Nyilvánosságunk szerkezetéről

Ez egy 5 évvel ezelőtt írott szövegem (egy hosszabb eszmefuttatás része), amit ma is aktuálisnak gondolok: 

Csak az kap nyilvánosságot aki beleilleszkedik abba abba a médialogikába, illetve mediatizálási kánonba, melyet a kisebbségi médiák legtöbbje elfogad, illetve, akár a nyílt cenzúra segítségével is erőltet. Nem követem azokat a transzfermechanizmusokat, illetve átkódolási szabályokat, melyen a kisebbségi médiákban megjelenő tartalmak sajátja. Ha össze kellene foglalni ezt a normatív elvárásrendszert azt lenne érdemes kiemelni, hogy a rommagyar mediatikus térben megszólalók szinte soha nem tatják „ildomosnak” a kritikai beszédet, mely a kisebbségi intézmények, politikusok, vagy akár köznapi szereplőket érinti. Van egyfajta elhallgatási kényszer, álszemérmesség, melyet azután gyakran kihasználnak a hatalmon levők, viselt dolgaik elrejtésére. A kisebbségi frusztrációból, egyfajta komplexáltságból származó „éthosz nélküli etikett” alakult ki a kisebbségi média szcénáján, ami csak a mások kritizálását teszi lehetővé (sőt, majdhogynem kötelezővé), ugyanakkor mintegy tiltja, kontraproduktívnak tekinti a saját közeg kritikáját. Igen gyakran – többek között bírálóimnál – fölvetődik a kérdés, hogy egy-egy bírálat jogos ugyan, de ezt nem szabad kimondani, mert gyengíti kisebbségi pozícióinkat, az eleve elnyomónak, „rossznak”, ellenségesnek feltételezett többséggel szemben, aki csak arra vár, hogy az önkritikát használja ellenünk. Ezért egy olyan sajátos szövegátfordítási mátrixot alakítottak ki a mainstream rommagyar médiákban – tisztelet a kevés kivételnek – mely felmenti a kisebbséget, annak képviselőit, vagy legalábbis nagyon is kesztyűs kézzel bánik velük. Magyarán nem bírál, viszont minden alkalommal a többségre mutogat, „kontextusba helyez” mondván, hogy a többségi manipulatív és populista politizálás példának okáért, vagy a többségi korrupció sokkal jellemzőbb és kritizálandóbb, mint a kisebbségi. Ez az eljárás nemcsak a rommagyar médiatartalmak stílusát határozza meg, hanem azt is, hogy hogyan tematizál, illetve milyen módon jelöli ki a napirendet, mit tekintenek hírnek, fontosnak, említésre méltónak, és mit nem. Az elhallgatás koreográfiája éppen annyira torzítja a tartalmakat, átkódolja a nyilvánosságot, mint a fordítási mechanizmusok, melyek szinte minden megszólalást pártos, kisebbségvédő, önfelmentő, a vélt vagy valós kisebbségi érdekek mellett való felszólamlássá változtatnak. A rommagyar mainstream média jószerével mindenkor perben van egy – leginkább nem is valós, hanem – elképzelt többségivel. Más térben mozog, nem is integrálódik (ennek nyelvi akadálya is van), viszont folyamatosan perlekedik, szinte tökéletesen párhuzamos szférát alkot a román médiatér mellett, utóbbi időben lényegében hozzácsatlakozva, illetve alárendelődve a magyarországi médiatérnek. Talán a román televízió és rádió kisebbségi adásai azok, amelyek valamelyest integráltak a többségi méditérbe, a magánmédiák annál kevésbé.

