2012/05/29

Temetni Nyirőt



Mai (kampánymentes) Rádió-jegyzetem

Tekintsünk el a valódi és a műbalhétól, mely a hétvégi elvetélt, már-már kegyeletsértésbe fordult, újratemetési szertartás körül kialakult, és nézzük a jelenséget egy tágabb kontextusban. Azzal érveltek a Nyirő Józsefet „hazahozni”, és újratemetni, szándékozó szervezők, politikusok, közéleti személyiségek, és nemcsak ők, hogy ezzel egy szívességet tesznek a székelységnek, nem az író szellemét akarják élesztgetni, vagy elégtételt tenni a családjának, hanem a székely-magyar nemzettudatot erősíteni egy újabb „székely apostollal”.

És lehet, igazuk van abban, hogy egyszer el kellene kezdeni beszélni a magyar nemzettudat természetéről, a nyilvánosságban is, rámutatni épülésének, az időről-időre megújuló viták keletkezésének alapjára.

Az a legérvelhetőbb elmélet a nemzetről, mely erős leegyszerűsítéssel azt mondja, hogy a nemzet olyan programatikusan felépített, „elképzelt közösség” (Benedict Anderson), melynek építőanyaga a kulturális hagyomány, vagy annak nyilvánított válogatott és megtermelt tradíció. A nemzeti identitások ebben az összefüggésben nem velünk született adottságok, és nem is csak politikai valóságok, mint sokan gondolják, hanem reprezentációk, igen szoros összefüggésben vannak a kultúrával, mint reprezentációs, azaz szimbolikus rendszerrel (Stuart Hall). A nemzeti érzelmek és elkötelezettségek, szimbolikus közösséget hoznak létre, a politikai helyzettől, a születési helyétől, stb. függetlenül is beletartozhat, vagy hűséget érezhet valaki azzal a szimbolikus közösséggel kapcsolatban, melyet magáénak gondol, érez.  Akármilyen nyelven is beszéljen és akárhol is éljen az ember, a szimbolikus közösséghez, a modern értelemben vett nemzeti közösséghez való tartozás nagy fontossággal bír az identitása kialakításában és fenntartásában. Az ehhez való ragaszkodás, az igyekezet, hogy odatartozzunk ezen imaginárius közösséghez szinte természetes, a szocializáció alakítja ki. S, mint a szerelemben van ki szenvedélyesebben, van ki kevésbé hevesen, kötődik hozzá, és olyan is akad, aki kiábrándultan elfordul tőle, mást választ, stb.
Közelebb hozzánk, a gond inkább az, hogy a magyar nemzettudat - szemben sok más hasonlóan felépítettel -, olyan történelmi és kulturális elemekre akar építkezni, melyek nem összekapcsolnak, hanem megosztanak, nem vállalhatók a „nemzethez tartozni akarók” egész közössége számára: vitát kavarnak. Aztán önmagukban is frusztráltságot és nem pozitív érzéseket sugallnak, ha folyton az elvesztett háborúk, és területek, levert forradalmak, majdnem megnyert foci vb-k, stb., stb. alkotják az azonosulási pontként kínált történelmi-kulturális elemeket.
Most meg Nyirőt próbálják (Wass Albert után) a nemzeti kultúra, s különösen a székely identitás „apostolaként” ránk varrni, közösségi identitásunk tájékozódási pontjává tenni, mint látszik kevés sikerrel. Meglehet egyébként, hogy Nyirő elbeszélései és élettörténete jó kifejezője az említett avittas, frusztrált, eltévelyedett és meghasonlott „vándor-székelynek”, mert azt is kifejezi, hogy rossz döntéseinket követően, aztán a végsőkig kitartunk azok mellett. Ez a mostani elvetélt akció is jól mutatja viszont, hogy egyesek ismét olyan esemény és személyiség köré akarnak nemzeti szolidaritást (ja, s nem mellékesen politikai tőkét) gyűjteni, aki csak a nemzet egy része számára lehet mérvadó hős, illetve élete és teljesítményének csak egy része fogadható el példaképként.
A nemzeti kultúra pantheonja, nemcsak nálunk, sokszor átalakul a mérvadó kulturális tradíciót „az idők”, a történelem, pontosabban a politikai széljárás gyakran újrarostálja, egyes kulturális hősök bekerülnek, mások kikerülnek ebből a tradícióból. A lényeg mégis az lenne, hogy olyan kulturális személyiségekkel népesítsük be a nemzeti identitás mérvadó, azonosulási felületet, és csomópontokat kínáló tárházát, akik a nemzeti közösség minél több tagja számára vállalhatóak. Ez pedig erőszakkal nem megy, ehhez türelem és hozzáértő értelmiségi feltáró és értékelő munka kell.
Stílusosan, vagy tán kissé modorosan fogalmazva, az irodalomtörténeti tény, hogy Wass vagy Nyirő prózája, nem mérhető Tamási Áron zseniális művészetéhez, ezt sem becsempészett hamvak újratemetésével, sem jogi rehabilitációval megváltoztatni nem lehet. Véleményem szerint nekünk székelyeknek szerencsénk Tamási Áronnal van, akiben, szimbolikus értelemben otthonra találtunk, és nem kell beérnünk a középszerrel, a hirtelen népszerűvé lett Nyirővel és Wassal, másod-harmadrangú, „apró szentekkel”. Úgyhogy tartanák meg a Pesten regnáló urak ez utóbbi, kétes jellemeket maguknak, Spanyolhonban vagy Ámerikában, a székely lélekábrázolás igazi tudója, hiteles ábrázolója, régóta már: Farkaslakán nyugszik.

2012/05/23

Jé, az Iván megtalálta


Jé, az Iván megtalálta a tyúxarban  (így x-el) a feketét


Elolvastam, na és.
Mandibulám nem fogott padlót, és pestiesen szólva sem dobtam hátast, sőt még csak kísértésbe sem estem Andrassewnek a Tőkés viselt dolgairól kiadott könyvétől. A kötet, műfaját tekintve, igazi és hamisítatlan FÉRCMŰ, ahhoz mérten is afféle fuzsitos, vagy hirtelen felindultságból elkövetett, nesze semmi fogd meg jól. Szeretném felvilágosítani, így utóbb és messziről a t. szerzőt, hogy felesleges az első bálozó, nagylyányos zavarodottság, béna lamentálás, meg húzódozás a megírni vagy sem témáján, mert ő ezt a könyvet valójában NEM ÍRTA MEG. Összefércelt hol vérvörös, hol halovány rózsaszín sorocskával egynehány meglevő (sőt már felhasznált és ismert), egymástól nagyon eltérő jellegű és műfajú szöveget, dokumentumot, s talált rá kiadót, ki piacra dobta. Az az olvasó benyomása, hogy amit nyomtatásban lát az saláta, megírni éppen azt kellett volna, amit a szerző csalfa vagy kaján mosollyal szája szélén sugall, vagy alulért és a ki tudja hányadára melegített unalmas dokumentáció, mehetett volna a levesbe.

A jelzett meg nem írottság kulcsszava a FORRÁSKRITIKÁTLANSÁGba sűríthető: egymás mellé kerülnek, mintha hasonló fajsúlyú, ellenőrzött, de független forrásból vissza nem igazolt, hiteles dokumentumok lennének, magán és nyilvános levelek és feljegyzés részletek, bírósági akták, és könyvelési mérlegek, újságcikk betétek és tanúvallomások, szóval zakotaleves picurka rántással: szegény ember vízzel főz.

A non fiction irodalom értelme, hogy a tények nem beszélnek önmaguktól, magyarán némák és süketek, mint nagyágyú, ha azokat nem helyezzük kontextusba, ha nem értelmezzük őket, ha kísérletet sem teszünk rejtett vagy kevésbé rejtett értelmük, összefüggéseik kifürkészésére. Hát ilyesmit nem vállal a szerző, és ezért nem is igazán hiteles a könyv, és a „meg-nem-írása” (az igaz, hogy keményen megírt usque 15 oldalt) fölött elpotyogtatott vízilókönnyek sem tudnak meghatni. Mert t.i. viaskodnia kellett a „jó ízlés” és a „kötelességtudat” között, csak az felöl nem világosít fel, hogy matatni a kakiban, mióta hazafias kötelesség. Itt van aztán a kis félszeg performansz, hogy bocs, de muszáj volt kiadósan herén rúgnia Tőkést (családostól), mert ugye beruf van ilyen irányú, csak bár tudná a szerző, hogy miért.

