2012/02/27

Morális összeférhetetlenség


Morális összeférhetetlenség

Nagy rommagyar karakterünk, a politikában jó két évtízede hol ezért, hol azért sértett primadonnát játszó ex-püspök, pártot alapított. Pontosabban ismét pártot alapított, vadonat „új”-at persze, tisztát, és csupa új arcot felvonultatót persze, akik túlnyomó többsége egykor bukott, illetve marginalizálódott másod-harmad vonalbeli „hívők” köréből verbuváltatott. Jobboldali konzervatívat és keresztényt persze hiszen itt mindenki az csak egyesek még „azobbak”, mint mások, autonomistát persze, mert itt mindenki autonomista, csak egyesek még „azobbak”, mint mások. Van immár három rommagyar jobboldali, keresztény, konzervatív, és autonomista pártunk, melyek egymás tyúkszemét rendesen tapossák, a végleg jobbra billent rommagyar politikai színpadon. Sőt van egy karakterünk, ki rendre mindháromnak emblematikus figurája, szimbolikus vezére, azaz tiszteletbelije volt (van és lesz), kettőnek aktív tagja és képviselője, egyiktől (amúgy kontesztált) „ajrópai” kenyeret kap, másikat másféle támogatás reményében patronál. Cirkuszi mutatványosnak sem mondható éppen szászjenőnek[1] az ex-püspök, miközben ugyanazzal az üleppel több lovat egyszerre, vágtában és szőrmentén meglovagol. Hanem a tőkési skizó éppen pártalapítás előtt mutatkozott meg a leginkább, egy székelyföldi hivatalos „munkalátogatás” alkalmával. Amikor is karakterünk abbéli meggyőződésének adott hangot sűrű egymásután, hogy a magyar vezető kormánypárt által kizárólag télen tartott nyári-iskolán darabonként resapált[2] „új” hadoszlopnak, „nem szabad többé RMDSZ zászló alatt vonulni”. S, aztán másnap meg az összefogásról kiselőadott, a megegyezés fontosságáról persze, helyenként, s az új párt feltételei mellett, stb. mégiscsak lehet a szövetséggel menetelni, anélkül azonban, hogy ugyanabba a rozzant és rossz irányba tartó gépjárműbe ülnének az apparatcsikok. (Találón foglalta össze ezt Székely Ervin egy központi napilapban éppen ma: http://maszol.ro/velemeny/tokes_az_alguru_2012_02_27.html).
            Hiába na, a néppárti, pontosabban populista, episztemológia nem ismer Descartes-ot, azaz távol áll tőle mindenféle racionális gondolkodás, dichotómia, olyan logikai fogalmak használata, melyek egymást szigorúan kizárják: egyidőben, és ugyanabban az összefüggésben, érvényesek nem lehetnek. A rommagyar populizmus – akarom írni néppártiság -, példának okáért olyan természetű valami, aminek elkoptatott kliséi egyszerre három pártba is beletalálnak (s még ki tudja, hány mozgalom és klikk és szekta, stb., használja ugyanazokat a kliséket!), kicsendülő jelszava, hogy össze kell fogni (gondolom, mint színes ruha mosáskor) és/vagy egymást kell folyamatosan ekézni. Sőt van itt tertium datur is, nem is felváltva, hanem szinte szimultán lehet mindkettőt tenni. Itt lehet egyfelől nagypofával autonómiázni, ami csak kifér a csövön, másfelől és ugyanakkor alamizsnáért folyamodni Buki-ban és Bp.-en, sőt horribile dictu Brüsszelben úgyszintén, a  legkisebb helyi akadály leküzdéséért is.
            Nemrég mint „kis rommagyar politikai szimulákrum”-ot jellemeztem a politikai mezőny állapotát (lásd. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/pdf/006Forum.Magyari.pdf), amely éppen az új párt (akkor még csak bejelentett) megalakulásával kerekedett ki. A szimulákrum keretein belül az új-beszél szabályai maximálisan érvényesülnek, hiszen semmi nem azt jelenti immár, mint a “reális valóságban”[3], a politikusok tökéletes és áthatolhatatlan fallal körülvett “Truman show”-ban játszanak. Teszik ezt olyan lendülettel és szenvedéllyel, hogy kár is lenne néha figyelmeztetni őket, hogy papírból van az ég, hogy nincs ötödik utca a stúdióban, hogy csak kulisszák vannak és Jupiter-lámpák, napsütés sehol. A gyülölet-játék olyannyira groteszk és egyben olyannyira realista, hogy szinte sajnáljuk, ha egy-egy szereplő, mint valami szappanoperából kikopik. Ezért jó ismét látni a resapált arcokat egy vadonatúj párt újonnan választott vezérkarában, és ja ezért szeretjük és végtelenül hálásak vagyunk a nagy rommagyar karakternek, ki egyszerre több szerepben is nagyot alakít a vége nincs politikai Truman show-ban.
            Jól is lenne ez így, ha választások nem közelednének, ha az istenadta nem mindig “fülkeforradalomra” lenne kész, és cédulájával politikusainkat hátbadöfni rest volna, de most, hogy van egy újabb jobb-közép, konzerv………., párt, vagy szászjenősen fogalmazva ismét “kitört” a választás szabadsága, meglehet mégsem babra megy a spiel.
            El ne feledjem a címben jelzett összeférhetetlenséget, elmagyarázni. Jogi, illetve politikai értelemben az összeférhetetlenség annak a tilalma, hogy “aki bizonyos közhivatalt, állást visel, bizonyos más közhivatalokból, állásokból, foglalkozásokból kizárva van”, mindenekelőtt a bíróknak más befolyásolást, vagy elköteleződést implikáló foglalkozásoktól való eltíltását jelenti. Jobb helyeken a közéleti személyiségek önként lemondanak, olyan összeférhetetlen foglalkozásokról, melyeket egyfelől a jogi normák akkét tűntetnek fel, másfelől pedig nem vállalnak egymással morálisan össze nem illő szerepeket sem. Nem úgy a mi rommagyar karakterünk, aki szemmel láthatóan semmiféle kognitív disszonanciát (az összeférhetetlenség felett érzett stressz, rossz közérzet), meg nem él faramuci helyzeténél fogva. Tőkés egyszerre az RMDSz EP képviselője és legádázabb ellenfele, azaz az EMNP tiszteletbelije (az EMNT vezére, stb., stb.). Lehetne ez személyes ügylet, afféle morális spárgázás két szék között, ha az új néppárt már megalakulása előtt ki nem fejti, hogy a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politikát és az autonómia-törekvések következetes képviseletét tűzi ki célul”. Szóval mit is jelenthet itt az „érték-elvűség”? Vajon az egyéni rugózás két-három közéleti funkció között, melyek ráadásul homlokegyenest ellenkező stílusok és politikai krédók között folyik, lehet egy párt mértékadó, sőt szimbolikus személyiségének kis magánjátéka? Miközben a párt vezetői (legyünk komolyak TL és a nagyobbik magyar kormánypárt, darabonként válogatott kliensei) a választás szabadságát propagálják képtelenek meggyőzni vezérüket, hogy válasszon, oldja fel a morális összeférhetetlenséget, vagy EP képviselő az egyik jobb-közép, konzerv...... párt színeiben, vagy az új jobb-közép, konzerv...... párt élharcosa legyen, tertium non datur.
            Most jókat kívánni kellene az új néppártnak (Éljen sokká!), csak az a kérdés, hogy lehet-e morális összeférhetetlenségre hiteles pártot, programokat, hosszútávú terveket építeni? És ez a kérdés cseppet sem költői.