De a párhuzamos/alternatív kisebbségi média-szcéna egy belső elkülönböződést is mutat, arra a jelenségre gondolok, mely folyamatosan „párhuzamos különidejűséget” termel ki. (Herman Bausinger a kifejezést eredetileg arra vezette be, hogy jelezze, a néprajzi hagyomány a legtöbbszőr megváltozott, modern környezetben jelenik meg. Így egy térben és időben a múlt anyagi és szellemi kellékei, materiális és mentális nyomai is belesűrüsödnek, jelen vannak és párhuzamos különidejűséget teremtenek, az illető időt és teret beélők számára (Herman Bausinger, Párhuzamos különidejűségek, 1989, Ethnographia, 100/1-4 sz. 24-37 p.). Így nemcsak a többségi nyilvános diskurzusok rendjébe nem illeszkedik, amit a rommagyar mainstream média közvetít, hanem a modern/posztmodern, vagyis az informatikai vagy hálózati társadalom jelenébe sem igazán. (Manuel Castells, írja le, hogy az új hálózati társadalmak jellemzője, hogy nem minden eleme és intézménye követi a hálózati logikát, az információs társadalom, ilyen értelemben, általában szegmentált és nem minmdenben követi a hálózati logikát (Manuel Castells, 2007, Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. III., Az évezred vége, Budapest, Gondolat). És itt nemcsak arra a fáziseltolódásra gondolok, amit az internetes felületen megjelenő új interaktív tömegmédia és a klasszikus média között jelent meg. Amikoris – Habermas-al szólva – az offline tömegmédia, a polgári nyilvánosság, a kávéházi/irodalmi racionális kommunikatív interakciók szereplőit „az aktív közönséget, passzív fogyasztóvá alakította”, ezt követően pedig részük megmaradt ebben a fogyasztói logikában, míg mások az új interaktív hálózati nyilvánosság szereplőivé váltak. (Habermas viszont azt is fölveti, hogy a tabloizálódó tömegmédiák, amikor behatolnak az egyéni életvilágokba, szubjektivizálódnak, és az ideális polgári nyilvánosság elveszíti autoritását, nemcsak a szubjetktív témák, vagy tabuk széleskörű elterjedése és a tradicionális média tematizálás visszaszorulásának következtében, hanem azért is, mert a kereskedelmi média eladja, kiárusítja a nyilvánosságot (Jürgen Habermas, 1999, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Budapest, Osiris). Fontos itt megjegyezni, hogy a hagyományos elit, mely a nyilvános diskurzusokat tematizálta, és kontrollálta nem feltétlenül vált az új hálózati nyilvánosság főszereplőjévé, legalábbis nem mindenhol. Viszont, esetünkben,  a hagyományos rommagyar elitnek sikerült fenntartani az előzőleg kreált, kisebbségre jellemző szegmentálódást, mely nagyrészt független az offline/online platformoktól, illetve mindkettőn jelen van. A siker mögött az is ott van, hogy az internetes felületeket, portálokat ugyanúgy a hatalom pénzeli (kivételt az ingyenes közösségi médiafelületek jelentenek), ugyanúgy függenek a politikai elittől (Bukarestitől, vagy Budapestitől, az mindegy is), a „fentiek” érdekeit, ízlését és elvárásait szolgálják. Az eljárás az offline médiákból átszivárgott az online felületekre, mégha nem is a fő hangadók, hanem csak „peremkommunikátorok”, eliten kívüli megszólalók által közvetítetten.  Az aktuális valóságot történelmi térbe és időbe projektálják, elmúlt vagy csak nyomaiban létező tradíciókkal keverik (jó példa erre, hogy a különféle vitézi rendek és rangok, a nekik megfelelő öltözetek szinte állandó díszletei minden nyilvános, ünnepi megnyilvánulásnak, mintha valódi és működő, elsimert intézmények lennének, amit szimbolizálnak), egyazon térben és időben. Kissé megváltozott értelemben használom Bausinger fogalmát annak érzékeltetésére, ahogyan a rommagyar nyilvános diskurzusok,  médiatartalmak ilyen múltbeli, azután pedig elképzelt, mitikus és utopikus, stb., elemeket szőnek bele jelenleg megjelenő textusokba. Egy olyan kisebbségi nyilvános szcénát kialakítva, mely ilyen „párhuzamos különidejűségként” tagolja a teljes tradicionális és internetes rommagyar nyilvános szférát. Az eljárás, a techné, amit a mainstream diskurzusok elkövetőei – legyenek azok, publicisztikai jellegűek, vagy politikai fölszólamlások, avatók, megnyitók, ünnepi beszédek, stb. – használnak az a múltra való állandó és nagyon sűrű utalás, az állandó historiográfiai referencia. Gyakorlatilag minden kihívást azzal vélnek megoldani, hogy múltbeli előképeket, példázatokat, előzményeket keresnek, amihez aztán asszimilálják a jelent és sorsszerűnek tüntetik föl azt, ami van. A historiográfiai kontextualizálás, mégpedig a szinte kizárólag csak saját közösség, etnikum, nemzet vélt vagy valós történelmére való állandó hivatkozás, múltbeli tapasztalatokkal, tudással, tradíciókkal, stb. népesíti be a jelent. Ugyanakkor viszont a múltba projektált víziókon túl semmit sem ajánlanak, a historizálást arra használják, hogy kivonják magukat, és a mainstream nyilvánosságot, még az aktuális definíciós küzdelmekből is. Az új fogalmak és kifejezések ismerete, adekvát használata egyenesen elítélendőként van feltűntetve, (gondolok itt többek között a multikulturalizmus és a gender fogalmak szitokszóvá változtatására, de feltűnő az is, ahogy még viszonylag művelt megszólalók/szerzők sem hajlandók figyelembe venni a /gazdasági/ migráns  és a menekült közötti egyértelmű definíciós különbséget), a tudatlanság, az előítéletesség és az összeesküvéselméletekre való utalás, amúgy is egyre inkább erény: konzervatív elitellenes proteszt diskurzus. Ez az eljárás szinte homlokegyenest ellentmond a szociológiai kontextualizálásnak, illetve nyelvezetnek, ahol a jelen kihívásait éppen helyükön, a jelenben tematizálják, és a jövőbe mutató módon igyekeznek értelmezni.

