Oskolák a határon
Az emberek többsége nem figyel,
sőt egyéb elfoglaltsága okán nem is figyelhet a politika köznapi üzemére,
azokra a ténykedésekre, melyek viszont életbevágóan fontosak lehetnek
hosszútávú célok és érdekek megvalósítása szempontjából: „a történelem
/általában/ olyankor készül, amikor a kortárs krónikások semmi feljegyezni
valót nem találnak” (Isaiah Berlin).
Ezért sokan felkapják a fejüket, ha az érettségi eredményekről (pontosabban az
eredménytelenségekről) hallanak, vagy rengeteget bosszankodnak az érintettek az
iskolák torz és minden szereplőt megterhelő, valamint hatástalan működése
kapcsán, de kevesen követik folyamatosan a köznapi oktatáspolitikai
fejleményeket, melyeknek csupán kiemelkedő momentumai az egész életünket
végigkísérő mindenféle vizsgák.
Mindenki tudja, hogy valami alapvetően
rosszul megy az oktatási rendszer egészében, hogy minden szereplő elégedetlen,
és szinte minden összehasonlító statisztika, illetve kutatás a hazai oktatási
rendszer vészes elmaradottságát, alulfinanszírozottságát, alacsony tanári
kompetenciákat, nagyon hiányos infrastruktúrát, és nyomában
gyenge tanulói teljesítményt mutat. stb., stb. Az oktatási rendszer
természetesen egy szélesebb társadalmi környezetbe beágyazott ezért is van az,
hogy a legsikeresebb oktatási/nevelési rendszerek ott jelentek meg, és ott
lehetnek sikeresek – elsősorban
a finn példát szokták emlegetni -, ahol a tanári foglalkozás és maga az
iskola magas társadalmi presztízsnek örvend (a magas társadalmi elismertség
pedig a tanári motiváció alapja), ahol a rendszer a tanárok kreativitására,
hozzáértésére és nem utolsó sorban felelősségére alapoz, valamint sikerül távol
tartani a rendszertől a pártpolitikát. Az öszevetések arra a következtetésre
jutnak, hogy mint Makótól Jeruzsálem a távolság a hazai átpolitizált, minden
ízében recsegő-ropogó, már rövid távon is alig fenntartható oktatási rendszer
és a fejlett nyugatiak között.
A hazai magyar tannyelvű oktatásról
szólva, a nevelési feladatok mellett, melyeket minőségi szempontból éppencsak,
hogy be tud tölteni (az
érettségi eredmények lemaradást mutattak az országos eredményekhez képest is –
a mindenféle statisztikai machinációk, elvtelen manipulációk ellenére is) a
politikusi diskurzusokban (magasztos speechekben
sohasem volt hiány) minduntalan a megmaradáshoz, az etnikai/nemzeti identitás-,
a kulturális hagyományok- és az anyanyelv megőrzéséhez kapcsolják, ilyen
jellegű mennyiségi feladatokat is kijelölnek számára. Sikerült is ilyen
értelemben előírásokat, cikkelyeket belefoglalni az oktatási Törvénybe,
csakhogy az alkalmazás akadozik, mégpedig két alapvető okból: egyfelől mert a
politikai széljárás megváltozott, és a rommagyar politikai szervezet ellenzékbe
kerülésével az oktatáspolitikát központi és helyi szinten irányító többségi
politikusok, „álpedagógusok” elszabotálják (többek között) a kisebbségekre
vonatkozó szabályozások alakalmazását, legelső példa erre a máig tisztázatlan
MOGYE ügye; másfelől, mert a rommagyar oktatáspolitikusok nem teszik a
feladatukat. Ezért aztán a rommagyarság „szélein”, a hagyományosan és
pontatlanul szórványnak nevezett közösségekben, pontosabban a
nyelvi-etnikai maradványok régióiban, osztályösszevonások, tagozat-megszűntetések
és magyar iskolabezárások tarkítják a képet. A probléma magját a negatív
demográfiai folyamatok jelentik, de felelőssége a magas polcon, hatalmon levő
oktatáspolitikusoknak is van, akik nem képesek kihasználni még a létszám alatti
osztályok engedélyeztetésének törvényes útját sem arra, hogy ne szűnjenek meg
osztályok, tagozatok és iskolák. Történik ugyanis, hogy a tanév elkezdődőtt, és
a minisztérium (melynek kisebbségi felelőse az egyetlen magyar államtitkár)
nemcsak, hogy nem bíztatta az igazgatókat, aligazgatókat, magyar
tanfelügyelőket, hogy kérvényezzék (a törvény előírásának megfelelően!) a kis
létszámú kisebbségi nyelven működő osztályok engedélyezését, hanem – a törvényes
határidőn belül – a mai napig, válaszra sem méltatták, azok kérését, akik
idejében és szabályosan kérték azt[i].
