Fura hadjáratok
Rendhagyó választási kampánynak
nézünk elébe az éppen aktuális EP választásokat megelőzően, mind országos, mind
pedig rommagyar téren. A kampányindítás és a kommunikációs hadjárat
megkésettségén túl, ez a rendkívüliség valójában a demokratikus folyamatokat
fenntartó értékek melletti általánosan gyenge elköteleződést jelzi, a politikai
rendszerbe, és az EU egészébe vetett bizalom alacsony szintjét mutatja meg.
Azt, hogy a pártok és egyéb politikai aktorok még a retorika és politikai
kommunikációs panelek szintjén is képtelenek felülemelkedni a belpolitikai
színtér témáin és napirendjén.
Országosan kiszorítósdi és helyezkedések
folynak minden lehetséges témában, a skála az időjárási viszontagságok
politikai tematizálásával kezdődően, egy repülőszerencsétlenséget követő
mentőakció hiányosságainak felelősségén át, az egyértelműen személyes ambíciók
kiéléséig terjed. Ellenzék – gyakorlatilag – nincs a kormányzó pártok (cinikusan
azt mondhatnám, mintegy kényszerűségből, hogy legyen kis cirkusz is) egymás
közötti bakalódásai, kisebb nagyobb csörtéi lehelnek vajmi életet a
pártcsatározásokba; no meg az elnök, az örök játékos, aki frontot nyit és
erősít, árkokat ás minden lehető, és lehetetlen témában, minden adódó
alkalommal tágítva, a kormánypártok közötti vélt vagy valós repedéseket,
megkísérelve helyet és esélyt teremteni, viszont, jellemző módon, nem az amúgy
is kétes és igen gyakran változó politikai nézeteinek, hanem kedvenc lányának
és egyéb politikai családtagjainak[i].
Rommagyar keretben az üzengetés,
a kiszorítósdi, az esélylatolgatás, az untig ismert jelszavak pufogtatása és a
kulisszák mögötti helyezkedés, a látszatszabályok és személyes preferenciák
zsibvására folyik, és mindenekelőtt a kivárás. Ez utóbbi minden bizonnyal annak
a jele, hogy Budapestről nem érkeznek világos és „értékes utasítások, meg
eligazítások” Tőkés, és aprópártjának támogatási formáját illetően. Márpedig
enélkül – futballzsargonnal szólva – csupán bokajáték folyik, kispályás
cselezgetés, most még fogást keresnek egymáson a belső verseny szereplői, de
tudják: a határozott anyaországi üzenet mindent boríthat, meglehet még az „összefogás”
lesz az ukáz, és akkor majd meg kell feleljenek a fölsőbb utasításnak[ii];
jegelni kell a kölcsönös gyűlölködést és a versenyt egy időre: jó pofát vágni
és egységet mímelni. A stand by-ra, a
kivárásra való berendezkedést a leginkább az RMDSz furán hosszú listaállítási
időszaka jelzi, mely időszak tartalmát, cselekvési programját nem kottázták le,
a területi szervezetek és politikai hangadók ímmel-ámmal, belső demokráciát
mímelve, ad hoc gyűléseket szerveznek, nem mintha tétje lenne, vagy lehetne,
annak, hogy „minden jelentkező jelöltet támogatnak”, hanem időhúzásból. Az „ellenzék”,
mely minden percen az uniót, ellenzéki pozícióinak feladását, a csúnyának-korruptnak-elvtelennek,
stb. mondott ellenféllel való azonnali összefogást sürgeti, csak befutó helyen
lássa „szellemi” atyját[iii],
szintén üzenget, próbálgatja zsarolási potenciálját és minden bizonnyal magas budapesti
hivataloknál kilincsel, politikai életet szimulál[iv].
Nem lehet belátni a kulisszák
mögé, a képlet minden bizonnyal sokkal bonyolultabb, mint azt látni engedik, a
háttéralkuk és viták, helyezkedések és a harc bizonyára folyik, csak éppen nem
a szavazat maximálásért, nem azért, hogy biztosan legyen rommagyar EP
képviselet, hanem a pillanatnyi, és rövidtávú (nem utolsó sorban anyagi) érdekekért.
A versengés alapja nem valamilyen, az EP-ben megvalósítandó, politikai program
(esetleg a /z „őshonos”, sic!/ kisebbségekre vonatkozó uniós szabályozás
időnkénti belebegetetése lehetne ilyesmi), hanem a kinek a fia-borja kerüljön a
lista – elvben – befutó helyére, ki, kit szorítson hátrább, stb. Ami most
zajlik, az kiválóan illusztrálja a
teljes rommagyar politikai mezőny szimulákrum jellegének kiteljesedését. A
politikai kampányból végképp eltűntek a szavazók, rájuk csak, mint biodíszletekre,
felesleges, sőt idegesítő résztvevőkre tekintenek; mint, egyelőre, virtuálisan,
majd persze valóságosan is pecsételni óhajtó „közönségre” számítanak a
politikai aktorok; szemmel láthatóan még arra sem méltatják őket, hogy
megismertessék velük a választási rendszert, a téteket, a várható előnyöket
és/vagy hátrányokat, stb. Hogy fognak a biodíszletként, vagy jó esetben futball-,
illetve pankráció-szurkolókként kezelt népek mozgosulni, miért is tennék,
meddig még?[v]
– ezekre a kérdésekre még a választ sem keresik megfáradt, fantázia, és
tehetség nélküli vezéreink.
