2014/08/26

A populizmus ára

A populizmus ára
„Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak.”
                                       Montesquieu

Vélhetően, a háttérben, a pártok madár és béljóslói (augurok és haruspexek – de még inkább hasonszőrű (poszt)modern társaik, a spin doctorok) lázasan keresik az isteni és földi jeleket, melyek biztosan eligazítanák őket az elnökválasztással és annak kimenetelével kapcsolatban. Legfennebb csak sejthetem, hogy a jelöltállítást megelőzően fent jelzett jósok/mágusok és csatolt részeik – mindenekelőtt a közvéleményt kutatók és elemzők – hogyan értelmezték az égi és a nagyon is földi jeleket, mit láttak egy-egy jelölt esélyeit illetően, milyen tulajdonságaik okán ajánlották jelölésüket, stb., és hogyan értékelik esélyeiket? Mindenesetre az a tarka sereg, aki indulási szándékát jelezte, igencsak eltérő hátterű, más-más társadalmi habitusú, különböző kiállású és a mai román (és persze kicsiben rommagyar) társadalom sokféleségét jól kifejező gyülekezet. És bár a képlet minden bizonnyal egyszerűsödni fog még a jelöltállítási határidő leteltekor, hiszen nagy valószínűséggel nem mindenkinek sikerül majd összegyűjteni az induláshoz szükséges kétszázezer aláírást, ez a sokféleség önmagában érdeklődést jelez, ami politikai aktivitásban ölthet testet. A jelöltek nagy száma és az esetleges rétegzett, meg régionálisan értelmezhető kampányuk érdeklődésre tarthatna számot, már persze, ha jól pozicionálódnak és szakszerűen, a különféle választói szegmenseket megcélozva, kampányolnak.
És itt kezdődnek a gondok, melyek jórésze abból a strukturális hiányosságból fakad, mely a román politikai mezőny (beleértve a rommagyart is) sajátja, nevezetesen, hogy a politikai élet rosszul strukturált, nincs – és egyelőre nem is látszik, hogy alakulna – beazonosítható politikai értelemben vett kályha-sarka, amelyhez képest a politikai szereplők (és általában a közéleti aktorok) elhelyezkednének és beazonosíthatók lennének. Az egész román politikai mezőnyre (a függetelnséget mímelő rommagyarral együtt) vonatkoztatva én az egyre inkább elharapozódó populizmust látom a torz szcéna kialakulásáért és makacs fennmaradásáért felelősnek. A populizmus eluralkodása miatt az amúgy tarka politikai paletta színei megkopnak, a pozíciók összemosódnak, a tóposzok és témák elkenődnek, hiszen ez az irányzat a részben baloldali, részben jobboldali gondolkodás és ideológia egyvelege, mely ráadásul a nép „elvárásainak” való föltétlen megfelelés híve, és ezért aztán többek között, igen sok kérdésben intoleráns, ha úgy tetszik utánozza, sőt rájátszik a vélt vagy valós populáris viselkedésekre, vélekedésekre és feltételezett elvárásokra. A populizmus kifejezi a kiábrándulást a hagyományos pártok, ideológiák és politikai élet konvencionális elrendeződéseiből, de – lényegében – nem mutat irányt: a mindenkinek való megfelelés igénye, és célja végső soron tovább növeli a kiábrándulást, a passzivitást. A populista szólamokban megszólítottak visszahallhatják saját igényeiket, de nem kaphatnak semmi újat, nincs, és ezen az alapon nem is alakulhat ki sem új politikai projekt, sem intézményi reform, sem átfogó jövőterv, ebben az értelemben egyfajta stand by állapot, a fennálló népszerű viszonyok konzerválása zajlik. Ez viszont a vezérelvűség táptalaja, ahol a vezért más sem érdekli csak saját (és pártjának) népszerűsége, ezért a legtöbbszőr elvtelen és gyakran változó álláspontokat képvisel, önellentmondó és inkozisztens diskurzusokat ad elő nagy hévvel, harcos, de tartalmatlan retorikát folytat.
Úgy tűnik, hogy bár sok az elnökjelölt a maga módján, és nagyon kis eltérésekkel mindenik populista (de legalábbis „néppárti”), mindenki mindenkihez szólni akar, mindenki nevében próbál beszélni, a jobb, illetve baloldal csupán afféle egyre halványuló hívószavak (liberalizmus már nincs is!), olyasmi, mint futballmezen, sőt reklámszatyron a cifra felírat. Mitől lenne az egykulcsos adót fenntartó, és helyi kiskirályokat – legalábbis hallgatólagosan – támogató Ponta balrébb, mint Johannis – akiről nem mellesleg szinte csak azt tudjuk, hogy németajkú és lutheránus – aki annak a pártnak az elnöke, amelyik az aktuális kormányprogramot írta és elfogadta? Aztán mindketten román patrióták/nacionalisták, ez a neofita román nacionalista diskurzus roppant hiteltelenül hangzik a Johannis szájából, aki ez helyett mondjuk erdélyiségét, és etnikumának országépítő/lojális történelmét hangsúlyozhatná (egyébként, a „pontos és megbízható” német politikai mítoszát erre a mimetikus, a román jelölteket utánzó nacionalista diskurzusra váltani kontraproduktív lehet: az ilyen gondolatok kedvelői több másik, és „autentikusabb” jelöltre szavazhatnak, miért szavaznának egy nyilvánvaló utánzóra, egy ortodox román nacionalizmust pusztán színlelőre?). A „baloldali” Ponta populizmusának számtalan jele mellett (amit kormányfőként követ el), akiket ma jobboldali jelölteknek cimkéznek a populizmusnak különféle válfajait testesítik meg, hol primitívebb és útszélibb nyelvezettel (köztük a fundamentalista/grobiánus populista Gheorghe Funar, Dan Diaconescu, Vadim Tudor), hol kevésbé agresszív diskurzussal (Cristian Diaconescu, Mihai Răzvan Ungureanu, a „liberális gyanús” Călin Popescu Tăriceanu), élve populista és nacionalista beállítódású. Kivételt képez Monica Macovei, az igazságszolgáltató (a juszticiáris), aki reformot ígér ezen a területen és Elena Udrea, aki a jelenlegi elnök „kegyeltjeként” (mostanában mindenféle eufemizmusokkal kell élni, ha egy politikus és egy nő „természetes” viszonyáról kerül szó?!), afféle "smekkericaként",  kompromittálja a női nem politikai képviseletét. És persze egyelőre van két rommagyar elnökjelölt-jelöltünk, akik a populizmus sajátos válfaját képviselik, egyfelől azáltal, hogy mindketten a teljeskörű rommagyarság képviselőjeként lépnek fel, másfelől azáltal, hogy számukra az autonómia kifejezés elsősorban varázsszó, mágikus jelentéssel bír, és nem igazi szemantikai értelemben szerepel a diskurzusukban.