 

Emlékezetpolitika és a köztér benépesítése

Emlékezetpolitika és a köztér benépesítése

A sepsiszentgyörgyi szobormizéria jellemzője, hogy egyfelől közpénzek elköltéséről van/lett volna szó, ezért az mindenestől közügyi kérdés, amibe az adófizetőknek beleszólása kell(ene) legyen. Másfelől természetesen politikai – ha nem más emlékezetpolitikai –, de a városi tér kisajátításának/benépesítésének politikai kérdését az aktuális politikai kommunikáció is keretezi. És nem utolsó sorban ízléskérdés, de ahogy a latin mondás tartja: De gustibus non est disputandum, ezért ezt a szűkebben vett vonatkozást kevésbé érintem. Egyetlen megjegyzés a közízlésről, az fb kommentek kifejeznek egyfajta elégedetlenséget – meglátásom szerint, nemcsak ízlésről, hanem a politikai establishment attitűdjéről úgyszintén – viszont egyáltalán nem tekinthetők a közízlést reprezentatív módon kifejező vélekedéseknek. Ahhoz, hogy ez utóbbit megismerjük, a probléma szociológiai mérésére lenne szükség, sőt ha igazi képet/tudást szeretnénk a kérdésről kutatások egész sorozatát kellene elvégezni. De figyelembe lehetne/kellene venni azt is, hogy a már meglévő köztéri szobroknak, emlékműveknek, utcabútoroknak, tereknek és épületeknek milyen az utólagos fogadtatása, melyek népszerűek és melyek nem. Mérni kellene a közvélekedést, sok egyéb kérdésben is, reprezentatív mintákon és big data eszközökkel egyaránt, hogy valóban ne csak a hangosabban és grobiánusabban megnyilvánuló social mediabeli kommentariátus hangja hallatszódjon egy-egy közérdekű kérdésben.

