2015/04/28

Politikai after party



Politikai after party

Minden csoda 3 napig tart, és az egyre szűk látókörűbb rommagyar politikai marketing ezt a három napot igyekezett „felépíteni” és (mosóporként) eladni, de a dolog ettől lényegesen bonyolultabb. Hiszen a politikai kommunikációnak még a mediatizált világban is vannak korlátai, a látvány ugyanis nem minden, mert vannak az állampolgárok közötti kommunikációnak, olyan színterei és közvetlen érintkezési formái (diszkurzív megnyilvánulásai), mely kívül esik a mediatizált téren: a civiltársadalmi, a családi, vagy magán jellegű beszélgetéseket a politikai kommunikáció, a médiapolitizálás fő sodra el sem éri, a politikai marketing pedig, tegyük rögtön hozzá a legnagyobb szerencsénkre, semmilyen formában nem kontrollálja. Magyarán, ha a politikusok és médiabeli szóvívőik egyre gyakrabban válnak saját kommunikációs sémáik áldozatául, azaz maguk is elhiszik amit mondanak, életszerűnek érzik azt, és elfeledkeznek arról, hogy valójában csak jól hangzó politikai szlogeneket és kommunikációs paneleket mondanak fel az általuk képzelt valóságról, mindig van egy „alsónézet”, a választók, a civil társadalom szempontja, mely fölülbírálja a politikusok performanszát. Ezért a túlzott bizalom (és önbizalom), ami a politikai kommunikáció és a médiatér birtoklásával kapcsolatban kialakult indokolatlan: hosszú távon, nem lehet a csődöt sikerként kommunikálni, az úttévesztést és a politikai árulást meg annál kevésbé.  A politikai marketing, hatásában igencsak behatárolt, és egyszeri alkalomra előregyártott „termékeinek” szavatossági ideje záros: lehet szépíteni a dolgokon – olyasmi ez, mint a nagyon rossz hírt „kíméletesen közölni”, és ennyiben enyhíteni brutális hatását, vagy a kíméletes elhallgatás is működik egy darabig – de aztán szembetalálja magát a „nyers-, és/vagy rögvalósággal” és a varázs elpárolog, kiderül a tartalom, amit átkölteni és megmásítani, illetve elhallgatni akartak. (Ezekben az informális terekben a véleménnyílvánítás gyakran politikai passzivitásban jelentkezik, illetve abban a magatartásban, amit a legjobban a kínai mondás illusztrál: a paraszt földig hajol a császári menet láttán, de halkan azért fingik egy jó büdöset!)
A pusztán látványért megtartott, azaz a jól kommunikálható és mindenféle problémát elhallgató politikai megmozdulás tipikus példája lehetne az RMDSz 12. Kongresszusa (melyet a politikai marketing összemosott a szövetgség fennállásának 25. Évfordulójával is – növelve a látványelemek és kellékek arzenálját, és valóságot elfedő potenciálját), mely semmiféle reális kérdéssel, dilemmával, stb., nem nézett szembe. Pusztán megtévesztő manőverek és üresjáratú beszédek erdeje mögé igyekezett rejteni a fákat, a választópolgárokat, a rommagyar közösséget, minden reális gondjával, bajával együtt. Hasonló ez ahhoz, amikor egy hosszabb ideje kocsmában ülő ember felemelt mutatóújjal szóra emelkedik és minden lehető módon felhívja magára a figyelmet, s aztán világra szóló kinyílatkoztatás helyett, leroskad (szerencsés esetben a székére), anélkül, hogy bármi felfoghatót elmondana, marad a fölemelt újj gesztusa, a figyelmeztető jel, nem másra, mint a szóra emelkedő tudatmódosult állapotának, illumináltsági fokának jelzésére.
A kongresszust követően viszont előkerültek az igazi gondok, az újratervezés szükségességét jelző problémák némelyike – elismerés érte Székely Istvánnak, aki egy interjúban kezdett nyilvánosan szólni róluk – és amelyek tipikusan kongresszusi megvitatást, és sok esetben, döntést igényeltek volna. A főtitkár-helyettes (politológus, mintegy húsz éve a szövetség szakértője, tanácsadója), 8 pontban szól azokról a dolgokról, melyekről az éppen lecsengett látványkongresszus tartalmi részének szólnia kellett volna: anyanyelvű oktatás helyzete, regionális különbségek összeegyeztetése, nyelvi jogok problematikája, állami és kulturális intézmények átvilágítása, szakmai üzenetek lebontása és differenciált kommunikációja, a nagyvárosi szórványok helyzete, roma integráció, és fiatalítás. Nincs itt tér az összes általa felvetett kérdés kommentálására, csak jelzem, hogy egyfelől megalapozott diagnózisával a legtöbb téma kapcsán egyetértek, ami a megoldási javaslatokat, a szövetség politikájának tartalmát illeti, több ponton is vitáznék vele.
