Dragnea hattyúdala

Dragnea hattyúdala

A politikai mérlegelés és döntés, a politikai diskurzus általában, ha nélkülöz mindenféle morális meggondolást, éppen annyira félrehord, mintha minden racionális (politikusok sokszor pragmatizmusnak mondják) meggondolást mellőzne. A politika morális dimenziója az egyetemes, vagy legalábbis a partikularizmust szélesebb keretbe foglaló szempontot jelenti, az ahhoz való igazodást, hogy más is ember és a politikai cselekedetek követezményei így vagy úgy őket is érinti, ezért az ők érvei, szempontjai és érdekei is figyelmet érdemelnek, integrálni kell őket is. Az amorális politika t.k. – a békasegge alatti nézőpontok, a gyűlölködés, a többes mérce propagálása – politika alatti, a mégoly szenvedélyes, viszont egyoldalú és kirekesztő diskurzusok különösképpen a demokratikus politizálás mércéjét nem érik el: diszkurzív értelemben antipolitikák. Persze az uszító, lejárató, gyülöletkeltő, kirekesztő és intoleráns, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, konteókra, magyarán szemenszedett hazugságokra, alapozott politikai diskurzusok hatnak, vagy még inkább fertőznek: a populizmus eléri és megerősíti közönségét, amikor minősít, ígérget, hiteget, kirekeszt és ajnároz.

Ezért is nehéz a PSD-vezér legutóbbi hosszú szövegelését valódi politikai előadásnak, különösen programatikus beszédnek tekinteni, egy sokszorosan meghasonult és rettegő politikai szereplő, önjelölt vezér, sőt diktátorjelölt, elkeseredett és cinikus, sőt szarkasztikus beszédét mondta vasárnap Liviu Dragnea. A király meztelen, hiszen ami két éve tudható, hogy a hatalmon levő párt(ok) egyetlen reális célja megvádolt, sőt elítélt vezéreinek (és egyéb korruptaknak) a fölmentése, minden eszközzel és minden áron, éppen beszédében vált egyértelművé. Az abszolút prioritás, minden kendőzés, ötölés-hatolás nélkül, az amnesztia és közkegyelem sürgösségi (sic!) kormányrendeletbe foglalása, mint utolsó lehetőség, hogy a vezérek megusszák a börtönt. Márpedig erre politikát, különösen racionális közpolitikákat építeni egyszerűen lehetetlen. Ezért történhetett meg két saját kormány elzavarása, a harmadik viszont fél éve nem képes semmiféle távlatos tervet kivitelezni, egyik napról a másikra sodródik, amint a pártvezér üzeneteit leső – illetve az itteni Habony, a szintén elítélt Darius Vâlcov “bölcs tanácsait” követő – báb-miniszterelnök asszony kormányon téblából, sem autorítása, sem hozzáértése, biodíszlet.

Mit közvetít a pártnak és a “világnak” Dragnea pártvezér hosszas expózéjával? A pártvezér diskurzusa képtelen kontextust teremteni, ez a politikában – ezt Paretotól tudjuk – gyakran azt jelenti, hogy a politikus szenvedélyes lózungokkal elrejti valódi szándékait és érdekeit. Dragnea szarkazmusai mögül viszont minduntalan kilóg a lóláb, sőt már maga az egész lótetem. Mitől jobban fél, attól nagyobbakat mond, támad és lejáratni próbál mindent és mindenkit. Viszont az emlegetett – ügyészt fenyeget ezzel – megroggyanó térd éppen rá a jellemző, fél és félelmét igyekszik agresszív ellentámadásba csomagolni, hasztalan. De nemcsak logikus, vagy legalább követhető programot képtelen vázolni, hanem – bár az egész beszéde azt célozza, arra igyekszik – a fő ellenséget sem képes betájolni, és kétségbeesésében igencsak széles körben, egymásnak is ellentmondó részekből álló ellenség-felhőt vázol. Így lesz ellenség az EU-mellett az egész politikai nyugat, Soros, a multik, az ügyészek-bírák, és mindenekelőtt a “nem román” államelnök, akit hazaárulással vádol meg, sőt utasítja szárnysegédjeit, hogy mondvacsinált okokból konkrét vádemelést hoznának össze Johannis ellen. Beszédének egyetlen kötőeleme a szélsőséges etno-nacionalizmus (adott pillanatban a kormányról mondja, hogy “románnak kell lennie”, mintha a mostanit éppen harmadszorra és többszörös átalakítást követőn nem ő alakította volna olyanra, amilyen), amit viszont még “a köznapi értelmezhetőség” nyelvére sem képes lefordítani, beszéde szétesik, humorosnak vélt szarkasztikus megjegyzésekkel, vízkorgyolgatásokkal és indokolatlanul kitartott sakállmosolyokkal igyekszik tagolni azt. Név szerint utasítgatja a kormánytagokat – mert a kormány a párt, mert maga a nép is a párt, ahogy azt a vranceai kisbáró szíves közléséből tudjuk –, mert miniszterelnök és miniszterek a PÁRT ÉS NEM AZ ORSZÁG “SZOLGÁI”, a PÁRT pedig DRAGNEA!