Ezek nélkül csak egy szűk réteg (a „borzasztó kommentariátus” szemben a még „borzasztóbb politikai döntéhozókkal”) véleményét, ízlését, stb., láthatjuk a magánbeszélgetésekben és a social media-ban, annak is egynémely buborékában. A (legalábbis látható) patthelyzet éppen ezért nem esztétikai/ízlésbeli különbségekről szól, hanem mindenestől politikai természetű: a helyi vezetők és a tudatosodó (igen egyféle, egyelőre, mini-woke culture megnyilvánulása), a közönyből fölébredő helyi közösség, közötti konfliktus (nem is egyedi, hiszen a Bodok-szálló sorsa körüli elégedetlenségi hullám is beindult, ráadásul abban a város román hangadói és lakossága is be fog kapcsolódni) sűrűsödik bele a szobormizériába.

Politikai giccs és közízlés

Köztéri szobor-tervre írt ki pályázatot a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal viszont a kiírásban beszámítolt közízlés és vélekedés legjobb eszköze a participatív, résztvevő költségvetés technikája lett volna. Alapelv, hogy kérjük ki előzetesen a közösség/közönség véleményét, mit és milyent szeretne és aztán fogalmazzuk meg a pályázati elvárásokat, a kritériumokat és vonjuk be a közönséget a pályamű és a köztéri alkotás kiválasztásába is. Ezt az eljárást, melyet minden kortárs városvezetés alkalmaz, egyébiránt a legtöbb városképpel és az urbánus tér használatának, tervezésének stb., kérdésében érdemes megszervezni, nemcsak „szobor-ügyben”. Mert ez nemcsak – amint a fentről, lekezelő módban nyilatkozó – „kiskirályok” hatalmát, „magabiztos végső szavát” relativizálja és hozza közelebb a döntéseket a köznéphez, hanem a közös felelősség erősítését is szolgálja. A döntések egyre fokozottabb társadalmasítása, minden demokratikus rendszer célkitűzése, éppen az a követelmény, melyet oly sokszor zászlajukra tűztek az „autonomiázók”, míg végül lekerült napirendről. Úgy tűnik, ma már senki nem követel szubszidiaritást, senki nem érdekelt a helyi demokratikus folyamatok bővítésében, minden tekintet Budapestre vetül, a hatalom elfordult a köznéptől, önkényesen dönt és cselekszik.

De kétségtelen, hogy sokkal mélyebb és árnyaltabb ismerete a közembereknek (horribile dictu: szavazóknak), akár ízlésük szempontjából is jót tenne a település, vagy egyenesen a régió vezetőinek. Ahol viszont évtizedek óta egypárt-rendszer van, ott nem érzik szükségét a „köznép” elvárásait megismerni: a politikusok mindent (is) jobban tudnak. Nem is közvetlenül a közösség, hanem a számukra – lojalitásuk, meg- és lekötelezettségük, családi/baráti összefonódásaik stb. – a kiszolgáló művész-, illetve értelmiségi milliő (de leginkább klientúra) ad/javasol feedbacket, véleményük politikai lojalitásuk és nem szakmai kritériumok alapján lesz mérvadó.

Azt állítom, hogy a köztereinket – elsősorban a székelyföldiekre gondolok – elborító giccs- illetve giccses köztéri alkotások nem a köznép ízléstelenségét tükrözik, hanem a politikai giccs leképeződései, a pluralizmus, a közös gondolkodás és a közvita hiánya miatt lettek olyanok, amilyenek.

