Két toxikus vezető
árnyékában, a rejtőzködő harmadik
Bizonyára
nem vagyok egyedül, aki még emlékszik a Fidesz itteni
fiókpártjának 12. dzsemborijára és arra, hogy
megújulást/újratervezést hírdettek. Ha van aki még emlékszik,
az azt is észrevehette, hogy mára már nyoma sincs semmiféle
újratervezésnek, ma “pragmatikus transzilvanizmus” (whatever
this mean) van vasárnapi ebédre – már akinek jut valami is az
asztalára – és aztán ott van a politikai-show,
mint valami egzotikus musical, afféle utó- vagy elő Untold
fesztivál. Hangos és tartalmatlan – szinte tökéletes tartalom
nélküli forma – látványos, csak éppen kiviláglik öncélú
és szimulákrum jellege, mert közben sem vita, sem tartalmas
kommunikáció, sem kritika, sem önkritika, sem alternatíva, sem
semmiféle szembenézés meg nem zavarja. Drámai pillanatokat, csak
a videókivetítő pillanatnyi zavarai hoznak, a cirkusz technikailag
kifogástalan, és teljesen steril és tartalmatlan. Magát
szórakoztatja a szinpadi sereg, afféle előszilveszteri mulatság,
kabaré a javából, persze mindenféle humor nélkül, ja, viszont
Hunorral. Mintha szelfizni, jópofizni gyűltek volna össze unatkozó
tinédzserek, úgy mulatták az időt a vezérek és klienseik, a
szimulákrum, a reality show szabályai szerint: PR, és a
fitogtatva fölmutatott technikai felszerelés, és tényleg a média,
a performansz az üzenet, és semmi más. Vezéreink magukat ünneplik
és ünnepeltetik, egyáltalán nem szerényen, hiszen egyáltalán
nincs amire szerények lehetnének, már eredményeket sem hazudnak,
a performansz önmagáért van. Legfennebb médiaesemény – mint
kiderült az újságírói akreditációhoz viszont még azt is meg
kellett jelőlni, hogy kivel készítenének interjút és mikor
(sic!), s hogyan, és milyen témában – szemfényvesztés, magas
fokon, de leginkább önmagukat csapták be a jelenlevők, úgy
tettek mintha bármit is tennének.
A
pártnak sem értelmes, és főként számonkérhető, programja, sem
átható, fölfogható és követhető üzenete nincs – hacsak az
nem, hogy néhány lejárt szavatosságú politikus, akikkel
egyébként a párt koalícióban, vagy külső támogatóként,
együtt kormányzott: részeges,
akasztós és szekus, így ebben a sorrendben, és minden további
magyarázat, érv, vagy bizonyíték nélkül. Ez ugye, már
Finkelstein-Habony-falva, illetve Biharbasznád-alsó végállomás,
bár én optimista vagyok lesz még lennebb is, lesz még így sem és
a show akkor is folytatódik majd. Kereskényi “dobja be”,
mintegy mellékesen az euroszkeptikus mantrát – érdemes
fölfigyelni, hogy akárhányszor előjön a téma, soha nincs
semmiféle tartalmi utalás, érvelés, arról már rég leszoktak
vezéreink. Ja, Juncker soha nem bizonyított részegeskedéseit
képes egy más Európa mellett érvként fölmondani
Finkelstein-Habonyból az előljárónak: hiába na, mémekből tanul
a rommagyar-vezér – hogy aszongya “Európa rossz irányba
halad”, mert migráció, mert “szivárványos zászló” (ugye
értik mire céloz homofób emberünk?), és aztán valahogy
kifelejti a végszót, “mert Soros”.
Van ugyan egy szöveg, melyet címe vitaindítónak mond, de persze senki sem vitatja, van, hogy legyen ilyen is, és lényegében minden olyant elmondjanak, aminek a napi politikában éppen az ellenkezőjét teszik. Bedobják az “erdélyi magyar társadalom megteremtését” (sic!), mint nyilvánvaló vágyálmot, csakhogy nem tudjuk meg, miről is beszélnek? Töltelék szövegek, tartalmatlanok, lényegtelenek, érvtelenek, közepesnél is gyengébb motivációs szövegelések. Talán két fél mondatnak volt érdemes elhangzani: “a kisebbségi kérdés megoldását nem szabad a populizmus oltárán feláldozni”, és hogy “párbeszédre van szükség azokkal is, akik kritizálják” a pártot, mondta – böcsületére váljék, Csoma Botond képviselő –, csakhogy úgy tett mindenki, mintha nem értené (persze, persze sokan valóban nem értették, meg oda sem figyeltek), illetve elengedték a fülük mellett (azért még megdorgálás jöhet, ha észhez térnek, önmaguk nagyszerűségétől megrészegült vezérek).