[1] Itt ajánlanám a politikai balfácánság (balekség) mértékegységeként a 100  „szászjenő”-t bevezetni. Egy ilyen mértékegységből alkotott skála segítségével kvantifikálhatóvá, számszerűsíthetővé válna a rommagyar politikai balekok teljesítménye, esetleg utóbb Székelypénzt is nyomtathatnánk a megfelelő személyiségek képe alatt a „szászjenőség” töredékét, illetve alkalom adtán többszörösét feltűntetve. És mindjárt hitelesebben csendülne a nóta is, hogy aszongya: "szészjenőnek, ötven a fele, egye..."
[2] Románból vett jövevényszó, amely eredetileg használt gumiabroncs felújítását jelölte, de kiválóan alkalmas kifejezés többé-kevésbé elhasznált politikusok új politikai formációban való felújításának jelölésére is.
[3] Megkülönböztetendő a reality show-nak a köznép életében domináns világától, mely többé-kevésbé silány szimulákrum, de nálunkfele nagyobb bizalmi indexel bír, mint a hiteltelen, gyűlölt és százszor elátkozott „reális valóság”.

2012/02/21

Homo transiticus


Homo transiticus

Ha teszem azt, kr.u. 2412-ben, azaz a Fukuyama-féle „történelem végétől” számított, mintegy 4 évszázaddal később még meglesz e sárgolyó, és rajta még emberek élnek, s közöttük lesz néhány – a történelem, még pontosabban a történeti antropológia iránt - érdeklődő egyén, ajánlanám nekik a golyóbis e földrajzi övezetében keresgélni. Egy kis szerencsével ugyanis Székely Ervin[1] könyvének nyomtatott (vagy esetleg valamilyen digitális tárolón még fennmaradt) példányára bukkanhatnak és ezzel aztán kezdetét is veheti a homo transiticus iránti lázas kutakodás. Találó és hasznos lehet ugyanis, ha a feljelentés szövegét – megszabadulva immár a kortárs kontextustól, attól a találgatás-sorozattól, hogy ki-kicsoda, vagy hogy én ugyan ki lehetek a mintegy negyven ábrázolt politikus közül, a politikai osztály erkölcstelensége feletti sopánkodástól – korunk emberfajtájának jellemzéseként tekintjük. Stílusosan szólva a szereplők a homo transiticusok, éppen animal politicus voltukban jelenítik meg a leginkább, korunk emberének eltúlzott és némiképp leegyszerűsített, mindazonáltal hiteles képét. Ugyanakkor a fő transiticus, azaz Kacor Benci ön-feljelentése, korszerűen politikai karriernek nevezett példázata, pontos lenyomatát adhatja az emberi elbunkosódás kultúrtörténetének, nemcsak a Füzeshalom-Romvár-Grűnstanca háromszögben. Székely minimalista ábrázolásmódja nyilván további és alapos környezetfeltárást, nemcsak az archeológia, hanem a vele segédtudományok (úgymint teszem azt morálfilozófia), eszközeinek a bevetését is igényelni fogja, de eljövendő antropológusaink erőfeszítéseit busásan kárpótolja mindaz, amit e sajátos hely-, kor- és emberfajtáról megtudhatnak.

