Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Cenzúráznak, cenzúrázgatnak

Lehet azon hosszan vitázni, hogy mi a demokrácia megromlásának, lehanyatlásának, vagy másik oldalról, a lopakodó és/vagy nyílt diktatúra, az autokratikus rendszerek kiépülésének első lépése, viszont egy biztos: a sajtószabadság korlátozása, a média-rezsim politikai kiszolgáltatása, alárendelése, szelektív marginalizálása, a központi cenzúra bevezetése, a kezdetben még szemérmetes, lopakodó diktatúra jele. Nem ismerünk olyan diktatúrát, legyen az jobb- illetve baloldali, melyben a szabad és független sajtó lenne a jellemző, és nem ismerünk olyan liberális, autentikus, tisztességet demokráciát, amelyben ne működne a média szabad piaca, a gondolatok és vélemények szabad kifejezése, ütköztetése, a médiapluralizmus. És rögtön szögezzük le, a médiaszabadság, és pluralimus sehol sem jelent abszolut függetlenséget, vagy teljes szabadságot, arra vonatkozik, hogy az újságírók, a nyilvánosságban megszólalok, szabadon, saját lelkiismeretük szerint írhatnak/beszélhetnek, közvetíthetnek tartalmakat, stb. És ezért semmiféle retorziót nem kell átéljenek, sem egzisztenciájukat, sem szabadságukat, sem életüket nem kell félteniük. A médiában dolgozókat, csak saját lelkiismeretük, és a média éthosza, deontológiai szabályai kötelezik, a szakmai korrektség, és tisztesség, a politika nem szólhat bele a szerkesztőségi politikába, nem kötelezheti azt bármilyen, általa nem kívánt dolog megtételére, nem cenzúrázhat. A sajtószabadság viszonyai között a médiák partnerei a politikának, sőt azt monitorizáló, és bizonyos értelemben kontrolláló ellensúlya a politikai kommunikációnak, őszinteségénél, igazságra való érzékenységénél, a tények iránti elkötelezettsége és a korrekt tájékoztatás eszméjének fenntartása, stb., okán.

Nagyon egyszerűen, de frappánsan fejezi ezt ki a régi jó vicc, miszerint: “mi a hasonlóság, és mi a különbség a nyugati és a (volt)szocialista újságíró között? Mindkettő szabadon leírhatja, amit gondol, de az előbbi szabad marad utána is!“

A liberális demokrácia leépítése a média és a mindenféle szabadságjogok szűkítésén át történik, a State Censorship 3.0 korát éljük, amikor a média és azok művelői ellen mindent bevetnek és azok „a kormányzatok által kiszabott gátfutásra kényszerülnek – beleértve az adminisztratív, engedélyeztetési, tulajdonosi, reklám, és büntető szabályozásokat is” (Miklós Haraszti, Illiberal State Censorschip: A Must-have Accessory for Any Maffia State, In: Stubborn Structures /Ed. Bálint Magyar/, CEU Press, 2019, 371-384 pp.). Ahogy azt Haraszti Miklós kifejti, a módszeres állami cenzúra az illiberális rezsimekben, mind a négy médiajogot igyekszik elnyomni, felszámolni: a vélemény és szólásszabadságot; az információhoz való jogot; a szabad online kommunikációt, valamint a pluralizmus és sokféleség, a választás jogát. A médiák szabadsága és pluralizmusa túlmutat saját szűk szakmai ambicióin, vagy mint negyedik hatalmi ágnak, saját érdekein, hiszen modellje a többi állampolgári szabadságoknak, civil polgárjogoknak, többek között a művészi és tudományos kutatás szabadságának. A magyarországi, persze orosz mintára elkövetett, jószerével bedarált médiát a tudományos kutatás, vagy az irodalom – amit szemérmesen kulturkampfnak mondanak – bedarálása követi, egyazon kaptafa szerint. Illúziókat kerget aki azt gondolja, a média szabadságának fölszámolása az állami cenzúra nem fog az egyéb szabadságjogok fölszámolásába torkollni, és ezért szemet huny, ha cenzúrát észlel.

A dolgok, illetve a demokrácia magyarországi és egyre inkább romániai helyzetét tekintve, abban semmi különös nincsen, hogy egy illiberális rendszerben, egy populista politikai mezőnyben, mely az autokrácia irányába halad, az intézmények – és végső soron – az emberek autonómiáját, igen, szabadságfokát szűkíti a rendszer, ez a rezsim természete immár Magyarországon és jószerével Romániában is. A demokratikus játékszabályokat csupa formális kulisszaként kezelő hatalom – emlékezhetünk még a “fülkeforradalom” kifejezésre, mellyel az Orbán rezsim legitimálni igyekezett egyre korlátlanabb hatalmát még a kétezertízes hatalomátvételt közvetlen követően – természetéhez tartozik a szabadságjogok szükítése, furcsább, hogy ezt mintegy természetesként fogadják el néptömegek. És az is meglepő, hogy az elitek sem emelnek szót, illetve végső soron megosztottak és kiszolgáltatottak, és egymás ellen bevethetők, leszalámízhatók, nemcsak a történelemből nem tanulnak, hanem saját korábbi tapasztalataikból sem. Aki ma a hatalom vasszoknyája alól, biztonságban tudva magát, a kicenzúrázottakon kajánkodik, epés megjegyzéseket tesz, sőt gyűlöletkampányokat kezdeményez, nem is holnap, de már akár a nap végére, maga is kegyvesztett lehet.

