Cenzúráznak, cenzúrázgatnak
Lehet
azon hosszan vitázni, hogy mi a demokrácia megromlásának,
lehanyatlásának, vagy másik oldalról, a lopakodó és/vagy nyílt
diktatúra, az autokratikus rendszerek kiépülésének első lépése,
viszont egy biztos: a sajtószabadság korlátozása, a média-rezsim
politikai kiszolgáltatása, alárendelése, szelektív
marginalizálása, a központi cenzúra bevezetése, a kezdetben még
szemérmetes, lopakodó diktatúra jele. Nem ismerünk olyan
diktatúrát, legyen az jobb- illetve baloldali, melyben a szabad és
független sajtó lenne a jellemző, és nem ismerünk olyan
liberális, autentikus, tisztességet demokráciát, amelyben ne
működne a média szabad piaca, a gondolatok és vélemények szabad
kifejezése, ütköztetése, a médiapluralizmus. És rögtön
szögezzük le, a médiaszabadság, és pluralimus sehol sem jelent
abszolut függetlenséget, vagy teljes szabadságot, arra
vonatkozik, hogy az újságírók, a nyilvánosságban megszólalok,
szabadon, saját lelkiismeretük szerint írhatnak/beszélhetnek,
közvetíthetnek tartalmakat, stb. És ezért semmiféle retorziót
nem kell átéljenek, sem egzisztenciájukat, sem szabadságukat, sem
életüket nem kell félteniük. A médiában dolgozókat, csak saját
lelkiismeretük, és a média éthosza, deontológiai szabályai
kötelezik, a szakmai korrektség, és tisztesség, a politika nem
szólhat bele a szerkesztőségi politikába, nem kötelezheti azt
bármilyen, általa nem kívánt dolog megtételére, nem
cenzúrázhat. A sajtószabadság viszonyai között a médiák
partnerei a politikának, sőt azt monitorizáló, és bizonyos
értelemben kontrolláló ellensúlya a politikai kommunikációnak,
őszinteségénél, igazságra való érzékenységénél, a tények
iránti elkötelezettsége és a korrekt tájékoztatás eszméjének
fenntartása, stb., okán.
Nagyon
egyszerűen, de frappánsan fejezi ezt ki a régi jó vicc,
miszerint: “mi a hasonlóság, és mi a különbség a nyugati és
a (volt)szocialista újságíró között? Mindkettő szabadon
leírhatja, amit gondol, de az előbbi szabad marad utána is!“
A
liberális demokrácia leépítése a média és a mindenféle
szabadságjogok szűkítésén
át történik, a State Censorship 3.0
korát éljük, amikor a média és azok
művelői ellen mindent bevetnek és azok „a kormányzatok által
kiszabott gátfutásra kényszerülnek – beleértve az
adminisztratív, engedélyeztetési, tulajdonosi, reklám, és
büntető szabályozásokat is” (Miklós Haraszti, Illiberal State Censorschip: A Must-have Accessory for Any Maffia State, In:
Stubborn Structures /Ed. Bálint Magyar/, CEU Press, 2019,
371-384 pp.). Ahogy azt Haraszti Miklós
kifejti, a módszeres állami cenzúra az illiberális rezsimekben,
mind a négy médiajogot igyekszik elnyomni, felszámolni: a vélemény
és szólásszabadságot; az információhoz való jogot; a szabad
online kommunikációt, valamint a pluralizmus és sokféleség, a
választás jogát. A médiák szabadsága
és pluralizmusa túlmutat saját szűk szakmai ambicióin, vagy mint
negyedik hatalmi ágnak, saját érdekein,
hiszen modellje a többi állampolgári szabadságoknak, civil
polgárjogoknak, többek között a művészi és tudományos kutatás
szabadságának. A magyarországi, persze orosz mintára elkövetett,
jószerével bedarált médiát a tudományos kutatás, vagy az
irodalom – amit szemérmesen kulturkampfnak mondanak – bedarálása
követi, egyazon kaptafa szerint. Illúziókat
kerget aki azt gondolja, a média szabadságának fölszámolása az
állami cenzúra nem fog az egyéb szabadságjogok fölszámolásába
torkollni, és ezért szemet huny, ha cenzúrát észlel.
A
dolgok, illetve a demokrácia magyarországi és egyre inkább
romániai helyzetét tekintve, abban semmi különös nincsen,
hogy egy illiberális rendszerben, egy populista politikai mezőnyben,
mely az autokrácia irányába halad, az intézmények – és végső
soron – az emberek autonómiáját, igen, szabadságfokát szűkíti
a rendszer, ez a rezsim természete immár Magyarországon és
jószerével Romániában is. A
demokratikus játékszabályokat csupa formális kulisszaként kezelő
hatalom – emlékezhetünk még a “fülkeforradalom”
kifejezésre, mellyel az Orbán rezsim legitimálni igyekezett egyre
korlátlanabb hatalmát még a kétezertízes hatalomátvételt
közvetlen követően – természetéhez tartozik a szabadságjogok
szükítése, furcsább, hogy ezt mintegy természetesként fogadják
el néptömegek. És az is meglepő, hogy az
elitek sem emelnek szót, illetve végső soron megosztottak és
kiszolgáltatottak, és egymás ellen bevethetők, leszalámízhatók,
nemcsak a történelemből nem tanulnak, hanem saját korábbi
tapasztalataikból sem. Aki ma a hatalom
vasszoknyája alól, biztonságban tudva magát, a kicenzúrázottakon
kajánkodik, epés megjegyzéseket tesz, sőt gyűlöletkampányokat
kezdeményez, nem is holnap, de már akár a nap végére, maga is
kegyvesztett lehet.