Más kérdés, hogy mitől virulensebb, parttalanabb és töredezettebb a beszéd annál nehezebb – illetve sok vonatkozásban egyértlműen abszurd és lehetelen – gyakorlattá átfordítani, és minden valószínűség szerint gondot okoz majd kivitelezni. Ezt az (i)gazságügyminiszter máris jelzi, amikor az amnesztia és közkegyelemről hozandó sürgösségi kormányrendeletről mondja, hogy “utolsó megoldás” lehet, és egyelőre nincs is napirenden. De még kínosabb – nem is nyilatkozik a “kijelölt feladatokról” – az egyébként mindenben obediens miniszterelnök-asszony, számára vállalhatatlan a nyugatellenesség, amikor 2 hete maradt, hogy átvegye az “EU soros elnökségét”. Dragnea fenyegetései és etno-nacionalista kirohanásai megfejtésre várnak, ma még nem látható, hogy egyáltalán követi azt a pártapparátus – már a kötelező lojalitást fölmutató rituális gesztusokon és ismételgetésen kívül – vagy pusztába kiáltott szó marad. Ne feledjük a PSD a ceusescu-féle sajátos nacionál-kommunista párt örököse, hálózatai, egész beágyazottsága a régi párt modelljére épül, ezért a kettős beszéd (Orvell, na), a központi ukáz csendes elszabotálása és közben lojalitás mímelése a vérereiben van. Ami kívülállónak abszurdnak és lehetetlennek, ellentmondásosnak, illetve kognitív disszonanciát okozónak tűnik, azt a párt “alapsejtjei” símán megoldják képmutatással, mimézissel. Teszik ezt egyfelől a “fölfele nyalni, lefele rugni” bizánci logikája szerint, másrészt viszont, néha fönt és a lent, a politikai karnevál groteszt szabályai szerint, megfordulnak, néha a vidék, a lent diktál. Nemcsak a vidéki szervezetek és potentátok, a megyei és városi kisbárók a foglyai Dragnea és társainak, hanem megfordítva a központ – végső soron, és a választási mobilizálásért cserében, a klienteláris viszonyok implicit szabályai szerint – is a párt alapsejtjeinek a foglya: róka fogta csuka.

Azután van egy másik körbefutó kisebb hálózat, egy egyre szoruló hurok, mely Dragneat és Tăriceanut, a kisebbik kormánypárt vezérét, összekapcsolja és a kölcsönös zsarolás helyzetébe hozza. A PSD azzal zsarolja a szenátus elnökét, hogy utat enged parlamenti szavazatával az ellene folyó újabb ügyészi kivizsgálás és esetleges megvádolásnak, ha nem támogatja az amnesztia és közkegyelem kihírdetését (már azon is túl, hogy maga is haszonélvezője lenne az intézkedésnek), amit megmaradt elveinek (még pontosabban az európai ALDE) nyomására nem szívesen támogat. Călin Popescu Tăriceanu, másfelől pedig arra akarja rávenni Dragneat, hogy ő maga legyen a PSD-ALDE közös államelnök jelöltje jövőre: csuka fogta róka.

