Demokratikus baloldali forgatóköny-félék
Viatindító, balról
Átfogó és kimerítő értelmezések
helyett, csak tézisszerű felsorolást és (reményeim szerint) gondolatébresztő,
vitát gerjesztő, (olykor idegesítően) sommás ítéleteket fogok bemutatni, azzal
kapcsolatban, hogy mit gondolok a baloldaliság „állapotáról”, dinamikájáról,
perspektíváiról, stb., legalább három általánossági szinten. Először is 1) a globális későkapitalista rendszert
átfogó válság, és a körvonalazódó kilábalási esélyek és forgatókönyvek
szintjéről indítok; aztán
2) a KKEra (és ebben ROra) jellemző „mély válság” az egymásra torlódó, többféle
– örökölt, és a tranzícióban szerzett – válságot generáló tényezőről és a
kilábalás baloldali perspektíváinak esélyeiről teszek kijelentéseket; és végül 3)
igyekszem a ma még hiánycikknek számító, rommagyar balodlali lehetőségekre és
feladatokra reflektálni. Azt gondolom, hogy amiről beszélek, azok a leginkább
egyfajta szociál(baloldali)-liberális (az amerikai értelemben vett social-liberalism) perspektívából
megfoglmazott diagnózisok és az azokra épülő lehetséges forgatókönyvek kritikai
felvetése: szó szerint vitaindító. Elnézést kell kérnem azoktól, akik programokat,
stratégiákat, akcióterveket, mozgosító, vagy tömegbázist teremtő, netán
szervezési ötleteket várnak a szövegtől, nem tudok ilyenekkel szolgálni. Azt
látom, tapasztalom viszont, hogy a baloldali értékeknek van kereslete és van
beágyazottsága – minden ellenkező híreszteléssel szemben -, de nincs
reprezentációja és szervezett tömegbázisa: a ma magukat baloldalinak mondó
pártok és szervezetek, KKE-ben és RO-ban, nem képesek megszólítani a baloldali
értékek iránt érzékeny, azokat adott esetben vállaló társadalmi csoportokat. S,
amikor a baloldali filozófiák, pártok és esélyeik mérlegelésére kerül sor, ez
sokakat megtéveszt, azt a benyomást kelti, hogy általában nincs igény és
nincsenek baloldali-liberális tervek és kísérletek, hogy a baloldaliság és a
baloldali-liberális eszmék kifulladtak, erről pedig szó sincsen. Átfogó
értelemben, a baloldali-liberális eszmék hordozói, továbbra is, a progresszió,
a modernizáció hordozói, a konzervatív, múltba tekintő és anakronisztikus politikai
filozófiák, doktríner keresztény-konzervatív pártok pedig, a „rendszer /de nem
a rendszerváltás/védelmezői”-ként, – a KKEre különösen jellemző – túlsúlyuk
ellenére, híjával vannak a kreativitásnak, nem előre, hanem visszafele
mozgatják a társadalom ügyeit.
Ha, belementem/-tünk abba, hogy
baloldalról szóljak/-junk, magunkat baloldalinak nevezzük, stb. ezzel állást is
foglaltam/-tunk abban a korántsem problémamentes kérdésben, hogy van-e értelme
manapság ideológiai alapon szerveződő politikai formációkról, mozgalmakról,
vagy pártokról beszélni, vagy ezek a megnevezések és pozicionálódások már nem
aktuálisak. Sokan állítják, hogy mára a jobb,
bal, centrum toposzok elévültek, a néppártosodás, kartellpártosodás
feleslegessé teszi a régebbi ideológiai alapú politikai elrendeződést, hogy a
politikai szcéna „hiperrealitása” már
fölülírta a régebbi szervezeti és pártkonstellációt. Na, kell-e annál fényesebb
bizonyítéka a politikai korrupciónak, mint az a fajta néppártosodás, mely
eszméket és témákat, módszereket, eszközöket száll meg; összefoglalva másik
pártok diskurzusaira telepszik rá, sajátítja ki azokat? Én azt gondolom, hogy az
ideológiai pártok végére vonatkozó állítás lényegében manipulatív, a
félrevezetést célozza, amit a jobboldal (különösképpen itt, KKE-ban) azzal a
céllal terjeszt, hogy önmagát mindenhatónak tüntethesse föl, és kisajátíthassa
(olykor bizony nem kis sikerrel) a „másik oldal(ak)”, gondolatait, programjait,
politikáját, és a saját – többé kevésbé rejtett – hatalmi céljai elérésére
eszközként használja azokat. A néppárti fordulat arra szolgál, hogy mindenki
éljen a szociál-demagógia több-kevesebb mozgosító erővel bíró diskurzusának
lehetőségével, hogy a politikai verseny olyan témák mentén alakuljon, melyekben
a jobboldal képes „baloldali értékeket” és témákat integrálni saját
diskurzusába, és ez néha fordítva is fennáll. A néppártosodás/kartellesedés
következménye az is, hogy a centrum kiürül, hogy csak a szélekről lehet új
témákat és politikai eszközöket bevonni és végső soron a globális tőke és a
túlerőben levő gazdasági szereplők hatalmának megkerülhetetlensége mellett, az
egész politikai szcéna szimbolikus játszmák – a „hiperrealizmus valóságának” –
fogságába kerül(t). Ez ismétcsak KKE-ben a legföltűnőbb, hiszen
gazdasági-pénzügyi és szociális politikákat az IMF, EU szolgáltat, illetve
eröltet rá a régióra (persze, a viszonylag olcsó hitelek fejében), illetve az
egész régió az EU-s forrásoknak, és ami ennél is jellemzőbb, a globális
nagytőke „befektető hajlandóságának” van kiszolgáltatva.