            Pártok és titkos szolgálatok

Feltételezett kutatóink, mielőtt az emberfajta egyénjeinek vizsgálatába kezdenének, bizonyára módszeres és körültekintő eljárással először a struktúrákat, azaz az intézményi kereteket próbálják majd rekonstruálni. Kezdjük tehát a pártokkal, azokkal a társadalmi alakzatokkal, melyek – kr.u. kétezer körül – kezdték el uralni Tranzícia közéletét,  dominálni a nyilvánosságát és befolyásolni a benne élő emberek mindennapjait, boldogulását, illetve pontosabban satnyulását. A pártosodás Tranzíciában elterjedt formái egyben a már jelzett emberi elbunkósodás (hívják még: taplósodásnak, gyökeresedésnek, elhülyülésnek, elkurvulásnak, tudományosabban mentális leépülésnek is) szinte tökéletes és intézményesített inkubátorai, a leépülést előidéző és fenntartó rendszerei. Székely csak néhányat említ közülük, mint: Saját Érdek Pártja, Daliás Árulók Párja, Mérleg Nyelve Párt, Emberarcú Aktivisták Nosztalgiapártja, Gátlástalan Diktátor Szolgalelkű Pártja, mindazonáltal akárhány további is elképzelhető, sőt bizonyosan volt is Tranzíciában. De akárhányról is lett-lévén szó, mindenik megegyezett abban, hogy a legfőbb cél a Saját Zseb Megtömése (független forrásokból tudjuk, hogy erre egy különálló, bár a többivel szinte mindenben hasonlatos apró párt is létrejött, nevének rövidítése, S.Zs.M.P), a mások kicsinálása, az embereknek gazemberekre és balekokra való felosztása. Jelzett társadalomban a párttagság és aktivitás az emberré (értsd: gazemberré) válás alapvető feltétele, aki ebből kimarad és képtelen gátlástalanul, mások semmibevételével, átgázolva mindenen és mindenkin pártaktivistává lenni, az biza balek (lúzer) lesz és mint ilyen, kihasználandó, megvetni való alsóbbrendű lény, afféle Capek-i szalamandra. Kideríthető, hogy a könyv írásának időpontjában Tranzícia lakóinak usque tíz százaléka jutott a gátlástalanság, demagógia és köpönyegforgatás azon szintjére, hogy igazi gazembernek (eredeti tranzíciai nyelven „smecher”-nek) lehessen tekinteni. A többiek így-vagy úgy balekok (tranzíciaiul „frájer”) voltak, akiket ez előbbiek pimasz hozzáértéssel kihasználtak. Azt is megtudhatjuk, hogy a gazember-balek arány viszonylag állandó volt a szerző által ábrázolt időben, a „változás” korában és az azt követő pár évtízedben. A határok átjárhatóak voltak: mindenki baleknek születik, de egyesek aztán a gazemberek osztályába emelkednek, néhányan pedig „visszabalekesednek”. A két osztály belső struktúrája sem homogén, mindenki a „balek-gazember skála” valamelyik fokozatán helyezkedik el, legalábbis átmenetileg.
A (párt)rendszer tehát szelektál, megkeresi magának azokat, akikben megbízhat, akik a talpnyalás (mondják még seggnyalásnak is, azidőtájt), a meghunyászkodás, és közben a köpönyegforgató, alkalmat leső Brutuszkodás bajnokai. Őket felemeli, gazdaggá teszi és kénye-kedvére elbunkósítja. Strukturális értelemben a tranzíciai pártrendszer a korrupciós hálózatok kialakításának, elterjesztésének, megerősődésének és fenntartásának erős vára volt, olyan strukturális-intézményi keret, amely nem csupán eltakarta a társadalom valós hálózatait, hanem egyben helyettesítte, leváltotta, vagy fölülírta azokat. Összevetve Orwell-el – aki egy másik kor emlékei között talált meg egy totalitarista társadalmat, amely azért követett valamiféle célt és a rá jellemző kettős beszéd utalt, legalábbis allegórikusan, egy meglévő valóságra -, Tranzícia pártosított diskurzusa végképp lemondott utalásos jellegéről, sőt még a felszínes és bosszantó politikai korrektség követelményeiről is. A Székely leírta társadalom és a szereplők nyelvezete éppen hogy szókimondó: a világ talmi, a párt neve a valóság, ez az egyetlen dolog ami „őszinte”, azaz létező. A (kötelező módon demagóg) nyilvános és a magánbeszéd más-mást mond, de – amint a pártok megnevezése egyértelművé teszi – immár mindenki tudja, hogy a magánbeszéd (értsd, magánérdek) az úr.
            A pártok (kontra)szelekciós módszereit, amelyek egyben az elbunkósodás mechanizmusát, vagy ha úgy tetszik legfőbb technikáját adják, a szerző egy fennmaradt rongyos oldalon írja le. Ez a lap, az előzetes rácsai mögött tartózkodó Kacor ön-feljelentésének megfelelő része, frappánsan írja le a mechanizmus lényegét. Szabad legyen hát idéznem: „majd minden támogató abban reménykedik, hogy egyszer vezető lesz,... Ezt a vezetők is tudják, és ezért igyekeznek saját maguknál ostobábbakat emelni a környezetükbe. ... végül ezek közül is sikerül valakinek a kést a vezető hátába döfni, s ő még butábbakkal cseréli fel a pártelitet. Nézzék meg, hogyan csökken a pártelnökök intelligenciaszintje és értelmi képessége...” A homo transiticus leépülésének tökéletesebb mókuskerekéről, ha úgy tetszik a tökéletes 22-es csapdájáról akarva sem kaphatnának távoli utódaink meggyőzőbb leírást. Kiderül az is, hogy a pártok mellett létezett a valóság strukturálásának egy félig-meddig érzékelhető, illetve leginkább közvetett módon megtapasztalható (láthatatlan fekete kéz, ördögfarka) eleme a „szervek”, a titkosszolgálatok rendszere.  
         Mondhatni Tranzíciában, a jó öreg szekus módszerek a szép új világban is tökéletesen működtek. Az intrika és a mindent elöntő rágalomhadjáratok, a bizánci-orosz hagyományok túlélése megkettőzi a pártrendszer manipulatív technikáit, illetve azzal összefonódva termeli és erősíti a gazemberek hadát. A pártok és „szervek” együttműködését nemcsak a titkos információcsere – különösen a gazdasági, a közpénzek lenyúlását célzó business terén virágzó közös rablás – és a rejtett (kontra)szelekciós hálózatok jelentik, hanem a személyes összefonódások és átfedések is. A pártvezérek ugyanakkor a szervek emberei is, egyébként nincs bebocsájtás a gazemberek hadába. A pártbesúgok gyakran hivatásos tisztek lesznek, a titkosszolgák ugyanakkor pártvezetők, és közben (ál)vállalkozók, zsarolók és kormánytagok, ami csak tetszik.