Elsősorban a regionálisan eltérő körülmények – etnikai arányok és viszonyok között élő – rommagyar közösségek kérdésköre tűnik aktuálisnak és ugyanakkor problematikusnak, a szövetség  jól felfogott érdekének, a szavazatmaximálás vonatkozásában is. A főtitkár-helyettes ki nem mondja ugyan, de mondandójából kiderül: az autonómiázás  a regionális különbségek összeegyeztetése, az egyensúly megteremtése ellenében hat. Túlhangsúlyozásával nem lehet megszólítani a rommagyarság mintegy felét, sőt más régiókban, az érdekek és a reálpolitikai célkitűzések róvására megy. Javaslat is elhangzik arra, hogy az autonómia kérdéskörét a Székelyföldi Önkormányzati Tanácshoz kell „kiszervezni”, annak a zászlajára kell fölírni és ott kell kezelni, tenni érte. Kifejtve az autonómiázás, mint központi tematizálás megbukott, folytathatatlan, viszont mint regionális követelmény és cselekvési program fontos szerepet kaphat a székelyföldi szervezetek keretében, ott mozgosító lehet és alkalomadtán – ha sikerül konkrét tartalommal megtölteni és nem csak a síoktatók különös státusára vonatkoztatni –, akár hatékony is lehet. A szövetség – központi szinten – ebben a kérdéskörben is az egyensúly megteremtéséért kell(ene), hogy föllépjen, az egyeztetés nem könnyű feladat, de alternatívája nincs.
A másik igen lényeges kérdéskör, mely minden más célkitűzéssel kapcsolatos, megjelenik minden témában, de intézményszervezési és fejlesztési, stb., kérdéseket is fölvet, az az új politikusgeneráció helyének, szerepének és intézményi integrálásának, stb., kérdésköre. És itt vissza kell kanyarodnom egyfelől a bevezetőben mondottakhoz, másfelől pedig egy kicsit a szövetség történetéhez is.
Az a politikai ténykedés, mely a kommunikációs képességekre és eszközökre alapozva, csak médiapolitizál és tartalmi/szakmai kérdéseket mellőz, egész generációkat képes félrevezetni. T.i. a politika nem csak marketing tevékenység, hanem minden esetben a gyakorlati, problémamegoldó jelentőség mellett, szimbolikus jelentőséggel is bír, minden politikai cselekedet, érzelmileg köt, és követendő, vagy elvetendő modellként működik (Murray Edelman), vagyis szocializációs tényezőként hat a következő politikusgenerációra.  Az 1996-os első kormányra kerülést követően viszont a szövetség, mintha elfelejtette volna mi a tartalma a kisebbségi politizálásnak, miért, és főként hogy kiért is minden erőfeszítés, és ezzel párhuzamosan sajátos zsákmányszerzési és hatalmi ambíciókkal helyettesítette be az eredeti politikai közösséget, akinek érdekében kilencven után elindult a politizálás. (Csúnyán mondva, egyféle cinikus Pareton átvezetett machiavellizmus lett az ideál), a zsákmánypolitizálás alig rejtett formái váltották fel a közösségi érdekre alapozott értékpolitizálást, ami csupán a politikai kommunikáció szintjén maradt meg: ma egyet mondanak és mást cselekednek a politikusaink, a politikai témák szinte mindegyikét tekintve, és innen a bizalomvesztés irányukban. Ráadásul a kapukat döngeti az az új generáció, aki számára – szocializációs hátteréből következően – a politizálás már csupán ezt a kettős beszédet, annak kommunikálását jelenti. Az egyik központi kérdés, megítélésem szerint, és minden bizonnyal vitára érdemes, hogy a kitűzött célok mindenike a generációváltással (is) kapcsolatos, és a választók fele fordulás, az odafigyelés, sőt horribile dictum az “alázat” (LoL???), a közszolgálatiság, stb., pontosabban az ezekben megmutatkozó deficit, mind ezen a területen keletkezett. A kép legfontosabb eleme, hogy (éppen Székely Istvánnal az élen) jó tíz éve egy cinikus és valóságtól elrugaszkodott politológus különítmény mondja: professzionalizálódni a politikában, cinikus és öncélú, valamint a pórnépet negligáló, stb., zsákmányszerző ténykedést jelenti. Az ezen szocializálódott, most pozícióba kerülő (az altípusai igen ismertek lehetnek az anyaországból, hadd ne említsek neveket, de a nálunk Porsche-n furikázó politikuscsemete nehezen fog szót érteni a generációjával, akinek a napi megélhetés gond, és aki csak az elvándorlásban lát perspektívát, ez ilyen egyszerű) politikus-gárdával ezért, szinte elképzelhetetlen az újratervezés, és főként a kivitelezés sikere.