És ha a központ és vidék, valamint a PSD és ALDE kölcsönösen zsaroló hálózatai, a román politikai mezőny struktúrájába illő hálózatok és hurkok, „hagyományos” politikai viszonyoknak mondhatók, a Fidesz itteni fikókpártjainak hatalmat, pontosabban Dragneat, támogató magatartása nem illik a képbe. Néhány körülmény van, ami minden valószínűség szerint – hiszen a titkolózás, a manipuláció, a sajtó megszállása, a cenzúra, a rommagyar egypártrendszer legfőbb jellemzői – motiválja a Dragnea-Tăriceanu-Kelemen trió szövetségét. Azt gondolom, hogy deduktív uton közelítve, elsősorban az orbáni illiberalizmus, játszik szerepet a trió fönntartásában, a fékek és ellensúlyok kiiktatásának, az (i)gazságszolgáltatás alávetésének a szándéka a közös. Azután az EU-ellenesség, mégpedig éppen azért, mert az bírálni merészeli a jogállamiság fenyegetettségét, számon kéri az európai normák betartását. De a Soros-konteó mantrázása, szintén közös, csak a rommagyar mainstream, érthető okokból, halkabban sorosozik. Végső soron pedig az orbáni etnonacionalizmus, a szélsőséges populizmus, pontosabban alt right-hoz való kapcsolódás a kötőanyag, aminek a kisebbség szempontjai szerinti újfradefiniálásával kapcsolatban adós még a rommagyar politikai spin doktorok hada.

Ott tartunk, hogy Dragnea nyugodt lélekkel támadhatja a visszaszolgáltatási folyamatot a Fidesz itteni fiókpártjai, egyetemben a folyamat fő haszonélvezőivel az egyházakkal, meg sem mukkan. Eddig úgy tudtuk, hogy az elkobzott javak visszaszolgáltatását (restitutio in integrum), illetve a kértérítést, ahol nem lehetséges, kezdeményezték, támogatták, sőt sürgették (még nemzetközi fórumokon is) a rommagyar politikai formációk és egyházak. Nos, mára már ezt is fölülírja az illiberalizmus, az alt right igenlése, az Orbán-imádat. Meddig még?

Gyilkos politikai játszmák

Gyilkos politikai játszmák

A poszt-szocialista politikai klánok kiépítési folyamatában előljáró formációk, amelyek ráadásul a bürokráciát, a helyhatóságokat is klienteláris alapon megszállták, nehezen elmozdítható, falanxszerű tömböt képeznek. És nem vitás, hogy a ma kormányzó párt – a PSD, melyet fölösleges is szocialistának nevezni – lépéselőnyből kezdett, hiszen előszőr Iliescu, majd az őt követő Adrian Năstase és társai, sok vonatkozásban “megörökölték” a volt kommunista párt hálózatait, (ahogy Bourdieu mondaná) társadalmi tőkéjét, és rekonverziós eljárások során, képesek voltak uralni az “átmenet” politikai mezejét. A poszt-Ceusiszta párt különféle megnevezések, eltérő felállások és személycserék, stb., hosszú során át, hol a pluralizmus és decentralizáció kibontakozásának akadályozását, hol ultrakonzervatív intézménypolitikát, hol neoliberális gazdaságpolitikákat tűzött zászlójára, és bár osztódással szaporodott, valamilyen mértékben mindig az etnonacionalista “doktrínát” is használta céljai eléréséhez. Ezért játszi könnyedséggel olvasztotta vissza magába azokat, akik adott pillanatban radikális nacionalista-soviniszta korszakuk felhagyását követően, a pártkapunál jelentkeztek (jellemző, hogy két igencsak befolyásos vezetője Codrin Ștefănescu pártfőtitkár és Olguța Vasilescu ex-, és jövendőbeli miniszter, mindketten megmondóemberek, a Vadim Tudor által vezetett volt PRM-ből, igazoltak a PSD-be).