Éppen ezért szögezzük újra le: baloldali
az, aki az egyenlőség, társadalmi igazságosság, az emberi méltóság, a szolidarítás
és a munka megbecsülésének elsőbbségét hirdeti.
A téma szakirodalma és
publicisztikája több könyvtárnyi, ennek egy töredékét ismerem csupán, úgyhogy
semmiféle peer review-t, vagy főként átfogó
értelmezést, rendszerezést ne várjatok ettől a szövegtől. Értelmezéseim szűken
és gyéren kontextualizáltak, néhol lesz egy-egy link vagy esetleg zárójelben
egy-egy szerzőre való hivatkozás, most ennyivel kell beérnetek, a vita – ami
remélhetőleg kibontakozik – biztosan elméleteket és elemzéseket fog felidézni
és beemelni a szűk, de nyilvános diskurzusokba.
1.
A késő-kapitalista
(posztindusztriális, (túl)fejlett nyugati-, vagy aktuálisan létező, globális
kapitalista, stb.) gazdaság, társadalom, és politikai berendezkedés
(világrendszer) átfogó krízise, egy olyan keret (frame), amelytől nem tekinthetünk el egyetlen társadalmi és/vagy politika-filozófiai
elemzés esetében sem. Azt mondanom sem kell, hogy sokan és sokféleképpen
értelmezik a krízis eredetét, kialakulásának körülményeit, mélységét, várható hosszúságát,
és a meghaladásának minden lehetséges szcénárióját, vonatkozását, stb. Szempontomból itt az a fontos, hogy legalább
egy elnagyolt szinten fölvessem azt a kérdést, hogy amit manapság átfogó válságnak
tekintenek, vagy tekinthetünk, az a kapitalista világrend általános, és ha úgy
tetszik meghaladhatatlan rendszer-válsága (Wallerstein), vagy inkább, a
rendszer nagyon sok elemét (gazdaság, politika, társadalom, kultúra, stb.)
átfogó, de mégiscsak ciklikus, illetve „tranzíciós” válságról van szó, mely a
nyugatról induló globális késő-kapitalizmus feladása nélkül meghaladható
(Lebowitz)? Ez a kérdés nyilván nem arról szól, hogy időben hogyan alakulhat a
válságból való kilábalás (rendszerváltás nélkül is sokáig elhúzódhat), hanem sokkal
inkább arról, hogy mi a „természete”, a gyökere a válságnak, és mely válaszok
lesznek mérvadóak: elég-e egy egyszeri (providenciális?) beavatkozás – mondjuk
a megszorítások és aztán egy régi típusú, mondjuk a keresletet, a fogyasztást
felkeltő intézkedés-sorozat, vagy befektetéseket támogató gazdaságpolitikák
bevezetése, stb. – vagy ez már rövid távon sem segít, globális rendszerváltásra
van szükség. Egyszóval megjavítható-e még a későkapitalista világrendszer, vagy
ott tartunk, hogy „a rendszer működési zavarainak orvoslására bevetett gyógyszerek
már inkább rontják, mintsem javítják a ’beteg’ állapotát” (Szalai E.)? És
vannak már olyan álláspontok is, miszerint a gazdasági-pénzügyi – azaz a világrendszer
– válságon, túl lennénk, csupán a következtében kialakult politikai válságok
húzódnak el.