Nos, ha a szövetség és szakértői részletesen kielemeznék és dokumentumokba foglalnák, esetleg alternatívákat vázolnának a kongresszus után fölmerült (illetve nyilvánosságra került) témákban, aztán előzetes társadalmi vitára bocsájtanák azokat, stb., talán érdemes lenne egy valódi kongresszust tartani, mely tartalmi kérdésekben vitázik és dönt. Addig minden csak afféle politikai after party: esetleg kellemes, de leginkább csak levezető pótcselekvés, miközben minden marad a régiben.


2015/04/21

Végső újratervezés



Végső újratervezés
(Egy iránytűt, azaz műhold-kapcsolatát vesztett GPS kalandjai politikaországgal – Happy redesigning!)

Szinte elejétől végéig élőben néztem azt a politikai paródiát (a kifejezést Murray Edelman által adott értelemben használom itt: „A politikai szcéna mindenki számára, többféle modell paródiája, melyek mindig fenyegetőek.”), amit az RMDSz 12. Kongresszusa  címen adtak elő a múlt hét péntekjén-szombatján, és elmondhatom: okosabb ugyan nem lettem, de roppant mód megnőtt bennem a pánik afölött, hogy még az a kevés valóság-, és közjó iránti elkötelezettség is végképp elenyészett, amit politikusoknál eddig föltételeztem. A paródia ugyanis a reality-, illetve a Truman-show, olyanféle keverékének benyomását keltette (Baudrillard szimulákrum fogalmát már csak az iránta érzett tisztelet miatt sem használom az esetre), amit B-kategóriás tv-csatornák délutáni adásban közvetítenek, és amit legfennebb könnyű csevely, kötés-horgolás, vagy nappaliban szunyókálás közben fogyaszt a nagyérdemű. Senki nem mondott – lényegében – semmit, azt viszont nagyon hosszan és horkolós unalmasan tette. Borgest idézve és parafrazálva, amit elmondtak az „mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség” volt, anélkül, hogy „egy értelemes sor, vagy pontos hír” elhangzott volna.
És mivel semmi figyelemreméltó el nem hangzott sem a hosszú üdvözlő beszédekben, sem a beszámolókban, sem pedig a hozzászólásokban, politikai vita pedig végképp nem volt, az emberben elsőre fölmerül a kérdés, mi az amit ilyen sok ünneplőbe öltözött ember, ilyen hosszan, ELHALLGATNI összejött? Ezért én itt a kudarc ünnepélyes elhallgatásának, valamint szőnyeg alá söprésének technikáit, illetve az éppen csak kiolvasható, de megbízható, jeleit igyekszem vázolni. Úgyhogy ez itt az ÁLCÁZÁS-TECHNIKA (camouflage) értelmezésének kísérlete, mivel ami elhangzott érdektelen, az el nem hangzottakat és a ki-, valamint elszólásokat igyekszem interpretálni, ez viszont nem minden érdek nélkül való.
Kezdjem az elején, a kongresszust, minden bizonnyal politikai tanácsadók (spin doctors) elképzelésének megfelelően, úgy hírdették meg, hogy a 25. éves jubileum emelkedettségével, ünnepélyességével mosták össze (amit mellesleg múlt december óta ünnepelnek/ünnepeltetnek ahol, és amikor csak lehet), az „újratervezést”, hogy ez utóbbi fogalom inkonzisztenciáját, ürességét, fölülírják és a kritikai fölszólamlásoknak elejét vegyék. Az ülés ezen napirendjéhez igazodtak a bel-, és külföldi meghívottak, akik egytől egyig gátlástalan és kritikátlan, zengzetes ódákat adtak elő, az „elmúlthuszonötév” harci sikereinek fölemlegetésével.
Aztán az emelkedett hangulatnak megfelelően (volt aki  dijátadás közepette sokadszorra hullajtott vizilókönnyeket – pedig már megszokhatta volna, hogy immár örök kitűntetett) az elnöki beszámoló színtiszta önfényezés lett, hiszen végképp nem szólt az elmúlt 2 (vagy 4, ez sem világos, hiszen 2 éve is volt kongresszus, és ott már beszámolt az azelőtti 2 évről – de ne kekeckedjünk: ahogy tetszik!) év kudarcairól[i], botlásairól, veszteségeiről, rossz döntéseiről, ellentmondásos üzeneteiről, korrupciós botrányairól[ii], stb.