A tőkéstanok (tőkésológia?) e sarkalatos műve, mintegy 15 gépelt oldalon, hamisítatlan „késő posztmodern” stílusban, mindközönségesen lamentálásokban és álmoralizálásokban fekteti le az új tan esszenciáját. Ugyanakkor lényegesen merít egy másik – szamizdatban egy éve terjengő, egyébként a jelenleginél jobban adatolt, igényesebben dokumentált - könyvből, melyet Kuszálik Péter „írt, ollózott és kommentált” (elnézést, hogy nem volt ínyemre részletes összevetés, de az olvasó ezt bármikor megteheti). A Kuszálik elleni per kimeneteléről még nem tudni, de azt is szívrepesve várjuk. Az már e második - Tőkést kifasirozni óhajtó - kötet röpke utóéletének jellegzetes vonása, hogy fényesen bizonyítja, hogy másodjára robban be a puliszka: az első dokumentum-gyűjtemény még csak a gyutacs szerepét töltötte be, mostanra rágtak be igazán a tőkés-hívők és fellépésükkel robbantották a piacot, bestsellerré téve Andrassew halhatatlan fércművét.

A meg nem írt Andrassew könyv – sejtésem szerint - arról akar szólni, hogy miért ne szeressük Tőkést, és ezzel sikerült is beindítani antiszemitáink és hivatásos mocskolódóink fokozott nyálelválasztását. Ezt sugallja, egyfelől a biblikus magasságba emelt, ősrosszként definiált, vagy legalábbis feltűntetni kívánt, „házi-ördögi” szerepkör, melyet Tőkésre idomít. Másfelől azzal a primitív nexussal operál, hogy az ember magánélete és közösségi ténykedése elsődlegesen és kezdetlegesen összekapcsolt, és ha valaki csúnyán replikázik családi bunyóban, nagyobb disznóságok elkövetésére is képes. Csakhogy hiányzik itt minden jellemalakulásra vonatkozó valós analízis, esetleg egy karaktergyilkosság helyettesíti, a racionális és logikus magán és közélet értelmezést. Meglehet, van a feltételezésben valami, csakhogy, ha nagyjainkra, példás családi életük miatt emlékeznénk, azt hiszem, alig lennének nagyjaink. Nem azért nem szeretjük Tőkést, mert csúnyán beszélt az exnejével (bár pfuj, ez is rusnya dolog), hanem mert álszentsége mögött olyan politikai törekvések és elképzelések rejtőznek, melyek mindnyájunkat belevinnének a nacionalizmus, a gyűlölködés és a populista manipuláció végzetes kísértésébe. Azért is, mert közéleti habitusa és attitűdjei, dölyfös felfuvalkodottsága, elméretezett önimádata, és álszent papos perorációi semmi jót nem ígérnek a közösségnek, az enyészetbe vezetnek. A tőkésizmus álszent populizmusa és demagóg ígéretei, a közszereplő manipuláló megalomániája rossz korok elhibázott politikai nézeteit idézik. Amit szájára vesz, az elhiteltelenedik, morális skizója, rugózásai a különféle politikai formációk és filozófiák között, gátlástalan és törtető stílusa kancsal jövőképet vetít előre. Manipulatív viselkedése fanatikus híveket, érzelmi rabszolgákat szül, akik elvetélt klónokként benépesítve a rommagyar politikai szcénát, afféle amorális, de ordítva moralizáló futballdrukkerekként silányítják le, cincálják szét a mezőny megmaradt kevéske böcsületét. A tőkésizmust és mindenfajta, erősen rokon, politikai gátlástalanságot, a folyamatos hazudozást, ferdítést és manipulációt különben sem otthonról hozzák a szereplők, a hatalmasok. A velejéig korrupt politikai mezőny amoralitását nem lehet a családi modellek, sőt egyéni hajlamok szintjéig visszaeredeztetni, nem is onnan származik: a mezőny terméke. Azért viselkednek ilyenformán politikusaink (és nemcsak Tőkésből áll a világ), mert a szcéna erre szocializálta őket, mert kipróbálták, hogy képmutatással, cinizmussal, seggnyalással, manipulációval, megtévesztéssel, a tisztességesnek látszani rituális felmutatásával célt lehet érni a kis rommagyar politikai szimulákrum világában. Kezdetben ez egyféle próba-szerencse játék volt. A lopitikusaink kipróbálták, hogy lehet-e megtévesztő manőverekkel hatalomra, pénzre, paripára, és fegyverre szert tenni, „és láták az Urak, hogy jó, azaz lehet”. Hogy lehet-e népet mézesmadzaggal orránál fogva vezetni: „és láták az Urak, hogy jó, azaz lehet”. Hogy álszent üzenetekkel és korrupciós hálózatokat kiépítve és zsarolva, okkult játékokat űzve meg lehet-e őrizni a tisztesség látszatát: „és láták az Urak, hogy jó, azaz lehet”, stb. Úgyhogy, mint jó feedback donorok, el ne feledjük megkérdezni magunktól is, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”?

A tőkésizmus esszenciájának leleplezése azért nem sikerült a szerzőnek, mert olyan kontextusba helyezte – és egyebet sem tett – az összegyűjtött heterogén „dokumentumokat”, melyből leginkább az derül ki, hogy valaki nyilvánosan elciánosbélázta magát, s másvalaki ez miatt felszívta a vizet, s a harmadik szereplő (a szerző) berágott a csúnya plakátrombolás miatt, majd hirtelen felindultságában tollához nyúlt, és leleplező pamfletet írt a plakátgyalázóról. Bulvár téma, bulvárírás, annak sem nagy was ist das.

Minden esetre, 15 gépelt oldal hevenyészett monitorra vetésért még senki ekkorát nem kaszált, mint ami a szerzőnek néz ki - okos, roppant smart.

U.i. Azért jó, hogy gyorsan elolvastam a könyvet mert, mint mondani szokás: "Habent sua fata libelli", s ennek alighanem szigorú bírói ítélet mellett a zúzda lesz a sorsa, szerző, kiadó, sőt terjesztő, (ígérik később, esetleg olvasó is) pedig ingamozgásban, faágon fog száradni. Ja, és Tőkésnek az (i)gazság-szolgáltatás fényes alibit fog igazolni, s végre kimondatik, amit eddig is tudtunk: a félrekufirc papi erény (még jó, hogy nem kiskorúakra nyomul: na abból tellne sok kis bestsellerre!).

2012/05/22

Non combat


Kampánykakaskodás és politikai non combat

Apró kis feladvány, mi az? Későn kezdődött, rövid lesz, és általános érdektelenség övezi, na mi is lenne, ha nem az idei helyhatósági választások kampánya. Azt is hozzá lehet tenni, a tévedés kockázata nélkül, hogy valaki(k) mintha eltérítették volna eredeti témájától és értelmétől a választási kampányt, hiszen mindenről beszélnek benne, a politikai kommunikáció minden bevett módját alkalmazzák – mindenfajta valódi meggyőződés nélkül – csak a települések életéről, vezetéséről, megvalósítható tervekről jut el kevés a nagyérdeműhöz.
Bizonyára ismerik az ökölvívásból származó latinos mondást, ha az ellenfelek húzzák az időt és kitérnek a harc elől, akkor mondják (esetleg le is léptetik egyik-másik sportolót miatta), hogy non combat, (a harc megtagadása), hát ilyesmi jellemzi a mostani kampányt, a legtöbb helyen. Tisztelet a kivételnek, de az általános kép egy-egy helyi fecske átgondolt és hatásos kampányától nem lesz mozgalmasabb és izgalmasabb. A viták, ha vannak egyáltalán, alig csigázzák fel a közérdeklődést, inkább csak üzengetések folynak a táborok között, többnyire központi szinten és a helyhatósággal semmilyen összefüggésbe nem hozható témákban.
            A volt kormánypárt mintha teljesen kifáradt, illetve a kormányszerepből való kieséstől lebénult volna, jelöltjei alig láthatóak, legtöbben még a párt színeit sem futtatják a kampányban, megpróbálnak ilyen-olyan helyi szövetségek mögé rejtőzve vígasz-mandátumokat szerezni. Maga az elnök – Emil Boc – például, megtagadja a nyilvános vitákban való részvételt, és nem mutatkozik, különös rejtőzködő kampányt folytat, abban bízva, hogy csak-csak marad valami a támogatói csoportból, az eddig jól laktatott klientúra elég lesz kampány nélkül is a győzelemhez. Nem ígér, és nem számol be, teljesen passzív és csendes, mintegy árnyék-szereplő, az eddig pattogós és össze-vissza, de nagyokat mondó volt miniszterelnök, mára csak afféle árnyék-Boc. Hangos, viszont teljesen súlytalan és hatástalan a PDL bukaresti jelöltje, az agilis és „légycsapóval” hadonászó Prigoana (Üldözött), bohóckodása mégsem valószínű, hogy szavazatokat hozna a konyhára. A jelenlegi kormánypártok pedig – mivel a legfontosabb helyeken, máris „megnyerték a közvélemény-kutatásokat”– a központi adminisztráció átalakítására és az őszi választásokra koncentrálnak. A korrupciós hálózatok – szóbeli és formális – leleplezésével igyekeznek további ellenhangulatot kelteni az eddig hatalmon levőkkel szemben.