Úgy hogy nem is kell augurnak, vagy Nostradamusnak lennem, hogy megjósoljam: az elnök-választás várható kimenetele – Ponta szinte biztos befutó – nem sok jót ígér a választóknak. Az amúgy zavaros hatáskörrel rendelkező fél-prezidenciális rendszerű román politikai mezőnyben, az elnöki hivatal legfontosabb funkciója, hogy sajátos ellensúlyt képezzen a (z amúgy folyamatosan gyengén teljesítő és politikai alapon kormányzó és törvénykező) kormány és a parlament esetleges túlkapásaival szemben hogy közvetítsen (leírni is nevetséges ezt a jelenlegi elnökkel kapcsolatban) hatalmi ágak és intézmények között, stb. Éppen ezért lenne fontos, hogy „ellenzéki” elnökjelölt nyerjen, csakhogy Johannis és a teljes, magát jobboldalra pozícionáló, jelölt-sereg esélytelen. Félős, hogy nagyon elbillen a virtuális politikai mérleg, jön az egyértelmű és egyoldalú maffia-populizmus.

2014/08/19

Zsákutca és rengeteg kérdés

Zsákutca és rengeteg kérdés

Immár van két elnök-jelölt jelöltünk, a nihil közepén, illetve a kisebbségi politizálás homokozójába zárva, mit kezdjünk velük? Van két elnökjelölt-jelöltünk, és mindketten Izsák Balázs és eszelős, akarom mondani eszentés, autonómiázásának megtámogatására készülnek, esztelenül és cinikusan – egyikük máris „kétoldalú tárgyalásokat folytatott” (sic!) az operetthuszárral, a másik még erre sem volt képes, sunyít, mint béka a csalánosban –, talán az értékes utasításokra várnak, felváltva, hol Bukarestből, hol Budapestről, hol meg Sepsiszentgyörgyről. A vezéreknek biztosan van véleményük a zajló dolgokról, legfennebb maguk sem értenek egyet azzal, és végképp nem áll szándékukban megosztani velünk. Pedig, állítólag, mindkét jelölt-jelölt azért indul az elnök-választáson, hogy megmutassa magát, és programját, hogy irányt mutasson, hogy mi mezei halandók is megtudjuk, merre van az előre, mi itt a teendő? Vagy legalábbis felvázolják, hogy mi lenne ha, egyszer végre megmutathatnánk, hogy „hogyan is célozunk mi”, ha elnökünk lenne? A csend és mellébeszélés viszont azt mutatja meg, hogy a rommagyar politika hijával van mindenféle szakmai tudásnak és arra alapozott gyakorlatnak, fejjel a homokban vegetál, vagy még pontosabban arccal a zsákutca végén magasodó falnak rohan, mindenestől. Sem valamiféle összefogott és alkalmazható világképet, sem olyan nyelvezetet, értelmezési keretet nem képes nyújtani, melynek alapján a világ megérthető/megélhető lenne a hétköznapi emberek számára. Sőt napirend kijelölő funkciójáról is lemondott, önmagába roskadt! A néma implózió megtörtént, a közéletet és az arra kiváncsi közönséget képtelen eligazítani, hát még utat mutatni az, ami, a rommagyar politikai mezőny és aktorok helyén tátong; az üres mélység, mélyen hallgat: sem a szélesebb politikai mezőny vagy a kormányzás, sem az elnökválasztások országos tétjei, sem a rommagyar-magyar viszony alakulása, sem a székely-roma feszültségek, sem a gazdasági, kulturális, stb. helyzet kérdései nem kerülnek napirendre, még csak nem is nyilatkoznak róluk megfáradt vezéreink, inkább autonómiázgatnak, tehát vegetálnak! Talán temetni készülnek a valamelyest is önálló rommagyar politikát, mely élt ugyan 25 évet, de mint látszik hiába, az autonómiázás fekete lyuka nyomtalanul eltüntette, vagy legalábbis olyan zsákutcába vezette, melyben se előre, se hátra nincs tovább. Amikor két rommagyar elnök-jelölt is csupán egy harmadik, magát civil társadalmi kezdeményezésnek mondó, szervezet zavaros/tartalmatlan autonómia programját tűzi zászlajára, illetve még azt se, akkor tudható: a rommagyar politikum halott, ezer kilóméteres nyíltvízi úszásra készült, de a parti fövenyen megfulladt. Szilágyi Zsoltnak az EMNx autonómia-tervezeteinek a „román féllel való megvitatása” helyett, eddig csupán bilaterális (sic!) tanácskozásra tellett Izsák Balázzsal. Kelemen Hunor pedig, saját bemutatásra váró autonómia-tervezeteinek hiteltelenítésével kezdett kampányolni, mely tervezetekről kimondta: azoknak nincs realitása, magyarán pótcselekvések.