Minden esetre igen figyelemreméltó, továbbá izzadságszagú erőfeszítés folyt – véleményem szerint csekély sikerrel -, hogy a kongresszus a sajátmaga választotta mottóval megbírkozzék, és hogy eltakarja annak tartalmatlanságát. Szinte minden hozzászóló (vita az nem volt) megpróbálta értelmezni az „újratervezés”-t. A legzavarosabb magyarázatfélével viszont, némi meglepetésre, a régi elnök Markó Béla szolgált[iii]. Az ex-nagyfőnök valami olyasmit fejtegetett, hogy nincs itt szükség semmiféle újratervezésre az RMDSz háza táján, hiszen a román demokrácia tévesztette el az utat (hogy most éppen miért ez a sötét diagnózis, amikor a korrupcióellenes fellépés nyomán egy kicsivel tisztább a kép, és bizakodóbb a nép, a politikai osztály és a demoktratikus intézmények viselt dolgainak leleplezésével kapcsolatban, stb., azt nem tudni), és ezért mégiscsak újra kell fogalmazni a célokat és eszközöket (hogy is írta Caragiale: „változtassunk megengedem, csak ne módosítsunk”). Ha jól értem, és jól értem, Markó az illiberális demokrácia (tudjuk hol, és tudjuk kinek kedves), a nem-demokratikus eszközök fele kacsingat, mégpedig áthárítva a felelősséget a román demokrácia kudarcára[iv]. Ez az újratervezés Budapestről sugallt egyik lehetséges – viszont elrejteni próbált – iránya jelenik meg, Semjén Zsoltnak a román mainstream politika fele elsütött, verbálisan keménykedő, követelésében is.
A kongresszus vezérszónokai beszédesen elhallgatják, illetve néhol szemérmesen utalnak csak az „autonómiázásra”, és a (kilencven százalékban dél-tiroli) statútum-tervezetre, és ehhez kapcsoltan a székelyföldi kiskirályok hallgatása (sem Borboly, aki csak üzent, sem Antal Árpád, sem Tamás Sándor nem tartott zengzetes beszédet, gyújtó erejű székelyföldiautonómiázással nem állt elő a kongresszuson), hogy úgy mondjam fülsiketítő csendet terített szét a kongresszus nagytermében. De beszédes, azaz szimbolikus jelentőségű lehet a székely zászlók hiánya is a kongresszusi képből. Nem kétlem, hogy az autonómiázás immel-ámmal, de folytatódni fog az „ünnep” elültével. Viszont egy dolog nagyon valószínű, az újratervezés új, esetleg közérthető és jól kommunikálható, az egész rommagyar közösség számára, stb. egyformán fontos és mozgósító témát nem fog hozni: ez az újratervezés lesz a végső, változó tartalmú és változó prioritásokon alapuló pótcselekvések, kétes értékű és értelmű, politikai manőverek következnek!
És ezzel eljutottam a kongresszus „munkálatainak” legfurább jelenségéhez, ahhoz ami számszerűsíthető és a legnagyobb elhallgatás, illetve álcázás: a részvételi és szavazási arányokhoz. Hadd ne térjek ki részletesen annak elemzésére, ami a belső demokratikus működés egyik legnagyobb hiányossága, ami a vita elmaradása mellett a leginkább jelzi, hogy a szövetség a demokratikus működés látszatára sem ad már, hiszen nem biztosított, sőt a helyszínen senki nem igényelte a titkos szavazás feltételeinek biztosítását, megtette ezt más[v]. Hanem a manipuláció non plus ultra-ja a szavazatok összeszámlálásakor és az eredmények bemutatásakor következett be. Történt ugyanis, hogy a kongresszus 778 hivatalosan delegált, tehát szavazati joggal rendelkező tagja közül, csupán 590-en járultak az urnákhoz Kelemen Hunor újraszavazásának alkalmából. Ami azt jelenti, hogy a jelöltek mintegy egynegyede el sem ment a kongresszusra, illetve nem vett részt a szavazáson (összehasonlításképpen az utolsó tisztújító nagyváradi kongresszuson a küldöttek 97%-a szavazott az elnökjelöltek valamelyikére). Eszerint Kelemen Hunor egyedüli jelölt az összes szavazatra jogosult küldött igen szavazatainak a 73%-át szerezte meg, amit a szavazatszámlálók játszi nagystílűséggel elfelejtettek közölni, és amire a jelenlevő nagyszámú sajtóképviselő, egyetlen kérdést sem pazarolt[vi]. És ez a jelenség a legbeszédesebb, a visszajáról és takarásból mutatja meg a diagnózist: ott tart a szervezet, hogy saját aktivistáinak egynegyede sem tartja fontosnak sem a kongresszust újratervezésestől, sem a régi/új elnök újraszavazását (választási lehetőség nem volt). Hát ezzel lehet számolni, innen lesz szép a bizalmi tőkét visszaépíteni, a jövőre esedékes választásokat sikeresen venni. Mit mondhatnék mást ezekután, mint „Boldog újratervezést, Hölgyeim és Uraim!”








