Az új kurzus be lett jelentve
Azt hiszem senkinek nem lehet
kétsége affelől, hogy a Kelemen Hunor-vezette
szövetség életében, – annak ellenére,
hogy nem verték nagydobra – sorsfordulót
hozott az elmúlt hét vége, mind belpolitikai, mind pedig a magyar-magyar
viszony tekintetében. Az elnök mostani beszéde jelzi ezt a leginkább, melyet
előszőr konferencián, aztán az SZKT-n mondott el, és amelyet végül Orbán Viktornak is elismételt,
legalábbis a beszámolók szerint.
Ha egy mondatban kellene
jellemeznem a
beszédet[i], akkor
azt mondhatnám: ez az új programatikus szöveg mind politikafilozófiai, mind
eljárásbeli új kurzust, és ennek megfelelően újfajta politikai vonalvezetést,
új elköteleződéseket és általában megváltozott beállítódást jelentett be, és
ezzel reálisan is elérkezett a Markó-éra vége[ii].
A változás bejelentése, bár nem volt minden előzmény nélkül, – például Markó
bizonyára tudott a küszöbön álló váltásról, és bírálta is az új irányt, a maga
mérsékelt („kényszer”?)konzervativizmusát védve, az eredmények megőrzését féltve,
magam
is sokszor reflektáltam a küszöbön álló változásra, stb. – kétségtelenül át fogja rajzolni a rommagyar
politikai térképet. Először is, (és csak a könnyen belátható és közvetlen
következményekre reflektálva) az elnök a radikálisok és a radikális politikai
eszközök[iii]
használata mellett tette le a voksot, és ez szerteágazó, ha úgy tetszik strukturális
következményekkel jár. Megváltozik ugyanis az a politikai „tájkép”, mely az
elmúlt egy emberöltő folyamán jellemezte a szövetséget. Belső vonatkozásban, a
szövetség (mint gyűjtőpárt, „ernyőszervezet”) plurális/sokszínű szervezetnek
tételezte magát (mégha egyre csökkenő mértékben is jellemezte már a belső
demokratizmus[iv]), és az
egész erdélyi/romániai magyarság nevében politizált, ezért (is) aztán, a fontolva
haladás, a mérsékelt fellépés és a dialóguskészség, az észérvek és nem a „szívre
való hallgatás” politikáját folytatta. A Székelyföldre koncentráló radikális
szövetség, (az ún. „szórványban”, még pontosabban, a Székelyföldön kívül élők nem
élhetnek a radikális fellépés, az utcai, zászlólengető, erőt mutató, fenyegető,
stb. politikai eszközök adta lehetőségekkel![v])
mintegy automatikusan mond le a bukaresti politizálásban eddig eredményes „koalícióképességéről”,
és csökkenti az eddigi eredmények – különösen az oktatási törvénybe foglalt
lehetőségek[vi]
– megőrzésének esélyeit. Egy potenciális kormánykoalíciós partnerség „ígérete
és lehetősége” jó esélyt biztosított, és biztosított volna továbbra is[vii],
nemcsak a rommagyarság számára fontos eddigi eredmények megőrzésére, hanem,
mint a decentralizációs törvény esete mutatja, a nagy többség (és elsősorban Ponta miniszterelnök) még törvény-módosító
javaslatokat is elfogadott az „ellenzéki” szövetségtől, vagyis még további
pozitív eredmények elérésére is lehetőség lett volna.[viii]
Az elnöki beszéd a „sorok közé rejti” és ezért feltételezhetően sokan észre sem
vették, hogy a székelyföldi kiskirályok szövegét mondja, hogy a két apró
kispárt, és újabban az SZNT, radikális fellépését jelöli ki követendő politikai
útként, eszközktárként, hogy zárójelbe teszi az eddigi megvalósításokat (a radikálisok
mindig is semmisnek, vagy legalábbis túl kevésnek gondolták ezeket). Ugyanakkor
egy olyan útra tereli a szövetséget, mely a pártszerű működést preferálja, mely
a zászlólengetés és kivonulás melletti feltétlen kiállásra kényszeríti a teljes
közösséget; és
ezzel elfogadja azt a megosztó, egyeseket kirekesztő magatartást, melyet a nagy
mentelésen jelentettek be; erősíti
a regionális különbségekből fakadó ellentétetek a rommagyar közösségen belül.
Továbbá, valójában, a román politikai mezőnyben felmutatható („zsarolási
potenciál”) teljes közösség általi támogatás képzetét gyengíti; erdélyi magyar
szövetségből, székelyföldi, nemzeti és radikális párttá fokozza le a
szervezetet. Másfelől pedig – nem hallom a tiltakozásukat, de világos –, hogy a
két kis „ellenzéki” pártot teljesen perifériára szorítja, mindenki jobboldalon
van és mindeki radikális, valamint mindenki a fidesz kegyeit keresi, azért
verseng. Itt a magyar-magyar vonatkozású radikális változást is tekintenünk
kell: Kelemen hétvégi beszéde Orbán Viktornak üzent (valójában Pelcznének?), a hétfői kényszeredett
mosolyok közepette bejelentett „új barátság” jól mutatja ezt;
Foto: kelemenhunor.ro
lezárult a
hároméves bolyongás, Kelemen Hunor
elfogadta, sőt megfogadta a Pelczné
által a nagyváradi kongresszuson megfogalmazott fenyegetés és zsarolás
tartalmát, beállt a sorba[ix].