És aztán, mint rendes csatlós, mint kiszolgáltatott vazallus, a rommagyar politikum, követi az orbánista cenzúra és médiapolitika minden lépését, és igyekszik – megtartva a léptéket – ugyanúgy eljárni a kis rommagyar média-piacon, mint a Fidesz odaát, illetve a hatalmon levő „koalíciós partnerek” Bukarestben. Többszörösen paradox helyzet, és nyomorúságos eljárások, ha nem lenne tragikus, mert mint jeleztem ma ezek, holnap majd mások fogják bevetni a cenzúra fegyverét, és módszeresen leépítik nemcsak a demokráciát, ami amúgy is vékony kulturális jegen csúszkál, hanem annak még a jövőbeni kiteljesítésének a reményét is, amikor a paternalista (parokiális) politikai kultúrának ágyaznak meg, magyarán a diktatúrát támogatják. A rommagyar média nagy része közvetlen fideszes kontroll alatt, magyarországi alapítvány tartja fönn, stafírozza ki, utasítja, vagy ki tudja mit és hogyan tesz vele – mert be- és elszámolás erről nincs – mint saját birtokkal rendelkezik fölötte. Másik, mint a román, ne is mondjuk közszolgálatinak, hiszen az egy eufemizmus, mint állami (public) média része kénytelen a rommagyar politikai felügyeletet – a rommagyar főcenzor asszony az állami tv felügyelője éppen, férje a háttérember pedig a gazdasági cenzúra fura ura, megbízható talpasok a rádióban és mindenfele, őrködnek a jobboldali, illetve alt right diskurzusokat próbálgatják rajtunk – elviselni, és független média éppen csak mutatóban van. Ha van, azt is fenyegetik, kiszolgáltatott, és a többi, és a többi. Az újságíró szövetség (leánykori nevén, de azt hiszem semmilyen nevet meg nem érdemel a lezüllesztett sóhivatal) a MÚRE, a cenzúra része, és eszköze, és nem az újságírók támasza, érdekeik védője: sem szakmai, sem képviseleti hitele nincsen.

Most a Gáspárik Attila vezette Erdélyi Kávéházat „vették le adásból” ritka pimasz (itt köszön vissza a Finkelstein-i/Habony-i orcátlanság) módon, és minden hiteles magyarázat nélkül, pártutasításra (mintha ugyan egy technikai igazgatócska vagy mi, dönthet ebben és azután magyarázattal sem tartozik), egy olyan közsszereplőt, aki az illető magyarországi pénzből gründolt és működtetett TV (Erdélt-TV), alapító tagja. De lekeverték egyik utolsó adását Markó Bélával, a másik tv alapító taggal és közismert politikussal/íróval is, mondvacsinált ürüggyel. Itt nem is Gáspárik személye a fontos – bár úgy tűnik a rommagyar újságírótársadalomnak, feltéve de meg nem engedve, hogy van ilyen, sem ő sem adása nem fontosak – hanem az, hogy az elmúlt évtizedben több száz jeles hazai és magyarországi alkotóval, értelmiségivel, közéleti személyiséggel, de kevésbé ismert érdekes emberekkel is készített kötetlen, jó hangulatú, nézhető műsort ingyen (a pénzhiány örökös takarozója ezért sem érvényes), és most ezzel a lehetősége is felszámolódott ennek a típusú adásnak.

Persze, mit is nyavalygunk kevesen, hiszen ez nem az első és nem az utolsó – akik, ezt hangoztatják, mintha a folyamatos és egyre durvább cenzúrát, megengedhetőnek tartanák, az egyszerit nem – és hát lesz még rosszabb is. Számoltak már föl központi ukázra hetilapot, rugdostak ki és némítottak el Rádiós és nyomtatott sajtós újságírókat, hallgattatnak el riportereket, fenyegetnek és cenzúráznak ki jobb sorsra érdemes média-anyagokat, stb. A kis kiszolgáltatott és fele-más rommagyar média nagyobb dícsőségére a hatalmasok nem átallanak külföldi és bukaresti nyomást bevetni, ha saját erőből nehéz lenne kicsinálni valakit, és közben írtó nagy magyharrschágukat hangoztatva vezetik zsákutcába az egész kis társadalmat, hogy még az se maradjon ki hitelesen és tényszerűen beszámoljon a végről. Hát itt tartunk cenzúra ügyben, és a lejtőnek még nem látszik az alja, a sajtószabadság fölszámolása javában folyik, és mindig kerül ki tapsikoljon ennek, mert már ilyen  a magyar: zokogva vígad és észre sem veszi, hogy miért lesz a dolgok vége a zokogás.

Faramuci egy kampánykezdés

Faramuci egy kampánykezdés

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájaíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért. De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült. Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negativizmust és cinizmust –, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.

A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és midnenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt. Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra. Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze: aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtízedben, hogy ez sikerüljön. És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvívőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan végeszakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellenhullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).

Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?

Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán speech, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben, ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek (ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet. Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.

De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel – , hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélszőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve. Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába. Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak: azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, prómozza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „türhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra bíztat. Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.