Értelmes-é az értelmiség?
Az értelmiség
szerepvállalásairól, habitusáról és politikához való viszonyáról időről időre
(és persze végeláthatatlan) viták bontakoznak ki. Nehéz a tisztánlátás a
területen, hiszen maguk az értelmiségiek bonyolult és sokféle társadalmi mintázatot
írnak le, illetve maguk rendelkeznek azokkal a szellemi és kommunikációs
eszközökkel, amelyek segítségével, egyáltalán vizsgálhatók, felfoghatók. Minden
értelmiségiekkel kapcsolatos elemzés, értelmezés, magyarázat egyben önreflexió
is, hiszen értelmiség vizsgál intellektüelt. Ha új politikai szereplő, vagy a
közélet megújítása, valamely terület reformja, vagy átalakítása, stb., kerül
napirendre, akkor az értelmiségiek szerepvállalása, politikához való viszonyuk
is terítékre kerül, azután a legtöbbszőr, a tisztázás, és főként a gyakorlati
alkalmazást megelőzően, le is kerül napirendről. Magyarországon az új Momentum
mozgalom, illetve párt jött elő egy ilyen, a közéleti értelmiségek politikai szerepvállalásával
kapcsolatos elemzéssel és vízióval (itt),
de szűkebb környezetünkben is föl-fölmerült, hogy mit kellene tenni az
értelmiségieknek? Milyen szerepeket kellene fölvállalniuk, mennyire legyenek
kritikusak, van-e lehetőség a politikai mechanizmusoktól való távolmaradásra? Hogyan
viszonyuljanak a politikához, a közélethez, és a köznapi emberekhez, stb.? (itt, itt,
itt és itt). Ezek a fölvetések és
viták – melyek azért nagyon haloványak, vagy gyorsan kifulladnak,
elhallgatódnak – általában olyan összemosással, és diszkurzív technikákkal dolgoznak, melyek nem engedik meg a tisztánlátást, vagy csak a dolog bizonyos
részeit és dimenzióit érintik. Radnóti András publicisztikája jórészt kivétel,
hiszen megítélésem szerint kritikusan és kellő árnyaltsággal veti fől a
rendszerváltó értelmiségiek és a politikum viszonyának problémáit, és kapcsolja
össze az értelmiségellenes populizmussal, mint a politika fölött uralkodni vágyó
magas értelmiségiekkel szembeni, reakcióval. Az írás a közéleti értelmiség
gyűjtőfogalmát használja, de meglátásom szerint, ahogyan azt maga is meghatározza,
végül is a kritikai értelmiség szűkebb kategóriájára reflektál, de arra utal
azzal is, ahogyan az „óértelmiségieket” jellemzi. És itt mindjárt egy átfogóbb kérdés
is fölmerül. A rendszerváltás kudarca, az azt szorgalmazó – az előző
rendszerrel kritikus – értelmiség politikával szembeni téves pozicionálásának
és rossz magatartásmintáinak következménye, vagy maga a „rendszerváltó” kritikai értelmiség is
áldozat? Szerző az első, magam a második alternatívát, hogy t.i. az a
rendszerváltó értelmiség kényszerből vállalt politikai szerepet, és a
rendszerváltással együtt bukott, tartom valószínűbbnek. Problémás az is, hogy szerző
mai ésszel úgy elemez, mintha a kilencvenes évek elején politikai szerepet
vállaló értelmiségiek tudatában lettek volna annak, amit tettek, látták volna magukat kívülről, stb., márpedig
ez minden bizonnyal nem így volt. És az is részigazság, hogy azóta sem értelmezték
volna újra akkori szerepvállalásaikat (persze vannak ilyenek is), és ne
gyakoroltak volna önkritikát.