Abban persze a rossz médiastruktúrából származó újságírói tehetetlenségnek (vagy szakmai ismeretek hiányának, illetve a deprofesszionalizálódásnak) is van szerepe, hogy nem tudható, vajon mit gondolnak vezetőink/hivatásos politikusaink az Orbán-féle illiberális „talán nem is demokráciáról”, melyet volt szíves Tusványosfürdőn prezentálni? Vagy mi is megyünk „illiberálba”, még akkor is, ha ez sajátos viszonyaink közepette, teljességgel kontraproduktív? Megyünk az illiberális demokrácia fele, még akkor is, ha ez teljességgel ellentmond az autonómia-törekvéseknek? És közben észre sem vesszük, hogy a MOGYE-ügy tipikus példája az „illiberális demokrácia” gyakorlatának, magyarán a rosszul értelmezett, fékekkel és ellensúlyokkal, (értsd oktatási Törvénnyel és annak szigorú végrehajtásával!) meg nem támogatott „többség zsarnokságának”? Megoldható-e a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés, a liberális demokrácia ellenes, hagymázas kirohanásokkal, vagy éppen a nyugati közpolitikai gyakorlatokra, a multikulturalizmus elvárásaira és szervezési elveire való hivatkozással léphetnénk előbbre? Elfelejtettük, vagy csak gyávák vagyunk kimondani, hogy a határontúli magyarságnak liberális demokráciára és egyre szorosabb európai integrációra van szüksége, sőt esetenként a többségi elv kompenzálására, még pozitív diszkriminációra is, a kisebbséggel szembeni méltányosság és egyenlő esélyek kialakítása érdekében? Vagy elképzelhető-e a reális autonómia, a liberális demokrácia intézményrendszerén és politikai kultúráján kívül?
És végül, de nem utolsó sorban, vezetők vagy haszonélvezők azok a populista politikusok, akik nem tudnak útmutatással szolgálni egy olyan égető és robbanékony kérdésben, mint a magyarul beszélő, magukat magyarnak/székelynek mondó romákkal való kapcsolat? Vagy már annak is örvendenünk kell, ha politikusaink hallgatnak és nem állnak be a gyűlöletkeltést sugalmazó, illetve nyiltan kimondó uszítók kórusába? A Kézdiszentléleken eszkalálódó, de sokfele parázs alatt ízzó konfliktushelyzetben ugyanis arra lenne szükség, hogy higgadt és szakértelemmel felvértezett vezetők vegyék kézbe a konfliktuskezelést és oldják a feszültséget. Ehhez többek között arra lenne szükség, hogy segítsék egy olyan kezdeményezés megszerveződését – akár a motorosok és a helyi cigányság képviselőiből, együtt a helyhatósággal és a karhatalommal, stb. – amelyik monitorizálná és hitelénél fogva felügyelné/garantálná az eset korrekt és teljes kivizsgálását. Nem önbíráskodásra és további feszültségkeltésre, hanem az esetleges bűnösök felkutatására, és törvényes felelősségre vonására van szükség. Nem struccpolitikusokra és haszonélvezőkre, hanem a közösségek jogos elvárásainak, a biztonság, és a kölcsönös bizalom erősítése, stb. érdekében fellépő vezetők kellenének. A feszültségek legfőbb oka, a közös jövőkép hiánya, a létbizonytalanság és az abból fakadó stressz, ezért nem autonómiázni kellene, hanem olyan jövőtervekkel előállni, a helyi közösség(ek) szintjén is, mely integrálja az egész közösséget. Nem etnikai alapú áthídalhatatlan árkokat kellene ásni, sem többség és kisebbség, sem egyik vagy másik kisebbségi közösség határán, hanem mentalitásokat megváltoztatni, előítéleteket leépíteni, stb. Csakhogy ehhez hiteles vezetőkre lenne szükség, és ilyenek nincsenek a hét határon – ja, bajszos vezéreink lovagolgatni vannak, határt kerülni, és szemellenzővel, kötőféken vezetett loháton, nagy peckesen ki, meg bevonulni. Meddig tűrjük, sőt meddig támogatjuk még?