Az elnöki beszéd és a vicsorgós-mosolygós kézfogás azt jelzi, hogy a szervezet
elvesztette, illetve önként és danolva feladta a magyar kormánypártokkal
szembeni (vélt vagy valós) függetlenségét. Ezzel usque három esztendőt lépett vissza az időben és lenyelte a fidesz
alelnök akkor botrányosnak
tekintett kongesszusi üzenetét, magáévá tette – nem kétlem, hogy a
székelyföldi kiskirályok hatására – annak tartalmát, és ezután meg fog felelni
az abban megfogalmazott elvárásoknak; Budapestről fogják kézi vezérelni: itt van tehát a
kelemeni mű, itt fekszik a szervezet kiszolgáltatva és megalázva, pőrén és
sebezhetőn, ahogy azt Budapestről elvárták. A szövetség ma kegyként kapja meg
azt, ami ellen nemrég még tiltakozott. A kiéheztetés három szűk esztendeje
sikert hozott a fidesznek, az meg csak a cinizmus csimborasszója, hogy ezt úgy
jelentik be, hogy a magyar kormánypártok fogják támogatni a kelemeni politikát; ez senkit nem
téveszthet meg, minden bizonnyal fordítva lesz, a
polip bekebelezte az erdélyi magyar politikát, majd ő mondja meg, hogy mit
kell tennünk. Ha ma valaki az RMDSz jövőbeni terveiről kérdezne, a magyar
miniszterelnöknél kellene érdeklődjön, hiszen a kézfogással eldőlt: Ő dönt
erről a kérdésről (is), a Kelemen-féle
szövetség csak a (vélhetően még a nagyobbik) végrehajtó! Hogyan lesz itt és
ebből autonómia?
[i] Eklektikus, de nagyon sűrű és sokrétű, minden
esetre egy hosszabb elemzést igényelne az elnöki beszéd.
[ii] Markót, Kelemen Hunor ma “kívülről bekiabálónak”
aposztrofálja, és minden érv nélkül visszautasítja felvetését, hogy a
radikalizmus a szórvány-tömb magyarság közötti regionális ellentéteket erősíti.
[iii] A
radikalizmus vita két évtizede
eldöntetlen volt a rommagyar közéletben, most Kelemen néhány mondatban,
mindenféle konzultációt, vitát, stb. megkerülve döntött a radikalizmus javára.
[iv] Ma már nincs vita a kiürített, tartalmát
és célját vesztett SZKT-ban, ti. nincs aki felszólaljon, kérdezzen, netán
bíráljon. Az új kurzusról szóló elnöki beszédet, minden további nélkül (szerintem
százszázalékos szavazattal!) elfogadta a képviselő testület, figyelmét inkább a
Vass-Frunda csörte kötötte le, mint a radikális változások megvitatása, esetleg már nem is
érzékelték a váltást?
[v] Akárhogy
is nézzük a rommagyarság többsége, sőt az „urbanizált(abb), tanult(abb), stb., többsége”, a Székelyföldön kívül
él, részvétele a menetelésekben és zászlólengetésben – minden bizonnyal – pillanatnyi kényszerrészvétel, hiszen
sajátos problémái ezen az úton, ezzel az eszközzel nem kezelhetők.
[vi] Ebben
a vonatkozásban még mindig a leglátványosabb a MOGYE-ügy, de jelentőségében,
következményeiben talán ennél is lényegesebb az osztálylétszám kötelező
megnöveléséről, valamint a fejkvóta csökkentéséről szóló miniszteri rendelet. Következményei,
a “szórvány” oktatás alakulására nézve, drámaiaik lehetnek. Történik ugyanis,
hogy az Oktatási Törvény 63/2 – kisebbségekre vonatkozó – cikkelyének
értelmében lehetőség volt és lenne akár 15 diákkal is magyar nyelvű osztályt
indítani (kérésre még ez alatti diákszámmal is), de egy módszertani
határoztaban a minisztérium újabban ezt figyelmen kívül hagyja és a minimális
osztálylétszámot, egységesen 28 diákban jelöli meg. Következésképpen rengeteg magyar
nyelvű osztály fog megszűnni és ez, valamint az osztályösszevonások, magyar tanárok
elbocsátását fogja eredményezni. Formálisan
van a kisebbségi (magyar) nyelvű oktatásért felelős magyar államtitkár, csak
éppen semmit sem tesz ez ellen!
[vii] Hol vannak már azok az idők, amikor a
román-magyar közös kormányülésen, a két miniszterelnök között a rommagyar
miniszterelnök-helyettes foglalt el előkelő helyet, amikor ez a közvetítői
szerep praktikus előnyökre váltható volt? Ma ott tartunk, hogy miközben Orbán
és Kelemen kényszeres mosolyok közepette jattol Bukarestben, a román
miniszterelnök még csak nem is fogadja külön találkozón az éppen ott tartozkodó
magyart!
[viii]
Annyi naívságot nem feltételezek az
RMDSz vezetők részéről, hogy azt gondolják, a román kormánypártok nem veszik
észre az átsorolást, az pedig a politika logikájából következik, hogy több „engedmény”,
döntésbe való bevonás nem lesz.
[ix] Az
RMDSZ, az átsorolással, egyfajta
MKP-vá vált és ezzel minden valószínűség szerint, egyfelől az EP-ből és a
bukaresti parlamentből való kimaradásának , másfelől egy vegyes román-magyar
pártnak ágyazott meg!