Ha a globális krízist és a
globális rendszerváltást tekintjük, a baloldal az a progresszív erő kell
legyen, mely a rendszerváltást a leginkább elősegíti, ebben a globalizálódó,
késő kapitalista rendszert kritizáló nemzetközi mozgalmak játszhatnak szerepet.
Mert
világos kellene hogy legyen: a globális tőke és kizsákmányolás nem kívánatos
hatásaival szemben nem lehet sikeresen fellépni egy szűk nemzeti keretbe zárt
ideológiai párt vagy mozgalom alapján. Ezért szerte a világban az „új
baloldali” progresszív mozgalmak, a maguk során, globális mozgalmakként
igyekeznek ellensúlyozni a globalizált kapitalizmust. Ez a logikája annak, hogy
a baloldali mozgalmak egyfajta internacionalista alapon próbálnak szerveződni,
vagy legalábbis a világ különféle pontjain fellépni, hogy igyekeznek túllépni a
nemzeti kereteken. Azért van a baloldali mozgalmaknak esélye az “új világrend”
kereteinek megfogalmazására, mert egyfelől azok a társadalmi csoportok
termelték és termelik ki, akik a krízis egyértelmű vesztesei, tehát magasan
motiváltak és egymás között – fokozódó mértékben – szolidárisak. Továbbá
ezek az újonnan megjelent baloldali mozgalmak és pártok megpróbálják újra
megfogalmazni a baloldaliságot, az igazságosság, az egyenlőség és a
fenntartható növekedés, a mindenkire vonatkozó méltóság elismertetésével,
valamint az ökológiai problémák fölvetésével, stb. Mégpedig úgy, hogy most már
a megváltozott körülmények között megtalálják azokat a széles rétegeket, akik
átélik a válság súlyát, akik a fő vesztesei a neoliberális gazdasági és
pénzügyi politikáknak, de akik nem tudnak és nem is akarhatnak
„munkásosztályként” fellépni. Tudniillik egy sokkal heterogénebb társadalmi
csoportról van már szó, mint a hagyományos („öntudatos”) munkásosztály volt.
Olyanokról van szó, akik egyelőre nem tudják önmagukat megfogalmazni a politika
porondján: értelmiségiek, szabad foglalkozásúak, munkanélküliek, mindenféle
kisebbségek, marginalizált csoportok, rokkantak, munkanélküliek, alkalmazhatatlanok
(unemployable), kispénzű nyugdíjasok, kisvállalkozók, stb., tartoznak ide.
Magyarán a „régi politikai szcénán”, melyet a tőkések és a hatalom által
kialkított politikai klientúrák dominálnak, a jelzett csoportok „még”
marginálisak, alig képesek hallatni hangjukat. Viszont ők lehetnek az „új
baloldaliság” és végül a progresszió, az „új világrend” meghatározó szereplői, a változások társadalmi ágensei.
A radikális „új baloldali mozgalmak” (a legismertebbek a OWT, Indignados, a Milla, stb.) a késő kapitalizmus válságát rendszerválságként
tekintik, és a világrendszer helyettesítését célozzák, a ciklikus vagy
tranzíciós válságként értelmezett krízist a hagyományos baloldali pártok
igyekeznek ellensúlyozni, amikor a jobboldali megszorításokat, a válság
következményeinek a tömegekre, a kisemberekre, stb. hárítását próbálják
megakadályozni. A hagyományos szocialista, szocdem pártok nem
igazán a kapitalista világrendszert, mint olyant kritizálják, vagy támadják,
hanem a kapitalista piacgazdasági rendszerbe integrálódva a baloldali értékeket
és szociális programokat támogatják.
2.
Ha KKE-t és ezen belül RO helyzetét próbáljuk megvilágítani,
egyfelől a) a rendszerváltás bukásáról kell szólnunk, másfelől pedig b) igazat
kell adnunk azoknak, akik azt mondják (immár függetlenül attól, hogy
világrendszer-krízisről vagy csupán átmeneti válságról lévén szó), hogy régiónkban
többféle válság torlódott egymásra.