Párt(általi)emberek

Összehasonlító tanulmányok sorára és főként rengeteg adatra és információra lenne szüksége jövőbeni kutatóinknak ahhoz, hogy a keresett homo transiticus-okat a saját korukban élő többi emberrel összevetve, sajátosságaikat minden részletre kitérően, azaz árnyaltan kielemezhessék. Tartok tőle, hogy sem idejük, sem erőforrásaik, sem motivációjuk nem lesz elég ehhez. Összefoglalnám ezért ezen emberfaj kialakulásának és jellemének Székely könyvében előadott sajátosságait.
            Először úgy tűnik, hogy a homo transiticus-ok nem különböznek más tájak embereitől, hiszen van értelmük, racionális gondolkodásra képesek, sőt a történet elején még érzelmi intelligenciájukra és erkölcsi tudatukra utaló jelek is felmerülnek. Kacor egy „belső monológban” szinte visszautasítja soron kívüli előléptetését, amit besúgásért kínálnak neki cserében, mondván, hogy „nekem van egy értékrendem”, és ebben „első helyen van a becsület”, de persze sikeresen elaltatja lelkiismerete hangját. Máskor a magánélete kapcsán adódnak lelkiismereti problémái, de azokat is sikerül „túlhaladni”, hiszen az elaljasodásból már nincs számára visszaút homo sapiens-ből homo transiticus-szá változik át. Az emberi érzelmek széles skálája beszűkül a homo transiticus szempontjából, pontosabbabn minden más érzelem eltűnik, csak egy marad, és ez a gyűlölet. Ahogy a valóság a pártok megnevezésébe sűrűsödik, minden más reziduum, származékos elem, ugyanúgy az érzelmi skála is a gyűlölet érzésébe tömörítődik: csak ez a valós.
Megjegyzendő még, hogy a gátlástalan gazemberré válás sebességére volt egy mondás is: ha valaki több, mint két esztendőt tölt a politikában, automatikusan alkalmatlanná válik minden más szerepre. Nincs visszaút, legfennebb a végső bukás vethet véget az elbunkósodás, eltaplósodás jelzett folyamatának.
Tranzícia közéleti szereplői a minden hájjal megkent gazemberek, akik a balek-gazember skála legjobboldalibb szélén, azaz a felső tízezerben helyezkednek el. A homo transiticus legtipikusabb példányai. Ők a rendszer érdekérvényesítő mechanizmusainak tökéletes példányai, a „sejtetés, hazugság, manipuláció, félrevezetés” mesterei. Ők, akik a legnagyobb hatékonysággal alkalmazzák a rendszer bevett eljárásait, akik „eléggé gátlástalanok” ahhoz, hogy a gazemberek kasztjába kerülhessenek, akik a „tőrbe csalom, leleplezem és kizáratom”, vagy „nyeregből kilövöm” eljárásokat mesteri szinten művelik.
Így a megvásárolt nyílvánosságban pöffeszkedő „közéleti személyiségek”, a felfuvalkodott és öntelt magamutogató gazemberek hada, aki egyidőben „kapzsi, faragatlan, agresszív, önhitt és műveletlen”. Volt még egy sajátos vonása a tranzíciai fő-gazemberek viselkedésének. Ezt egy korabeli, a témában járatos, antropológus úgy összegezte, hogy Tranzíciában, aki korrupt, az nem elégszik meg az illegálisan felhalmozott gazdagságával, hanem közsszemlére is bocsájtja, arrogáns módon fitogtatja tisztességtelensége tárgyi bizonyítékait. Míg máshol a törvénytelenül szerzett vagyonok a háttérben, rejtve maradnak, a korrupciós hálózatok pedig hétpecsétes titokként rejtőzködnek, addig Tranzíciában úton-útfélen bemutatják azokat: „a gazemberek, nem is elég tökösek, ha nem teszik közszemlére gazdagságukat”.

Morálfilozófiai kitérő és follow up

Senki sem állíthatja, dokumentumokban sem maradt fenn nyoma annak, hogy Tranzícia őslakói morálfilozófiai kérdésekkel bíbelődtek volna. Ők az akció, a reflektálatlan cselekvés és a gyűlölet fűtötte hátbadöfés, művészei voltak. Elitjük, a válogatott gazemberek, azt az anti-moráfilozófiai nézetet vallották, hogy homlokegyenest  Kant tételével „cselekedj úgy, hogy a balekok mindenkor eszközeid legyenek a saját hatalomvágyad kiteljesítésében”. Ezek után sejthetik kutatóink, Tranzíciában a történelem az elbunkósodás, az elhülyülés, stb. mechanizmusai, a reductio ad infinitum, a kiteljesedés és végső enyészet fele vette útját. Ha a negatív utópiáról szóló könyv századok múlva előkerül és még lesz aki olvassa, feltárja és megértse, arra utal, hogy valamilyen éghajlati, geológiai, asztrológiai, stb. hirtelen változás folytán leállt a jelzett folyamat. De az is lehet, hogy végleg eltűnt a homo transiticus, és kései kutatói, mint a neandertáliakra – azaz egy az evolúció során mellékvágányra terelődött - kihalt emberfajra bukkantak rá.