Én
viszont most nem is a tartalmatlanságra és a valós viselkedésnek,
politikai ténykedésnek teljesen ellentmondó szövegeléseknek
szentelnék teret, hanem annak, amit a politikai-show eltakart (még
azt sem állíthatom, hogy tudatosan, mert ahogy láttam, önámításból
volt több, őszinteségből kevesebb), a POPULISTA és TOXIKUS
VEZÉREK mandátumának meghosszabbítását, a számonkérhetőség
mindenféle esélye nélkül. És hát erről van szó, ezért a sok
elterelő hadművelet, ezért a tartalmatlan szövegelés, és ezért
volt a video-hip-hop, olyan mandátumot adni, ami “bármit lehetővé
tesz”, ami nem kötelez, ami elrejti, hogy hol a Fidesz-vezér, hol
a bukaresti vezér kénye-kedve szerint, de minden esetre, símán
menjen a játszma: ahogy ők muzsikálnak a mi toxikus
(kis)vezéreink, úgy táncolhassanak.
A
rommagyar politikai felvilág KÉT TOXIKUS VEZÉR ÁRNYÉKÁBAN,
klienshelyzetben, kiszolgáltatva bohóckodik, úgy tesz mintha
hatalma lenne, mintha akarata lenne, mintha tudná mit akar, mintha
eszközei lennének, mintha önálló lenne, (tökéletes szimulákrum
ez). A kongresszus hozama, hogy ismét fölhatalmazták a szimulákrum
folytatására ugyanazokat, akik eddig juttatták a politikai
osztályt, a Truman-show nyilván folytatódni fog,
manipulációval, megvezetéssel, alternatív tényekre és
poszt-igazságokra, összeesküvés-elméletekre és populista
diskurzusokra való utalással. Toxikus vagy destruktív vezetőnek azokat tartjuk,
akik “egyéni érdekeiket a közjó fölé rendelik, nem haboznak
törvénytelen eszközöket igénybe venni, és tevékenységük
katasztrofális következményekkel jár egyének egy csoportja, egy
adott intézmény, közösség, vagy végső soron az egész
társadalom számára” (foglalja össze Lipman-Blumen alapján,
Dessewffy Tibor, a lényeget). Ez a leírás minden bizonnyal
eltalálja a Fidesz-, illetve a PSD vezért, mégpedig azzal a
megjegyzéssel, hogy a toxikus vezér ideáltípusát adtuk itt meg,
ami természetesen azt is jelenti, hogy az ilyen vezető nem minden
tettével okoz kárt, vagy nem egészen gonosz, elvetemült, stb., a
kárt okozás viszont egész tevékenységük végső kimenetelére
vonatkozik. És persze, igencsak nagy eltérések vannak a toxikus
vezetők által okozott károk mértékét illetően is. Egyre
nyilvánvalóbb, hogy Orbán és Dragnea óriási károkat okoznak,
nemcsak egyes csoportoknak, hanem az egész magyar és román
társadalomnak (igen, még azoknak is, akik haszonélvezői
ténykedésüknek), sőt egyre inkább az egységes Európa
intézményes progressziójának is. De uralkodásuk, hatalmi
ténykedésük, rombolásuk, ami a jogállamiságot, demokráciát, a
fékek és ellensúlyok rendszerét, az igazságszolgáltatást, a
médiákat, a gazdaságot, az adminisztrációt, a tudományos és
művészeti, egyszóval kulturális életet, a
gyülőletkampányok szociálpszichológiai rombolását, stb.,
illeti – remélhetőleg – mégsem jut el a nyílt erőszakig.
Putyin követői/utánzói, szerencsére, Putyin hatalma nélkül.