a) A rendszerváltás kudarca abban is
megmutatkozik, hogy nem jött létre hiteles és hatékony bal-, illetve liberális
oldal, hogy a jobboldal és a szélsőjobb becsatornázta, kisajátította azokat a
témákat is, amelyeket a baloldalnak és liberálisoknak kellett volna, és
nemzeti, sőt nacionlista és xenofób, liberálbolsizós rigmusokba foglalta a
globalizáció-kritikát, a kapitalista rend bírálatát, a kisemberek mindennapi
életének és konfliktusainak kérdéskörét, stb. Nem kis mértékben felelősek ezért
azok az „utódpártok”, akik mindenféle frusztráltságukban, azon igyekezetükben,
hogy „újnak” látszanak, hogy bebizonyítsák: a múltat maguk mögött hagyták, és
valóban „megreformálódtak”, jobboldali, és antiliberális (az antiliberalizmus
és a demokrácia korlátozásának szándéka a KKE-i jobb és balodal közös
platformja!) politizálásba kezdtek. Ne feledjük, térségünkben, az esztelen és
elvtelen-erkölcstelen privatizálást, az állami vagyon klienteláris alapon való
szétosztását és eltékozlását, vagy legalábbis annak dandárját, a magukat
baloldalinak/szocialistának mondó pártok hajtották végre, kormánypozícióból.
Ezzel párhuzamosan a régió baloldalinak mondott pártjai a néppárti modell fele
mozdultak el és a maguk módján megpróbáltak jobboldali-konzervatív értékeket (is)
követni, még akkor is, ha jól látszik, hogy ez az igyekezet a fordítottjára
sült el: ma a jobb- és a szélsőjobb prédikál (mindenekelőtt Magyarországon)
szociális értékekről és újra-államosít, stb., megszállva a balos értékek reprezentációját, jellemző
diskurzusát. Nem állítom, hogy régiónk baloldali pártjai ne tettek volna
kísérletet a hagyományos szocdem pártok írányába való elmozdulásra, csak azt
tapasztalom, hogy nálunk
az ilyen szocdem pártok hagyománya – az elmúlt jó fél évszázad történéseinek
nyomán – nagyon gyenge lábakon áll, bár az úgynevezett utódpártok időnként
(ellenzékben persze) megpróbálnak ilyenekké alakulni, több-, de inkább kevesebb
sikerrel.
A baloldaliságnak van egy méltatlanul
elhanyagolt vonatkozása, mégpedig az, hogy amennyiben nincs baloldali
ideológia, mely az egyenlőséget és társadalmi igazságosságot hirdetné, csak
jobboldali, nacionalista, konzervatív, sérelmi, stb. ideológia van a
közéletben, torz és féloldalas politikai kultúra fog létrejönni és
újratermelődni. Az egészséges és demokratikus politikai kultúra mindhárom
lehetséges politikai elkötelezettség – szocialista, liberális, konzervatív –
vagy „oldal” jelenlétét, létjogosultságának társadalmi elfogadását jelenti. A
túlsúlyos jobboldali konzervatív, populista diskurzusok hallatlan dominanciája
a másik két irányzat hosszú távú kiszorítására tör, ez pedig torz és
demokráciadeficites politikai kultúrát eredményez(ne). Ez mintegy természetesen
a régiónkra jellemző demokrácia-deficit szocializációs hátterévé válhat,
illetve vált.
b)
A KKE-I rendszerváltás kudarcának legfontosabb jellemzője és egyben
mélységének fokmérője, hogy abban többféle válság összegződik, és végül egy
szuperkrízist hoz létre. A transzformációs és demokráciadeficites szakasz
(tranzíció) még el sem múlt, máris megjött a csatlakozást követő kormányzási
deficit (alkalmazkodási és menedzselési gondok – lásd. uniós alapok lehívásának
képtelensége, stb.) és jellemző továbbra is a fenntarthatósági deficit, a
versenyképesség hiánya a globalizálódó piacokon (Ágh A.) és ami – meglátásom szerint
az összes egymásra torlodó krízis kötőszövete – a generalizált strukturális közéleti
korrupció, mely minden területre kiterjed. A válság(ok) a korrupció
kitermelődésének és megerősödésének melegágya(i), a kilábalás pedig csak a korrupt
hálózatok felszámolásával lehetséges.
3.