Miután a kilencvenes évek elején, az első Iliescu-rezsim bizonytalan irányba és az “eredeti demokrácia” szabályai szerint folytatta külpolitikáját, az első igazi kormányváltást (1996) követően mindenik párt a NATO-hoz és az EU-hoz való közeledést tekintette külpolitikai célnak. Kissé cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a poszt-ceausiszta párt is belátta – hatalmi pozícióit, amit a patronális pártépítés nyomán, mind a számára kedvezően alakuló gyors privatizáció következtében, ellenzékben, úgy kétezerre még meg is erősített – a nyugati nyitás nem zavarja meg belpolitikai céljainak követésében. Azután 2004-től éppen a PSD volt az európai és atlanti integráció gyakorlati kivitelezője, ami ha úgy tetszik, a régió történelmi csele, t.i., hogy a baloldaliak privatizálnak. Mára viszont az euroszkeptikus és nacionalista, valamint illiberális politikák követője a PSD, és egyre nyilvánvalóbb, hogy kormányképtelen, éppen mert semmiféle ország-projektje nincs, elítélt/megvádolt vezéreinek fölmentése az egyetlen célja, mely – nem mellesleg – a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy működő rendszerének a felszámolásán keresztül vezet.

A rommagyar politikai mezőny egy rövid időszakot leszámítva, amikor kísérletek folytak a „belső pluralizmus” rendszerének kialakítására, gyakorlatilag sikeresen lépett föl a pluralizmus mindenfajta formájával szemben (nemcsak az adott pillanatban úgy ahogy működő belső platformokat sikerült bedarálni, ellehetetleníteni, hanem a pártkezdeményezéseket – MPP, és EMNx – is sikerült domesztikálni, illetve marginalizálni), ezért a rommagyar politikai közösség, illetve szavazóközönség számára (kivéve, akik román pártokra szavaznak) a választás lehetősége nem adott. A mára a Fidesz itteni fiókpártjaivá zülött politikai formációk, amelyek megszállták és foglyul ejtétték a rommagyar közösséget, nem hagynak alternatívát a számára. Ez talán nem is volt mindenestől tartalmatlan politikai opció, egészen addig, amíg a fő formáció – ki emlékszik már a hosszas vitára, hogy „szövetség” vagy „párt” legyen-e a jobb időket megélt néhai RMDSz? – kisebbségpolitikát, illetve identitáspolitikát folytatott. Előbbi az egyetemes emberi jogokból, a máshol már gyakorlattá vált kisebbségpolitikákból kiindulva kialakított jövőkép alapján működött. Utóbbi pedig az identitásmegőrzés, illetve létező identitáspolitikákból merített, a multikulturalizmus számunkra előnyös variációit tekintette követendő példának. Jellemző módon pedig, ezeket a törekvéseket, időről-időre az etnoterritoriális autonómia retorikája, az „autonómiázás” különféle formái váltották föl. Mindkét retorika maradt viszont – most már bevallottan a párt(ok) Orbán Viktor (jó kérdés, hogy van-e formálisan bár Fidesz-politika, vagy csak a vezér „ötletei” és modelljei alakítják azt) követése, az illiberális demokrácia, magyarán a szélsőjobboldali etnonacionalizmus a követendő példa. A Fidesz itteni fiókpártjának főideológusa mondja ezt, nem más, persze úgy, hogy az illiberalizmust pragmatizmusnak nevezi, a klienteláris, vazallusi viszonyt pedig „barátinak” próbálja maszkíronzi, hosszú interjújában, úgy tesz mintha a Fidesz „egyik magyarországi demokratikus” párt lenne és nem egy bevalottan illiberális célokat követő, nyíltan alt right formáció. Arról sem ő, sem párttársai nem szólnak, hogy kisebbségi helyzetben a radikális nemzeti retorika, a hibrid politikai eljárások, a fékek és ellensúlyok fölszámolási kísérlete, melynek aktív támogatói, sőt olykor kezdeményezői, az általános korrupció politikai támogatása, szemben a korrupcióellenes föllépéssel, stb., hogyan és mennyiben segítheti a „nemzeti identitás megőrzését”? Nemhogy nem előnyös, de minden bizonnyal az eddigi nyelvpolitikai és kulturpolitikai eredményeket veszélyezteti a kiépülő illiberális rendszer, és az EU-ellenesség, amihez álságosan „pragmatikusnak” mondott okokból csatlakoztak. Semmiféle, sem pragmatikus, sem elvi- politikafilozófiai, illetve ideológiai, sem morális alapja nincs a PSD-ALDE melletti kiállásnak. Egyetlen más magyarázata sem látszik a dolognak, mint az, hogy budapesti sugallatra (esetleg expresis verbis, kulisszák mögött kimondott ukázra), az orbáni útra állítani a PSD (és ALDE-t), a jelenlegi román kormányt, magát Romániát.