Ami
sajátos az esetünkben, hogy a mi “kis toxikus vezetőnk” (“kis
pénz kis foci” - ugye?), a most egyedüli jelöltként
újraválasztott elnök, egyáltalán nem rendelkezik azokkal a
személyes tulajdonságokkal, amelyek a toxikus vagy destruktív
vezető pszichológiai profilját, modális személyiségét
jellemzik. Sem a hatalmas ego, sem az arrogancia (na, az talán
valamennyire), az amoralitás, a kapzsiság, stb, nem jellemzi a
rommagyar pártvezetőt: Kelemen Hunor – megfigyelésem szerint –,
ideális követő, a szinte tökéletesen alárendelődő, tragikus
figura. Már első megválasztásának körülményei – ahogy Markó
Béla “ki- és megválasztatta” – jól mutatták, hogy
leginkább konformista, bátortalan és határozatlan, mondjuk ki,
politikai értelemben gyáva és tétova. Képtelen volt ellenálni,
először a budapesti, azután a bukaresti nyomásnak/befolyásnak,
saját víziója pedig nincs, vagy ha van, azt képtelen
kommunikálni. Egyre inkább azokat a panelleket közvetíti,
melyeket budapesti “tartótisztjei” diktálnak, nemcsak ő de
tanácsadói is, képtelenek még arra is, hogy a rommagyar közösség
szintjén újraértelmezzék az orbáni üzeneteket. Makacssága
vazallusi nyakasság, ami – általános szerencsétlenségre –
legfennebb abban mutatkozik meg, hogy téves döntései, a szervezet
és általa a közösség kiszolgáltatása mellett kitart, FALAZ
ORBÁNNAK és DRAGNEÁNAK, eljátsza az általuk kijelölt (sokszor
biza hasznos idióta) szerepet. Kelemen Hunor, Orbán román hangja
Bukarestben és Dragnea magyar hangja Budapesten, afféle
“komp-ember” (hogy Ady vízióját ilyen kifacsarva
parafrazeáljam), hol itt hol ott köt ki, de leginkább úton van,
sodronypályán rángatózik.
Kelemen
Hunor nem diktátor alkat, sőt, autoritása teljességgel
konjunkturális, meglátásom szerint a politikusi paranoia sem érte
még utol, hatalomvágya, karizmája, nárcizmusának mértéke még
a demokratikus vezetők körében tartja. És nemcsak a budapesti és
bukaresti, valóban destruktív vezérek, hanem a székelyföldi
kiskirályok is dominálják, fölébe kerekednek, képesek és
hajlandók megzsarolni, kontrollálni ténykedéseit, döntéseit, és
mindezt a háttérből is tenni tudják. Attól tartok, hogy Kelemen
Hunor valóban a kisebbik rossz (mégha egyetlen jelölt is volt),
mert a romániai magyar társadalom, jelen állapota szerint (amit,
majd megteremtenek ugye?) elsőrendű TOXIKUS VEZETŐT TÁMOGATÓ
KÖRNYEZET. Megvan benne minden kellék, sőt tulsúlyban van, mind
az instabilitás, mind a fenyegetettség érzése, a patriarchális
vezérelvűség, az önállóság hiánya és az a tehetetlenség,
ami saját, legalább részben, önálló intézmények híjján,
kollektív frusztrációt okoz. De akár a politikai kultúra
irányultságát, az autokratikus formák elfogadottságát, akár a
demográfiai folyamatok okozta stresszre, vagy a médiák
kiszolgáltatottságára, stb., gondolunk, a romániai magyar
társadalom erősen vulnerábilis, és ez kiszolgáltatottá teszi
egy erős és valóban toxikus vezér föllépésével szemben.
Reziduális
társadalomban élünk, premigrációs és migrációs
hálózatokhoz kapcsolódnak az életútak jórésze (miközben
persze dívat itt is a “migráncsozás”), meglazultak a gyökerek,
“megoldódott a kéve”, és nemcsak a téves politikai döntések
okán. A rommagyarok jórésze – mondjuk ezt is ki – “agyban”
Magyarországon vagy attól is nyugatabbra él. Vagy legalábbis, a
médiabefolyás következtében (és itteni magyar média, mindent
egybevetve nincs is), és az elvándorlási tervek, egy egész
migrációs szubkultúra okán, a közönség testileg még itt van,
mentálisan már máshol. Egy magát providenciálisnak mondó,
megváltót játszó, rommagyar vezér – amilyennek, itt és most,
Orbán Viktort képzeli a többség – megjelenése imminens, a
támogató közeg nap, mint nap épül és erősödik. Meglátásom
szerint, már ismerjük a nevét és arcát, csak még nem látja
eljöttnek az időt, hogy előlépjen és letaszítsa Kelemen Hunort
ingatag faháncs-trónjáról.