2014/08/12

Elnöknek lenni, vagy nem lenni

Elnöknek lenni, vagy nem lenni

Ha minden igaz, akkor immár 13-ra emelkedett az elnökjelölt-jelöltek száma[i], azzal, hogy Szilágyi Zsolt, EMNP-s alelnök, volt parlamenti képviselő, a Magyarországon EP Fidesz-mandátumot szerzett Tőkés irodavezetője, elnökválasztásokon való részvételi szándékát jelezte. És ezzel egyben meg van az esélye annak, hogy prömierben, két magyar jelölt is versenyezzen, egy esélytelen, de alkalom adtán érdekes párharcot és kampányt ígérő választási eljárás keretében. Kizárt, hogy elnökké válasszák akármelyiküket is, de – mint maguk mondják – legalább megjeleníthetik a rommagyar szavazók „akaratát”, illetve elmondhatják a saját és pártjuk politikai krédóját, ez pedig nem fog elnöki mandátumot hozni, de azért ... király. A rommagyar jelöltek (ha ketten lesznek) tétjei tehát, nem a „fő úton”, az elnökké való választásban, illetve a rommagyar szavazatok értékesülésében jelenik meg (erre most már tényleg semmi esély, ki mit is árulhatna a második fordulót megelőzően, különösen ha – amint nagy valószínűséggel történni fog – a kettejükre leadott összavazatok aránya sem fogja kitenni a rommagyar szavazók arányát, a távolmaradás, illetve a más, rechte esélyesebb, jelöltekre való átszavazások okán), hanem a belső erőviszonyok lemérésében fog jelentkezni. Kettejük párharca, már az alaphangok leütésétől kezdve, egyfajta szimbolikus „posztideológiai”, vagy „ideológiamentes” térben fog zajlani[ii], hiszen ugyanannak, a szavakban jobboldali, konzervatív és keresztény (sic!), populáris pártcsaládnak a tagja az RMDSz, és az EMNP, baloldali, vagy pláne liberális eszmék felvállalásáról (az idei tusványost követően), meg szó sem lehet, egyikük esetében sem. Problémás ez a posztideológiai politikafelfogás, mert az a szükkeblű nézet, miszerint az ideológia torz és leegyszerűsítő, esetleg nem tudományos,  leképeződése a valóságnak, halott lenne, tévútra vezeti a politikai aktorokat, és tartalmatlanná, személyeskedővé, érdektelenné teszi a politikai diskurzusokat, meg magát az így kijelölt politikai  napirendet. Létezhetetlen, hogy érdemi politikai élet fejlődjön ki ideológiák, sőt a jövőre vonatkozó változtatási szándékot és célkitűzésrendszert motiváló, és egyben mozgosító utópiák nélkül. Az ideológia, mint működő rendszer nemcsak a szűken vett politikai tevékenységben játszik központi szerepet, hanem Clifford Geertzel szólva, funkciója ettől jóval szélesebb, önmagában is egy egész „kulturális rendszer”; és bár többnyire, tartalmát tekintve, sablonos válaszokat és reakciókat tartalmaz a társadalmi szerepek közötti sablonos feszültségekre, szimbolikus (cselekvés) voltánál fogva orientáló jellegű is: „Az ideológia funkciója egy autonóm politika/i mezőny/ lehetővé tétele”, mely egyben orientatív, azaz modell jellegű is[iii]. Az ideológia viszont utópiát, utópikus tettet „vezet be”: ennyiben az utópia megvalósult ideológia (és persze az ideológia vége) lenne, ha bekövetkez(het)ne, a legradikálisabb tett, a „világ” és „nem világ” határainak újrarajzolása[iv]. Az ideológiának – lényegét tekintve – nincs is egyes száma, csak többes számban hiteles, hiszen éppen azokat az érdekellentéteket fejezi ki, amelyek a különféle társadalmi osztályok, rétegek, csoportok, stb. között feszülnek. Az oly sokat hangoztatott pusztán verbális (mégpedig egyre egyszólamúbb dallamként, ugyanabból a kottából