Aztán most itt van a „választás várva várt szabadsága", a politikai pluralizmus, a romániai magyar szavazók számára, összesen mintegy kétszer annyi tanácsosi és polgármester-jelölttel, mint eddig bármikor. Itt lenne az ideje, hogy valóban megtapasztaljuk a több párt versenyéből származó előnyöket, azt, hogy egyre eredetibb és hitelesebb, a helyiek érdekeit szem előtt tartó program és terv verseng a szavazók kegyeiért. Nos, nem nagyon tudunk ilyesmiről, ezzel szemben országos politikai viták helyi szintre való rávetítése, a választókat kevésbé érdeklő acsarkodás, elvtelen vita és vetélkedés folyik. A legtöbbször rossz már a témaválasztás maga is, racionális és hiteles, jól, azaz részleteiben is kidolgozott programok helyett jelszavak, és rögeszmésen ismételgetett aranyköpések, megalapozatlan ígéretek repdesnek lángoló nyílvesszőkként a szekértáborok között. Jellemző módon mindenik fél alapvetően az egység megbontásával, megegyezés képtelenséggel vádolja a másikat, miközben a kampány előjátékaként senki nem gondolt komolyan megegyezésre. Falból néhol tárgyaltak a felek, aztán – központi ukázra – elvetették az összefogás gondolatát is, és hirtelen kölcsönös vádaskodásba kezdtek. Az egyik fél, aki régóta részese a hatalomnak felülről, nyeregből és élből utasította el a megegyezés és közös jelölés ötletét, bízva szavazói hűségében, akkor még kormánypozícióból. A másik fél pedig a gerillaharcot választotta a racionális jelölési stratégia és reális megmérettetés helyett, a magyarországi kormány támogatását élvezve ebben. Egy téves, vagy mondjuk úgy kamu, jelöltállítási tárgyalássorozatot követően személyeskedő, szitkozódó – helyenként egyenesen agresszív incidensektől sem mentes - romániai magyar kampány indult be. Egyfelől Tőkés családi szennyesének teregetése, másfelől a „nemzetegyesítők” hangos szitkozódása, néhol egy kis villongás, na nem közérdekű témában, terv, program mellett vagy ellen, hanem személyes, illetve családi, vagy klán ellentétek okán. A kép összességében lehangoló: a régi párt megszokott szlogenjei, konzervötletei, a plakátmagányon, - unalomig ismert arcokon és megunt szereplők merev tekintetén átütő - rutin, az új párt(ok) ötlettelen és importból származó, olcsó kis fogásai, ez a madártávlatból látható összkép.
            Szomorú, mert úgy vélem, hogy ez egyenesen vezet az abszenteizmushoz, ahhoz, hogy a romániai magyar szavazók a távolmaradásukkal fognak voksolni. Ezzel büntetik majd a tisztességesen, politikai alternatívák és kivitelezhető helyi programok, hiteles jelöltek felvonultatásával versengeni-, de másfelől megegyezni is képtelen rommagyar pártokat. Megint csak tisztelet a ritka kivételnek, a választási lehetőség szabadsága helyett a rossz szájíz van és marad, a politikai cirkuszként, harmadosztályú performanszként, silány módon előadott színdarabtól. Ahogy azt székelyül mondanánk: „Jelölt az van szarásig, csak a’ nincs kit választani”!

2012/05/18

Farkast kiáltó


Farkas netez az akol körül?

A nano-másodpercenként farkast kiáltó juhászlegényt, egészen biztos felfalják a farkasok. Ezen egyszerű logika alapján is visszafoghatnák túlzott kampányindulataikat és aránytalan kirohanásaikat a volt rommagyar kormányzó párt vezérei, szóvivői és csatolt média-munkásai. A frusztráltság nem jó politikai tanácsadó. De vegyük sorra a dolgokat, egy kis számadást készítve az ellenzékbe pottyant szervezet politikai megnyilvánulásairól.

A Smaranda Enache-ügy, egyre inkább a vásárhelyi politikai vezérek rossz ízlésének, és téves politikai számításainak, elsőrendű kifejezőjévé válik. Mert mi ha nem ízléstelenség – a jelölési és visszavonulási határidő lejárta után is – arra szólítgatni a független polgármester jelölt vetélytársat, hogy „monnyonle”, s ja vigye magával az MPP-s dokit is? A pofátlanság netovábbja, hogy miután a saját hamisítású közvélemény-kutatások is azt mutatták, hogy a jogvédő asszony a magyarok szavazatával és a vásárhelyi románok egy részének támogatásával elnyerhetné a polgármesteri széket, az ottani magyarság előnyére, most visszalépésre szólítgatják, mint esélytelent, pláné meg, mint olyant, ki árt a Frunda esélyeinek. Mondom hallatlan orcátlanságnak tartom, – és tartok tőle sok vásárhelyi magyar és nem magyar is így vélekedik – ezt az arrogáns politikai attitűdöt, ezt az ál magabiztosságot, leereszkedő rossz modort. Mert ugyan honnan lehetne tudni, hogy Enache-asszony nem segíteni fogja a szövetség jelöltjét, azzal, hogy akár egy százalékponttal is több román szavazatot nyer el, mint magyart? Én ezt valószínűsítem, és Frunda helyett elnézést kérnék az orcátlan beszólásért, mint gentleman, akiként mutatkozik.

Meglepett a két RMDSZ(-EPP frakcióbeli) EP-képviselő levele a szocialista és liberális EP frakció vezetőihez, nemcsak azért mert korai a riogatás és így lényegében inkonzisztens, hanem, mert hiteltelen és talán nem is szokásos más frakciókhoz csak úgy átszólni, s felszólíttatni velük hazai testvérpártjaikat. Azért faramuci a helyzet, mert „normális körülmények között”, ha a szövetség plurális és „ernyő-szervezet” jellegét pillanatig is  komolyan vették volna, annak vezérei, most mindhárom EP-frakcióban egy-egy rommagyar képviselő ülne. A teljes palettán képviselve lennének az itteni kisebbség érdekei. Lehet, hogy egyesek sajnálatára (Lol) nem lenne a rommagyar EP képviselet kétharmada pap, de mindenik frakcióban ott lenne egy-egy képviselőnk, és szót értene, hitelesen felszólalhatna, tárgyalhatna, és felléphetne a közösség érdekében, stb. A levelezés ebben az esetben „döglött lónak bicikli”: pótcselekvés.

Az etnikai alapú engedetlenséggel való riogatás, a kisebbségtől jövő etnonacionalista fenyegetések és sirámok amúgy, semmit sem segítenek a helyzeten, megoldandó problémáink nagy része, beleértve a MOGYE-ügyet is nem etnikai, hanem a demokratikus jogok és berendezkedések, oktatáspolitikai, nyelvpolitikai, kultúrpolitikai, stb. kérdés. Miért is nem érvelnek, többek között, azzal a vásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti mellett, hogy a jelenlegi magyarországi helyzetet ismerve (számításaim szerint, a magyarországi éves tandíj az orvosin kb. 3-3,5 ezer EUR, míg itt usque hatszáz, és alig van államilag finanszírozott hely odaát, az idei tanévtől kezdődően), onnan csábíthatnánk át fizetéses diákokat, növelve az intézmény egészének forrás-alapjait, és az ottani tanárokat meghívva emelhetnénk az intézmény színvonalát és hírnevét? A kisebbségi, vagy többségi, etno-nacionalista szólamok jottányit sem viszik előbbre a dolgot, a rációra és a demokratikus alapjogokra, a törvény szellemére, való hivatkozás – talán.