Pedig a román politikai mezőny egyrészt szélesedik, újfajta pártok, politikai csoportok és formációk jelennek meg, még ha a régi, a jelzett módon jobban beágyazottak – mintegy, avant la lettre – igyekeznek lejáratni azokat, akkor is. Különös fejlemény, hogy a román EU-párti diaszpóra hallatja hangját, sőt sikeres politikai tevékenységet folytat (lásd Johannis megválasztása, vagy a tavaly téli tüntetések, a pillanatnyi kudarc és frusztráció eltakarja, de a tavaly augusztusban botrányos módon szétvert tüntetés utóhatásai is jelentősek lesznek a politikai mezőny strukturálásában), jól használja az internetes mozgósítás csatornáit, stb. A civil társadalom (különösen a globális civilek itteni nyúlványai) jól teljesítenek és gyakran pótolják az erőtlen és szétszabdalt ellenzék politikai föllépéseinek hiányosságait, a gyenge mobilizálást. Ezért – tetszik nem tetszik a Fidesz itteni fiókpártjainak – ROMÁNIA MÉG NEM MAGYARORSZÁG és nem is LENGYELORSZÁG, az illiberális és EU-ellenes fordulat még KÉTESÉLYES, sőt. Az elnöki intézmény – azzal együtt, hogy a PSD-párti Alkotmánybíróság erősen korlátozta mandátumát, gyanúsan részrehajló határozataival – ellensúlyt képez a kormányzati hatalommal szemben, és bár előrehozott választások aligha lesznek, a közvélemény-kutatások is hatással vannak annak tudatosítására: a kormánypárt megfelezte támogatóinak számát, Dragnea vezér példátlanul népszerűtlen, és a képviselőházi többség is odavan.

A PSD-ALDE és csatlósa a Fidesz itteni fiókpártja FÉLNEK, félnek a korrupciós ügyleteik miatt, félnek a demokratáktól, az elnöktől, a civilektől, a EU-tól, a jövőbeli választási eredményeiktől, a hatalom elvesztésétől. Kétszeresen félnek a Fidesz itteni fiókpártjai, mert esetleges bukásukkal, azzal, hogy rossz oldalon állnak, nemcsak Bukarest jöhet megtorló intézkedésekkel és eshetnek ki a parlamentből (az EP-ből is, vagy onnan még inkább), hanem Budapest is bosszúálló, sőt. Ha a Fidesz fiókpártjai a PSD-ALDE-val buknak, jaj lesz nekük Budapesten is – bár olyan MKP-módra – csurrannak-cseppennek magyar adófizetői pénzek (a hálózat, az ú.n. akadémiák és egyházi infrastruktúrák kiépítve, klientúraépítés kipipálva), politikai hitelük, súlyuk végzetesen megcsappan: Orbán legfőbb jelszava, jajj a veszteseknek!