[i] Többszőr kifejtettem az ezzel kapcsolatos véleményem, és részleteiben is elemeztem a krízist, többek között, és legutóbb, itt, meg itt.
[ii] A korrupciós botrányokról és egyáltalán az ellenük folyó aktuális föllépésről is közöltem elemzést, legutóbb például itt. A kongresszusnak még arra sem tellet, hogy legalább alapszabályzatba foglalja, hogy a következő választásokkor a korrupciós botrányba keveredett, meggyanúsított, följelentett, sőt már elítélt, stb.,  tisztségviselők, nem kerülhetnek listára! Rommagyar politikus korrupciója és egyéb bűncselekménye, kihágása (természetesen a redesigning jegyében) „magyar ügy”, és ezért a szövetség minden esetben szolidáris az elkövetővel!
[iii] Markó azt mondta kongresszusi felszólalásában, hogy „Első hallásra nem örültem annak, hogy kongresszusunk mottójául az újratervezést jelölték meg a szervezők, hiszen tetszetős ez a GPS-példa, de aki használt már műholdas navigációt, arra is emlékszik, hogy akkor jelenti be a kis szerkentyű az újratervezést, ha utat tévesztünk, esetleg elszáguldunk a letérő mellett, vagy nem vesszük észre a feljáratot. Márpedig az RMDSZ szerintem nem tévesztett utat. Viszont a romániai demokrácia igen. És ez sokkal súlyosabb, ezért van tényleg szükség a célok és eszközök újragondolására.” – nem olvastam még tőle hasonlóan zavaros három mondatot, ami bizony zavarodottságot is jelez, mégpedig az egész szövetségre jellemző zavarodottságot.
[iv] Önmagában is populista szólamnak, ha nem egyenesen demagógiának hat, hogy egy 25 éve parlamentben ülő, és ezidő alatt a leghosszabb ideig kormányon levő párt szimbolikus vezére, egyszercsak a demokrácia úttévesztéséről kezd beszélni, van ebben felelőssége csak éppen igyekszik szétkenni azt. Egyébként éppen a kongresszus fesztivista részében udvarolták körül és dícsérték szemközt a szövetséget, a mainstream román pártok képviselői, ezek szerint az úttévesztettek!
[v] Eckstein-Kovács Péter (ex-szenátor, ex-elnök jelölt, ex-elnöki tanácsadó) fb oldalán a következőket írta erről: „Torna. Egy tisztújító kongresszus csúcspontja az elnök megválasztása. Ez péntek este úgy zajlott le, hogy behoztak 3 szavazófülkét a színpadra, majd Molnár Zsolt megbízott névsorolvasó gépfegyversorozat ritmusban olvasta a küldöttek nevét. Esély se volt - igaz az elsőként szavazó tisztségviselők sem jártak elől jó példával - hogy mindenki bemenjen a fülkébe, legalább 2 másodpercre, amíg összehajtogatja szavazólapját -és ezzel titkosítja szavazatát. Gondolom, hogy az a néhány tíz küldött, aki bement a fülkébe rögtön gyanússá vált és félő, hogy fegyelmi elé fog nézni. Az újratervezés másik jelentős megnyilvánulása a hozzászólás cédulák elosztásának módja volt. Minden küldöttnek 15 másodperchez van joga és mióta a világ a világ az erre feljogosító cetlit a kajajeggyel együtt minden küldött megkapta a többi dokumentummal együtt. Az átszervezés jegyében, premierként, a megyei/területi elnökök osztották az alanyi jogon járó 15 másodperceket. Aki kért, az persze kapott cetlit, de a többség lemondott még arról a rongyos 15 másodpercről is. Sajnos, nem alakult ki vitának, vélemények ütköztetésének még a nyoma se a kongresszuson. Emlékszem egy szintén Kolozsváron megtartott kongresszusra, ahol reggel háromkor is zajlott a vita, a szavazás. Nem kívánok visszahozni elmúlt időket, de messze nem tartom normálisnak, hogy programmódosításnál, dokumentumok elfogadásánál ne nyissanak teret legalább egy általános vitára. Bő 700 küldött eljött tornászni Kolozsvárra: Ki van mellette (jobb kéz fel), Ki van ellene (jobb kéz leereszkedik), Ki tartózkodik (jobb kéz pihenő pozícióban marad). Szerintem meggondolkodtató, hogy 2013-ban, Csíkszeredában, bár egy tornaterem/sportcsarnok volt a színhelye a kongresszusnak, őszinte, kulturált vitának/együttgondolkodásnak voltunk részesei. Most, egy kultúrházban, úgy érzem, hogy inkább tornásztunk.
