2015/12/15

Szimbolikus játszmák

Szimbolikus játszmák

Amit köznapi emberekként öröktől való (sőt nem egyszer szent és érinthetetlen) hagyománynak vélünk, a leggyakrabban „kitalált tradíció”, mely egy sor társadalmi gyakorlat, rítus, szimbolikus jelentőséggel bíró folyamat[i], és ezeken keresztül a történelmi múlt valamely szakaszával való kontinuitást hivatott megjeleníteni (a román történészek által sokat emlegetett román, dák-római kori kontinuitás, száz éves „elmélete” is ilyen rég dédelgetett tradíció, sőt historiográfiaivá avanzsált hagyomány, vajmi kevés köze van a tudományhoz, de annál több a szimbolikus nemzetépítéshez, mítosz, mely éppen a nem létező történelmi források miatt keletkező feszültség föloldását szolgálja. Az a naiv, aki nem ismeri ezt föl, és másként tekint a román történelmi mitológia központi magjára). A kitalált és aztán egy többé-kevésbé ritualizált folyamat eredményeként, a tárgyi szimbólum segítségével/közvetítésével megerősített tradíciót akár szimbólumépítési gyakorlatnak is nevezhetjük. A szimbólumok melyekkel együtt élünk, és amelyek létrehozásának részesei vagyunk, hiszen azok lényege nem is belső tartalmukból, hanem a használók (fogyasztók) hozzá kapcsolódó értelmezéseiből, sőt érzelmi azonosulásukból származik, történelmi termékek, és mint ilyenek időben változóak. De nem elméletről, hanem a székelyzászlónak, mint közöségi/etnikai szimbólumnak és a hozzá kapcsolódó tradícióteremtő társadalmi gyakorlatnak a politikai karrierjéről, a játszma jelen állásáról szeretnék beszélni. És mindjárt leszögezném, hogy egy tizenéves régiséggel rendelkező szimbolikus tárgyról, lobogóról van szó, melyet egy politikai nyomásgyakorló (informális) csoport próbál elejétől fogva elfogadtatni (promózni), a székely etnikai/nemzeti identitás jelképeként használni. Nem állítom, hogy az illető szervezet (SzNT) világos szabályrendszert vagy rituális eljárási rendet talált volna a zászló tradicióvá tételéhez, abból gazdálkodott, ami adódott. Ezért a rituális folyamat egyáltalán nem volt síma az ők részéről sem (felsorolni is nehéz azokat az ad hoc lépéseket, gesztusokat, félig-meddig kidolgozott dramaturgia szerinti rítusokat, amelyekkel máris próbálkoztak a kezdeményezők, a sportvetélkedők alkalmainak kihasználásától, március 15.-i ünnepségeken át ki-, föl-, körbe, stb. vonulásokig, és rá vonatkozó tanácsi döntésekig, stb., bezárólag), mégis beindult a folyamat; a zászló és az általa szimbolizált közösség elindult a tradícióteremtési folyamat beláthatatlan hosszúságú útján; az elakadás elsősorban a külső – többségi és/vagy hatalmi – ellenállás miatt történt/történik, a hatalmasságok annak a román történeti mítosznak a nevében lépnek föl az új szimbólum ellen, mely az „egységes nemzetállam” szellemében („statolatria” - államimádat) véli fölfedezni a román nemzeti identitás legfontosabb magját. Ennek a történelmi mítosznak, etno-nacionalista föllépésnek és túlbiztosítási igyekezetnek ma a prefektusok a reprezentánsai (bár nem függetlenül a kormányzati akarattól), és a Székelyföldön ők az „elrománosítási” projekt[ii] utóvédharcosai. Viszont paradox módon az a szimbolikus agresszió, amivel a prefektusok a zászlót és a hozzá kapcsolódó rituális gyakorlatot üldözik, elősegíti annak (akár nyílt, akár szubverzív) megerősödését, szimbolikus jelentőségének megnövekedését (legjobb példa erre, hogy körülötte már nemcsak regionális, hanem összmagyar szolidarítás alakult ki, rengeteg magyarországi településen, és még a budapesti Parlamenten is ott lobog: deterritorializálódott): ez, ha úgy tetszik, harcedzetté teszi a zászlót. Meglátásom – pontosabban a politikai pragmatizmus (issue based policy) szempontjai – szerint a zászlóharcot táplálni fölösleges  energiapazarlás, végeláthatatlan szimbolikus játszma mindkét oldalon, de szemmel láthatóan egyik fél sem kíván kihátrálni belőle, presztízsharc, ezért pedig győzni egyik félnek sem lehet. A szimbólum megerősítését egyéb politikai eszközökkel és más rituális folyamatokkal is lehet segíteni.
A székely zászló minden bizonnyal reálisan létező (népi) elvárásoknak felel meg, és bár, mint minden szimbólum többértelmű (alkalmat teremt a manipulációra, mint ahogy Izsák Balázs, de a székelyföldi kiskirályok nem különben, ilymódon próbálják saját politikai tőkéjük növelésére használni), és többféle jelentésréteggel bír. Jól reprezentál egy sajátos helyzetű közösséget[iii], nemcsak a román többséggel szembeni pozicionálódással, hanem a magyarságon belüli sajátos „etnikai jellegű” székely identitás reprezentálásának terén is. Ugyanakkor a zászló és a köréje épülő tradíció a közösséget (communitas) igyekszik képviselni az adminisztratív struktúrával szemben[iv], az autonómiatörekvéseket, melyek éppen új határok kijelölését sürgetik.
A székely zászló rövid idő alatti meghonosításának rituális folyamatát akasztotta meg a legújabb fejlemény, az, hogy a Hargita megyei tanács – visszakanyarodva, de most már a kovásznaiakkal való egyeztetés nélkül – a 2009-es intézményesítési kísérlethez, megyezászlónak fogadtatta el azt. Az a szimbolikus jelentés, amit a zászló, mint közösségi, és ezért a jelenlegi adminisztratív struktúra ellenében létrehozott jelkép elsődlegesen képvisel, lett fölülírva egy – egyébként kontesztált és merőben mesterkéltnek tekintett, ráoktrojált, stb., megye tanácsa által hozott –  adminisztratív határozattal. Észreveszi vagy sem, tudatosan, politikai tőkeszerzési vágyból tette vagy megtévelyedésből, zavarodottságból, sőt bűnös tudatlanságból, a megyei tanács (és a javaslatot tevő elnök) gesztusával nem segíti, hanem lejáratja, jelentőségét csorbítja a székely lobogónak[v]. A fölösleges kisajátítási gesztus, mely minden bizonnyal csak a szimbolikus harc kiújulását eredményezi, éppen arról az értékvesztésről és zavarodottságról tanúskodik, amelyet az RMDSz kulturális „kormányzata” mutat akkor, amikor „természeti képződményeket”[vi] próbál erdélyi magyar (sic!) értékekként kisajátítani, saját propagandisztikus céljai számára eszközként használni. A hiba nem a zászlóban, még a kitalált tradíciók rituális elfogadtatásának a gesztusában sincs – ezek csak kifejezik a mély válságot –, hanem a politikai osztály megtévelyedettségében, mely osztály megérett arra, hogy leváltsák: újra kell kezdeni.




