Hogyan és kivel tovább?
Klaus Johannis győzelme azért
meglepő, (de nem példátlan, hiszen hasonló civil társadalmi megmzdulással, de
méreteiben mérsékeltebb, illetve kevésbé látható jelenséggel már az 1996-os,
illetve a 2004-es elnökválasztáskor is találkoztunk), mert általa egy – Románia
viszonylatában – új, nem pedig a megszokott és szociológiai értelemben
legelterjedtebb politikai kultúra jut(ott) kifejezésre. Ugyanakkor az új
elnököt győzelemre juttató demokratikus és részvevő politikai kultúra, hirtelen,
a két választási forduló közötti időszakban, „avatkozott közbe”, és borította
az első fordulóban kirajzolódó általános (parokiális) és megszokott politikai
elrendeződést. A Ponta első fordulós negyven és Johannis harminc százaléka
pontosan kirajzolta a mögöttük álló pártkonstrukciók támogatottságát,
legalábbis az országban szavazó állampolgárok esetében, és egyben leképezte a
jól ismert, viszonylag stabil, passzív és bizalmatlan (Almond és Verba híres,
bár némiképp módosításokra szoruló, eredeti elemzésének kategóriáit használva)
politikai orientációt és szavazói magatartást. Ezt viszont – az utolsó percben,
deus ex machina módra – fölülírta a külföldön, pontosabban Nyugaton szavazó,
eltérő politikai kultúrájú állampolgárok szavazói magatartása. Ez aztán a maga
során előhívta az itthoni („reziduálisnak”
neveztem máshol, olyannak, mely koncentráltan termeli újra a parokiális, de
lényegében etno-nacionalista és túlnyomó részt keresztény (ortodox)
fundamentalista politikai kultúrát) romániai társadalom fiatal, és magasabban
iskolázott, urbánus polgárok hasonló (bár általában rejtőzködő) politikai kultúráját,
beindította a participatív demokrácia meglevő, viszont széttöredezett elemeinek
összeforrását az utcai tüntetéseken. Így csak részben maradt meg az első
fordulóban kirajzolódó regionális, pontosabban az erdélyiséggel (meglátásom
szerint poszttranszilván politikai orientációval, illetve kultúrával)
kapcsolatos magatartás, amit Johannis hazai szavazói jelenítettek meg (ez sok
elemzőt meg is tévesztett), és a külföldi, illetve elsősorban erdélyi
megmozdulások összekapcsolódásával (deterritorializálódott), Johannis
támogatása, jórészt, elveszítette regionális identitásra épülő jellegét. Kétségtelen,
hogy utólag értelmezhető a regionális különbségekre és identitásokra rávetítve
is ami történt (Thomas teoréma), és Johannist tekinthetik – politikai ízlésüknek és/vagy
érdekeiknek megfelelően – a politika egyes aktorai, „erdélyi elnöknek”, a
második fordulóra ez a megkülönböztetés eltompult.
Mindenesetre a példátlan civil
társadalmi mobilizáltság, és végül a győztes szavazatok – továbbra is állítom,
hogy Johannis „tette de nem tudta” – nem a jelölt(ek) személyiségvonásainak,
vagy rátermettségének szóltak, és nem is a pártok mozgósító képességének eredményei.
A két elnökválasztási forduló között Johannis, olyan új, illetve más, eddig a
közéletből hiányzó rétegeket mozgosított és vitt el az úrnákhoz, akiket a
pártok és a politikai elit nem lett volna képes, ezért mandátuma – sajátos módon
– nem pártkötődésű, hanem a participatív politikai kultúrát hordozó civil
társadalomhoz kapcsolódik. Ez nem jelenti azt, hogy ő vagy környezete ne
értelmezhetné pártkötődésűnek elnöki mandátumát, és azt sem, hogy más politikai
aktorok és elemzők, ne ekként tekintsenek rá, viszont – és ebben az átmeneti
időszakban fog ez eldőlni – nagyot téved(het)nek, akik pártlojalítást, a
klientúra és pártkatonák helyzetbe juttatását, a „régi” politikai kultúrához
való alkamazkodást remélik tőle (wishful thinking), illetve feltételezik esetében.
