Politikai after
party
Minden csoda 3 napig tart, és az egyre szűk látókörűbb rommagyar
politikai marketing ezt a három napot igyekezett „felépíteni” és (mosóporként)
eladni, de a dolog ettől lényegesen bonyolultabb. Hiszen a politikai
kommunikációnak még a mediatizált világban is vannak korlátai, a látvány
ugyanis nem minden, mert vannak az állampolgárok közötti kommunikációnak, olyan
színterei és közvetlen érintkezési formái (diszkurzív megnyilvánulásai), mely
kívül esik a mediatizált téren: a civiltársadalmi, a családi, vagy magán
jellegű beszélgetéseket a politikai kommunikáció, a médiapolitizálás fő sodra
el sem éri, a politikai marketing pedig, tegyük rögtön hozzá a legnagyobb szerencsénkre,
semmilyen formában nem kontrollálja. Magyarán, ha a politikusok és médiabeli szóvívőik
egyre gyakrabban válnak saját kommunikációs sémáik áldozatául, azaz maguk is
elhiszik amit mondanak, életszerűnek érzik azt, és elfeledkeznek arról, hogy
valójában csak jól hangzó politikai szlogeneket és kommunikációs paneleket
mondanak fel az általuk képzelt valóságról, mindig van egy „alsónézet”, a
választók, a civil társadalom szempontja, mely fölülbírálja a politikusok
performanszát. Ezért a túlzott bizalom (és önbizalom), ami a politikai
kommunikáció és a médiatér birtoklásával kapcsolatban kialakult indokolatlan: hosszú
távon, nem lehet a csődöt sikerként kommunikálni, az úttévesztést és a
politikai árulást meg annál kevésbé. A
politikai marketing, hatásában igencsak behatárolt, és egyszeri alkalomra előregyártott
„termékeinek” szavatossági ideje záros: lehet szépíteni a dolgokon – olyasmi
ez, mint a nagyon rossz hírt „kíméletesen közölni”, és ennyiben enyhíteni
brutális hatását, vagy a kíméletes elhallgatás is működik egy darabig – de
aztán szembetalálja magát a „nyers-, és/vagy rögvalósággal” és a varázs
elpárolog, kiderül a tartalom, amit átkölteni és megmásítani, illetve
elhallgatni akartak. (Ezekben az informális terekben a véleménnyílvánítás
gyakran politikai passzivitásban jelentkezik, illetve abban a magatartásban,
amit a legjobban a kínai mondás illusztrál: a paraszt földig hajol a császári
menet láttán, de halkan azért fingik egy jó büdöset!)
A pusztán látványért megtartott, azaz a jól
kommunikálható és mindenféle problémát elhallgató politikai megmozdulás tipikus
példája lehetne az RMDSz 12. Kongresszusa (melyet a politikai marketing
összemosott a szövetgség fennállásának 25. Évfordulójával is – növelve a
látványelemek és kellékek arzenálját, és valóságot elfedő potenciálját), mely semmiféle
reális kérdéssel, dilemmával, stb., nem nézett szembe. Pusztán megtévesztő
manőverek és üresjáratú beszédek erdeje mögé igyekezett rejteni a fákat, a
választópolgárokat, a rommagyar közösséget, minden reális gondjával, bajával
együtt. Hasonló ez ahhoz, amikor egy hosszabb ideje kocsmában ülő ember
felemelt mutatóújjal szóra emelkedik és minden lehető módon felhívja magára a
figyelmet, s aztán világra szóló kinyílatkoztatás helyett, leroskad (szerencsés
esetben a székére), anélkül, hogy bármi felfoghatót elmondana, marad a fölemelt
újj gesztusa, a figyelmeztető jel, nem másra, mint a szóra emelkedő tudatmódosult
állapotának, illumináltsági fokának jelzésére.
A kongresszust követően viszont előkerültek
az igazi gondok, az újratervezés szükségességét jelző problémák némelyike –
elismerés érte Székely Istvánnak, aki egy interjúban
kezdett nyilvánosan szólni róluk – és amelyek tipikusan kongresszusi
megvitatást, és sok esetben, döntést igényeltek volna. A főtitkár-helyettes
(politológus, mintegy húsz éve a szövetség szakértője, tanácsadója), 8 pontban
szól azokról a dolgokról, melyekről az éppen lecsengett látványkongresszus
tartalmi részének szólnia kellett volna: anyanyelvű oktatás helyzete, regionális
különbségek összeegyeztetése, nyelvi jogok problematikája, állami és kulturális
intézmények átvilágítása, szakmai üzenetek lebontása és differenciált
kommunikációja, a nagyvárosi szórványok helyzete, roma integráció, és
fiatalítás. Nincs itt tér az összes általa felvetett kérdés kommentálására,
csak jelzem, hogy egyfelől megalapozott diagnózisával a legtöbb téma kapcsán
egyetértek, ami a megoldási javaslatokat, a szövetség politikájának tartalmát
illeti, több ponton is vitáznék vele.