Tartok tőle, hogy időközben a rommagyar sajtó és a sajtó-munkások egy részének öncenzúrája már-már a régi csúnya idők szintjére tornázta le magát, még a vezér ki sem mondta a verdiktumot, sajtómunkásai már – bátran előreszaladva, tervet túlteljesítve – nyomják is a vélhetően elvárt sódert. Élen jár a maszol.ro két cikke, mely köntörfalazás nélkül kimondja, hogy „mennyire megfontolt és hasznos volt az RMDSZ eddigi egyensúlypolitikája, s ezért a szövetség remélhetőleg nem is sínyli meg annyira a kormányzással járó eróziót. Nincs más utunk, ezt a múlt hét politikai földrengése is tudatosíthatta bennünk.” Utolsó csatlósként kitartani egy bukott politikai kurzus mellett, mely antidemokratikus eljárások és szabályozások tucatján kívül a korrupcióban, és szakszerű “népnyúzásban” tüntette ki magát, egyensúlypolitika lenne? Hát új és erősebb szemüveg ezen már nem segít! De ugyanaz a szerző szerel le mindenféle lehetséges kritikát, bokatörő, megelőző becsúszással amikor is azt írja: “Aki ilyen körülmények között rója fel az RMDSZ „eredménytelenségét”, az hazudik, hiszen szó sincs eredménytelenségről. Aki a „politikai hibáiról” beszél, az erkölcstelen, mert az RMDSZ éppen hogy nemzeti közösségünk alapvető érdekeit képviselte és érvényesítette hatékony tehetséggel. Akik aláássák a tekintélyét, legfeljebb az esélyeit rontják, de nem a legitimitását és legkevésbé a becsületét.” Ami azért már túl van a seggnyalás napi parancsának követelményén, nekivadult propaganda. Románul ugyanennek frappáns kifejezésére  találták ki a jó kommenista jelszót, miszerint: “dáj őn minye, dáj őn tinye, dáj őn fábrics si uzinye” /Ha engem ütsz, magadat ütöd, a gyárakat és üzemeket!”/ Mentségére legyen  mondva szerzőnek, zsíros posztért és nem ingyért, önszorgalomból nyal.
Aztán a stafétát a transindex.ro, veszi át és fokozza, mondván, hogy a fizetések visszapótlása, illetve a jogtalan nyugdíj-levonások visszatérítése “kedélyeit megborzongatja” a népeknek, hát mit lehet erre mondani, ha ilyen elbórzadós az istenadta, ne adjanak neki fizetésemelést?
A sulyok elvetésének önfeledt sportját a Nnnéppáárti(bb) sajtó sem hagyja ki, elfogultságban és stílustalan nyalásban sem marad alul a fentiekhez képest, ja a megapásztor oldalán fellépve, persze.

Az agyak időnap előtti kisülése, és a politikai realitásoktól való elrugaszkodás, a frusztráltság és az aránytévesztés keveréke jellemzi a frissen ellenzékbe pottyant párt kommunikációját, hasznunkra és épülésünkre lenne ez?

2012/05/15

Reparatórikus kormányzás



Mai Rádió-jegyzetem 


Ismerős bizonyára a mondás, melyet leginkább vesztésre álló politikusok, illetve pártok szoktak hangoztatni, hogy nem közvélemény-kutatásokat, hanem választásokat akarnak nyerni (ezt legutóbb, az azóta leköszönt, Sarkozy francia elnök hajtogatta éppen). Nos, ezt látszik megcáfolni az éppen hatalomra került, nemrég még ellenzéki román koalíció, az USL (szociál-liberális unió) esete. A felmérések, olyan nagymértékű elnépszerűtlenedést mutattak, a volt kormánypártok oldalán, hogy meglepetésre a kormánypárti szenátorok és képviselők kezdtek átszökdösni az akkor még ellenzéki oldalra. A földcsuszamlás végső hullámának kezdetét, a PDL-alelnök, Sorin Frunzaverde átállása jelezte. És természetesen elsősorban azok álltak át, akik nem először „árultak el politikai pártot”, vagy, akik már többször váltottak ideológiát, politikai filozófiájuk a saját érdek előtérbe helyezésén alapult és fog alapulni ezután is. Zöldlevél (akarom mondani Frunzaverde) úr kilépése és átköltözése a másik oldalra csak az utóharsona volt, hiszen amint egyre kevesebb esély látszott a következő választások megnyerésére, egyre többen gondoltak saját átpozicionálásukra, most éppen a PDL-től és csatolt részeitől a baloldali-liberális ellenzékhez. Minden bizonnyal nem valamiféle megvilágosodás, a köz iránt hirtelen felhorkant elkötelezettség, vagy a választók javának szolgálatába állás vágyától vezérelve, hanem saját sorsuk felett érzett, végtelenül önző elkötelezettségük okán.

Nem kétlem, hogy szükség volt megszorításokra, a költségvetés átgondolására, és a szigorú állami gazdálkodásra a gazdasági válság nyomán, csak azt kétlem, hogy ezt jól menedzselte az elmúlt kormány. Mert minden téren elmaradt a dolgok átvilágítása, a korrupciós hálózatok leleplezése, a fekete- és szürke gazdaság, legalább részének felszámolása, a nagy adócsaló (többnyire állami) vállalatok szanálása, az egészségügyre szánt alapok hatékonyságának megnövelése, a jogosulatlan szociális segélyek levágása, stb., stb. E helyett a legegyszerűbb és legdrasztikusabb eszközöket használták: a közszférában dolgozók bérének és az ösztönzőknek radikális visszavágását; függetlenül a teljesítményektől, a közigazgatásban dolgozók minden logika, vagy kompetencia-elemzés nélküli, szám-csökkentését (sejthetően éppen a klienteláris viszonyok erősítése közben); az ÁFA megemelését, stb. választották. S, ami a legfontosabb, hallatlan szociális érzéketlenségről tettek tanúbizonyságot, és a társadalmi egyenlőtlenségek megnövelését követték el azzal, hogy megőrizték az egységes jövedelmi adókulcsot. A fűnyíró elv valójában a hatalom gyengeségét, a helyzet kezelésében alkalmazható módszerek és eljárások kialakításában, a kreatív politikai projektek kidolgozásában való kudarcát jelzi. Azt, hogy megfutamodtak a kihívások elől, hogy szándékukban sem állt reformokat végrehajtani – bár ezt a hányingerig nyomatták, úton-útfélen – stratégiai gondolkodásra képtelen, gyáva és tehetségtelen bábuk voltak kormányon. Ugyanakkor holdudvaruk, csak haszonleső kliensek, akik a közvagyon lenyúlásában és a hatalom-, illetve kiváltságaik megtartásában voltak ideig-óráig hozzáértők. A hatalmat elveszítették a lenyúlás mértékét az új kormány, igyekszik felmérni, minden esetre az okozott károk, a példátlan eladósodás, még beláthatatlan negatív következményekkel járhatnak a jövőben.
            A legnagyobb hiba mégis a demokratikus intézmények elkoptatása, fontosságuk leértékelése volt, az az arrogáns és pofátlan nyomakodás, ahogyan a parlamentet lekezelték (nem egyszer csalással). Ahogyan törvényeket és szabályozásokat, a parlamentet megkerülve nyomtak le a torkunkon, kormányzati felelősség-vállalással (milyen cinikusan is hangzik ez velejükig korrupt és felelőtlen kormányzóktól, nemde?), és sürgősségi kormányrendeletekkel igyekeztek „megreformálni” egész közigazgatási ágazatokat, intézmény-rendszereket, stb.
Mindezekért, helye van a reparatórikus kormányzati intézkedéseknek, vissza kell térni a demokratikus kormányzáshoz, a szabályok betűjének és szellemének betartásához. A Ponta-kormány meghirdetett intézkedései, ezért és ennyiben helyén valók, tetszik, nem tetszik, egybeesnek a lakossági elvárásokkal és a szociáldemokrata politikai filozófiával.
Amit viszont az elkövetkezendő fél évben csupán a saját esélyeinek növeléséért tesz, demagóg ígérgetésben, populista szólamokban, olcsó nacionalista diskurzusban, egyáltalán nem a közjót szolgálja. Legfentebb újra bebizonyítja - pl. a választási szabályozás módosításával -, hogy aki másnak vermet ás, mint az elmúlt kormányzat kezdte és tette, az előbb vagy utóbb, bizony maga esik bele.
Más kérdés, hogy a volt kormánypártok hallatlan méretű lejáratódása, hitelvesztése a toxikus kétharmadot vetíti előre, toxikust mondok, mert a megválasztandó minősített többség beláthatatlan irányba viheti az ország dolgait, s nem lesz igazi parlamenti kontroll, mely a jó útra vezethetné. Ez lehet a közeljövő sötét zenéje.