[i] Eric Hobsbawm brit történész, társadalomfilozófus, veti föl (társaival együtt) a problémát, miszerint az idők ködébe vésző, sőt már-már öröktől fogva létezőnek hitt tradíciók nagyrészt kitalált hagyományok, melyeknek eredetét ugyan nem tudjuk minden esetben pontosan datálni, vagy dokumentálni, mégis sokkal „fiatalabbak”, mint azt köznapi emberek gondolnák. A tradíció kitalálása, Hobsbawm és tsai szerint, egy társadalmilag elfogadott és többé-kevésbé szabályozott, leggyakrabban rituális és szimbolikus gyakorlat, melynek célja, hogy „ismétlés által bevéssen bizonyos értékeket és viselkedési normákat, melyek automatikusan magukba foglalják a múlttal való kontinuitást” (Eric Hobsbawm, Introduction, In: E.Hobsbawm – T. Ranger (Eds.) The Invention of Tradition, 1983, Cambridge UP, 7 p.).
[ii] Lucian Boia írja le hitelesen a folyamatot, és azt is, hogy az „elrománosítás” sikerült, visszafordíthatatlan, ideje lenne „európaiként gondolkodni” a románoknak, felhagyni a nemzet túlbiztosítási gyakorlatával, mely fölösleges energiapazarlás és társadalmi méretű visszahúzó erő.
[iii] Az, hogy egy régiót is viszonylag egyértelműen reprezentálna, már problematikusabb, itt vitatkoznék Patakfalvi Czirják Ágnes írásának azzal a kitételével, hogy egy valamelyest is egységes regionális identitást, területi önreprezentációt is kijelöl. És nemcsak külső okokból, az akadályoztatás miatt nem képes regionális reprezentációra – legalábbis egyelőre –, hanem mert Székelyföld ma egy változó geográfiájú, körülhatárolatlan terület. Az SzNT elképzelése szerint a valamikori székekhez tartozó településekből áll, más autonómia-tervezetek szerint a három úgymond „székely megye” területét öleli föl, és ennyiben hozzákapcsolódik a jelenlegi adminisztratív felosztáshoz, stb., ez a bizonytalanság viszont megjelenik a zászlóhasználat szimbolikus jelentésmezejében is. Székelyföldön szép számban élnek nem-székelyek és határain kívül is szép számban élnek székelyek, köztük nem valamiféle adminisztratív kapocs (ilyenre volt kísérlet a „székelyigazolvány” kezdeményezésekor), hanem a kulturális/identitásbeli azonosulás teremt kohéziót. Territorialitást az hozhatna ha a zászlót egy létező vagy majdani állam, vagy autonóm struktúra jelképeként használnák, ez még nem cél és nem valóság. Így a székely zászló a leginkább a székely „elképzelt közösséget” (mint azt az éppen eltávozott Benedict Anderson mondaná) reprezentálja, Székelyföld nagyon is porózus határaitól függetlenül.
[iv] A közösség itt a hierarchiáktól viszonylag független, az adott esetben homogénnek tételezett székely etnikai identitás köré szerveződő csoportot jelenti, melyet a szimbólum igyekszik reprezentálni, illetve megerősíteni. Ezért a communitás szemben tételeződik a struktúrával, jelen esetben a fennálló adminisztratív/politikai berendezkedéssel, egészen úgy, ahogyan azt Victor Turner, merőben más környezetben fölfedezi, illetve leírja (lásd. V. Turner – A rituális folyamat, 2002, 107-145 p.).
[v] Cinikus vagy sem, de ma ott tartunk, hogy ha a Hr megyei prefektus is úgy akarja, a magyar Parlamenten a hargitai megyezászló fog lobogni és már nem a székely (közösségi) lobogó.
[vi] Így lett a Tordai-hasadék, vagy a Székelykő (sic!) erdélyi magyar kulturális érték, mintha ugyan a természet kultúra lenne, és főként etnikai/nemzeti jelleggel bírna. Jellemző, hogy amíg jobb népeknél a nemzeti kultúra értékeit az egyetemes kultúrához való hozzájárulással mérik – és ez eddig esetünkben is így volt – a mai kulturális politika éppen megfordítva jár el. Minél marginálisabb az egyetemes kultúra szempontjából, valamely kulturális teljesítmény, viszont minél „mélymagyarabb/székelyebb”, azaz sajátosabb, annál magasabbra értékeli. Így előzhetik meg a bejáratott, nemzetközi elismerést jogosan kivívott irodalmi/művészeti/tudományos, stb., teljesítményt, a hivatalos kulturpolitika rangsorábn, a wasalbertek giccses provincializmusa. Sokan reménykedtünk abban, hogy Erdélyben ez nem következik be, hát a wasalbert felolvasó estekkel, vagy Nyirő hamvainak „körbehordozásával”, és aztán a Tordai-hasadékkal ez nagyon is bekövetkezett.