RO-ban most, éppen
baloldali(nak mondot) kormány van és miért is kellene fellépni ellene, hadd
jegyezzem meg, hogy a baloldali kormány még a progresszív adózás régi szocdem
vívmányának visszavezetésében sem jeleskedett ezidáig. Az egykulcsos adózást –
tévesen – liberális értéknek gondolják, sőt az egyetlen ilyennek, a nemzeti és még
egy ici-picit sem liberális párt korifeusai. Mit
mondhatnék a munka törvénykönyve „helyreigazításának” elmaradásáról és a
munkahelyteremtés, jövedelemnövelés, társadalombiztosítás, egészségügy, stb.
baloldali értékeinek állapotáról? Tudunk-e bármiféle intézkedésről, mely a
szegényeken segít, marginális csoportokat integrál, tanulási és karrierépítési
lehetőségeket teremt, és mindenekelőtt decens és emberhez méltó
életfeltételeket biztosító jövedelmeket eredményez? Olyannyira rosszul állunk,
hogy lassan minket már „kizsákmányolni sem akar” a globális nagytőke. A
lakosság egyre nagyobb szegmense kell külföldre távozzon, hogy ott hagyja magát
bagópénzért kizsigerelni, az itthoniak pedig „megélhetési parasztok”-ká
lesznek, vidékre szorulnak ki, apró kis háztájiból próbálnak nyomorúságos
körülmények között „túl”-élni. S, közben szinte mindenkit megtéveszt – a médiák
pedig szinte kizárólag őket ajnározzák – az a feltűnő és hivalkodó, nagyarcú
kisebbség, mely a rendszerváltás nyertese: az ügyeskedők és pofátlan garázdák,
a politikai felvilág és a bűnöző alvilág határán lebzselő törpe minoritás,
korrupt, felfuvalkodott és úrhatnám tagjai, akiktől nem látjuk az indokolatlanul
csendes, kiszolgáltatott, vesztes és egyre reménytelenebb, szervezetlen
többséget. Egyszóval – piknikezés helyett – hangosan kellene
kiáltanunk, az igazságtalanságok és a mindent fölülmúló korrupció, a
kizsákmányolás, az elnyomorodás és hanyatlás okán, de nincs itt baloldali
mozgalom, nincs hiteles baloldali párt (sem román, sem rommagyar) és még
szakszervezetek sincsenek, akik világgá kürtölhetnék a munka és a munka világának
nyomorúságát. Itt tartunk most, és kilátásaink sem rózsásabbak.
A rommagyar kisebbségpolitika
területén is lejátszódtak azok az általános jelenségek, melyeket régiónkra
nézvést éppen vázoltam. Itt csak néhány sajátos jellemzőjét vázolnám a
folyamatnak, olyan jellemzőket, melyek a kisebbségi lét és a mi kis politikai
szcénánk sajátosságaiból következnek. A mi kis rommagyar különbjáratú, viszont
szigorúan földszintes, rendszerváltásunk évtizede megbukott. A rommagyar
politikai rendszerváltás vége, a belső demokratizmus, az RMDSz-nek, mint
plurális ernyőszervezetnek („állam az államban” /vagy álomban?/ modell) a
bukásával következett be, de persze nem függetlenül a RO-ra jellemző
rendszerváltás sokféle kudarcától. És itt érdemes egy lényegi megjegyzést
tennem, amikor a szövetség nem a ’93-as belső demokrácia és hatalmi ágak szétválasztásának
modelljét követte, mert nem történtek meg a belső általános, közvetlen és
titkos választások, hanem „elnéppártosodott”, akkor egy alapvető bár soha ki
nem fejtett, stratégiai választást hajtott végre. A néppárti és egyben jobboldali,
etno-nacionlista paradigma, melyben a szövetség leledzik és progresszál,
alapvetően más, mint a demokratikus ernyőszervezet lehetett volna. A belső
demokratizmusra és pluralizmusra épülő ernyőszervezetszerű struktúra ugyanis „hiteles”
alulról szerveződő, platformok létrejöttével számolt, melyek demokratikus elvek mentén
versengenek, reprezentálják a jellemző politikai és ideológiai álláspontokat,
stb. A néppárti jelleg pedig azzal jár, hogy a jobboldali (nép)nemzeti vonulat
megpróbál minden más nézetre rátelepedni, diskurzusait kisajátítani, mégpedig
önkényesen válogatva a világnézetek között. Ennek az önkényes válogatásnak a
román és a magyarországi pártok hatalmi harcának kimenetele és az általános
hatalmi-politikai viszonyok, a klienteláris hálózatok és politikai korrupció alakulása,
a hatalmon vagy ellenzékben lenni logikájához való kényszerű alkalmazkodás,
stb. szab keretet. Ezen a szcénán, ha az egyenlőség eszméjét és a
társadalmi igazságosság kívánalmát tekintjük, az a paradox helyzet van, hogy az
emberek túlnyomó többsége elfogadja ezeket az értékeket, fontosnak tartja
azokat, azt mondja, hogy ezeket az értékeket a gyakorlatban is követi és
támogatja. Aztán amikor a politikai vélekedéseket mérjük, vagy a pártok politikai
diskurzusainak elfogadását tekintjük, akkor kiderül, hogy mégis az úgynevezett
jobboldali – és szinte minden esetben nacionalista – diskurzusok tűnnek
fontosabbnak számukra. Én ezt azzal magyarázom, hogy általában a
közép-kelet-európai baloldal válságba került ’89-et követően, nem találja
hangját, nem talál vissza ahhoz a közönséghez, mely közönség maga is alapvetően
megváltozott a létezett szocializmus bukását követően. És ez a mi kis politikai
mezőnyünk esetében is érvényes. Aztán ez azért komoly gond, mert ezzel szemben
a jobboldali, és különösképpen a populista és demagóg politikai diskurzus és a
megfelelő politikai formációk és pártok kisajátították azokat a témákat,
amelyek hagyományosan a baloldalhoz, a szociáldemokráciához kapcsolódtak.