előadott) „autonómia-diskurzus”, azért nem lehet ideológia, mert kizárólagos. T.i. nem, hogy más fogalomrendszerben előadott, illetve másképpen elképzelt cselekvési program nincs a rommagyar politikai szcénán, de ilyennek a puszta felvetése is eretnekségnek, ha nem egyenesen árulásnak számít, a rosszul strukturált politikai mezőnyben[v]. Az autonómiázás így álideológia, mely nem vezet semmiféle ígéret földjére, megmerevedett toposz: igazi vadászat helyett, agyaggalamb lövészet, „szájkaraté”, a politikai küzdelem szimulákruma. Mindezt a visszájáról mondja el Kelemen Hunor, a szövetség potenciális államelnök-jelöltje, amikor – a politikai kommunikáció szabályait negligálva – azt fejtegeti, hogy az autonómia-tervezetnek, melyet szervezete éppen lanszírozni fog (sőt ezt már egy másik párttal is egyeztetett!) „a jelenlegi alkotmányos keretek között nincs realitása”. Ezzel egyúttal hitelteleníti is kampányának alapüzenetét: autonómiázom mondja, mert muszáj, mert a rommagyar politikai diskurzusok kerete, és rendje ezt kötelezővé teszi. De hinni magam sem hiszek benne, azért csak  gyertek mozgosuljatok és szavazzatok rám, egy amúgy is esélytelen választási eljárás keretében – üzeni a vezér. A felállásból, azért, hogy mindkét jelölt kijelölje és elfoglalja potenciális térfelét a politikai palettán, ettől radikálisabb, értsd még kevésbé megvalósítható, és még hiteltelenebb autonómiázással fog fellépni, minden valószínűség szerint, Szilágyi Zsolt. Ő annál is könnyebben teheti ezt, mert nincs egzisztenciálisan és hatalmi ambíciói által sem hozzákapcsolva a jelenlegi választás rejtett tétjéhez, mint Kelemen. Ez utóbbi politikai létéért küzd, a szó legszorosabb értelmében, ha veszít elveszíti pártelnöki funkcióját (még hamarabb, mint gondolnánk, és az sem világos –  helyzeténél fogva – hol húzódik a határ a politikai siker és a kudarc között?), ha nem vall kudarcot (akármit is jelentsen ez), faramuci helyzetéből következően, legjobb esetben is pusztán megőrizheti azt. A szövetségi elnök sajátmagát szorította sarokba, egyfelől, amikor vélt skizofrén helyzetére való tekintettel lemondott miniszterelnök-helyettesi pozíciójáról, válságot idézve elő, no nem a koalícióban (ahol nem mellesleg zsarolási képessége erősen megcsappant), hanem a szövetségben. Másodszor, amikor nem volt képes kineveztetni saját jelöltjét a kulturális miniszteri és miniszterelnök-helyettesi posztra[vi]. Ezért a szövetség jelöltje számára az elnökválasztás tétje politikai értelemben, élet-halál kérdés, rossz szereplés esetén szinte biztosan elzavarják a szövetség éléről. Ez önmagában nem is lenne gond, hiszen személyes karizma, autoritás hiányában, „gyengekezű” elnökként, eddig silány kötéltáncot járt a belső és külső „ellenséges erők” közé kifeszített vékony kötélen, a tét a szövetség viszonylagos autonómiájának megörzése – és ebben talán hellyel-közzel „jól” teljesített az elnök, és főként a mögötte álló érdekcsoport – illetve a magyar kormánypártoknak való teljes alárendelése, kiszolgáltatása. Az elhibázott autonómiázás (úgy is, mint egy részleges, csupán Székelyföldre koncentráló, és „külső forrásból” jövő tartalmatlan projekt) és inkonzisztens politizálás, a sodródás, valamint a szövetség belső demokrácia-deficitje, stb. addig fokozódott, hogy önálló döntéshozó képessége, ma a Kelemen Hunor kötél-, illetve pávatáncán múlik: drukkolhatunk neki, de kilátásaink finoman fogalmazva sem rózsásak!