A közízlés keretei és a konfliktus háttere

Mielőtt politikusok vagy propagandisták kioktatnának, hogy a köznép ízlése leginkább a giccs, az előljárók csak azt „nyújtják, önfeláldozóan”, amit a nép megkíván, hadd mondjam ki: az ízlés – amint azt legvilágosabban Pierre Bourdieu fogalmazza meg – elsősorban társadalmi, illetve osztályhezet kérdése, a megkülönboztetések szimbolikus hozadéka, illetve a felhalmozott kulturális tőke függvénye. Ott, ahol az országos statisztikák szerint a legalacsonyabbak a jövedelmek, ahol legalacsonyabbak az iskolázottsági mutatók, ahol a prekariátus, a szegények a legszélesebb társadalmi csoport, ott ennek a kulturális tőkében is nyoma van, amire ráadásul a populista vezérek (a politikai giccs „természetes” hordozói, propagálói) rájátszanak, nehéz lenne kifinomult közízlést föltételezni is. Szegényes a kulturális tőke, mert szegényes a gazdasági tőke is! A közízlést pusztán az oktatási rendszeren keresztül fölemelni lehetetlen, ha nincs gazdasági tőke, mindközönségesen társadalmi gazdagság, mely kulturális tőkét termelhetne, mely fizetőképes fogyasztáshoz vezetne a művészetek piacán. Márpedig a Székelyföldön elakadt, illetve alig is indult be polgárosodás a rendszerváltást követően, nincs keletje – mert a gazdasági kilátástalanság, a szegénység okán – nem is lehet a kultúrának (sem). De ami a legrosszabb, még addig sem jutott a régió, hogy igénye lenne ilyesmire. Modellként csak a „vissza a múltba”, az a jó, ami azelőtt volt, értsd jó esetben is a múlt század harmincas évei, ha nem egyenesen a „Trianon előtti világ” a mérce és a követendő példa. (Nem hiszem, hogy van még többségében magyar régió, ahol az operettnek és az operett-huszároknak akkora keletje lenne, mint errefele. A szobor-ügy sem igazi dráma, csak afféle dramolette, nem is veszik komolyan az elöljárók, elhallgatni való dolog, mint annyi egyéb e tájon. Ennek az ultraretro általános politikának a része az az emlékezetpolitika, ami nagyon jól kifejeződik a köztéri (retro) giccsek esztétikájában. A műveltség luxus ott, ahol a szakiskolákat erőlteti a hatalom, ahol a sportra (mint ideológiát közvetítő jelenségre) többet költenek, mint bármi egyébre, ott a tudatlanságot jutalmazza a politikai elit, hiszen a tudatlan (najó, félművelt) „alávetettek” könnyen manipulálhatók és kontrollálhatók a hatalom által, nem kérdeznek és nem szólnak bele „a nagyok dolgába”.

Ezért álérv, hogy a „köznép” a giccsre hajlik arra, ami könnyed és egyáltalán nem formabontó/újító, viszont kellően szentimentális, jó réginek tűnik, amolyan „békebelinek”. Ezért a magasságokból néhanapján leereszkedő autoritás kell „megtanítsa őket”, patetikus és lekezelő kinyilatkoztatásokkal.

Valójában a köznép giccsrehajló ízlése nem kellene probléma legyen, mert az alkotó – a köztéri, közpénzből készülő művek esetében – a jó kiírás kritériumai nyomán – összeegyezteti a köztéri látvány elemeit, a művészi tehetségből és szabadságból származó kreativitást, a jobb megnevezés híjján, széles közönségi, igényekkel. Ez számára lesz majd kihívás, illetve a szakmai zsűri számára, aki értékel és javaslatot fogalmaz meg a szoborállítók fele. Egyébként akár egyetlen tervet sem muszáj elfogadni, eredménytelennek is lehet nyilvánítani minden verseny-tervet és új pályázatot kiírni, vagy akár megérvelt módosítás(ok)t kérni az alkotóktól. Ezzel szemben a zsűri megszólaló tagja, a szentgyörgyi esetben (is) eljátssza az abszolút ízlés őrének álságos szerepét, miközben esztétikai értéknek nevezi a „sekélyességet”, és úgy tesz, mintha teljesen kívülálló, minden érdektől mentesen ítélkezne, pedig ő maga egyáltalán nem független.

Egyelőre nem látszik a helyzet feloldása, és azon sem lepődnék meg, hogyha az elhallgatás a téma tabusítása lenne a politikum válasza a kihívásra (könnyen lehet, ahogy már a polgármester jelezte, nem is lesz Petőfi-szobor Sepsiszentgyörgyön). Mindenesetre hosszú évtizede az első olyan közéleti dolog és konfliktus alakult ki, ami a szentgyörgyiek – ismételem nem esztétikai, hanem azon keresztül politikai – engedetlenségét, ébredésüket jelzi, a magabiztos egypárt és a helyi kiskirályok basáskodása ellen, és ez sem kevés.