2015/12/08

Felelősséghárítás

Felelősséghárítás

Régóta figyelem és elemzem, ahogy a romániai politikai osztály, vagy legalábbis annak mainstreamje, egyre inkább elveszíti reprezentációs – a polgári közösség érdekeit artikuláló és kifejező képviseleti – képességét, és ahogyan a valódi megújulás és a hitelesség visszaszerzésére tett erőfeszítések helyett, felelősséghárításra, rejtőzködésre és ezzel további hitelvesztésre rendezkedik be. Nem ma kezdődött a folyamat, de a „technokrata” kormány beiktatásával egy új küszöbhöz jutott, mely küszöböt átlépve már közvetlenül a demokráciát, mint a politikai berendezkedés alapját éli föl a politikum. A romániai politikai mezőny nem egyközpontú, mint mondjuk a magyar, de demokrácideficitje ahhoz nagyban hasonlatos, a képviselet csak egy kisebb és klasszikus politikafilozófiai értelemben meghatározhatatlan, szociológiai értelemben mondjuk „amorf és magányos tömegnek” (The lonely crowd – David Riesman) nevezhető réteget képvisel. A politikai diskurzusok, a kommunikáció itt és most, azokat szólítja meg, akik hajlanak a populista szövegelés meghallgatására, hinni szeretnének a könnyen felfogható, egyszerű, de ugyanakkor félrvezető diskurzusokban, függetlenül, azok tartalmától. Akik eléggé elfogultak és tradíció-, illetve külső tényezők által meghatározottak, ahhoz, hogy ne a „belső iránytű” adjon értelmet közélettel kapcsolatos felfogásuknak. A politika és immár – legalábbis formai értelemben, és amennyiben nem hiszünk a szakértőiség újdonsült mítoszának, a köré álmodott urban legend-nek – maga a kormányzat is az „utca hangját”, jelzett tömeg alig artikulált és homályosan közvetített üzeneteit/elvárásait igyekszik fölfogni és ténykedésének homlokterében tartani. Márpedig ez merőben kontraproduktív és egyáltalán nem a hitel, a közbizalom visszaszerzéséhez, hanem a további hitelvesztéshez vezet. Már csak azért is, mert a világ dolgai – amikre a politikum éppen elfelejt, illetve populizmusánál fogva képtelen reflektálni – bonyolultak, sokszorosan összetettek, és a kritikátlan ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő populista diskurzusok nem találják (nem találhatják) el, a valóságot.
Ha egy szóval kellene jellemezni a romániai politikai mezőnyt, azt a magatartást, amit a politikai pártok művelnek, illetve amit másfelől passzívan követnek, akkor a FELELŐSSÉGHÁRÍTÁS kifejezést tartanám jellemzőnek, lényegében a struccpolitikát a „majd csak lesz valahogyan” populista és felelőtlen ígéretét és gesztusát, a kivárást, és a politikai kommunikáció végtelenül lebutított és relativizáló formáinak felkarolását. A populista politikai diskurzusok legnagyobb átka, hogy leegyszerűsítő igyekezetükben végtelenül zavaros és ellentmondásos kommunikációt eredményeznek, abbéli igyekezettől hajtva, hogy mindenféle elköteleződés és különösen a felelősségvállalás megkerülésével mondjanak el valamit, anélkül, hogy annak összefüggéseit és hátterét föltárják – meggyőződésem, hogy a politikusok jórésze már nem is érti azt a valóságot, amit „képviselni” igyekszik – töredezett képet nyújtanak a világról. (Jól megfigyelhető ez a maszatolás Kelemen Hunor legutóbbi interjújában, ahol többek között, azért szavaz bizalmat az új román TECHNOKRATA (!) kormányfőnek, mert „ugyanabból a politikai családból származik, mint a Fidesz és az RMDSz is”. Tartok tőle, hogy már nem is értené, ha valaki visszakérdezne: de hát nem szakértői kormány élén áll a miniszterelnök, akinek legitimitását és hitelességét a szakmai hozzáértése kellene, hogy adja, hanem mégiscsak politikai „megbízott”? Akkor viszont ki választotta meg? Vagy a demokrácia szabályai tényleg csak afféle szólamok, van alternatívája a megválasztott képviseletnek?, stb. De ugyanígy síklik át a nyugathoz való fölzárkózás – mi tagadás esetleg csak hosszú távon sikerrel kecsegtető – projektjétől a kétsebességes EU elfogadásáig, amikor nyilvánvalóan fidesz-sugallatra, azt mondja „egyre nyilvánvalóbb a nyugati államok és az egykori szocialista tömb (sic!) országai közötti érdekkülönbség” és “térségi szolidarítást” emleget. A töredezett populista diskurzusára jellemző módon fér meg egyazon mondatban az is, hogy “árnyalt” kommunikációja lenne a korrupcióról és mindjárt két ellenkező példát is hoz, illetve az, hogy meghírdették a megújulást és aztán semmi nem történt. Ja, ezt el is felejti közölni, nem mondja ki, de hát világos, hogy pl. egyetlen „új arc”, sem jelent meg az RMDSz-politikában, hacsak a klérus által kijelölt kolozsvári listavezető személye nem lesz az „új arc”.)
A populizmus bűvöletében és a felelősség elhárítására való nagy igyekezetben a rommagyar politikum is elveszítette saját hangját, egyfelől mert import politikai sémákat, Budapestről diktált kliséket, és kisebbségi helyzetünkben követhetetlen kommunikációt próbál folytatni, mint amilyen a „Brüsszel-ellenes szabadságharc” üres lózungja; másfelől a legfontosabb alakulat „kivonult” a bukaresti nagypolitikából (kisebb testvérei soha rá sem kapcsolódtak, annak ágendájára) és mintha már egyáltalán nem is értené annak nyelvét, lemarad napirendekről, csak követő/reagáló magatartást (defenzív politikai diskurzus) tanúsít; harmadszor pedig képtelen megszabadulni etno-populista reflexeitől és újfajta politikai kommunikációt megalapozni, amivel egyben megújulhatna a mezőny is, alakíthatná a politikai kultúrát magát. És végül a felelősség elöli menekülés addig jutott, hogy az RMDSz egyedüli hazai pártként, a klérust kéri, hogy jelölne helyette listavezetőt a kolozsvári tanács jövőben esedékes megválasztásakor, elfeledve nemcsak a szekularizmus követelményét (lenne nagy galiba, ha valamely román párt felkínálná a lehetőséget az ortodox egyháznak!), hanem saját alapszabályzatának kitételeit is, ugyanakkor ellentmondásos és politikai értelemben kínos helyzetbe hozva az egyházakat is, némi meglepetésre viszont ez utóbbiak hallgatnak az ügyben.
Két aktuális kérdés is van, amivel képtelen megbírkózni a rommagyar politikai mainstream, az egyik elhúzódó és az egész társadalom szempontjából sarkalatos kérdés, a kiterjedt és intézményesült korrupció, illetve korrupcióellenes föllépés, (ami csak azért nyert etnikai jelleget, mert a rommagyar politikai elit képtelen másként, csupán etnikai, illetve többség-kisebbség törésvonalak mentén, mint etnopolitikai kérdést fölfogni, bemutatni és végül kezeletlenül hagyni azt) kérdése; a másik pedig, ami minket, és az etnikumközi viszonyokat közvetlenül érinti, a fölmerült székelyföldi terrorizmus-gyanú, valamint a körülötte kialakított politikai és médiahisztéria.