[1] Székely Ervin, A feljelentés, Mercator Stúdió, Nagyvárad, 2011.

2012/02/09

We are the bests?



We are the bests?

Megvan az új kormány, mely a novemberi választásokig próbálja elhúzni az időt. Mondom, amolyan vegetáló, menedzselő kormány alakult, amely egyfelől eltakarni vagy feledtetni szeretné a vezető kormánypárt kudarcát, levegőhöz juttatva a pártot a választásokig terjedő időszakban. Másfelől, meg időt adni a mainstream-nek, hogy a rebrand sikerüljön a késő őszre. Komoly kormány-tevékenység nem várható, legfennebb a klientúra és a visszavonult első vonalbeliek (akik immár a fő klienseket jelentik)  kiszolgálása, hiszen a szenátusi többség elvesztése koncepciózus, törvényhozáson, önálló döntéseken alapuló kormányzati munkát lehetővé sem tesz. A költségvetés maradt és az IMF, valamint az EU monitorizálta gazdálkodás is marad.
            A PDL megpróbál elhatárolódni, legalábbis valamiféle választóvonalat, kommunikációs falat húzni a mostani hallatlanul népszerűtlen és hiteltelen politizálás valamint az új szakasz között, igyekszik új kommunikációt, hangokat, arcokat mutatni a választásokig. Hogy manővere sikerrel járhat máris jelzi Ponta „pillanatnyi megzavarodása”, amelyet parlamenti beszéde jelez és amellyel sikerült is szembemenni, főként a partner PNL-vel.
Nem kétlem, hogy jó politikai húzásnak bizonyulhat a kormányváltás, a fiatalítás, az „öregek hátrébb vonása”, elrejtése a Basescu-féle pártnak, de mit keres(het) itt és most az RMDSZ?
Nemrég arról írtam, hogy az előrehozott választások jó alkalmat teremtettek volna a rommagyar szövetségnek arra, hogy maga is kikeveredjen a „nehéz örökség” súlya alól, hogy demokratikus elkötelezettségét igazolva, megszabaduljon a leghálátlanabb feladatoktól, (http://systemcritic.blogspot.com/2012/01/elore-kell-hozni-aki-most-arra-biztatja.html), és hogy versenyelőnyre tegyen szert potenciális rommagyar vetélytársaival szemben. Nos, nem tették meg, amiért még nagy árat fizethetnek. De ami ettől is furcsább, hogy meg sem próbáltak szabadulni a leghálátlanabb tárcáktól, s mindenekelőtt a környezetvédelmitől. Ennek feladata lesz ugyanis a verespataki bánya-projekt engedélyezésének kibocsájtása, ami megosztja a társadalmat, sőt nagyon népszerűtlen döntés, nemcsak a román, hanem a rommagyar társadalom nézőpontjából is.
A környezetvédelmi tárca elmúlt időszakban kifejtett tevékenységét pozitívan értékelni meglehetősen nehéz, hiszen a kudarcos szabályozás (regisztrációs adó, mely nemcsak roppant népszerűtlennek hanem az EU-konformitás szempontjából is szabálytalannak bizonyult), és a levegő-kvóta elvesztése aligha nevezhető pozitív hozadéknak. Nem is szólva arról, hogy a miniszter és egyik munkatársa korrupció-gyanús ügyletbe keveredtek, melyet máig sem tisztázott senki, legfennebb sejtjük hogy ezáltal zsarolhatókká váltak.
Faramuci helyzet alakult ki egyszeriben, hiszen míg a kormánypárt minden volt miniszterét leváltotta az RMDSZ minden miniszterét és minisztériumát megőrizte, ezzel a legkonzervatívabb és legidősebb összetevője az új kormánynak: Markó a doyen, de a másik párt fiatalító szándékával összevetve, ez nemhogy előre mutatna, hanem következtében visszahúzó erőként tűnik fel a szervezet. A jövő zenéje, hogy ezt hogyan fogadja a rommagyar választó, de tartok tőle, nem feltétlen pozitív jelzésként fogják fogadni, kommentálni, és elkönyvelni rommagyar ellenzéki berkekben sem.
Hogy a „mi embereink” lennének a legjobbak, nagyon kétlem. Érdemes összevetni például a majdhogynem elfogadott egészségügyi törvényt a szervezet programjába fogaltakkal, hogy láthassuk, nem ezt ígérték, mint ahogy a fizetés-elvonás és Áfa emelés sem volt kampány-prioritás az utóbbi választásokkor.
Valaki(k) el fogják vinni a balhét a kormányzásért, Boc és társai megszabadulni látszanak a malomkeréktől, megtörténhet, hogy mi – rommagyarok -  leszünk a bűnbakk, esetleg az áldozati bárány?
S aztán várjuk az utca hangját, a Basescu leváltását követelő vehemens, már-már „lázadás-szerű” megmozdulásokat. Jön a tavasz és a tüntik is jönni fognak, folyt. köv.