A Fidesz fiókpártjainak félelme motiválja azt a meredek és aránytalan támadássorozatot, ellenkampányt az új formációkkal kapcsolatban, melyek pedig a kisebbségi jogok terén, és más vonatkozásban is toleránsabbak, valamint EU-pártiak, jelenlegi szövetségeseiknél. Példátlan rágalomhadjáratokra használják energiáikat, az USR-vel és Dacian Cioloș volt kormányfővel szemben (aki ellen karaktergyilkossági kísérleteket nemcsak helyeselnek, hanem kezdeményezőleg lépnek föl), olyan társaságba keveredve, mely csak jót nem sejtet a kisebbségi ügyek vonatkozásában (aki Cioloșt támadja Ștefănescus hátszéllel, az semmi jóra ne várjon még az amúgy manipulált és foglyul ejtett, tudatlannak és balfácánnak nézett, rommagyarság részéről sem). A román politikai mezőny egésze változik, és egyre világosabb, döntenie kell a Fidesz itteni fiókpártjainak is, mind ahogy az is, kényszerpályán mozognak, zsákutcában menetelnek, önként és büszkén tartanak a nihilbe.

Márpedig dönteni köll

Márpedig dönteni köll

„A politikai korrupció az általános erkölcstelenségnek csak az egyik oldala; az erkölcsi érzék mai színvonalát nem egyszerűen egyes korrupt egyének erkölcsisége határozza meg. A magasabb rendű erköcstelenség az (…) elit szerves ismérve; a tömegtársadalom jellegzetes vonása pedig, hogy ebbe az erkölcstelenségbe beletörődik.” (C.W. Mills, 1956)

A román és benne a rommagyar politikában is „helyzet van” és ezzel a közhelyszerű kifejezéssel (ugyan mikor nincs a politikában helyzet?) arra utalok, hogy az uralkodó PSD-ALDE pártkoalíció formálisan is elveszítette képviselőházi többségét, hogy egy jól előkészített és idejében benyújtott bizalmatlansági indítványnak reális esélye van arra, hogy többségi szavazatot gyűjtsön, és hogy el lehessen zavarni az elhiteltelenedett kormányt. Ennek folytán pedig a Fidesz itteni fiókpártjai a mérleg nyelve szerepbe csúsznak, mint ismeretes jelenleg egy „különös paktum”, melyet a leginkább egy félig-meddig titkos „hamis realizmus” szószólói (Bíbó), illetve „az őrület realistái”(Mills), egy paranoid, alternatív valóság építgetői és hívői hoztak létre és akadozva ugyan, de működtettek ezidáig. És ne feledjük, hogy ezt nem is elsősorban – legalábbis remélhetően nem – saját döntésként, hanem budapesti nyomásra (és más, a Weltanschauungra való hivatkozással) követték és követik el. Nos, most hosszú távra eldölhet, hogy elég bátrak-e és van-e kellő mértékű önállóságuk még a politikai mainstream tagjainak, ahhoz hogy váltsanak; hogy felmondják az amúgy ki tudja milyen titkokon és félreértett küldetésen alapuló egyezségeket, és a morálisan megtámogatott ráció, de a fő koalíciós párt rommagyar szavazók körében mérhető népszerűtlenségén alapuló döntést hozni. A kérdés úgy is újrafogalmazható, hogy van-e elég demokrata a rommagyar politikai elitben, aki egy ilyen sarkalatos kérdést a jó, a távlatos, a morálisan is tartható irányba döntsön el, vagy becsődöl az a demokratikus kezdemény is, mely eddig többé-kevésbé – és főként a politikai nyugat nyomására, igazodási kényszerből, stb. – még létezett? És hadd tegyek itt egy kis kitérőt a demokrata, és vele szemben a populista-demagóg vezetői típus jellemzéséről, hogy jobban megérthessük a döntéshelyzetet és a várható forgatókönyveket.