A parttalan és elvtelen viták
semmiféle (political affinity) megfelelést nem mutatnak az EU-t érintő
sarkalatos kérdésekkel; a politikai kampány napirendje sincs kijelölve, ezt a
funkciót egyébként is – agenda shaping – a médiák, ráadásul nem
is a közmédiák, hanem a gazdaságilag mindenestől kiszolgátatott, lekötelezett, kereskedelmi
(hír)médiáknak engedték át a politikai szereplők, köztük különös módon nemcsak
a pártok, hanem maga a kormány is. Bizton állíthatjuk, hogy országos szinten és
a rommagyar politikai mezőny esetében is, a politizálás szinte mindenestől a
médiák terében zajlik, néhány hírstúdióban több eldől, mint minden egyéb
csataterén a politikai küzdelmeknek. A politikai világ a mediatizált
üzengetések világa lett, stúdiókban és virtuális térben zajlik, hitelét és
népszerűségét nem a választók közvetlen meggyőzésével igyekszik megszerezni és növelni,
hanem a mediatikus tér kisajátításával, a médiamunkások népszerűségének és
tehetségének felhasználásával. A teljes politikai mezőny elfordult a választópolgártól,
nem is fordít energiát arra, hogy üzenetei legalább az EU-val kapcsolatosak
legyenek, sőt arra sem, hogy programokat juttasson el a szavazókhoz[vi],
mindenki csak és kizárólag médiapolitizál.
Szűk harmadév múlva, EP
választások lesznek.
[i] Az
elnök minden témát és alkalmat, beleértve akár az (i)gazságszolgáltatással
kapcsolatos EU-s elmarasztalások kérdését is, arra használ, hogy lánya és
(volt) politikai klientúrája esélyeit növelje a választásokon. Mindazonáltal
még nem világos, hogy valójában milyen felállásban képzeli új EP mandátumhoz segíteni
EBA-t.
[ii] Alig
pár hete még szinte biztosra vették a szereplők és elemzők jórésze, hogy a magyar
kormánypártok “átvállalják” saját listájukon Tőkést, ma már egyre haloványabb
erre a remény, az is lehet, hogy az RMDSz-lista befutó helyére való
beeröltetése lesz napirenden, hogy ezt fogják “zsarolva támogatni”, persze azután,
ha majd hagyták az ittenieket kis politikai pávatáncot eljárni. Who knows …
[iii] Tőkés máganéleti
„közbotrányai” valószínű nem csak itteni zsebpártját és csatolt részeit,
hanem a Fidesz-KDNP-t is zavarják, bár elkönyvelhető lenne, egyféle „unortodoxia”-ként
az is, azért minden bizonnyal része a latolgatásoknak, esetleg mérik is hogy
mennyit hoz, mennyit visz szavazatszámban.
[iv] Az
EMNP élet-halál harcot vív, haláltusát
folytat, hiszen szinte nincs is jó megoldás számára: ha Tőkés Fideszes listán
indul, gyakorlatilag megszűnik a protektorátusa, és az aprópárt kifullad,
leírható; ha Tőkést az RMDSz-listára kényszerítik, kénytelen lesz az
ellenfélnek kampányolni, de legalábbis szokása szerint ímmel-ámmal csápolni; ha
EMNP-s jelöltként lenne szándéka a legvalószínűbb, hogy még a kötelező
aláírások sem gyűlnének össze (józan meggondolás szerint, és a rövid időre való
tekintettel; aztán az RMDSz-es időhúzás is részben azért van, hogy sem Tőkés,
sem senki más ne legyen képes százezer aláírás összegyűjtésével függetlenként
indulni), illetve ha az mégis sikerülne, esély a mandátum megszerzésére alig
van, no meg a bekövetkező EP képviselet nélkül maradás ódiumát is viselni kell.
[v] Nincsenek közvélemény-kutatások, ha
lennének sem tudnák pontosan mérni a mozgosíthatóságot, a relatív részvételi
szándékot, és főként nem a reálisat. Az eddig elért eredmények elemezgetése nem
lehet mérvadó a megváltozott helyzetben: a politikában sem lehet kétszer ugyanabban
a folyóban lábvizet venni.
[vi] A
kormánypártok egyetlen, a mozgosítást szolgáló, gesztust tettek azzal, hogy
összekapcsolják az EP választást (kifogásolható módon), az Alkotmányos
referendummal, vagyis ismét egy nem EU-s témával. Ez viszont szelektív
mozgosítást eredményezhet, a kormánypártok szavazói nagyobb arányban vehetnek részt
a referendum okán, és ezzel tovább csökkentik az amúgy is passzív rommagyar
résztvevők relatív arányát, nehezítve az 5%-os küszöb meghaladását.