2012/05/13

Másodlagos politikai opciók


A másodlagos politikai opciók lemészárlása


Politikai félmúltunk, az “emútháromév” egyik legnagyobb (negatív) vívmánya az önkormányzati választási törvény átalakítása, az egyfordulós polgármester-választás bevezetése. Ehhez adta nemcsak nevét, és szavazatát, hanem még PR fogásként is árulta, a kormányon volt rommagyar szövetség. Mert úgymond az egyfordulós jó lesz ott, ahol a magyarság aránya 30-40%-os, és a párt első fordulót – és ezzel polgármesteri széket - tud nyerni.  Az egyfordulós rendszer az akkor éppen polgármesteri székben ülők esélyeit növelhette volna, ha a politikusaink jól belakott világa, fel nem borul, egy röpke parlamenti szavazás nyomán.
S, el ne feledkezzünk arról, hogy ugyanakor a helyi és országos választások egyidejű megtartásának alkotmányellenes javaslatát is mellszélességgel támogatta és előnyeit bizonygatta a párt, “könnyebb sikeres helyi eredmények mellett mozgósítani az országos választásokra is.” Voltak józan hangok, akik az eljárás antidemokratikus voltát hangsúlyozták, egyfelől a jogrendszer szellemének szempontjából, valamint a helyhatóságok mandátumának indokolatlan meghosszabbítását kifogásolták. Másfelől meg a politikai folyamatok összekuszálását, a választók megterhelését és az egymást kioltó helyhatósági, illetve parlamenti kampányok nem kívánatos következményeit vázolták. Mondanom sem kell, hogy süket fülekre találtak a vezéreinknél, szóra sem méltatták, semmiféle nyilvános vitának helyet nem adtak ebben a kérdésben sem. Az AB-nak kellett elmeszelnie a torzszülött, választásokat indokolatlanul összevonó szabályozást, azóta sem mondta senki, hogy má’ bocs hombres, hogy egy alkotmányos próbát ki nem álló szabályozást akartunk rátok eröltetni, máskor nem tesszük.

Nos, az otthoni számítás ez esetben sem talál a piacival (hogy egy találó román közmondást parafrazáljak), a valóság túltesz a félig elgondolt forgatókönyvön, és könnyen meglehet, hogy kín-keserű lesz a helyha végeredménye azoknak, akik a második forduló eltörlését támogatták. A felvetés és a módosítás ugyanis csak a nagy mellény politikájának[1] (a továbbiakban NMP), éppen lecsengett zenéje volt, a számítások meg hamisak. Elsősorban azért, mert nem számoltak a többi rommagyar politikai párt ténykedésével, azzal, hogy az új szabályozás mellett, a leghatékonyabban obstruálhatnak. És éppen az egyfordulós által – az (el)számítás, és a NMP által diktált – előzetesen „kedvezményezett” településeken indíthatva ellenjelölteket, áthúzhatják a számítást. Sejtem, hogy a módosításkor még abban gondolkodott a rommagyar ruling party, hogy a néppártot még beíratni sem sikerül, az empépé pedig, szászjenő magánszáma csupán. Aztán meg ugyanez az NMP mondatta ki azt is, hogy nem lesz összefogás, illetve koalícós egyezség a néppártokkal, ami ellensúlyozhatta volna a rossz szabályozás hátrányát. De nem így lett és ezért most Marosvásárhely, Nagyvárad és Szatmárnémeti, nem is beszélve Kolozsvárról, kisebbségpolitikai értelemben „elvesztődik”, ezért károsulhatnak a városi és megyei listák másutt is, és nem lesz magyar megyei tanácselnöke több olyan megyének, ahol most van. Ez önmagában is jól jelzi, hogy stratégiai váltásra van szükség: másképpen kell politizálni a rommagyar egypárti mezőnyben, és másképpen a plurális rendszer csíráinak megjelenése, illetve relatív megerősödésének viszonyai közepette. S, mint ahogy a felszarvazott férjek esetében lenni szokott, lassan csak az RMDSZ fő-fő vezérei nem látják be ezt, az egyébként mindenki számára napnál világosabb, dolgot.

A másodlagos politikai opciók kifejeződési lehetőségének lemészárlása nemhogy megerősítette volna a rommagyar közösség politikai helyzetét, hanem vulnerábilissá tette, mert elrejtette és kiherélte a politikai egyezkedések tétjeit, annak alapját számolta fel. A két polgármesteri választási forduló között lehetett volna reális, látható és tartalmas egyezségeket kötni. A két forduló között kialkudott másodlagos opciók a múltban, megyei alelnöki, illetve alpolgármesteri pozíciókat hoztak nem kevés és nem elhanyagolható közösségek számára. Az etnikai határokon való második fordulós átszavazással pedig a rommagyarság esetében, az is lehetővé vált, hogy a román politikai mezőnyről és politikai ágensekről is véleményt mondhassanak. Ez persze fordítva, a román szavazók számára is fontos tét volt, és gyakran azt is hozta, hogy a hozzáértést – szinte példa nélkül a mai politikai berendezkedés rendszerében -, az etnikai kohézió és etnocentrikus magatartás fölé helyezte. Így lett magyar polgármestere Szatmárnémetinek, Szászrégennek, vagy német Nagyszebennek. Nem kis haszonnal járt az, hogy a második fordulóban az abszolút többség által megszavazott polgármesterek nagyobb legitimitással bírtak. Mi fog történni most, ha valaki mondjuk 15%-al jut polgármesteri mandátumhoz egy olyan tanács mellet, melyben elenyésző kisebbséget fog képviselni saját pártjának frakciója? Vajon nem fog csorbulni a legitimitásába vettett közösségi bizalom, nem okoz ez politikai instabilitást?

A két forduló aztán legfőképpen azt a tudatot alakította ki és tartotta fenn, hogy az első körben esélytelennek tűnő magyar (vagy nem magyar) jelöltre leadott szavazatok második fordulóban értékesülnek. A szavazatok másodlagos értékesülésének elve az egyfordulós polgármester választás nyomán odalett, attól tartok, hogy ezzel a választásokon való részvételre mobilizáló hatása is megszünt. A másodlagos tétek hiánya, demobilizál!

Mondanom sem kell, hogy a téves számítás nyomán, mellesleg az a faramuci helyzet is előál(t), hogy tiltakozni kell az egyfordulós és a “győztes mindent visz” típusú parlamenti szavazási rendszer ellen, miközben nemrég éppen ezt fogadtaták el a helyhatósággal, pontosabban a polgármester-választással kapcsolatban: tisztára NMP!

Nem utolsó sorban, aztán mostanra kiderült, hogy az éemenpé és empépé helyhatósági választási stratégiájának lényege: bűntetőhadjárat az eremdéesz és az NMP ellen. Ha csak egy felületes pillantást vetünk a rommagyar helyhatósági jelölések térképére szemmel látható, hogy az ellenzéki pártok nem ott állítottak ismert és ezért “erősnek”, illetve esélyesnek számító jelöltet, ahol potenciálisan éles verseny alakulhatott volna ki, ahol közvetlen versenyben legyőzhették volna a regnáló pártot, hanem ott, ahol megakadályozhatják az utódpárt győzelmét. Máshol is kifejtettem, hogy a rommagyar ellenzék, a felszaporodott néppártok, a meghurcolást, az obstruáló és partizánháborúra emlékeztető harcmodort, választási stratégiát karolták fel. Nem indítottak “erős” jelölteket a Székelyföldön, ahol közvetlen megmérettetésben is nyerhettek volna mandátumokat (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely, stb.) és indítottak jelöltet ott, ahol megakadályozhatják az esetleges eremdéesz mandátumot: Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, stb. Tartok tőle, hogy a kísérlet sikerrel jár majd, mert egyfelől alacsony rommagyar részvételt eredményez; másfelől pedig valóban megbüntetik az RMDSZ-t, de – és ez a perverz hatás lesz a legerősebb – pozícióvesztést eredményez a rommagyarság egészének, kiszorulást olyan polgármesteri, alpolgármesteri, megyei tanács-elnöki, és alelnöki, valamint önkormányzati tanácsosi pozíciókból, melyeket összefogással megszerezhetett volna a kisebbség. Véleményem szerint ez az NMP vírusának átterjedése mellett, szintén rossz számítást takar, mert végső soron mindenki lemondott a kisebbségi politikai mezőny (át)strukturálásáról, egyben tartásáról, a kis rommagyar társadalom és politikai rendszer egybefogásáról. Az új szabályozás és a rossz stratégiák, az NMP áldatlan hatása, nemcsak a másodlagos politikai opciókat zavarja le a rommagyar politikai szcénáról, hanem a választóközösséget is demobilizálja: S.O.S.