[vi] Mint ahogy azt sem tudjuk meg már soha a médiákból, hogy az elnök fő-fő sajtósa, egyáltalán megfordult-e a kongresszus helyszínén, vagy ez nem is fontos már. Éppen egy hete írtam: „az éles kérdés: van-e ma rommagyar média? Van-e olyan mediatikus tér, mely negyedik hatalmi ág lehetne, és ha nincs, akkor miért teszünk úgy, mintha lenne?”. Nos, a rommagyar médiák kongresszusi teljesítménye megerősít benne, nincs média, de valamiért továbbra is úgy teszünk mintha ....

2015/04/14

Médiakorrupció



Médiakorrupció

Megkettőződött a világunk, vagy legalábbis egyre inkább két tál tészta az, amit felénk közvetítenek, és az amit megtapasztalunk, amit interiorizálunk, aminek alapján, és elvárás horizontja mellett, nemcsak hétköznapi tudásunkat alakítjuk ki és származtatjuk át, hanem döntéseinket is meghozzuk, tájékozódunk és cselekszünk. Vannak egyfelől a tetszetős jelszavakból, kommunikációs klisékből előállított, mediatizált, ha úgy tetszik, kulisszákból épített valóságok, és vannak másfelől, a “rögnek” mondott, hétköznapi realitások, és adott a köztük egyre mélyülő árok, már-már szakadék, melynek a bizalmatlanság a megásója. A legalapvetőbb kérdés pedig az, hogy mennyiben tükrözhetik a médiák (megváltozott működési módozataik közepette) az ott megjelenő, leképezett, közvetített, avagy tükrözött valóság-képek a köznapi, azaz elsődleges, vagy közvetelenül megtapasztalható valóságot? És feltéve (de meg nem engedve) hogy nem veszett el teljesen a realitásérzék, hogy legalább valamelyest a primér valóság és a józan ész vezérel, milyen lenne a jó médiastruktúra, (és egyáltalán közélet, illetve nyilvánosság) milyenek az abban dolgozók, illetve, hogy milyen módon játszhatnák el a demokrácia „őrző kutyájának” (watchdog), illetve a negyedik hatalmi ágnak a szerepét? Kedvezhet-e a „média-kór”[i], és a médiapolitizálás, a demokratikus nyilvánosság és közvélekedés kiszélesítésének, avagy az állampolgári közönyt támogatja?
Mindez nem is egy média-, vagy hatáselméleti vonatkozásban vetődött föl bennem, hanem a most kirobbant, de – mint annyiszor – még megvitatás és tisztázást megelőzően elült, eltussolt közéleti botrány kapcsán, amit Nagy-Debreczeni Hajnal, az RMDSz és elnökének fő sajtótanácsosa, és PR vezérének neve fémjelez[ii]. Történt ugyanis, hogy napvilágra került egy médiakorrupciós ügy, mégpedig az, hogy a rommagyar politikai közélet főszereplőjének igen befolyásos, a kommunikációt nagyban befolyásoló tanácsadója kamu állásért háromszoros szerkesztői fizetést vett fel a köztévétől, illetve rádiótól, és bár hibáját be nem ismerte, végül mégis lemondott a jól fizető állásáról (nem foglalkozom a botrány hátterével és jogi /versenyvizsga nélkül foglalt el állást, soha senki nem ellenőrizte munkaköri leírásának megfelelő tevékenységét, összeférhetetlenségét[iii], stb./ meg egyéb vonatkozásaival, még az a személyes és intézményes politikai és erkölcsi felelősség sem érdekel itt és most, melynek felvállalása szemmel láthatóan késik – a tanácsos tanácsos maradhat, főnöke meg sem szólal az ügyben, a szekér halad, ugye, (a férj meg egyre befolyásosabb). A jelenség minden bizonnyal nem egyedi és nem pusztán kisebbségi jellegű[iv], ezért a közéleti-, illetve a még konkrétabban, a médiakorrupció[v] egyik sajátos válfajának tekintendő. Ez, és a hasonló jellegű korrupciós ügyletek, nemcsak a szólás és sajtószabadság intézményét rombolják, és hiteltelenítik, hanem általában a közéleti cinizmus és passzivitás, az állampolgári apátiát növelik, és végső soron a demokratikus intézmények és berendezkedés hitelét rontják. Ki tekinthetne bizalommal a közszolgálati médiumok működésére, amikor azokat lényegében (hiszen igen erős döntéshozó mandátummal bíró) politikai kinevezettek vezetnek, megbízóik és háttérérdekeltségeiknek alárendelve? Amikor az is megtörténhet, hogy a pártok olyan bizalmi embereiket neveztetik ki a vezető grémiumokba, akiknek semmiféle affinitása a médiák világával nincs? Halkan jegyzem meg, hogy éppen a rommagyar politikai szövetség nevezett ki olyan személyt, akinek semmiféle sajtótapasztalata vagy előképzettsége nem volt, míg a többi párt – legalább a látszat kedvéért – „szakmai körökből” választ/választott képviselőt a közmédiák felügyelő bizottságában; de hát úttőrő volt szövetségünk abban is, hogy „rendszeridegeneket”, ügyvédet, majd közgazdászt nevezett egészségügyi miniszternek, a témához nem értő politikust környezetvédő miniszternek, stb., stb. – a szakmaiság, politikai vezéreink számára afféle úri huncutság, fölösleges cicoma, bokréta a politikai komisszárok kalapján.