[i] A puszta bejelentésen túl, még mindeniküknek hátra van egy nem lényegtelen próbatétel, a kétszázezer támogató aláírás összegyűjtése, szűk 6 hét alatt! Meggyőződésem, hogy nem mindenkinek fog sikerülni.
[ii] A harsány „ideológiamentesség ideológiája” dívik nálunk, olyasmi ez, mint a politikamentes politizálás, mely  mindközönségesen nem több, mint contradictio in adjecto, azaz abszurdum: a hiperreálissá tett politikai szcéna szimulákrum jellegének markere.
[iii] Az ideológiáknak pozitív felfogását adja, a neves antropológus, Clifford Geertz, amikor a keletkezésük körülményeiről, és a definíciós vitákról a funkciók elemzésének irányába viszi az ideológiakritikát, feltárva, hogy az ideológiák, mint szükségszerű kulturális rendszerek (is) működnek. (Cl.Geertz, Az értelmezés hatalma, Századvég, Bp. 22-63 pp.).
[iv] Lásd. Karl Mannheim, Ideológia és utópia, Atlantisz, Bp. 1996.
[v] Márpedig ilyen alternatív, sőt horribile dictu, működőképes autonómia-projekt létezett az RMDSz történetében. Ugyanis az 1993-ban elindított reform – az „állam az államban” modell, ha még emlékszünk rá – éppen azokat a buktatókat kerülte volna el, ha el nem szabotálják (ezért felelősségük azóta is van a még köztünk lévő vezéreknek, a fellelősségre vonás pedig igencsak fájdalmas lesz, no nem személyesen számukra, hanem kolletíven fogunk ezért nagy árat fizetni!), amelyeket a jelenlegi „autonómiázás” képtelen megkerülni. Egyfelől intézményes autonómiát ígért, mégpedig a belső liberális demokrácia működtetése (belső választások, a hatalom átörökítésének demokratikus szabályok szerinti megvalósítása) által stabizilált intézményi keretben, úgy, hogy nem csak egy régiót, hanem a teljes rommagyarságot tekintette az autonómia szubjektumának. Másfelől pedig, a többi romániai és magyarországi párttal való „egyenlő közelségtartás” révén külső stabilitást ígért, a mindenkori román és a mindenkori magyar kormányoktól való viszonylagosan független, önálló döntéshozatalt. Ehhez képest a mai autonómiázás jelentős regressziót fejez ki, egyben az értelmiségi holdudvar leépülését, a nyilvános viták, a közös gondolkodás elmaradását, demokrácia-deficitet, regionális ellentétek felélesztését, külső hatalmi gócpontoknak való kényszerű alárendelődést stb., stb., gerjeszt: egyszóval, a minőségi (good governance) vezetés és helyes reprezentáció (correct representation) esélyének potenciális lenullázását képviseli.
[vi] A szövetségi elnök most meg azzal kísérletezik, hogy „viszakuncsorogja magát” a lemondását megelőző pozícióba, delegitimálva előző döntését, inkonzisztensé téve egész politikusi habitusát!

2014/08/05

Nemzeti illiberál határontúliaknak

Nemzeti illiberál határontúliaknak (avagy a szomszéd kecskéje is elpusztítandó)