És
aztán, mint rendes csatlós, mint kiszolgáltatott vazallus, a
rommagyar politikum, követi az orbánista cenzúra és médiapolitika
minden lépését, és igyekszik – megtartva a léptéket –
ugyanúgy eljárni a kis rommagyar média-piacon, mint a Fidesz
odaát, illetve a hatalmon levő „koalíciós partnerek”
Bukarestben. Többszörösen paradox helyzet, és nyomorúságos
eljárások, ha nem lenne tragikus, mert mint jeleztem ma ezek,
holnap majd mások fogják bevetni a cenzúra fegyverét, és
módszeresen leépítik nemcsak a demokráciát, ami amúgy is vékony
kulturális jegen csúszkál, hanem annak még a jövőbeni
kiteljesítésének a reményét is, amikor a paternalista
(parokiális) politikai kultúrának ágyaznak meg, magyarán a
diktatúrát támogatják. A rommagyar
média nagy része közvetlen fideszes kontroll alatt, magyarországi
alapítvány tartja fönn, stafírozza ki, utasítja, vagy ki tudja
mit és hogyan tesz vele – mert be- és elszámolás erről nincs
– mint saját birtokkal rendelkezik fölötte. Másik, mint a román, ne is mondjuk közszolgálatinak, hiszen az egy eufemizmus, mint
állami (public) média része kénytelen a rommagyar politikai
felügyeletet – a rommagyar főcenzor asszony az állami tv
felügyelője éppen, férje a háttérember pedig a gazdasági
cenzúra fura ura, megbízható talpasok a rádióban és mindenfele,
őrködnek a jobboldali, illetve alt right diskurzusokat próbálgatják
rajtunk – elviselni, és független média éppen csak mutatóban
van. Ha van, azt is fenyegetik, kiszolgáltatott, és a többi, és a
többi. Az újságíró szövetség (leánykori nevén, de azt hiszem
semmilyen nevet meg nem érdemel a lezüllesztett sóhivatal) a MÚRE,
a cenzúra része, és eszköze, és nem az újságírók támasza,
érdekeik védője: sem szakmai, sem képviseleti hitele nincsen.
Most
a Gáspárik Attila vezette Erdélyi Kávéházat „vették
le adásból” ritka pimasz (itt köszön vissza a
Finkelstein-i/Habony-i orcátlanság) módon, és minden hiteles
magyarázat nélkül, pártutasításra (mintha ugyan egy technikai
igazgatócska vagy mi, dönthet ebben és azután magyarázattal
sem tartozik), egy olyan közsszereplőt, aki az illető
magyarországi pénzből gründolt és működtetett TV (Erdélt-TV),
alapító tagja. De lekeverték egyik utolsó adását Markó
Bélával, a másik tv alapító taggal és közismert
politikussal/íróval is, mondvacsinált ürüggyel. Itt
nem is Gáspárik személye a fontos – bár úgy tűnik a rommagyar
újságírótársadalomnak,
feltéve de meg nem engedve, hogy van ilyen, sem ő sem adása nem
fontosak – hanem az, hogy az elmúlt évtizedben több száz jeles
hazai és magyarországi alkotóval,
értelmiségivel, közéleti
személyiséggel, de kevésbé ismert érdekes emberekkel is
készített kötetlen, jó hangulatú, nézhető műsort ingyen (a
pénzhiány örökös takarozója ezért sem érvényes), és most
ezzel a lehetősége is felszámolódott ennek a típusú adásnak.
Persze,
mit is nyavalygunk kevesen, hiszen ez nem az első és nem az utolsó
– akik, ezt hangoztatják, mintha a folyamatos és egyre durvább
cenzúrát, megengedhetőnek tartanák, az egyszerit nem – és hát
lesz még rosszabb is. Számoltak
már föl központi ukázra hetilapot, rugdostak ki és
némítottak el Rádiós és nyomtatott sajtós újságírókat,
hallgattatnak el riportereket, fenyegetnek és cenzúráznak ki jobb
sorsra érdemes média-anyagokat, stb. A
kis kiszolgáltatott és fele-más rommagyar média nagyobb
dícsőségére a hatalmasok nem átallanak külföldi és bukaresti
nyomást bevetni, ha saját erőből nehéz lenne kicsinálni
valakit, és közben írtó nagy magyharrschágukat hangoztatva
vezetik zsákutcába az egész kis társadalmat, hogy még az se
maradjon ki hitelesen és tényszerűen beszámoljon a végről. Hát
itt tartunk cenzúra ügyben, és a lejtőnek még nem látszik az
alja, a sajtószabadság fölszámolása javában folyik, és mindig
kerül ki tapsikoljon ennek, mert már ilyen a magyar: zokogva vígad
és észre sem veszi, hogy miért lesz a dolgok vége a zokogás.