Elsősorban a regionálisan eltérő körülmények –
etnikai arányok és viszonyok között élő – rommagyar közösségek kérdésköre tűnik
aktuálisnak és ugyanakkor problematikusnak, a szövetség jól felfogott érdekének, a szavazatmaximálás
vonatkozásában is. A főtitkár-helyettes ki nem mondja ugyan, de mondandójából
kiderül: az autonómiázás
a regionális különbségek
összeegyeztetése, az egyensúly megteremtése ellenében hat. Túlhangsúlyozásával
nem lehet megszólítani a rommagyarság mintegy felét, sőt más régiókban, az érdekek
és a reálpolitikai célkitűzések róvására megy. Javaslat is elhangzik arra, hogy
az autonómia kérdéskörét a Székelyföldi Önkormányzati Tanácshoz kell „kiszervezni”,
annak a zászlajára kell fölírni és ott kell kezelni, tenni érte. Kifejtve az
autonómiázás, mint központi tematizálás megbukott, folytathatatlan, viszont
mint regionális követelmény és cselekvési program fontos szerepet kaphat a
székelyföldi szervezetek keretében, ott mozgosító lehet és alkalomadtán – ha sikerül
konkrét tartalommal megtölteni és nem csak a síoktatók
különös státusára vonatkoztatni –, akár hatékony is lehet. A szövetség –
központi szinten – ebben a kérdéskörben is az egyensúly megteremtéséért
kell(ene), hogy föllépjen, az egyeztetés nem könnyű feladat, de alternatívája
nincs.
A másik igen lényeges kérdéskör, mely minden
más célkitűzéssel kapcsolatos, megjelenik minden témában, de intézményszervezési
és fejlesztési, stb., kérdéseket is fölvet, az az új politikusgeneráció
helyének, szerepének és intézményi integrálásának, stb., kérdésköre. És itt
vissza kell kanyarodnom egyfelől a bevezetőben mondottakhoz, másfelől pedig egy
kicsit a szövetség történetéhez is.
Az a politikai ténykedés, mely a
kommunikációs képességekre és eszközökre alapozva, csak médiapolitizál és
tartalmi/szakmai kérdéseket mellőz, egész generációkat képes félrevezetni. T.i.
a politika nem csak marketing tevékenység, hanem minden esetben a gyakorlati, problémamegoldó jelentőség mellett, szimbolikus
jelentőséggel is bír, minden politikai cselekedet, érzelmileg köt, és követendő,
vagy elvetendő modellként működik
(Murray Edelman), vagyis szocializációs tényezőként hat a következő
politikusgenerációra. Az 1996-os első
kormányra kerülést követően viszont a szövetség, mintha elfelejtette volna mi a
tartalma a kisebbségi politizálásnak, miért, és főként hogy kiért is minden
erőfeszítés, és ezzel párhuzamosan sajátos zsákmányszerzési és hatalmi
ambíciókkal helyettesítette be az eredeti politikai közösséget, akinek
érdekében kilencven után elindult a politizálás. (Csúnyán mondva, egyféle cinikus
Pareton átvezetett machiavellizmus lett az ideál), a zsákmánypolitizálás alig
rejtett formái váltották fel a közösségi érdekre alapozott értékpolitizálást,
ami csupán a politikai kommunikáció szintjén maradt meg: ma egyet mondanak és
mást cselekednek a politikusaink, a politikai témák szinte mindegyikét tekintve,
és innen a bizalomvesztés irányukban. Ráadásul a kapukat döngeti az az új
generáció, aki számára – szocializációs hátteréből következően – a politizálás
már csupán ezt a kettős beszédet, annak kommunikálását jelenti. Az egyik
központi kérdés, megítélésem szerint, és minden bizonnyal vitára érdemes, hogy
a kitűzött célok mindenike a generációváltással (is) kapcsolatos, és a
választók fele fordulás, az odafigyelés, sőt horribile dictum az “alázat” (LoL???),
a közszolgálatiság, stb., pontosabban az ezekben megmutatkozó deficit, mind
ezen a területen keletkezett. A kép legfontosabb eleme, hogy (éppen Székely
Istvánnal az élen) jó tíz éve egy cinikus és valóságtól elrugaszkodott
politológus különítmény mondja: professzionalizálódni a politikában, cinikus és
öncélú, valamint a pórnépet negligáló, stb., zsákmányszerző ténykedést jelenti. Az ezen szocializálódott, most pozícióba kerülő (az altípusai igen ismertek
lehetnek az anyaországból, hadd ne említsek neveket, de a nálunk Porsche-n
furikázó politikuscsemete nehezen fog szót érteni a generációjával, akinek a
napi megélhetés gond, és aki csak az elvándorlásban lát perspektívát, ez ilyen
egyszerű) politikus-gárdával ezért, szinte elképzelhetetlen az újratervezés, és
főként a kivitelezés sikere.
Nos, ha a szövetség és szakértői részletesen
kielemeznék és dokumentumokba foglalnák, esetleg alternatívákat vázolnának a
kongresszus után fölmerült (illetve nyilvánosságra került) témákban, aztán
előzetes társadalmi vitára bocsájtanák azokat, stb., talán érdemes lenne egy
valódi kongresszust tartani, mely tartalmi kérdésekben vitázik és dönt. Addig
minden csak afféle politikai after party: esetleg kellemes, de leginkább csak
levezető pótcselekvés, miközben minden marad a régiben.