Az értelmes beszéd, és a szótértés feltétele, hogy ugyanazon szövegben vagy kontextusban a használt szavak és kifejezések megőrizzék jelentésüket egyébként semmilyen beszédről, illetve szövegről nem dönthető el, hogy igaz vagy hamis, hogy logikus gondolkodás, tudatos manipuláció, vagy egy zavaros elme téves megnyilvánulása. A klasszikus logika jelzett alaptétele nem csak a tusványoson elhangzott Orbán-beszéd csúsztatásos, utópisztikus, pontosabban negatív utópiát, azaz disztópiát[i], vázoló szövegében lett felrúgva. Orbán egy megkeseredett és zavaros elméjű önjelölt, autodidakta filozófus töredezett, és elsősorban kognitív manipulációra építő, „tisztességtelen”[ii] szövegét harsogta a tusványosi napsütésbe. Mégpedig úgy, hogy diagnózisszerű meglátásait beszéde végén teljességgel relativizálta, mondván, hogy „bármi megtörténhet” és ezt a bármit definiálni sem lehet. Közben a – nyilvánvaló hamis állítások és elnagyolt, ki nem fejtett féligazságok – összefércelését egy fogalmi csúsztatással, a liberalizmus kettős jelentésével, próbálta megoldani, s mivel lelepleződött, egyértelműen kevés sikerrel tette. A vezér liberális demokráciát (értsd, alkotmányos-, nyugati típusú demokráciát és a fékek és ellensúlyok kiterjedt rendszerére épülő politikai társadalom modelljét) felrúgó, annak leépítését, visszafejlesztését, „konzervatív forradalmat” meghirdető fantazmagórikus, ellentmondásos és vészjósló szövegének árnyékában, egy kisebb formátúmú demagóg is előadta ellentmondásos és tartalmatlan, de mindenben etno-nacionalista megalapozású, kétes szövegét. Az Orbán által felépítendő illiberális állam határontúli politikai célkitűzéseit pedig egy kutatás nélküli kutató, hozzáértés nélküli „szakpolitikus” adta elő. Szász Jenő – és fantomintézetének – coming out-ja ugyan nem került a közbeszéd fókuszába, hiszen amit mond, messze nem annyira lélegzetelállító, mint Orbán retrográd és autoritér víziója. Azért érdemes megállni és röviden reflektálni a felvetett fantom-tervezetekre (”tervdokumentumokra”) az orbáni illiberális demokrácia határontúliakra való alkalmazásának vázolt elképzeléseire. Az elbeszélt „dokumentum” kiindulópontja, első, sőt legfontosabb tartópillére részben (ál)teológiai, részben pedig Trianon történelmi-politikai tényének, a fenálló rendnek, a teljes tagadása, illetve figyelmen kívül hagyása: egy szinte tökéletesen autista szöveg, százszázalékosan érzelmi manipulációs kísérlet[iii]. Második tartópillér az illiberális demokrácia exportja, az einstandolás, a meglévő sokféle határontúli magyar intézmény autonómiájának hálózatosítás útján való felszámolása, és Budapestnek való alárendelése,  (pontosabban Orbán kénye-kedvének való[iv]) kiszolgáltatása, egy posztkolonialista gesztus, és cselekvési program alapján. Először azt mondja Szász Jenő, hogy „Isten a Kárpát-medencét a magyarokra bízta” (sic!), tehát előjogaink, szupremáciánk, stb. e régió fölött egyenesen isteni eredetű; viszonyulásunk ehhez a kijelentéshez, nem szabad logikai, vagy kételkedő legyen, csupán fundamentalista módon értelemezett teológiai: „higgy és ne kutass”![v] Aztán a hittételből következik az egyik központi nyelvújító fogalom a „Kárpát-haza”, mely „A Kárpát-medence történelmi-földrajzi-természeti egységének nemzeti integrációs célterülete a koncepció alapján a Kárpát-haza, mely a magyarok által lakott területeket jelenti.” A definíció csak alulértetten utal a területi revizionizmus gondolatára, illetve célkitűzésére, valójában tagadja Trianont, és a fenálló  geopolitikai rendet; „imperiálisan magyar” nemzeti, valamint etnikai és területi integrációról beszél, azt állítja, hogy a Kárpát-medence magyarok által (is) lakott területei mind egyformán „magyar föld”-nek minősülnek, szelektív („birodalmi-nemzeti”) integrálásának nem lehetnek geopolitikai akadályai, hiszen „isteni juss” voltuk megkérdőjelezhetetlen. A valóságtól elrugaszkodott gondolat megvalósíthatóságának a vezető szerint, egyetlen korlátja van, mégpedig a gazdasági/etnikai/területi integrációhoz rendelhető anyagi források hiánya. Erre viszont van egy „balkánian cseles” megoldási javaslata, mégpedig „a magyar uniós források de jure transznacionális, de facto magyar-magyar fejlesztési projektek támogatására történő lehívása.” Annak  vagyunk tanúi, hogy egy nagyszabásúnak mondott nemzetstratégiai tervet egy balkáni, illetve bukaresti típusú „smekkerségre”, szabálytalan pénzügyi manöverre, trükközésre akar alapozni a magyar kormány felelőse! Kérdés persze, hogy a „magyar mutyi” működhet-e a teljes Kárpát-medencei környezetben és főként exportálható-e európai színtre? A közös infrastruktúra fejlesztésére szánt uniós forrásoknak „patrióta fejlesztési célokra” való eltérítése valószerűtlen, sőt ennek puszta felemlítése is az illiberális, európaellenes politika velejárója. Ahogy a kutatásban teljességgel járatlan „nagy kutató”, még nagyobb példaképe mondaná, „bármi megtörténhet”, én mégis valószerűtlennek ítélem egy ilyen forgatókönyv megvalósulását, a realitásoktól elrugaszkodott azok ellenében kialakított tervezet (ígéretének) értéke a nullához közelít, felelős emberek megtévesztésére alkalmatlan építmény.
Azután az újonnan meghírdetett autokratikus, illiberális állam orbáni-rendszere szerint mindenféle intézményi autonómia nemcsak felszámolandó, hanem egyenesen vörös posztó (lásd az NGO-k „elenséges ügynökségekké” nyilvánítása): több, mint négy éve folyik és minden területre kiterjed a Fidesz kormány einstandolási politikája, a magánnyugdíjalapoktól a kulturális és oktatási, stb. intézmények önállóságának, szabad döntéshozó mechanizmusainak felszámolásával.  Egyenes folyománya ennek a határontúli politikában a „Kárpát-haza” (sic!), Budapest központtal való „behálózatosítása” („Összefüggő Kárpát-medencei magyar hálózatokat szeretne kiépíteni Szász Jenő, a Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének vezetője…. /és/ Világossá tette, hogy úgy gondolja: a külhoni magyarság számára csak Budapestről lehet őszinte jövőképet felvázolni…”), a határontúli többé-kevésbé autonóm intézményi rendszer einstandolása. Ez a kormány valódi célja, erre szánta a nagy kalap pénzt, ez lebeg a szeme előtt. Ezért illúziót kerget, aki azt gondolja a Fidesz és a vezér az autonómia-harc mögé áll. Nem, Orbán és hatalmi gépezete „hálózatosítani” akar, ami, ha sikerül mindenféle autonómiát gyökereinél akadályozna meg! A Fidesz határontúli politikájának lényege a posztkoloniális magatartás, a magyar államot, mint volt gyarmattartót tételezi és ilyenként áll szándékában maga alá rendelni az összes határontúli intézményt, de még kulturális/tudományos, stb. megvalósítást is! A határontúliak vonatkozásában ez a NER lényege, és erre hivatott az NSKI, ezt – Orbán árnyékában – már nem is titkolja az új intézet vezére, az orbáni „bármi” ezzel a határontúli politikában is be lett jelentve!










