Temetni jöttek Nyirőt, vagy dicsérni?
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=58031%3Amagyari-nandor-laszlo-temetni-joettek-nyirt-vagy-dicserni&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=58031%3Amagyari-nandor-laszlo-temetni-joettek-nyirt-vagy-dicserni&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu
Mai (kampánymentes) Rádió-jegyzetem
Tekintsünk el a valódi és a műbalhétól,
mely a hétvégi elvetélt, már-már kegyeletsértésbe fordult, újratemetési
szertartás körül kialakult, és nézzük a jelenséget egy tágabb
kontextusban. Azzal érveltek a Nyirő Józsefet „hazahozni”, és újratemetni,
szándékozó szervezők, politikusok, közéleti személyiségek, és nemcsak ők, hogy
ezzel egy szívességet tesznek a székelységnek, nem az író szellemét akarják
élesztgetni, vagy elégtételt tenni a családjának, hanem a székely-magyar
nemzettudatot erősíteni egy újabb „székely apostollal”.
És lehet, igazuk van abban, hogy egyszer
el kellene kezdeni beszélni a magyar nemzettudat természetéről, a
nyilvánosságban is, rámutatni épülésének, az időről-időre megújuló viták keletkezésének
alapjára.
Az a legérvelhetőbb elmélet a nemzetről, mely
erős leegyszerűsítéssel azt mondja, hogy a nemzet olyan programatikusan
felépített, „elképzelt közösség” (Benedict
Anderson), melynek építőanyaga a kulturális hagyomány, vagy annak nyilvánított
válogatott és megtermelt tradíció. A nemzeti identitások ebben az
összefüggésben nem velünk született adottságok, és nem is csak politikai
valóságok, mint sokan gondolják, hanem reprezentációk, igen szoros
összefüggésben vannak a kultúrával, mint reprezentációs, azaz szimbolikus
rendszerrel (Stuart Hall). A nemzeti
érzelmek és elkötelezettségek, szimbolikus közösséget hoznak létre, a politikai
helyzettől, a születési helyétől, stb. függetlenül is beletartozhat, vagy
hűséget érezhet valaki azzal a szimbolikus közösséggel kapcsolatban, melyet
magáénak gondol, érez. Akármilyen
nyelven is beszéljen és akárhol is éljen az ember, a szimbolikus közösséghez, a
modern értelemben vett nemzeti közösséghez való tartozás nagy fontossággal bír
az identitása kialakításában és fenntartásában. Az ehhez való ragaszkodás, az
igyekezet, hogy odatartozzunk ezen imaginárius közösséghez szinte természetes,
a szocializáció alakítja ki. S, mint a szerelemben van ki szenvedélyesebben,
van ki kevésbé hevesen, kötődik hozzá, és olyan is akad, aki kiábrándultan
elfordul tőle, mást választ, stb.
Közelebb hozzánk,
a gond inkább az, hogy a magyar nemzettudat - szemben sok más hasonlóan
felépítettel -, olyan történelmi és kulturális elemekre akar építkezni, melyek nem
összekapcsolnak, hanem megosztanak, nem vállalhatók a „nemzethez tartozni
akarók” egész közössége számára: vitát kavarnak. Aztán önmagukban is
frusztráltságot és nem pozitív érzéseket sugallnak, ha folyton az elvesztett
háborúk, és területek, levert forradalmak, majdnem megnyert foci vb-k, stb.,
stb. alkotják az azonosulási pontként kínált történelmi-kulturális elemeket.
Most meg Nyirőt próbálják (Wass Albert után) a
nemzeti kultúra, s különösen a székely identitás „apostolaként” ránk varrni,
közösségi identitásunk tájékozódási pontjává tenni, mint látszik kevés
sikerrel. Meglehet egyébként, hogy Nyirő
elbeszélései és élettörténete jó kifejezője az említett avittas, frusztrált,
eltévelyedett és meghasonlott „vándor-székelynek”, mert azt is kifejezi, hogy
rossz döntéseinket követően, aztán a végsőkig kitartunk azok mellett. Ez a
mostani elvetélt akció is jól mutatja viszont, hogy egyesek ismét olyan esemény
és személyiség köré akarnak nemzeti szolidaritást (ja, s nem mellékesen
politikai tőkét) gyűjteni, aki csak a nemzet egy része számára lehet mérvadó
hős, illetve élete és teljesítményének csak egy része fogadható el példaképként.
A nemzeti kultúra pantheonja, nemcsak nálunk, sokszor
átalakul a mérvadó kulturális tradíciót „az idők”, a történelem, pontosabban a
politikai széljárás gyakran újrarostálja, egyes kulturális hősök bekerülnek,
mások kikerülnek ebből a tradícióból. A lényeg mégis az lenne, hogy olyan
kulturális személyiségekkel népesítsük be a nemzeti identitás mérvadó,
azonosulási felületet, és csomópontokat kínáló tárházát, akik a nemzeti
közösség minél több tagja számára vállalhatóak. Ez pedig erőszakkal nem megy,
ehhez türelem és hozzáértő értelmiségi feltáró és értékelő munka kell.
Stílusosan, vagy
tán kissé modorosan fogalmazva, az irodalomtörténeti tény, hogy Wass vagy Nyirő prózája, nem mérhető Tamási Áron zseniális művészetéhez, ezt
sem becsempészett hamvak újratemetésével, sem jogi rehabilitációval
megváltoztatni nem lehet. Véleményem szerint nekünk székelyeknek szerencsénk Tamási Áronnal van, akiben, szimbolikus
értelemben otthonra találtunk, és nem kell beérnünk a középszerrel, a hirtelen
népszerűvé lett Nyirővel és Wassal, másod-harmadrangú, „apró
szentekkel”. Úgyhogy tartanák meg a Pesten regnáló urak ez utóbbi, kétes
jellemeket maguknak, Spanyolhonban vagy Ámerikában, a székely lélekábrázolás
igazi tudója, hiteles ábrázolója, régóta már: Farkaslakán nyugszik.