Most fél szájjal és ímmel-ámmal mondja a rommagyar politikum, hogy elítéli a szélsőségességet, és az erőszakot, az azzal való fenyegetőzés minden formáját (mellesleg az új szövetséges MPP nem szélsőségesnek, csak „magyarérzelműek”-nek látja és mondja a HVIM-t), de eszükbe nem jutott ez akkor, amikor nyári egyetemekre hülyítették a fiatalokat, ahol már nem is a Vona, az ikon, hanem a betyársereg, a bűnöző alvilág szélsőjobbos hangja az előadó. És hallgattak/nak, amikor szélsőséges „nemzeti rock” nevel, jobb sorsra érdemes fiatalokat, s aki szólni mer, hogy állj, rossz az irány, azt röviden le nemzetárulóz(t)ák. Nincs egyetlen élvonalbeli, sőt még helyi (és ne feledjük, nemcsak a kézdivásárhelyi polgármester és RMDSz vezető feladata lenne, hanem a megyefőnöké is, aki nem mellesleg éppen kézdi-i) politikus sincs, aki kiállna a megtévedt tüntetők elé Kézdivásárhelyen, és elmagyarázná, hogy értelmetlen, megtévesztő és kétszínű dolog egy szélsőséges szervezet megvádolt vezére mellett tűntetni. Még akkor is az, ha ügye – bár nehezen megítélhető – esetleg mondvacsinált, hiszen nincs ma olyan román média, vagy politikai tényező (esetleg néhány értelmiségit leszámítva), aki a kiállást ne a szélsőségesség jelének tekintené. Populista vezéreink ma facebook bejegyzések segítségével kommunikálnak, ott vitézkednek, márpedig bizalmat építeni így biztosan nem lehet, sunyítani, felelősséget elhárítani és szétteríteni sem sikerülhet, kilóg a nagy lóláb, a politikai gyávaság biztos jele. 