2012/02/07

Alea iacta est




A koalíció marad háttal a polgároknak

Körvonalazódni látszik ami történni fog, a „nagy játékos” csak most érzi igazán elemében magát, részéről csak most indul a játszma, csakhogy. Nincs több levegő, s a polgárok közül senki nem hajlandó többé a politikai játszadozást legitimálni, levegőhöz juttatni a lejáratott, hiteltelen, korrupt, és a polgárok igényeire érzéketlen kormány-koalíciót. S ilyenkor – bár ezt az elnök cseppet sem mutatja, gondosan takargatja mérhetetlen cinizmusával és arrogánciájával – a  „játék” (értsd. elvtelen manipuláció és zsarolás) bizony a tűzzel folyik, és ha balul sül el, Băsescunak mennie kell: oroszrulett. Bár hótakaró fedi, alul kockás a vetés.
            És most következett be a Markó-éra vége. Amióta viszont az ex-elnök nincs az első sorban, kapkodás, ellentmondó üzenetek, és persze a régi jó reflexek, miszerint először döntenek, majd utóbb azt – puszta formalitásból – elfogadtatják a vezető grémiumokkal, dívik. Naponta többszőr is módosul, sőt megfordul az álláspont, döntések elmagyarázásával nem törődik a mainstream, a választók véleménye egyáltalán nem érdekli őket: mindent tudnak és mindent megtesznek. Csak persze először választásokat akarnak összevonni, majd hallani sem akarnak előrehozott választásokról, aztán egyesek mégis, aztán az elnök is tárgyalna az előrehozásról, aztán mégsem. Ugyanígy szó sem lehet technokrata miniszeterlnök támogatásáról, miután Basescu ilyent jelöl, ennek ellenére indul a pozícióharc a miniszteri bársonyszékekért. Embert megpróbáló feladat, akárcsak nyomon követni is a sűrű változásokat, ez növelné az elillant bizalmat?
            Nem mást jelez a kapkodás, a fejetlenség, mint azt, hogy a szövetség elvesztette az önálló döntés fölötti kontrollt, képtelen visszatérni a választókhoz, képtelen azok igényei szerint alakítani politikáját: a vezetők Basescu nyúlványai lettek, belefulladtak a PDL-be és saját túlkombinált politikai kelepcéjükbe. Bukniuk kell a rezsímmel együtt, most már nincs esély sem átállásra, sem visszafordulásra, esetükben is érvényes az Alea iacta est.
Pedig a tegnap esély volt, megnyílt a váltás lehetősége, s a kijózanodásé. Az előrehozott választások elutasítása a demokrácia iránti elkötelezettség mértéke. A belső demokrácia, végül is Markó kormányból való kiszorításával, ködként szállt tova (talán az utolsó Malév-járatra válthatott jegyet), s a háttal a polgároknak! – követelménye győzött.

           

2012/02/03

Népszámlálás, mint állami pótcselekvés




Népszámlálás, mint állami pótcselekvés


Nemrég részletesebben kifejtettem, hogy a tavaly októberben tartott romániai cenzust, „Én a magam részéről (...) érvénytelennek és hiteltelennek tekintem az éppen véget ért népszámlálást, és annak bármennyire kozmetikázott eredményeit. Kíváncsian várom a „hivatalosak” ellenérveit, előre látom, nem lesz könnyű dolguk megvédeni, hitelesnek és érvényesnek feltüntetni a 2011-es népszámlálást.” (lásd.: http://manna.ro/velemeny/az-allam-lemondott-rolunk:-mi-jon-ezutan-2011-11-17.html). Tartom az akkori elemzés következtetését, az előzetes eredmények közzétételét követően is, kiegészítve, néhány további – az érvénytelenséget igazoló – “furcsaság” felsorolásával. Az egyik legvilágosabb jele, hogy széphazánkban a Statisztikai Hivatalok megmaradtak ugyanannak a szocilista-realista rendszerből ismert okkult és hiteltelen közintézményeknek az, hogy még a tavaly július elsejei statisztikai előszámításaik szerint is, az állandó lakosok száma kb. 2.3 millió fővel volt magasabb, mint azt a népszámlálás adatai mutatják. A vezérkaruk politikai alapon való kinevezése minden bizonnyal sokat tett az átkosból örökölt intézményi struktúra és kultúra tovaörökítéséért, a szakmaiságot nélkülöző működés érdekében. Magyarán, minden eddigi közpolitikát megalapozó demográfiai adat nagymértékben elhibázott, torz, illetve fiktív volt. Hogy marad minden a régiben, azt viszont nemcsak maga a cenzus és annak hibás lebonyolítása, hanem az új adatok nyilvánosságra hozatalának módja is jelzi. 

Ködösítések az adatok közzétételekor

            Nézzük a OSH által kiadott közlemény első ábráját (http://www.recensamantromania.ro/wp-content/uploads/2012/02/Comunicat_DATE_PROVIZORII_RPL_2011.pdf) és láthatjuk, hogy mindjárt háromféle számot is találunk az összlakosságra vonatkozóan (és akkor nem szóltunk arról a számról, melyet az OSH tavaly november elsején közölt, mondván, hogy a számlálóbiztosok "összesen 19 599 506 személyt számoltak össze", és bár ugyanarról a cenzusról van szó, ezt a számot a mostani adatok "megcáfolni" látszanak). 

Ködösítéstan, heterogén kategóriákkal



A 2011 július 1-re számítoott összlakosság száma
21 354 396
A 2011 októberi népszámláláson összeszámláltak száma
20 254 866
Állandó lakosság
19 042 936
Hosszabb időre távollevők száma
910 264
Időszakosan jelelevők száma
301 666
A népszámlálásnál jelenlevők száma
18 384 049
Időszakosan távollevők száma
658 887

Szögezzük le azt, ami biztosnak látszik: a népszámlálók összesen 18.384.049 személyt regisztráltak a fő személyi lapon, (P kérdív.) csupán ezek teljeskörű adatait vették nyílvántartásba. Ha úgy tetszik ezt a számot kellene a “népszámlálás eredményének” tekintenünk, a többi közzétett adat más jellegű, illetve statisztikai utószámítások “ideiglenes eredménye”.

