki a kulturális nemzet testén belül, következésképpen olyan eddig nem létező megkülönböztetések és a nekik megfelelő nemzeti alcsoportok alakulnak ki, melyek eddig nem voltak jellemzőek. A hatumák egyrésze kettős állampolgár, aki viszont nem rendelkezik magyarországi állandó lakcímmel (bár részüknek van állandó lakcíme), más része nem kettős állampolgár (vagy titkolnia kell azt – Szlovákiában), de hatuma, és a kettős állampolgárok egy része – mégpedig azok, akik nem éppen szép magyaros kifejezéssel “regisztráltak” – fél-szavazati joggal is rendelkezik. Mert nem teljes szavazati joggal vehetnek részt a regisztrált hatumák az április 6-i választásokon, hiszen csak pártlistára adhatják le szavazatukat, és nem az egyéni körzetek jelöltjeire is. A propaganda most mégis rájuk irányul, azt sugallva: a regisztrált, és levélbenszavazó hatumák az igazi magyarok. Vagy, ha úgy tetszik, ők a “többszörösen magyarok”, aztán meg minél inkább “tudjuk kire” adják voksukat, annál inkább hősök is, de legalábbis rezsi- és “szabadságharcosok”. Amúgy meg jól tudni, hogy sem a politikai aktivitás, a mozgosultság, sem a szavazáson való részvétel önmagában nem feltétele sem a nemzethez tartozásnak, sem az identitástudatnak, de még annak sem, hogy a hatumák reálisan beleszóljanak a magyarországi politikai élet menetébe, hogy esélyük legyen befolyásolni a kormányzati döntéseket. Adott helyzetben a fél-szavazati jog és a hozzá kapcsolódó felelősség, de a várakozások sem részei a magyarországi demokratikus folyamatoknak, csak afféle kampányfogás, szurrogátum és/vagy demokrácia szimulákrum. A választáson és a demokratikus folyamatban való teljes jogú részvételhez ugyanis az kellene, hogy 1) a hatumák érdekeit nagyban befolyásolja a magyar kormány politikája; 2) közvetlenül információt szerezhessenek az őket érintő politikai döntésekről; 3) széles körű társadalmi nyomás létezzen a szavazási részvételre; és végül, 4) hogy tudják, mely pártra szavazzanak (Lásd. Lipset S.M. – Homo politicus). Szoros olvasatban, a jelenlegi magyarországi választási folyamat a regisztrált hatumák esetében a felsorolt négy pont közül egyiket sem teljesíti, és végképp nem egyszerre az összeset (minden bizonnyal alacsony is lesz a részvétel /megrónak majd, ha ezért “magyarságteljesítményből” elbukunk?/, és máris tudható, hogy sok az érvénytelenül leadott szavazat). Ugyanakkor a felelősség felől közelítve, azt hiszem sokan átérzik azt, hogy ez a fél-szavazati lehetőség is olyan aktussá válhat, melynek következményeit mások, a teljes jogú magyar állampolgárok fogják elviselni; a helyzet éppen a fordítottja az itt elkövetett szélsőjobbos és egyéb zavaros akciózásoknak, amelyeknek levét mi szoktuk meginni, amiért felelősséget az ideruccanó politikusok és stábjaik nem vállalnak; ha ad absurdum a hatumákon múlna a magyar kormány összetétele és egyben az a politikai vonal, melyet a beiktatandó új kormány visz, a következményeit az ottaniak viselnék, felelősségre vonásunk pedig semmilyen formában nem történhetne meg (NB az itt garázdálkodó neonácikat “legalább” kitiltották a román hatóságok). Ezért a hatumák átszavazását több mint gyanús, a nemzethez tartozás és az identitás tényezőjének feltüntetni: üres propaganda, a politikai aktivitás szimulákruma. Nem lényegtelen az sem, hogy a választások kiterjesztése technikai problémákkal, ergo a csalásveszély megnövekedésével jár (levélben folyik a szavazás, de közben a külképviseleteken is folyik urnás módon, de ugyanakkor két itteni pártnyúlvány összegyűjtheti és továbbíthatja a szavazói borítékokat, stb.), sőt adatvédelmi rendellenességek (netán törvénytelenségek) gyanúja is felmerül a választási folyamattal kapcsolatban.
Aztán, ha választás van, kampány is van, (hogy még érdekesebb legyen most nálunk éppen két párhuzamos kampány is folyik) bár nem egyenlő eszközökkel és nem egyenlő intenzitással, de mindenik magyarországi párt (na, persze a fontosak és nem a kamupártok) választási hadjáratot folytat a határon túl is. Mondanom sem kell, hogy lényegében csak a kormánypártoknak és a neonáci pártnak van valamelyes “láthatósága” az itteni nyilvánosságban, az ellenzéki pártoknak szinte semmi. Végső soron nem meglepő ez, hiszen beágyazottság tekintetében a jelenleg regnáló kormánypárt áll a legjobban, és terjeszkedési szándékait tekintve a szélsőjobbos párt iparkodik a leginkább a nyomdokaiba lépni. Ez a propagandahadjárat viszont torzítja és vészesen jobbra billenti a politikai palettát, melyet az RMDSz kormányba lépése valamelyest helyrebillenteni látszott.
Az állami magyar médiák mellett, nincs is olyan fideszpénzelt rommagyar sajtótermék, amelyik internetes (online) változata ne a magyarországi választásokon való részvételre buzdítana, hogy ti. levélben és milyen módon is kell szavazati jogukkal élniük a regisztrált hatumáknak; de legfőképp, és mindenekelőtt, ne folytatna alig rejtett választási kampányt az “adományozónak”. Az itteni szóvívők (fogadott vagy fogadatlan prókátorok) pedig vezető kormánypártot és vezért dicsőitő himnuszok zengésébe kezdtek, színt vallanak, és ugyanakkor burkoltan fenyegetnek is, már ahogy a kampányban manapság ezt szokás.
Csak az átszavazás mámorában égő tavaszunk bús, komor őszbe ne forduljon! És ez nem áprilisi tréfa …