2015/12/02

Dr.House szomorú igaza: mindenki hazudik

Dr. House szomorú igaza: mindenki hazudik

Alig múlik el röhögéssel vegyes elképedésem, amikor azt olvasom a tegnap, hogy Putyin és az orosz nagyhatalmi fenyegetések, és háborús föllépések mögött is Amerika és a tudjukkik állnak, hogy ma arra ébredjek, hogy mélymagyarok szerint, Zuckerberg (hallatlan méretű jótékonysági gesztusának okán) mögött is Soros, és a tudjukkik állnak. Várom, hogy valaki azt is leleplezze, hogy maga Soros mögött egy másik Soros és a tudjukkik állnak, szorosan felsorakozva, bevetve anyait apait, hogy a látható Soros mögül ki ne látszódjanak. Na és persze, az jön, hogy Kézdivásárhelyen valaki(k), majdnem gyártott(ak) valamit, amit aztán majdnem frankón felrobbantott(ak), esetlegesen december elsején, ha lehet egy szemeteskosárban, ha havaz, gondolom a hátsóudvarban tette/ék volna, eső esetén teremben, vagy tetszőlegesen a padláson/pincében: földszintes társadalom, földszintes virtuális terroristái, álmukban fölrobbannak „egy kicsit”.
A mindenféle manipuláció, a valós viszonyok eltorzításának és a hazug világlátás elterjesztésének kiterjedt ipara – lánykori nevén a politikai kommunikáció és elterjesztésének gépezete, a neki alárendelt, kiszolgáltatott média – gyümölcsöt érlel, keserűt és mérgezettet: Atropa belladonna (nadragulya) lesz, ha beérik. A folyó belső és külső események szándékos, vagy tudatlanságból származó, félreértése és félremagyarázása nyomán, olyan pszichózisokat és morális pánikot sikerült kelteni, külön-külön Romániában és Magyarországon, és a kettő éppen a rommagyarság részvételével kapcsolódik egybe, ami már-már képzelt terroristák nélkül is robban. A nyilvánosság ma a leginkább a pszichológiai hadmüveletek (psy ops) terepéhez hasonlatos, melyen rengeteg konteó és félrevezető információ, ugyanakkor lényeges információk elhallgatása, háborús retorika, előítéletes és gyülöletkeltő beszéd, irányított és spontán félrevezetés folyik, nyomában bizony mindenfele a tanácstalanság, az eligazodásra való képtelenség, megtévelyedettség, és indulatok, konfúz és parttalan gyülölködés, mi más ez, mint decivilizáció? És vajon nem éppen ez a terrorizmus célja? hogy ehhez mindenben hasonló helyzeteket teremtsen, és persze szorongást, félelmet, megalapozottat és alaptalan atavisztikusat, s nyomában alig kiszámítható reflexszerű védekező és támadó gesztusokat, feszültséget, morális pánikot, és annak eszkalálódását. Jó példa erre a maszol.ro tegnapi híradásainak folyama, t.i. nem a DIICOT (Szervezett Bűnözés ellenes Ügyészség – amúgy volt vezére korrupciógyanú miatt előzetesben), hanem a magyar lap általánosított, címben kiemelve, hogy: „Bombát akartak robbantani A MAGYAROK /kiemelés tőlem/ a román nemzeti ünnepen”, aztán a Kelemen Hunor nyilatkozata fölé szerkesztették a (nem szélsőséges? Sic!) HVIM felhívását, a börtönt mutató képpel (ezt azután eltűntették a site-ról).
Az ellenség demoralizálását célzó psy ops egyik bevett eljárása, hogy olyan kommunikációs tatalmakat és stílust, módszereket – mondjuk szubliminális üzeneteket, pr fogásokat, megtévesztő duplabeszél-egységekből kialakított diskurzusokat, stb. – vet be, melyek lényege, hogy erodálja, illetve relativizálja azokat a biztosnak hitt tájékozódási pontokat (népi nyelven a kályhasarkát), melyek szerint a népek, a közvélemányt meghatározó személyek megismerik, fölépítik és magyarázzák társadalmi világukat. Ezek a támpontok – materiális formájukban – azok a társadalmi intézmények (végső soron maga az állam, mint a társadalmak intézményes kerete), melyek között éljük hétköznapjainkat, az igazságszolgáltatástól, a hadseregig, a rendőrségtől az egészségügyi egységekig, az iskolától, a kormányhivatalokig, és egyházakig, stb., stb. Mindezekre úgy szoktunk tekinteni békeidőben, mint viszonylag biztos támpontokra kinyílvánított