Eszerint példáúl a romániai magyarok aránya nem 6.5, hanem 6.7%, azaz az arány nem csökkent, hanem növekedett. A romák aránya pedig nem 3.2, hanem 3.3%.

A KSH ehhez az alapszámhoz ad hozzá további 658.887 személyt akikről feltételezhető, hogy állandó romániai lakos, de akinek adatait a hozzátartozók, ismerősök szolgáltatták, azaz nem szemtől-szembeni lekérdezés eredményeként lettek kérdőíveik (M kérdív.) kitöltve. Ezek esetében pl. az etnikumra, anyanyelvre és vallási hovatartozásra nem kérdeztek rá! A hivatal viszont ezeket adja ösze a jelenlevőkkel és a két kategóriából alakítja ki az “állandó lakosság kategóriát” (19.042.936), amit aztán további összehasonlítási alapként kezel, többek között akkor is, amikor etnikai arányokat számol. Magyarán az etnikai arányokat egy olyan gyűjtőszámhoz viszonyítják, melyben a személyek 3.5%-ról nem tudni, hogy milyen etnikumúak, nem is kérdezték őket, hiszen az időszakosan távol lévőkre vonatkozó kérdőív (M), erre irányuló kérdést nem tartalmaz. Ugyanez áll a vallási hovatartozás esetében is. 
            A fenti módon nyert állandó lakossághoz még egy további statisztikai (virtuális) számot is adnak, t.i. azokét akik egyáltalán nem tartózkodtak odahaza, és hozzátartozóik, szomszédaik sem tudták bediktálni adataikat. Ezek regisztrálására kérdőív természetesen nem létezett, csak a számlálók feljegyzései alapján tudjuk, hogy a háztartások (ez is problematikus definíció), mintegy 2.8%-ban, azaz mintegy húsz ezer háztartázban senkit nem találtak otthon, s ezért mintegy 1 millió személyt hozzáadtak a fenti 19 millióhoz. Az talány, hogy honnan ez az egymilliós szám, hiszen a számítás szerint a háztartásokban átlagban 2.66 személy lakik, a mintegy húszezer üresen talált háztartásban eszerint usque 530 ezer személyt kellett volna találniuk a számlálóbiztosoknak (kicsire viszont nem adunk ugye, ez statisztika!). Nem tudni azt sem, hogy miért nevezték az így kialakított populációszámot “a népszámláláskor regisztrált lakosság”-nak, miután saját számításaik szerint 1 millió személyt nem is regisztráltak: számmisztika. Van még egy bizonytalan kategória az ábrán, ez pedig az időszakosan idehaza tartózkodók mintegy 300 ezres száma, akik vagy eltávoznak ismét, vagy maradnak, minden esetre regisztrálták őket is, etnikum, anyanyelv és vallási hovatartozás nélkül (TP kérdív.).
           
A népszámlálásra kiírt rommagyar szocialista versenyt minden résztvevő derekasan elbukta

"Most tél van és csend és hó és ...." - elültek a harci statisztika kürtjei. Nem kívánom hosszan kommentálni – már megtettem – azt a téves hozáállást, melyet politikai szervezeteink (RMDSZ és ellenzéke) a népszámlálás kapcsán tanusítottak: a (túlzott) kampányt. Értelmetlen és néhol groteszk elemekkel tarkított populista szövegeket puffogtató volta mára kudarc-élménnyé izmosodott. A bukta a legnagyobb Kolozsváron volt, ahol több mint 5 ezer személy nem vallotta meg, illetve a számlálóbiztosok nem tüntették fel a személyek etnikai, anyanyelvi hovatartozását.
A kampánynak semmi más értelme nem volt, mint egymás előtt is újra bizonyítani, az egész politikai osztály a túlzott etnocentrizmus, az elvakult és terméketlen nacionalizmus talaján áll. Nincs is olyan probléma, amelyet ne egy nagyon szűk etnocentrikus szemüvegen keresztül néznének és tematizálnának a nagyközönség számára, olykor a józan ész ellenében. E szűk látószög nem segíti, a „megmaradás-gyarapodás” valóra válását, hanem kudarcélményt, kiábrándultságot és elszigetelődést, köldöknézést eredményez, zavaros helyzeteket és inkonzisztens nyilvános diszkurzust teremt. A székely-magyar, vagy roma(cigány)-székely-magyar, magyar-román, erdélyi, stb. többes identitások, (az "ennek is meg annak is lenni" kérdéskör többek között) kezelhetetlenek. Így  az eddigi sakkvakságból származó „búskomor világhangulat”, (milyen jól is áll ez magyar-embernek, nemde?) az etnikai skanzen (pontosabban gettó) kialakulását eredményezi, először mentális, aztán valós szinten is. (A magukat szakértőnek mondók „jóslatait” és azok hitelességét egy külön írásban szeretném tárgyalni).