Miért fontos a
különféle értelmiségiek és azután az eltérő elitek megkülönböztetése, mit
eredményez az összemosás? Azért lenne fontos az értelmiségi magatartás-minták
elkülönítése, mert – a kétségtelenül jó
szándékkal, előre mutatóan és programatikusan fogalmazó szerző – maga is abba a
csapdába esik, hogy arról beszél: a politika – már ha nem egyenesen
érelmiségellenes, poszt-igazság és alternatív tények világában bolyong – „kiszolgáló
(legjobb esetben pedig szak-) értelmiséget” akar. Olyant amelyik visszaigazolja
döntéseit, álláspontját propagálja minden területen, és persze cserében hajlandó
megfizetni érte, nemcsak jövedelmező stallumokkal és anyagi jutattásokkal,
hanem kooptálással, hatalmi pozíció biztosításával, a számára. Az a paradox
helyzet rajzolódik ki – és nemcsak Magyarországon, és nemcsak az újonnan
megjelent politikai formáció esetében – hogy a politika ilyen szolgáló
értelmiségieket keres, de azután – legalábbis a Momentum issue statement-jéből
ez derül ki – olyan feladatokat róna ki rájuk, és elvárásokat fogalmaz meg
velük szemben, ami a kritikai értelmiség sajátja. Az egyre inkább elharapózó
igazság-utáni, illetve alternatív tényekre alapozot politikai kommunikáció
világában, az értelmiség szerepe (globális értelemben is) megnő. T.i. az
értelmiség képes összekapcsolni az igazságot, az igazmondással, azzal a morális
dimenzióval, ami nélkül nincs demokratikus, sőt plurális közélet. A tények
ellenében beszélni, morálisan is elítélendő, mint ahogy az igazmondás nem csak
egy logikai követelménynek, hanem egy erkölcsinek való megfelelés is. És ezt
felejtik el a hatalmasok szerte a világon, lehet homályos konteókra hivatkozni
a tények helyett, vagy sunyi módon, post-truth-nak mondani a hazugságot, de az
azért még hazugság.
A kritikai
értelmiségiek új hullámára lenne szükség. Mert például a világháló, amiről azt
gondoltuk a demokratikus kibontakozás, a szólásszabadság és a marginálisak,
stb., megszólalási lehetőségét, a szólásszabadság kiteljesítését hordozza,
éppen ellenkező irányba alakult. Addig sülyesztették, „ügyeskedő” politikusok
és az őket kiszolgáló értelmiségiek, amíg a tudományosan igazolt/ható tények és
az igazság diskurzusai eltűntek, addig relativizálták az igazságot, addig rontották a közéleti
diszkurzus általános kereteit, hogy ma már x-Troll véleménye, a tudományos és
kritikai értelmiség megalapozott tudásával került egy szintre. Ez a post-truth
és alternative facts világa, csakhogy remélhetőleg még törékeny konstrukció, ezért visszafordítható, hiszen
egyik valódi problémára sem nyújt(hat) megoldást. Csak egy példa a terrorizmus
elleni harc, amelynek területén a végletekig relativizált, lényegében a
gyülöletbeszédre redukált, stb., diskurzusok nemhogy segítenék az ügyet, hanem
egyenesen a terrorizmus malmára hajtják a vizet. De a gazdaság területén is a
„makacs tények” uralkodnak, mint ahogy a hibrid háború időszakos és látványos
„győzelmei” is csupán pyrrhosiak, ha valódi katonai fölkészültségre, és főként
azt fönntartó techniológiákra, és reális pénzügyi eszközökre kerülne a sor. A
kritikai értelmiség, a valódi értelmiségi, gazdasági, stb., elitek mostani
háttérbe szorulása, a hamis politikai diskurzusok túlhatalma véget érhet, és
akkor radikálisan megváltozhat a helyzet. Jön/jöhet egy második hullám, amelyben a
kritikai értelmiség újra vezető szerepet válla(hat), és ha képes volt tanulni
az elmúlt időszak, a hibásan felfogott „történelem végének” narratíváiból,
akkor sokkal sikeresebb is lehet, mint az első hullámban volt.
Ehhez viszont
nemcsak a politika nagyobb toleranciájára, kritika iránti nyitottságára, hanem bátor és kreatív értelmiségiekre, nem
médiasztárokra, és nem kiszolgáló értelmiségiekre van sürgősen szükség. Az
értelmiségellenes populizmus térhódításának visszaszorítására, a kritikai
értelmiség képes, akik kívül állnak a politikai/hatalmi játszmákon, és össze
tudják kötni a tényeket és tudományos igazságokat a társadalomismerettel és a
szakpolitikákkal. Nincs más esély, mint visszafordítani a cinikus
igazságellenes politikákat, a tényekkel nem számoló, azokat konteók mögé rejtő
vagy elhallgató, hazugságokat sulykoló populista politikai kurzust. Ez az igazi
kritikai értelmiséghez illő kihívás, ehhez kell bátorság és vízió, de
gyakorlati érzék is, valamint türelem és önmegtartóztatás.