véleményükre, szabályaikra, ítéletükre, eljárásaikra, sőt kényszerítő föllépésükre, stb., pedig úgy, mint „normális” és racionális, megbízható dolgokra, amire építhetünk karriert, biztosnságot, véleményt, miegymást. És ebben a kulcsszó a racionalitás, annak a föltevése, hogy mások – mindenekelőtt az intézmények, melyeket elfogadunk, melyeknek alárendelődünk – a logika, és az elvárható emberségesség, sőt a közérdeknek megfelelően fognak eljárni, hogy erre minden körülmények között számíthatunk, amíg tartjuk magunkat az írott és íratlan szabályokhoz, és végső soron a racionálisan elképzelt társadalmi világ dolgaihoz. Ideális esetet írtam itt le, de ilyen ideái vannak a modern embereknek és társadalmaknak, és végső soron az emberiség együttélésének a lehetősége múlik ilyen (sokak szerint naiv) idólumokon, a ráción és kiszámíthatóságon. Kevésszer mondjuk ezt ki, egy olyan világban, amelyben lelkesítő és mindent átható, régiónk minden nyelvén harsogó kórus követeli a racionális helyett a nacionálisat, azt, hogy ne szabatos mondatokban, logikailag és igazságértéke szerint megítélhető racionális kijelentésekben, gondolategységekben és ítéletekben gondolkodjunk, hanem nemzetben (vagy még pláné „népnemzetben”), sulykolják, hogy a „zsigeri közösség” előbbrevaló emberségünknél, minden körülmények között.
Most folyik a rommagyar politikában a maszatolás, hogy elítéljük a szélsőségességet, és az erőszakot, az azzal való fenyegetőzés minden formáját (mellesleg az új szövetséges MPP nem szélsőségesnek, csak „magyarérzelműek”-nek látja és mondja a HVIM-t), de eszükbe nem jutott, ez akkor, amikor nyári egyetemekre hülyítették a fiatalokat, ahol már nem is a Vona az ikon, hanem a betyársereg, a bűnöző alvilág szélsőjobbos hangja az előadó. És hallgattak/nak, amikor szélsőséges „nemzeti rock” nevel, jobb sorsra érdemes, alaposan betépett fiatalokat, s aki szólni mer, hogy állj, itt rossz az irány, az a nemzetáruló liberálbolsevik-sorosbérenc-tudjukkivé válik. Akkor bezzeg csend van, illetve önfeledt csápolás. Hébe-hóba fölemeljük szavunk, amikor ortodox hitszónokok vagy elfogult román történelemtanárok hazug és agresszív etno-nacionalista trugymóval töltik tanítványaik agyát, de soha nem esik szó a magyarul tanító történelemtanárok hasonlóan agresszív és .... ténykedéséről, azok símán „csak” jómagyarok. A zászlófrontot folyamatosan tápláló, terribilista polgármester, mint piromán tüzoltó emeli föl hangját a román zászló nemzeti ünnepet megelőző ellopásával kapcsolatban – hogy lehetne hiteles, ha mindennap éppen az intoleranciáról tesz tanúbizonyságot? – és arra kéri a karhatalmat, hogy szigorúan lépjen föl a szélsőségesek ellen. Hát, most Kézdin éppen megfogadták a tanácsát és olyan TEKesen léptek föl, hogy csuhajj, ja, vagy hogy Antal nem így képzelte a „szélsőségeseket”? Öreg hiba.
Nem tudom, pontosabban nem tudhatom/juk, hogy mi történt a konkrét BIA ügyében, mert a manipulált beszéd nem is teszi lehetővé hogy eligazodjam/unk az ügyben. A vádak és a védelem hangoztatott álláspontjai is hamisnak tűnnek és mégis mindkét oldalon vannak „ráutaló” jelek is. Jogosan vetődik föl a kérdés, ha valóban régóta megfigyelik a HVIM vezér ténykedését, miért csak Dec.1-én csaptak le rá? És az is kérdéses, hogy egyáltalán készült volna valamire, az ellene felhozott vádak lehetnek nagyon is konjunkturálisak, véletlen egybeesések. De, teljes ártatlansága is nehezen védhető, miután véletlenül egy szélsőséges etno-nacionalista, revizionista csapat helyi vezére, mely éppen harcos retorikájával tüntetett és tüntet mindenfele, és véletlenül (ha igaz airsoft, azaz ártalmatlan) éppen háborús játékokat/élményeket áruló vállalkozást vezet. Ennyi ráutaló előjellel a TEK fél kézdiszéket elhurcolta volna, amilyen lelkesek, és mint a kommentariátus hangosabja mondja, amennyivel „jobbak” a román megfelelőjüknél.