Ami a közzétett adatokból feltételesen és csupán trendszerűen ránk vonatkoztatva látszik

Egészen biztos, hogy a romániai magyar közösség egyre kisebb számú lesz, hiszen minden olyan demográfiai tényező adva van, amely a csökkenést és nem a növekedést eredményezi, illetve vetíti előre: negatív természetes szaporulat, kivándorlás, asszimiláció. Éppen ezért a politikai ténykedés önmagában, csak nagyon kis mértékben képes a demográfiai trendeket megfordítani. Legfennebb a növekedés keretfeltételeit javíthatja – gazdaság-élénkítéssel, munkahely teremtéssel, kedvező szociális-, oktatási és egészségügyi politikákkal, jó és optimista közérzet terjesztésvel, stb. – ezért téved (még a saját jól felfogott érdekét tekintve is) a rommagyar politikai osztály, amikor „magára húzza” a kérdéskört.
            Mit mutatnak a trendek? Először azt, hogy nyílvánvaló, a romániai magyar népesség negatív demográfiai folyamatokat él meg. Az elmúlt tíz évben mintegy 200 ezerrel lettünk kevesebben, az elmúlt húsz évet tekintve pedig további 220 ezerrel, azaz az egész időszakra számítva mintegy 420 ezerrel kevesebben vagyunk. Ez százalékozan azt jelenti, hogy durván egy negyedével lettünk kevesebben húsz év alatt. Másodszor, hogy ez a fogyási trend a teljes román lakosságra érvényes, hiszen félretéve a fent leírt fenntartásokat az összlakosság húsz év alatt 3.75 millióval csökkent (ez mintegy 16.5%). Az egyetlen népcsoport, amely minden valószínűség szerint a népszámláláskor mért arányoknál és számbelileg is nagyobb mértékben nőtt az a roma lakosság. (Külön igyekszem értelmezni a romakérdést és népszámlálást).
            Az alábbi táblázatba foglaltam össze a három legutóbbi népszámlálás adatait a romániai magyar lakosság vonatkozásában.:



Megye
Veszteség 1992-2011(2)
1992
2002
2011


Sz.
%
 Sz.
%
Sz.
%
Sz.
%
1
Fehér
8 895
36
24 765
6
20 682
5.4
15 870
4.8
2
Arad
23 944
39.3
61 011
12.5
49 399
10.7
37 067
9
3
Bihar
43 262
23.9
181 703
28.4
155 554
25.9
138 441
25.2
4
Beszt.-N.
6 325
30
21 098
6.5
18 394
5.9
14 773
5.3
5
Brassó
24 283
38.3
63 558
9.9
51 470
8.7
39 275
7.8
6
Kolozs
42 729
29.3
146 186
19.9
122 131
17.4
103 457
15.7
7
Kovászna
23 715
15.5
175 502
75.2
164 055
73.8
151 787
73.6
8
Hargita
36 489
12.4
295 104
84.7
275 841
84.6
258 615
84.8
9
Hunyad
17 630
52.1
33 849
6.2
25 321
5.2
16 219
4
10
Máramar.
20 121
26.5
54 902
10.2
46 250
9.1
34 781
7.5
11
Maros
51 662
20.5
252 651
41.4
227 673
39.3
200 989
37.8
12
Szatmár
26 851
19.1
140 392
35
129 998
35.2
113 541
34.5
13
Szilágy
12 492
19.8
63 151
23.2
57 318
20.9
50 659
23.2
14
Szeben
8 416
42.8
19 309
4.3
15 478
3.7
10 893
2.9
15
Temes
27 572
39.9
62 866
9
51 421
7.6
35 294
5.4
16
Bákó
0
0
4 373
0.6
4 528
0.6
4 373
0.8
17
Bukarest
4 838
58.3
8 301
0.4
5 996
0.3
3.463
0.2
18
Krass-Sz.
4 600
58.4
7 876
2.1
5 859
1.8
3 276
1.2

Itt csak néhány szembetűnő jelenségről szólnék. Egyfelől látható, hogy minden egyes megyében és régióban csökkenés történt, de nagyon eltérő mértéket, azaz nagy regionális különbségeket tapasztalhatunk. Míg például a Hargita megyei magyarság-székelység (egyetlenként) megőrizte megyén belüli arányát (sőt 0.2%-al növelte, ugyankkor túlhaladta az 1992-es arányt is 0.1%-al), addig a többi megyében, kisebb-nagyobb mértékben csökkent a magyarok aránya. Ez a leginkább a “szórványvidékre” és belső Erdély megyéire érvényes. Magyarán a romániai magyarság a leginkább a széleken fogyott, van olyan megye (regió), ahol ez a fogyás az elmúlt húsz évben mintegy megfelezte a magyarság számát (Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben és Bukarest). Ez annak következménye, hogy ezeken a vidékeken a demográfiai csökkenés mindhárom jelzett tényezője, azaz a(z természetes) asszimiláció is jelentős mértékű. A Közép-erdélyi regió legnagyobb vesztesei Maros és Kolozs-megye, hiszen igaz, hogy a román lakossághoz viszonyítva a “veszteségük” csupán 4% körüli, abszolút számokban viszont a két megyében húsz év alatt mintegy 100 ezer magyarral maradt kevesebb.
            Mindent egybevetve, bár mindenik regió – beleértve a Székelyföldet (azaz Hargita, Kovászna és Maros megyét) összességében veszített ez a legkevésbé a Székelyföldre érvényes (ahol az asszimiláció a legkevésbé jellemző).
Ezért, amint az alábbi táblázat mutatja a romániai magyarság egyre inkább

“Elszékelyesedik”.


Székelyföld
1992
2002
2012

Hargita m.
295 104
275 841
258 615

Maros m.
252 651
227 673
200 989

Kovászna m.
175 502
164 055
151 787
Össz.

723 257
667 569
611 391

Veszteség
111 866
15.5%

Arány a rommagyarságon belül
44.5%
46.5%
49.5%

A  romániai magyarság lassan de biztosan a három “székely megyébe” kezd koncentrálódni., miközben a jelenegi trendek mellet, húsz év múlva alig lesz majd magát magyarnak-székelynek mondó személy Erdély perifériáján (Dél-Erdélyben, Bánságban).

Kvár. 2011, február 3.