Minden világok legcsodásabbja ez a román és benne a rommagyar politikai szcéna. Egyesek közvélemény-kutatásokat nyernek és ezzel hatalomra jutnak (lásd. új kormánypártok), mások meg úgy esnek pofára, hogy mukkanni sincs idejük (múlt heti kormánypártok), illetve ismét mások, rossz stratégiai döntések sorozatát hozva a jelölési versenyt veszítették el (rommagyar pártok), egyértelműen elővetítve a helyhatósági buktát. És a demokratúra e groteszk darabja csak “fokozódni” látszik az őszi parlamenti választásokig.









[1] A „nagy mellény politikája” (NMP), arra a jellegzetes hatalmon levő pártpolitikára utal, mely mindenféle stratégia helyett a magabiztos – nagypofájú, mindent felülíró, beképzelt, felfuvalkodott, stb. – húzások  sorozatát kínálja. Ez a politikai gőg abból indul ki, hogy „mi”, akik ma, azok mindenkor a hatalomban leszünk. Legfőbb célja, az ellenfél lenullázása, leértékelése, semmibe vétele, stb. mellet, a „bebetonozni magunkat a hatalomba” jelszóval elkövetett közéleti dúlás. Ezt kezdeményezte nemrég, a mára már kispárttá zsugorodott pédélé, és erre a szekérre kapaszkodott fel az eremdéesz is, míg kormányon volt. Az önsorsrontás tipikus példája a NMP, mely esetünkben is utolérni látszik elkövetőit.

2012/05/08

Politikai felelősség


A politikai felelősség genezise



Az ellenzéki és ugyanakkor kisebbségi sors sanyarú kenyér, elmajszolni, szebb jövőt várni nem csak a politikusoknak és pártoknak, hanem a kisebbség szinte minden tagja számára tehertétel. A politikai vákuum, amibe az RMDSZ tegnaptól került, rövidtávon, semmi jót nem ígér, beszűkíti nemcsak a politikusok, hanem ismétlem, a romániai magyar intézmények és köznapi emberek mozgásterét is. Ezért az önvédelmi reflexek beindulásán nem csodálkozhatunk.

Fontos viszont megőriznünk józan ítélőképességünket, mert a pánikhangulat, az eltúlzott veszteség feletti irracionális szorongás, nem jó tanácsadó. Gondoljuk meg: volt már a magyar formáció ellenzékben és akkor is elboldogultunk; nincs okunk azt állítani, hogy a demokratikus játékszabályok sérültek volna a kormányváltáskor, vagy azt feltételezni, hogy az új kormány a többé-kevésbé demokratikusan kialakított berendezkedés felrúgására készülne, stb. Márpedig – még hogyha néha el is felejtettük – a kisebbségi jogoknak, akárcsak az egyéni alapjogoknak garanciája a demokratikus intézmények és szabályok, a jogállam intézményeinek tiszteletben tartása. Demokráciában az ellenzékiség lényege, hogy a parlamenti kontroll-szerep mellett, lehetőséget teremt arra, hogy a pártok és politikusok önkritikát gyakoroljanak, feldolgozzák és kijavítsák azokat a hibákat, melyek a megelőző időszakot jellemezték, melyek ellenzékbe juttatták és megújuljanak, átalakuljanak, és ez alapján bizalommal tekintsenek a jövőbe. Ilyesmire lenne szükség az RMDSZ háza táján is, mert felelőssége a hosszú kormányzás, azaz a hatalmon való ténykedéshez kapcsolódik és elkövetett hibái mostanra nyilvánvalóvá váltak.

Azt szokták mondani nem kevés malíciával, hogy a hosszú politikai karrierhez a jó egészség mellett pocsék emlékezőképesség kell, azaz az amnézia segíti a politikai karriert, feledni és feledtetni kell az ígéreteket, és feledni kell a ballépéseket, azt hogy a „hatalmi politizálás megalkuvó, cinikus, kritikus helyzetekben mindig feláldozza a hatalom oltárán az elveket” (Arthur Koestler). Furcsállom is, hogy Markó parlamenti beszédében éppen az emlékez(tet)éshez fordult, amikor a mai kormánypártok lelkiismeretére próbált apellálni: az emlékek ebben a helyzetben nem segítenek, hiszen másfelől hosszú lenne tételesen felsorolni is  mindazon be nem tartott ígéreteket, melyeket éppen a szövetség tett, illetve nem tett meg. A következetesség, persze nem mindig erény a politikában, de a kettős mérce morálisan elfogadhatatlan. Az, hogy a szövetség a demokratikus intézmények integritásának szűkítéséhez, a jogállamiság korlátozásához asszisztált, adta a nevét, ha nem is kezdeményezett, több mint bűn, politikai hiba volt. Szóval a felejtés mégsem megoldás, néha fel kell eleveníteni az utat és mérleget vonni, egyébként szinte biztosan utat tévesztünk.         

És akkor itt

a politikai felelősség születésének kérdése.

Olyan időket élünk, amikor a közönséges (politikai) hazugságokat „politikai kommunikációnak” vagy ugyebár „stratégiai diskurzusnak” keresztelve, a médiák széleskörű közreműködésével, úton-útfélen ránk erőltetik, manipulálva, félrevezetve a hiszékeny lelkeket. Igen sok politikai párt és főként politikus a felelősség szétkenése érdekében azt a mantrát ismételgeti, hogy „minden politikus és minden politikai formáció egyformán romlott”, egyformán felelős a kialakult helyzetért, ezért nem érdemes a változásra szavazni, sőt a felelősség kérdését sem kell boncolgatni. „Az élet megy tovább”, és amúgy is kampány van, és ilyenkor összezárni kell, meg együttmenetelni. De éppen az együttmenetelés iránya a kétséges, sőt mindaddig, míg nem tisztázódik a politikai felelősség, együttmenetelni nem is lehetséges. A felelősségnek pedig az a természete, hogy soha nincs gazdája, azt meg kell nevezni, és a „ki a felelős kérdését”, csakis a „kinek felelős” kérdéssel kapcsolatban érdemes felvetni, ezáltal nyeri el értelmét. A politikai felelősség kérdését csak egy olyan (politikai) közösség vetheti fel hitelesen, amely képes reflektálni a politikai folyamatokra, tájékozott és aktív, érdekelt és morális integritásánál, valamint demokratikus elkötelezettsége okán legitim a politikai felelősség és a felelősök kijelölésében. Amikor azt mondjuk, hogy a mi kis társadalmunk és politikai osztályunk, egy „következmények nélküli” kis „ország”, azt is megelőlegezzük, hogy még nincs politikai közösség, nem létezik a romániai magyar civis polgárok közössége, mely választásokkor, - ha nem a hétköznapokban – a felelősségre vonás fórumaként léphetne fel. A politikai felelősség felvetése teremti meg az állampolgári közösséget, mely ilyenformán nyer identitást, meg kell vitatni, és dönteni kell a felelősséget-, és annak következményeit illetően, és ezzel esélyt teremteni a megjavulásra, a felelős politikai cselekvésre. A politikában – szerencsére, vagy a hallgatóság részének szerencsétlenségére – van „megbocsátás”, politikusok és akár egész pártok képesek lehetnek megújulásra, a rebranding sikeres véghezvitelére. Számtalan példát lehet erre felhozni, és azt gondolom ez a lehetőség az RMDSZ esetében, szintén fennáll. Csak meg kell tanulni sorry-t mondani, (bocsánatot kérni), meg kell tanulni magyarul és meg kell tanulni románul, és el kell mondani más idegen nyelveken is. Elnézést kellene kérni a sok-sok populista és tartalmatlan diskurzusért, a manipulációért, félrevezetésért, a saját érdeknek a közérdek elé helyezéséért, a lekezelésért, a reális érdekek zárójelbe tételéért, a választóktól. A mellőzésért, a titkolózásért, stb. az értelmiségtől, s a többi politikai formációtól, stb. Legalább utóbb bűnbánni kellene, hogy havonta változtatták a főnökök véleményüket, döntéseik ellentmondásosak és inkonzisztensek voltak, stb., hát ezért kellene határozott és ugyanakkor szemlesütött sorry-t mondani. És lehet menni tovább….

2012/05/02

Kármentés


Kármentés és kitörési pontok

Hadd tegyek néhány megjegyzést a lehetséges cselekvési programokkal kapcsolatban, ezúttal ellenzékből, mielőtt ismételten azzal vádolnának, hogy anélkül bírálom a regnáló szövetséget, hogy bármit is mondanék arról, hogy OK, de mit kellene tegyen a szövetség?

Nem kétlem, hogy elsősorban, azonnali reflexként, az elért „eredmények” megvédése merül fel legközvetlenebb feladatként. Két megjegyzésem van ezzel kapcsolatban.