A demokrata és ekként felelős vezető nem fél az értő és értelmes közösségre építeni, őt igyekszik megszólítani, diskurzusával megcélzott közösségének központi szereplőjeként tekinteni rá, még akkor is, ha ilyen közösségek mindenkor kisebbségét jelentik az össztársadalomnak. A demokrata szemében a modális személyiség, az „átlagpolgár”, akit megszólít, érti azokat a dolgokat, melyek első látásra akár bonyolultaknak is tűnnek, de legalábbis képes gyorsan és hatékonyan tájékozódni, valamint megkülönböztetni az álságos információt, a fake newst a valóstól; a demokrata az értelmes és tájékozott, sőt kulturált embert, annak morális tartását, viselkedési éthoszát célozza meg, még akkor is, ha tudja, egy (szavazói) kisebbséghez szól. Arra törekszik, hogy ezt a kisebbséget tegye uralkodóvá, hogy maga is terjessze az öntudatos polgár, a civil társadalom, a kulturált társadalom morális erejének eszményét, amire azután demokratikus társadalmat lehet fölépíteni és folyamatosan újratermelni. A tartásos, integráns és a ráció, valamint a kulturáltsággal megtámogatott, tájékozott, kritikus és gondolkodó „kisebbséget”, mint egyszerű, sőt hanyagolható, szavazói kisebbséget – a középszer nevében – kiseperni a politikai mezőnyből, mondván, hogy a többség nem ilyen, populista és demagóg eljárás.

Márpedig a populista önmagában is gyanúsan szövegel, hiszen, amikor megalkotja a „nép” fogalmát – bár paradox módon valóban az ignoráns többséget helyezi közepébe – a legkevésbé értő és értelmes, valamint tájékozott, polgárokhoz igazítja üzeneteit. És ezzel máris a demokratikus folyamatot gyengíti, az autokrácia valamely formája fele viszi el a politikai kultúrát, a közbeszédet és magát a politikai diskurzusok rendjét. A populista elit valójában mélységesen lenézi népét, ignoránsnak, tudatlannak véli, és ezzel egyúttal el is téríti a képviseleti demokrácia lényegét, azt, hogy a közjót képviselje a mainstream, mégpedig a racionális, az értő és értelmes, valamint morális nép nevében, és számonkérhető módon.

A demokrata „nem fél” a más véleményűektől (Bíbót parafrazálva), sőt attól sem, hogy egy megalapozott, racionális, tényeken alapuló és főként morálisan érvényes álláspont nevében, másik hatalomtól nem rettegve, hozzon döntést. S, mint köztudott, a szavazói elvárások, vagy ha úgy tetszik más összefüggésben, populista politika megalapozására használt rommagyar többségi álláspont, most a PSD-ALDE-től való elválást támogatná. Nem kétséges, hogy kevés nálunkfele a demokrata, talán, ha valamiféle „demokraták nélküli demokrácia” a hatalmi elit tudatos és belátó ténykedése pótolhatja ezt. Ezért a paktumot fölmondani félni nem kell, sőt jó lesz, ugyanis Dragnea és tsai egyre inkább az illiberalizmus, és azzal karöltve a ceausizmus irányába menetelnek. Nem én mondom, hogy egyre világosabb: Románia nemzeti projektje néhány bűnöző fölmentésében merül ki. A rommagyarságnak erről le kellene válni, még akkor is, ha a budapesti pénzen hízlalt „a magasabb rendű erkölcstelenségnek” elkötelezett politikai klientúra budapesti pozíciói kerülnének veszélybe. Ha másért nem azért, mert a morális meggondolásokat gyakran a gyakorlati haszon, a közvetlen érdek elé kell helyeznie annak, aki hatalmat gyakorol, mert demokrácia (értsd liberális, azaz valódi) másképpen nem építhető. A magasabb rendű erkölcstelenség és strukturális felelőtlenség, mely a politikai elitet időről-időre elkapja – néha bal, illetve jobboldali diktatúrák formájában, most éppen az alt right és a jobboldali populizmus formájában – azt akadályozza meg, hogy tanulni tudjunk történelmünkből. Márpedig az antidemokrácia bármely formájának útján eddig semmiféle pozitív nemzeti, vagy más projekt ki nem kerekedett, viszont nagyravágyó nemzetek és közösségek tűntek el – örökre vagy időszakosan – a történelem sülyesztőjében.

Tartok tőle, hogy a kocka el van vetve, a rommagyar politikai elit lejtőn van és képtelen lesz visszatérni a demokrácia ösvényére, kimondani viszont, hogy rossz úton jár, hogy vesztére/vesztünkre tesz, kötelesség. Dragnea and Co, és a budapesti illiberalizmus harcában elveszni cseppet sem dícsőség: most tévedni több mint bűn, végzetes politikai hiba.