Akiknek viszont munkaköri leírásában szerepel az oktatás és különösképpen a
kisebbségi nyelven folyó oktatás ügyeinek intézése, azok figyelmetlensége több,
mint egyszerű mulasztás, politikai hiba, melyet felelősségrevonás kell(ene),
hogy kövessen, ha nem éppen egy következmények
nélküli társadalomban élnénk. Úgy tűnik oktatáspolitikusaink ma már arra is
képtelenek, hogy a közjó érdekében, a napi ügyvitelt, a rutin tevékenységeket
ellássák, a törvényes szabályozások adta lehetőségeket kihasználják,
felelősségük felvállalása elől pedig álságos módon, a külső asszimilációs
nyomásra, a diszkriminációra mutogatnak. Újra megkérdezném, meddig még? Vajon
az oktatásért felelős hölgyek és urak, a folyamatos kontraszelekció
következtében, ma már teljesen alkalmatlanok feladataik ellátására, vagy – alig
titkoltan – már a
szászjenői útmutatásokat követik? Felszámolják a maradványközösségekben a
magyar nyelvű oktatást, és átköltöztetik az úgynevezett „szórványmagyarokat” a Székelyföldre?
Nincs is olyan iskolai évkezdés vagy
évzárás, melynek főszereplői ne a tolakodó, önmagukat fényesítő politikusok
lennének, iskolatemetéskor pedig, milyen csendes is a politikussereg: csak
bátran tessék megszólalni urak és hölgyek, az összevont, megszüntetett
osztályok, bezárt tagozatok és iskolák a mérce: így tetszettek dolgozni a „megmaradásért”,
a kisebbségi oktatásért, vagy csak játék volt minden (stratégiai kommunikáció?),
játék a szavakkal?
[i] A
maradványközösségek esetében életbevágó az a törvényi előírás (lásd. Oktatási
Törvény 63 cikkely 2, 3 bekezdés), mely lehetővé teszi, indokolt kérésre, a
kisebb létszámú osztályok engedélyeztetését. Ezt mostanáig a tanfelügyelőségek
is engedélyezhették, mostantól minisztériumi (Directia Generala Management, Resurse
Umane si Retea Scolara) feladatkör, melyet kérvényezni kell. Ez azon iskolákban
indokolt, ahol az előzetes beiskolázási tervbe belefoglalták a magyar tannyelvű
osztályokat, de az őszi beíratkozás nyomán sem sikerült a törvénybe foglalt
létszámot elérni (elemiben 12, gimnáziumban 15 diák osztályonként). A határidő a
kérések minisztériumba való juttatására szeptember elseje volt. Ott ahol csak
tagozatról van szó, a “román igazgatók” nem törték maguk a kérvényezéssel - így a magyar diákok összevont osztályokba
kerülnek, csökken a magyar tanerők óraszáma, végül román tagozatra fognak járni a magyar
diákok is. De, hogy a magyar aligazgatók, tanfelügyelők, minisztériumi
alkalmaztottak miért nem sürgették, kezdeményezték, ajánlották idejében a
kérvények beadását, azt csak tőlük lehetne megkérdezni, ha egyáltalán válaszra
méltatnák az érdekelteket. Sok iskola tett le ilyen kérést, de választ nem
kapott, így az összevonás vagy megszüntetés mellett kellett döntsenek, mert
egyébként az igazgatók, aligazgatók szabálysértést követtek volna el. Hát így
működtetik a “magyar érdeket”oktatáspolitikusaink!