Tele a romániai média olyan intézményekkel, melyek többé-kevésbé titkoltan politikai, illetve tulajdonosi struktúrájuk révén gazdasági (karton?) birodalmakhoz és érdekekhez kapcsolódnak. De az mégiscsak atipikus, sőt egyedi, hogy egy újságíró egyesület – nevezetesen az egyetlen, kis rommagyar társadalmunkban, a MÚRE – nyíltan, politikai párttal, illetve annak helyi kiskirályával szövetkezzen (a megyeitanácsi elkötelezettséget, most nem is próbálom értelmezni, és azt sem, hogy az újságíró egyesület semmiféle utólagos kérdésre nem válaszolt, a politikus (és tanács) pénzén ünnepelte meg magát, másodhegedűsként). A pártkötődés jelzése, illetve nyílt felvállalása nem gond egy szerkesztőség esetében, sőt a tisztánlátást segíti, de egy újságíró szövetség esetében, mely elvben a többi párthoz kapcsolható, más filozófiát, illetve érdekeket követő média-termékek újságíróit is magába foglalja, enyhén szólva problematikus, és az egész mezőnyt hiteltelenítő gesztus. Ezek után hogy léphetne fel az egyesület az összes újságíró nevében, hogyan lehetne a tisztességes és korrupciómentes újságírás szóvívője? (A sajtószabadság hangoztatása, a pártkasszához való járulásig tart?)
Nem is beszélve arról, hogy a rommagyar médiastruktúra egészének háttere, főként pedig finanszírozása, rendkívül zavaros, hiszen összekeverednek a közszolgálati („tisztán” állami támogatású), a magán-, illetve anyaországból érkező, alapvetően költségvetési, de alapítványokon átfolyatott támogatások hálózatai, a közösségi médiák rendszerével, és vannak persze, kis számban, piaci alapon működő sajtótermékek is, stb. És ez az újságírás szakmai és főként etikai (deontológiai standardjainak) színvonalának elsatnyulását, a rendszer bizalmi tőkéjének igen alacsony voltát okozza (a trollok és egyéb nekivadult kommentelők, szinte folyamatos „bértolnokozása”, egy ilyen zavaros háttér felfoghatatlanságát is jelzik[vi]).
Azt hiszem nagyon sokunk, ha nem egyenesen a régi rezsímben nevelkedettek többségének, a számára, a rendszerváltás legnagyobb nyereségeként a szólás és sajtószabadság, klasszikus polgári értékeinek a felépítése és szabad gyakorlása tűnt föl: nem a jólét, hanem a szabadság tűnt, józan ésszel, gyorsabban megvalósíthatónak, az átmenetben, a rendszerváltást követő első szakaszban. Nos, a rendszerváltás szemmel láthatóan, sőt látványosan megbukott, ezen a területen is. A médiakorrupció pedig – azokon az általános és strukturális összetevőkön kívül, melyek ma a médiakorrupció fogságában élnek, a  szabályozásoktól kezdve, a rossz médiapiaci struktúrán át, a felkészületlen újságírókig és a civil társadalom, és médiapluralizmus hiányával, stb. bezáróan –  sajátos, térségünkre és országunkra, no meg rommagyar kisebbségi társadalmunkra jellemző formákat öltött. És nem látszik a láthatáron egyetlen épkézláb ötlet sem, nem hogy következetes projekt, a kilábalás elindítására. Az itt tárgyalt botrányok elindíthatnának (/hattak volna) megtisztulási folyamatokat, de máris elakadtak, ezért az éles kérdés: van-e ma rommagyar média? Van-e olyan mediatikus tér, mely negyedik hatalmi ág lehetne, és ha nincs, akkor miért teszünk úgy, mintha lenne? Számomra úgy tűnik föl, hogy ezen a téren is végállomás közeleg, valamit tenni kellene!