Pro primo, hosszútávon fennmaradó és önmagát fenntartó, szervesülő és beágyazódó eredmények, - úgy a kisebbségi politizálás vonatkozásában, mint általában - azok, amelyeket a demokratikus szabályok és intézményi eljárások szigorú betartásával hoznak. Amit ilyen-olyan áterőltetett sürgősségi rendeletek, a parlament megkerülésével elkövetett kormányzati felelősségvállalások, vagy isten tudja miféle kölcsönös zsarolások, amelyeket a törvények határzónáján táncolva követtek el, pyrrhuszi győzelmek. Az így elkövetett – legyen bármilyen jó szándékú projekt is – képtelen beágyazódni, vagy nagyon gyorsan kiágyazódik. Az elmúlt időszak „megvalósításai”-nak jó része ebbe a kategóriába, és így a demokratikus folyamatok szempontjából szürke zónába esik. Hiszen sem a választások összevonása, sem az úgynevezett „lex-RMDSZ”, az alternatív küszöbről és általában a választási szabályozásról, de horribile dictu maga a sok szempontból kedvező oktatási törvény sem a parlamenti törvényhozás hosszadalmas vitáit követően, és többé-kevésbé konszenzusos úton jöttek létre. És nem kétlem, hogy százával történtek olyan intézkedések, melyek megkerülték a szigorú értelemben vett demokratikus szabályokat és a nyilvánosságot. Fontos lenne meglátni azt is, hogy az ilyen típusú kormányzati intézkedések valójában nem is a rommagyarság reflektált érdekébe és egy átgondolt kisebbségpolitika keretébe illeszkednek, mint mondjuk a megvitatás nyomán elfogadott kisebbségi törvény lehetett volna. Ezek kisebbségpolitikai szimulákrumok csupán. Pillanatnyi látszatengedmények a hatalomban időszakosan osztozkodó partnernek/kliensnek (!), cserében a törvényesség határán - ha nem azon is túl elkövetett -, korrupt tettei fölötti szemet hunyásért. Akik beleegyezésüket adták látszólag kisebbségi követelések elfogadásához maguk is tudták, hogy az így kicsikart, kizsarolt, stb. intézkedések bármikor visszavonhatóak. A politikai elkötelezettségek alapján folyó elvtelen osztogató-fosztogató politika eljutott a magyar kisebbséghez tartozó klientúrához, és csurrant-cseppent „magyar régióknak” is belőle. De tartós és a közösség életét lényegesen befolyásoló következményei nincsenek, sőt az eljárás kontraproduktív, mert a közbizalmat ásta alá, olyan stílust és nyilvános magatartásokat hozott előtérbe, melyek kiábrándították a választókat a pártból, stb. Az RMDSZ az elmúlt kormányzati időszakban elfelejtette, hogy nem marad mindig hatalmon, a hatalom pedig amúgy is korrumpál, nemde?! Azt gondolta, hogy a demokratikus szabályok apróbb-nagyobb átlépésének, illetve az ilyen lépések hallgatólagos elfogadása árán nemcsak a klientúráját tudja kielégíteni, hanem tartós kisebbségpolitikai eredményeket is megvalósíthat. Ezt nevezni pragmatizmusnak, „kijáró politikának”, azért gáz, mert immorális, korrupt és tiltott, ugyanakkor rejtett eszközökkel közérdeket szolgálni nem lehet („a kecske is jól lakjon a káposzta is megmaradjon” nem megy, vagy ahogy a brutálisan realista román mondás említi, nem lehet egyszerre „şi cu p... in p…, şi cu sufletul in rai”.). Semmi sem lehet attól hamisabb, mint azt közvetíteni, és magunkkal is elhitetni, hogy a zsíros klientúra közérdeket szolgál. Ez bizony alantas szándékból elkövetett önáltatás, önbecsapás, melyet aztán az istenadtával „politikai kommunikáltak”, s sokan ma is hisznek. Az így elért „engedmények” megvédését csak a hatalomban való örökös részesedés, a korrupciós láncolatokban való részvétel tenné lehetővé, ennek most – egyelőre – befellegzett.
Az ellenzék sikere a bizalmatlansági indítvány megszavazásakor azon múlott, hogy megtalálta a kormánykoalíció Achilles-i sarkát, éppen a MOGYE kapcsán. Ugyanis, biztosak voltak benne, hogy az RMDSZ át nem szavazhat – és ezzel elszigetelődik (ezt most „szabadságként” „el nem kötelezettségként” kommunikálják, de jaj, keserves szabadság a légüres térben való zuhanás) –, és biztosak voltak abban, hogy lesz annyi nacionalista a kormányoldalon, aki éppen ennek a problémának kapcsán átszavaz. S jól számoltak, hiszen bejött.

Pro secundo. Most ismét az a helyzet állt elő, mint kétezerkilencben, amikor az RMDSZ egy rövid időre ellenzékbe került, és amikor nem építkezésbe kezdett, nem átgondolta helyzetét és lehetőségeit, nem nyitott, hanem zárt. Akkor Markó adta ki a jelszót, hogy vissza az etnopolitikai akol melegébe, illetve az etnopolitikai vállalkozás az egyetlen járható út. Tartok tőle, hogy most is erre készülnek a vezetők, csakhogy ezúttal a helyzet, minden egyéb vonatkozásban, más. Mert a mostani elszigetelődés azt jelzi, hogy egy korszaknak vége. Az RMDSZ minden párttal volt már kormányon, és nyitott volt – legalábbis a román pártok irányába (kivéve a mindenkori comme il fou alakulatokat) – most pedig édes elszigeteltségben nyalogatja sebeit. Előreláthatóan legalább a következő öt évben nem lesz, vagy csak nagyon speciális helyzetben lesz, bársonyszék rommagyar ülep alatt. A néhány hete magát/magukat örökös miniszternek gondoló, ex-miniszter(ek) meg kell szokja/ák, hogy az etnopolitikai vállalkozásoknak árnyoldalai is vannak, mint minden vállalkozás kockázattal jár. Másrészt meg a pálya egyre telítettebb, a rommagyar politikai szcénán egymás tyúkszemét tapossa a három jobboldali, autonomista, konzervatív, keresztény, nemzeti, stb., párt. Az RMDSZ eddigi „zsarolási potenciálja”, a rommagyarság egészének nyomásgyakorlását lebegtette, ezt ezután nem teheti, szóval teheti, de senki nem fogja komolyan venni.
            Azt gondolom következésképpen, hogy a szövetségnek balra és a liberálisok fele kellene orientálódnia (hosszabb ideje, persze), és megváltoztatnia retorikáját, politikai filozófiáját, stb. Az etno-nacionalista alapállás „az etnikai alapon kell politizálni” és „eredményeket megvédeni” csúfos kudarcot hozott és fog hozni, amennyiben újra ezzel próbálkozna. Nyitni kell, nemcsak balra és liberális irányban, hanem egy esetleges transzetnikus párt fele; újra kell gondolni a romániai magyar kisebbség kihívásait (gazdasági, szociális, demográfiai, stb. tényezők) és lehetőségeit; tekintettel kell lenni arra a tényre is, hogy a válságot követően „meg fog változni a világ”, a tágabb kontextus; a Fidesz-KDNP-hez való dörgölőzés csődöt mondott és felesleges újra próbálkozni; az a szimbolikus politizálás, melyet a szövetség „ernyőszervezet”- jellege képviselt felszámolódott; az elszigeteltség szinte tökéletes, stb.
           
A politikában – szerencsére, vagy a hallgatóság részének szerencsétlenségére – van „megbocsátás”, politikusok és akár egész pártok képesek lehetnek megújulásra, a rebranding sikeres véghezvitelére. Számtalan példát lehet erre felhozni, és azt gondolom ez a lehetőség az RMDSZ esetében, szintén fennáll. Csak meg kell tanulni sorry-t mondani, meg kell tanulni magyarul és meg kell tanulni románul, és el kell mondani más idegen nyelveken is. Elnézést kellene kérni a sok-sok populista és tartalmatlan diskurzusért, a manipulációért, félrevezetésért, a saját érdeknek a közérdek elé helyezéséért, a lekezelésért, a reális érdekek zárójelbe tételéért, a választóktól. A mellőzésért, a titkolózásért, stb. az értelmiségtől, s a többi politikai formációtól, stb. Legalább utóbb bűnbánni kellene, hogy havonta változtatták a főnökök véleményüket, döntéseik ellentmondásosak és inkonzisztensek voltak, stb. hogy is mondta az „öszödiben” egy határon belüli politikus: "hazudtunk, reggel, hazudtunk este és éjjel”, hát ezért kellene határozott és ugyanakkor szemlesütött sorry-t mondani. Ja, s levonni néhány egyszerű következtetést. Mert meglehet Borbély nem követte el azon válogatott disznóságokat, mellyel az ügyészség vádolja, de jó hónapja nem végzi politikai alelnöki munkáját, a „társai védőfala mögül kukucskál a világba”, vajon fel sem merül, hogy más lépjen helyébe, aki ebben a kiemelt momentumban tárgyalóképes? S, a többi szinte mindig rosszul számító álszakértő, kösz szépen, maradhat?