A megválasztott elnök félig-meddig kötetlen (legalábbis párfüggetlen és
heterogén) mandátuma, nagyobb szabadságfokot engedélyez, több és más típusú
mozgásteret, mint amivel az erősen pártkötődésű Ponta rendelkezett volna
megválasztása esetén, viszont kiszámíthatatlanná is teszi politikai habitusát.
Ponta kiszámíthatóbb elnök lenne, már mandátuma elkezdése előtt is, Johannis
számára több alternatíva létezik (mint
már jeleztem is), és ami a legfontosabb, kötetlen mandátumával valóban átformálhatja
az egész politikai mezőnyt. Ha elég erősnek érzi magát, ha megfelelő tanácsadókra
hallgat (nem győzöm a kompetenciát hangsúlyozni!), akár azt is megkísérelheti,
hogy a zsákmányszerző hadjáratokra szakosodott pártpolitikai, pontosabban
korrupt/klienteláris, rendszert teljesen felforgassa és a problémamegoldó,
közszolgálatra épülő politika irányába tegyen lépéseket. Megteheti, hogy a
megválasztása mögött álló participatív, civil társadalmi politikai kultúrát „választja”
elnöksége hatalmi bázisaként és azt próbálja meg érvényre juttatni. Persze
ennek megvannak a kockázatai, könnyen belebukhat, afféle marginalizált és
frusztrált elnökké válhat (Constantinescu esete), de mondom megpróbálhatja!
Ehhez széles társadalmi, és politikai támogatottságra van szüksége, és legkevesebb
három vonatkozásban gyors lépéseket kellene tennie: először a korrupció
felszámolását kellene szorgalmazza és ennek eszközeként az igazságszolgáltatás „valódi”
függetlenségét és korrekt működését kellene garantálja (kinevezésekkel és
leváltásokkal, stb.); azután, ehhez is kapcsoltan szorgalmaznia kellene és elfogadtatnia
egy új párt- és főként pártfinanszírozási törvényt; és harmadszor, ígéretéhez
híven, sürgősen új választási törvényt kellene elfogadtasson, melynek része kell
legyen, a külföldön élők számára fontos, elektronikus szavazás szabályozása.
A kontextusból számomra világos,
hogy a rommagyar
politikai osztály zavarodottsága mögött (már amikor nem egyszerűen az
inkompetencia a meghatározó!) éppen az áll, hogy az összes szerveződés belesüllyedt
a parokiális (nem tetszik, illetve pontatlannak gondolom a „balkáni”, illetve „dămboviţa-i”
jelzők használata, de erre hajaznak!), a szavazók passzivitására,
érdektelenségére, sőt tudatlanságára és ignoranciájára építő, zsákmányszerző
pártpolitikai csatározások korrupt mocsarába. A politikai történéseket is csak
ezen a csaló szemüvegen át képesek látni és próbálják meg láttatni – reális
valóságkép, és különösen mindenfajta innovatív szellem nélkül kommunikálnak. A
rommagyar politika sodródik az árral, sem (kognitív) eszközei, sem
kompetenciái, sem víziói, stb. nincsenek: itt fekszik kiterítve, pőrén és
gazdátlanul. Ha még meg is szólalnak a politikusok, akkor paradox és
kontraproduktív politikai lépéseket szorgalmaznak (önként kilépni a kormányból),
kölcsönösen elvtelen és átgondolatlan támadásokat indítanak (egymás kétségbeesett
kicsinálása, szükséges tisztogatásnak álcázott bünbakkeresés), zavarosak és
zavarodottak. Az „autonómiázás” megbukott, jobb híján majd pajzsra emelik annak
leghangosabb képviselőit (remélem Izsák Balázs győzelemként értékeli, a
Szilágyi Zsolt révén, a haragos és dölyfös „nagy- és bősz-székely” eszentés
autonómia tervezetre kapott ötvenezer szavazatot!), miközben a racionális
politizálás szorgalmazóit, szándék szerint, száműzik.
A válság megmutatta, a rommagyar szavazók
felvilágosultabbak és „okosabbak” a politikai osztálynál, a mainstreamnél,
ergo az a helyzet, hogy a rommagyarság a jelenleginél jobb politikai vezetőket
(elitet) érdemel!