Az „eset”-ből ízléstelen és aránytalan cirkuszt fabrikált a román hírmédia, gyalázatos konteókkal és gyülöletet keltő sztereotípiákkal megspékelve. A minden mozzanatában kétséges „esetet”, mint igazolt terrorista cselekményt mutatták/ják be (megmérgezve ezzel a román nemzeti ünnepet is, collateral demage), és fog ez még folyni olyan jó három napig. De az nagyon is valószínűnek tűnik, hogy megálljt kell parancsolni a mindenféle szélsőségességnek, és a józan ész, a ráció hangját kell uralkodóvá tenni, itt és mindenfele. Észrevenni, hogy a menekültek indokolatlan terrorizmusssal való megvádolása összefügg az itthoni ügyeinkkel, a TEK gyalázatos bűnbakállítása hatással van a román erőszakszervezetek föllépésére, hogy a párizsi merényletek a mi „hátsó udvarunkban” történtek, hogy össze vagyunk zárva a világban (remélem a Ceglédi/k/ is reflektál/nak/ majd erre), és csak a racionális gondolkodásmód kapcsolhat össze, mert a szeretet, a szolidarítás, a humanizmus, szép szavak, csak a „zsigeri közösség” – mint látjuk – fölülírja őket. Másként a tömegpszichózis előállt, ha még nem is, de előbb-utóbb elkészülnek a plasztikbombák, és a szemetesvödör már a kézdivásárhelyi (és minden más települési) téren áll, valaki majd a valóságban is összekapcsolja a kettőt és akkor?