A rommagyar ruling party már letette a garast a válságkezelést
illetően, kormányon hozzájárult a megszorítsápolitikához, magyarán a válság negatív
következményeinek az alsóbb osztályok, rétegek, és marginális csoportok kárára
való áthárításához, „nemzetiségre való tekintet nélkül”, bár statisztikai bizonyságok
szerint (a nyugdíjasok és állami alkalmazottak aránya nagyobb az országos
átlagnál, a kétésfél rommagyar megyében!), a rommagyarság halmozott hátrányára.
Az sem lehet kétséges, hogy a megveszekedett
jobboldaliság-néppártisaág, melyet az RMDSz követ, a kisebbségi kérdéskört egy
etno-nacionalista paradigmába zárta, erre csak ráerősítenek az apró néppártok
sajátos retorikájukkal. A vetélkedés, ergo, csak ezen a paradigmán belül
folyik, azaz féloldalas. Baloldali, és liberális értékeket mellőz, fel sem vet,
hiszen azt „nemzetárulásként”, liberálbolsizással bélyegzik meg a még jobbosabb
magyarországi és csatolt „körök”. Csapdahelyzet ez a javából, a modell
folytathatatlan.
És akkor, „Mi a teendő”? (Csak
tetszetős jelszavak lennének az alábbiak?)
Nagy általánosságban azt
gondolom, legfontosabb, hogy mindkét baloldaliságra – a radikális, progresszív
és rendszerkritikusra éppen úgy, mint a kevésbé radikális, de baloldali
értékeket a jobboldaltól visszaszerző, hiteles baloldalra – szükség van. Sőt,
minden bizonnyal egyesíteni kell(ene) a mozgalmakat, kiszélesíteni a vitát a hagyományos
szocdem és liberális témák felől az „új baloldali mozgalmak” felvetette
kérdéskörök irányába, felvállalva a számukra fontos témákat és politikai
attitűdöket egyaránt. Az esélyegyenlőség és társadalmi igazságosság a
környezettudatos életvitelhez való jogtól, a mindenféle kisebbségek jogaira és
igényeik elismerésére, az emberi méltóság minden vonatkozására ki kell, hogy
terjedjen egy korszerű és progresszív baloldali(liberális) világnézeti
rendszerben. A globális kapitalizmus válságát pedig nem lehet csupán nemzeti
keretekben, a hatásainak részleges kontroll alá vonásával, stb. ellensúlyozni:
globális mozgalomra van szükség, mely sajátos helyi mozgalmakon keresztül tud
hatni.
Országos és regionális
vonatkozásban is a közéleti korrupció elleni radikális fellépés szükséges,
mégpedig hovatovább egy ellen „big bang”, azaz egy hirtelen és minden
intézményre kiterjedő rajtaütésszerű beavatkozással, másként nincs esélye a
sikerenek.
A mi kis politikai szcénánk
vonatkozásában pedig, a kisebbségpolitikát ki kell szabadítani az
etno-nacionalista frameből, emberjogi alapra kell (vissza)helyezni! Ezt pedig
egy hiteles, transzetnikus
baloldali-liberális párt jobban fel tudja vállalni, mint a ma színen levő
ruling party, - etno-nacionalista, magát jobboldalra helyező, egypártosodott, kisebbségi
néppárt, amivé az RMDSz lett - illetve az apró kis néppártok külön-külön vagy
együttesen tehetnék.