[i] Pippa Norris, a harvardi egyetem média, közvélemény és kommunikáció professzora, optimista abban a tekintetben, hogy a media-kór és a hírgyártás mai formái nem a közéleti apátiát szolgálják, hanem mégiscsak a jobb tájékozódás, és ezért a hozzáértőbb és demokratikusabb közéletet támogatják (lásd Pippa Norris, Angyali kör? A politikai kommunikáció hatása a poszt-indusztriális demokráciákra, In Médiakutató IV. 2001 ősz,). Nem kétlem, hogy igaza lehet a nyugati posztmodern/posztindusztriális társadalmak esetében, viszont azt igen, hogy ez nálunk így lenne. A sajátos politikai kultúránk és alacsony közművelődési, stb. standardjaink következtében, no meg egy sor strukturális összetevő (zavaros és befolyásolt/alárendelt médiák, átláthatatlan gazdasági háttér, kiszolgáltatottság, korrupció, a szakma alacsony presztízse és javadalmazása, stb., stb.) okán, a médiák párhuzamos világokkal kommunikálnak: nem informálnak, eligazítanak, fölvilágosítanak, stb., hanem szinte folyamatosan manipulálnak, közéleti cinizmust termelnek.
[ii] A kézi vezérlés, illetve az újságírói szervizilmus biztos jele, hogy a (z az érintett férjének közvetlen felügyelete alatt álló) maszol.ro portál, mely egyébként percenként hoz híreket (főként persze az RMDSz szócsöveként), nem értesült, illetve nem találta figyelemre méltó hírnek a botrányt, és mindvégig hallgatott róla.  Ennél még a transindex.ro is komolyabban vette szerepét, és helyt adott Nagy-Debreczeni Hajnal mentegetőző (ál)interjújának, igaz nem zargatta kellemetlen, vagy esetlegesen kompromittáló kérdésekkel.
[iii]   Senki nem reflektált rá, de most a kongresszust megelőző „bizalomépítési” kampányban ahol, amint a vezér mondja: „a közösség szolgálata a legfőbb feladat” , igencsak furán hat, sőt bizalmatlanságot szül, hogy Nagy- Debreczeni Hajnal azzal védekezik az összeférhetetlenség ellen, mely a közmédia vezető szerkesztői állása és politikai pártban való aktív részvétele között van, hogy nem tagja az RMDSz-nek. Vajon nem bízik saját „kenyéradó” szövetségében, amelynek arculatát és kommunikációját ő maga alakítja, és képviseli, annyira,  hogy belépett volna? Faramuci egy helyzet (fidesz tempó, biztos vagyok benne, hogy Habony sem fidesz-tag), cinikus mindenestől, csakhogy egyáltalán nem bizalomépítő.
[iv] Érdemes viszont megjegyezni, hogy a román médiákban fellelhető kiterjedt korrupció, legalább egyre inkább „látható”, illetve a korrupcióellenes fellépés következtében, igen befolyásos újságírók és média-mágnások lepleződtek le, sőt lettek elítélve. A rommagyar  társadalomban az ilyen vonatkozású korrupció megléte is tabu: etnocentrikus, illetve etnopolitkai megítélés alá esik, rommagyar média nem lehet korrupt (még akkor sem, ha, amint az erdely.ma teszi, teljességgel illegális és imorális alapokon működik!).
[v] A médiakorrupció különös veszélyt jelent a közéletre, hiszen magukat a médiákat a legtöbbszőr a korrupció leleplezésének, és az ellene folyó harc zászlóvívőjének gondoljuk, ezért nincs „természetes” immunitásunk ellene. Kevés kutatás és elemzés foglalkozik a témakörrel, ezért nehéz tanácsot adni a médiakorrupció felszámolási módozatairól, esetleg (good practices) a jó gyakorlatokat lehet csokorba gyűjteni, mint azt a Transparency International szakértője, nemrég összefoglalata (a szöveg itt elérhető).
[vi] A médiákban dolgozók elvtelen, személyeskedő/gyűlölködő és belterjes vitáit szintén a zavaros, transzparencia hiánnyal küzdő háttér magyarázza, az iszapbírkozás maga is háttérben folyik, csak nagy ritkán kerülnek nyilvánosságra eredményeinek apróra tört üvegcserepei. A politikai szekértáborok és árkok rég átkerültek a médiák terébe is, már-már teljesen szétszakítva a mezőnyt, magát az újságírói habitust, vagy ha úgy tetszik identitást hozva kilátástalan helyzetbe.