Hathónapnyi (részben önkéntes) karantén és átépítés után hatékonyabban lehetne fellépni, és ehhez kellene még nagyon gyorsan visszaléptetni Frundát a vásárhelyi polgármester-jelötségtől és Smaranda Enache-t támogatni, együtt a többi rommagyar formációval. És máshol is átgondolni az egyezségek lehetőségét, lépni ott ahol érdemes.

És ami szintén prioritás kell, hogy legyen: kormányon kívülről, a parlamentben megtámogatni a készülő kormányt. Ezzel is igyekezni a MOGYE magyar tagozatát (vissza kell térni az önálló intézményhez, és az oktatási törvény betűjéhez és szelleméhez, mint a BBTE-n történt, s ennyiben elfogadni a kormányrendelettel létrehozott kar esetleges megszüntetését) megőrizni. Meg kellene őrizni ugyanakkor a választások arányossági kritériumait a megváltoztatni szándékolt választási törvényben.




2012/05/01

Helyezkedés II.


(Át)helyezkedések II.


Azzal kezdtem múlt heti jegyzetem, hogy „Most váltás van a romániai magyar politikai szintéren”, és rövid eszmefuttatásom mindenekelőtt az RMDSZ megváltozott helyzetére reflektált. Nos, azóta nemcsak a szűkebb romániai magyar, hanem a teljes román politikai mezőny fejtetőre állt, ezért még aktuálisabb felmérni és kielemezni a kisebbségi politizálás kínálkozó kereteit és lehetőségeit.
            Ígéretemhez híven most az újonnan megalakult politikai párt, az EMNP viselt dolgairól szólnék, vagy legalábbis, ami eddigi ténykedéséből kiolvasható. Előre bocsátom, hogy egy kezdő szereplőről van szó – akkor is, ha vezetői és szimbolikus patrónusa – régóta a pályán vannak, ezért az apró botlásokra, az indulással együtt járó bakikra nem térnék ki. Azt próbálom vázolni, hogy milyen sajátos politikai diskurzust, ha úgy tetszik stílust, vagy ideológiát, és miféle célkitűzéseket fog követni az új párt.

            Hosszú elemzést szenteltem a közelmúltban a párt lefektetett elveinek, és várható magatartásának nem ismétlem, az ott kifejtetteket.
           
Az új párt, az EMNP, létrejöttének előzményei közül három tényezőt emelnék itt ki. Először. Ne feledjük, hogy a párt a volt Reform Tömörülés, RMDSZ platform folytatója, és ez úgy élhet sokak emlékezetében, mint olyan csoport, aki lényegében azzal lépett fel, hogy hatalmat akar, majd hatalmon (szinte) ugyanazt tenné, mint a szövetség. Ha igaz, akkor azóta “megtalálták az utat”, vagy legalábbis azt állítják magukról, de sértődöttségük, és a (különösen személyes) bosszú szelleme ott motoszkál minden megnyilvánulásukban. Másodszor.  Ami köztudott, hogy Tőkést (“az új párt Tőkés László értékelvű politizálását és az autonómia-program hangsúlyos képviseletét folytatja”) pajzsukra emelve, szimbolikus tőkéjét használva indultak. Harmadszor. Az sem titok, hogy a magyarországi kormányzó pártok politikai attitűdjét követik, azok eszmei és anyagi támogatását élvezik. De meg kell jegyeznünk, hogy találkozón vettek részt a Jobbikkal is, azaz a szélsőjobbos rögeszméket sem tekintik megvetendő álláspontnak, politikai krédójuk kailakításában. Különös és ellentmondásos dolog ez, hiszen az antiszemita, szélsőjobboldali és nacionalista gondolatoknak alapértelmezetten nincs foganatja a multietnikus Erdélyben. Programjuk első fejezete pedig a polgári szabadságjogok fontosságát hangsúlyozza. Minden esetre az talán kihámozható a legkevesebb kétféle diskurzusból, hogy magukat jobboldali (etno)nacionalistáknak, az etnikai identitás megőrzése bajnokakainak, (neo)konzervatív, és keresztény formációként hirdetik.
            Problematikus viszont a felvázolt, leginkább etno-populistának nevezhető, diskurzusuk, mert miközben az autonómiát (bármit is jelentsen az) (túl)hangsúlyozzák a romániai magyar kisebbség vonatkozásában, lemondanak az erdélyi magyarság jellemző transzilván identitásáról, ha az “össznemzetinek” mondott értékek kerülnek szóba. Ha jól értem, akkor saját belső porondon az elszigetelődést támogatják, a Bukaresttől való leválást, de semmiféle sajátos vonást és tradícionális másságot nem ápolnak, ha Magyarország, pontosabban a jelenlegi politikai kurzus kerül szóba. És itt van a gond az új párt álláspontjával, amiért nem jósolok sok szavazót nekik. Mert, legyünk stílusosak, a (Fideszes)KDNP-s miatyánk nem mindenben klappol az erdélyi magyar hiszekeggyel. Egyfelől mert a romániai magyar kisebbség mássága-, sajátos identitása helyett az össznemzeti integráció – szemmel láthatóan bicegő és olomkerekeken haladó – szekerébe igyekeznek befogni az ittenieket. Másfelől pedig akárhogyan is próbálnák újraértelmezni – mondjuk pusztán matematikai jelentést tulajdonítani a fogalomnak – Romániában kisebbség vagyunk. Lemondani a bukaresti politizálásról, nem lehet célunk, hiszen állampolgárként jogos támogatást csak onnan várhatunk, a romániai magyarság nem a Bukarestből való kivonulást támogatja, hanem gyakorlati céljait szeretné megvalósítani. Ebben viszont az RMDSZ a jobb. Azt is kétlem, hogy amennyiben a néppárti képviselők parlamenti vagy esetleg kormányzati pozíciókhoz jutnának, nem fogadnák el a mandátumot, ezért amit mondanak inkonzisztens, hiteltelen. Lehet csak savanyú a szőlő?
Az EMNP egyfajta „K(aiserische) und K(önigische)” kisebbségben gondolkodik, ez pedig nem szerves, nem itteni, nem belső és nem hiteles, hanem az anyaországból ránk vetített illuzórikus identitás, divatos kifejezéssel import image, amire építeni kockázatos vállalkozás. Kifejtve, olyan romániai magyarság-képet alkalmaznak, mely itthon egyfajta „kisebbségi felsőbbrendűséget” hirdet, régmúlt idők emlékét idézve, nemcsak a román többség (vagy nem is elsősorban azzal szemben), hanem a többi kisebbség vonatkozásában is. Másfelől pedig semmiféle autonómiát nem kérnek ki a jelenlegi magyar politikai vezetőkkel szemben, az ottani elképzelések kiszolgálójaként, az úgynevezett Nemzeti Együttműködési Rendszer katonáiként állítják be a romániai magyar kisebbséget. Kockázatos vállalkozás ez, mert életidegen, mert az erdélyi magyarok nem képzelik az anyaországiak nyúlványának, sem előretolt helyőrségének magukat. Mindkét konstrukció a romániai magyar kisebbség helyzetének félreértésén alapul: etno-populista politikai kommunikáció, mely hatékony lehet a politikailag tájékozatlan közönség egy szűk keretében, de hosszú távon egész biztosan működésképtelen. Felvetni sem képes annak a többes identitásnak a problematikáját, mely közösségünket jellemzi, ez pedig egyfelől az állampolgári lojalitáson és az erdélyi magyarság sajátos identitás-konstrukcióján, másfelől pedig a magyar (kulturális)nemzethez való lojalitáson alapul.
Amíg az RMDSZ képtelen megtalálni „új hangját”, és a magyarországi kormány kizárólag az EMNP-t támogatja, az új pártnak semmit nem kell tennie támogatók (potenciális szavazók) megszerzése érdekében. Azután pedig minden bizonnyal csak akkor tud hatékony és demokratikus formációként fennmaradni, ha ideológiai alapállását megváltoztatja, illetve nézőpontját erdélyivé teszi, részleteiben is kidolgozza.  Egyébként könnyen lehet, hogy egy második MPP (2.0 )-vel, azaz egy némileg upgrade-olt, de annál semmivel sem sikeresebb kísérlettel van dolgunk.