[i] Orbán tusványosi beszédét disztópiaként felfogva sem hoz semmi újat, a nyugati világ hanyatlása évszázados téma (Nem állítom, hogy Oswald Spengler vonatkozó fejtegetései, esetleg "cezarizmusa", közismertek lennének, bár ismeretlenben is gyakran hivatkoznak rá), mint ahogy a „konzervatív forradalom” (ami Nota Bene, nem a nácizmus, hanem annak kezdeti változata, mely antiszemitizmustól és fajelmélettől mentes) közismert fogalom. Orbán ugyan nem nevesíti előadásában, hogy milyen néven ismert az általa elkövetni készülő projekt, de mindenki számára világos lehet, hogy „konzervatív forradalmat” akar:  „szabadság helyett a kötődéseket, az egyén helyett a közösségeket, a szétszakítottság helyett az egységet részesíti előnyben” (Armin Mohler), és jellemző rá  a demokrácia- és liberalizmuskritika, a birodalmi nacionalizmus, az arisztokratizmus, és egyfajta klerikális konzervativizmus.
[ii] Tellér Gyula szövegének számos eleme fellelhető a beszédben, többek között az a tisztességtelen álhivatkozás is, melyet a liberalizmus – mint ideológia – ostorozására használ. A tanácsadó zavaros gondolatmenete és tartalmatlan manipulatív kinyilatkoztatásai nem újszerűek (meglehet éppen ezekért a „megalvadt”, vagy értelmetlen gumifogalmakért, és nyelvújító kísérletek okán lehet tanácsadó), ha csak maga mondaná nem lennének föltűnőek, figyelemre méltóak sem. Meglepő viszont, hogy lassan-lassan egy egész érdekelt és elkötelezett „gondolkodói iskola” tesz úgy, mintha logika, sőt valóságismeret rejtőzne a megszállot tanácsadó nyelvújító kísérletei mögött. Mert az tényleg nehezen emészthető, hogy Schöpflin György ne értse a „liberális demokrácia” meghonosodott értelmét, hogy ő is, akárcsak elvtársai (Lánczi, Mráz, Székely István, stb.), úgy tegyenek „mintha” egy programatikus politikusi szövegben lényegtelen lenne, hogy éppen az európai értékrend megtagadását vázolja, módszeresen beillesztve abba a kontextusba hogy sikeres államok egytől egyig az „illiberális demokráciák” „vagy tán nem is egészen demokráciák”, melyek ráadásul modellként követendők.
[iii] A kognitív manipuláció hamis szillogizmusok által igyekszik elérni célját, az érzelmi manipuláció a kifejtett véleményt, olyan érzelmekkel mossa össze, melyek között nincsen valós kapcsolat (Philippe Breton).
[iv] Kiváncsi lennék, hogy egy esetleges (persze ma még valószerűtlen) kormányváltást követően hogyan változnának az einstandolási szándékok, és ki kiáltana elsőként autonómiáért?
[v] Az érdekesség kedvéért említem meg újra, hogy a kijelentő maga, egy államilag finanszírozott Nemzetstratégiai Kutatóintézet kinevezett vezetője!