2015/11/23

Terror(izmus) van, de legyőzhető

Terror(izmus) van, de legyőzhető

A szélsőséges iszlám, politikai terrorizmus létező globális kihívás, amelynek fenyegetése, sőt gyakorlata  – annak egy nagyon erőszakos újterrorista formája az Iszlám Állam – az Al-Kaida vérengzéseit követően, ismét felütötte fejét Nyugat Európában. A kalifátus megteremtésére törekvő terrorszervezet taktikát váltott és nem csak az általa uralt, illetve leigázni próbált területeken gyilkol és terjeszti a terror és félelem minden formáját, hanem Iraktól Szíriától, és Libanontól, illetve Jementől vagy Egyiptomtól, stb., messzire eső európai célpontokat keres magának, miközben Amerikát és Ororszországot is fenyegeti. Az ISIS minden olyan jellemvonással rendelkezik, mely a regionális, illetve globális terrorizmust jellemzi, mint az erőszak kultusza és gyakorlata, a gátlástalan gyilkolás, a rettenet terjesztése, az illegitim tevékenység és elfogadhatatlan politikai célkitűzések, áldozatai pedig szinte minden esetben ártatlan civilek, legyenek azok síiták, alaviták, keresztények, vagy vallástalanok (Lásd. Péter László TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában, Kriterion Kvár, 2009, 165/209 old.). Atipikus benne nem is önmagában a kegyetlenkedés, hanem az elrettentő lefejezések szinte egyidejű közvetítése, a világháló használata propagandájának és elrettentő tetteinek „népszerűsítésére”, de az is, ahogyan nyugati fiatalokat képes rekrutálni, meggyőzni elfogadhatatlan céljairól, és még botrányosabb/bűnösebb módszereiről, és terrorakciókba küldeni őket. Nehéz felvenni ellene a harcot, és senki nem garantálhatja, hogy további véres terrorakciók nem zavarják meg a közel keleti, vagy afrikai társadalmak életét éppen úgy, mint a fejlett Európa, vagy általában a Nyugati világot és nem lesznek képesek megfélemlíteni sok-sok embert, egész országok népességét. Ezért nemcsak a pillanatnyi válaszreakciók megtervezése és gyors kivitelezése fontos, hanem az is, hogy összehangolt és hosszú távon is működőképes terrorellenes föllépés stratégiáját dolgozzák ki és kövessék a fenyegetett államok, mindenekelőtt az EU. Nem számolhatunk azzal, hogy az elvetemült banditák módjára viselkedő terroristák hirtelen megjavulnak és felhagynak céljaik követésével, és főként véres és elrettentő antihumánus tevékenységükkel – terrorcselekmények minden bizonnyal ezután is lesznek –, viszont összehangolt biztonságpolitikával ezek közül sok meghiusítható/megelőzhető és a legitim katonai föllépés ellenük, mindenben indokolt.
Ugyanakkor átfogóbb és átgondoltabb társadalompolitikai lépésekre van szükség azért, hogy a kór, a terrorizmus mételye ne terjedjen és az utánpótlása kifulladjon, illetve a terrorizmust életben tartó társadalmi közegek felszámolódjanak. Ebben a vonatkozásban a mostani párizsi eset a „marginális integráció” sokfele divatos európai gyakorlatának elhibázott voltára világít rá (a francia multikulti bukását vizionálók csak arról feledkeznek meg, hogy Franciaórszágban soha nem volt multikulti), arra, hogy a Párizs környéki banlieue-k muszlim gettóit, akárcsak a Molenbeek-it, stb., föl kell számolni. A másod-harmad generációs muszlim fiatalokat be kell integrálni a társadalomba, tanulással és munkával, a többségi társadalom normáinak elfogadtatásával, és ez gettókban nem sikerül(het), csak ha a térbeli szegregációt megszüntetik. A kutatások és a gyakorlat mutatja, hogy a mai nagyvárosi muszlim gettókból nincs kijárat, az integráció, a fölemelkedés fele, olyan emberi életnek alig nevezhető, kilátástalan emberi parkolópályák, egyre inkább iszlamizálódó underclass (társadalmon kívüli, az alatti osztályok) kialakulásának társadalmi/kulturális közegei, melyek erősen kedveznek a radikalizálódásnak. A sikertelen integráció legbiztosabb jele, hogy az első muszlim bevándorló generáció tagjai – lényegében, akik még emlékeznek a nyomorra/terrorra, ami elől elmenekültek, akik féltve dédelgetett fölemelkedési terveiket áldozatok és lemondás, stb., árán is követik – a középosztályba való fölemelkedés lehetősége nélkül is, az akkulturáció árán is,  marginálisan, alacsony társadalmi státusokban, de valamennyire integrálódnak. Ha úgy tetszik látszólag asszimilálódnak, nyelvet és szakmát tanulnak/váltanak, kényszerűen, anélkül, hogy belső normává tennék és ilyenként átszármaztatnák a következő generációnak, kelletlenül is, de elfogadják a többségi társadalom szabályait, stb. A marginális integráció kudarca aztán a következő generációk esetében válik nyilvánvalóvá, akik szegregációban, társadalmon kívül, sőt anómiás (szabályok nélküliség), végzetesen elidegenedett, reménytelen helyzetben találják magukat. Paradox módon a gettók népének semmi mása nincs, csak a „rendezetlen szabadsága”, amivel nincs amit kezdenie, és a valahova tartozás erős vágya, ami a radikális csoportokhoz való csatlakozást motiválja (NB nemcsak radikális iszlamizálódás van/lehet, hanem egyéb szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás is, bár manapság a többi forma egyre elfogadottabb, háttérbe szorul az előbbi túlmediatizáltsága miatt).
Tudom, hogy ma a közvélemény, a lelátók népe, már a kommentariátust nem is említem, bosszút és erőszakos terrorizmusellenes föllépést követel, mégis azt mondom: a siker hosszútávú garanciáját csakis a társadalmi inklúzióra, a szegregáció megszüntetésére, stb., irányuló tettek, kitartó és következetes erőfeszítések, az ennek megfelelő közpolitikák jelenthetik. Lehet, hogy méretét, sőt erőforrásait tekintve is kicsi, alulméretezett ez a sárgolyó a hatalmasan megnövekedett emberiség számára, viszont mégiscsak együtt kell élnünk, a másik alternatíva a totális háború, a civilizáció eltűnése, úgyhogy meg kell tanulnunk, különbözőségeink ellenére is együttélni.

A kialakult helyzet rendkívüliségének túlhangsulyozása a morális pánik fokozását, az esetleges vagy máris tervezett válaszreakciók eltúlzását, agresszivitásának indokolatlan mértékű növelését támogatja. Akárcsak a menekültkérdésnek a terrorizmussal való eröltetett és indokolatlan összekapcsolása (persze, ha egyszerre több problémát kell az EU-nak megoldania, még kevésbé boldogul, mintha sorra és nyugodtan tehetné, de ez a kihívás most) az egyre radikálisabb, szabadságjogainkat nagymértékben megnyirbáló (fedőneve, illiberális demokrácia) megoldások szolgálatába állított politikai manipuláció eszköze. Nem kétlem, hogy most a szabadságjogok és  biztonsági intézkedések – akárcsak az USA-ban történt a 9/11-et követően – bizonyos értelemben szembekerülnek egymással, úgy tűnnek föl, mint a mérleg két nyelve, melyet ki kell egyensúlyozni: le kell mondanunk nehezen kivívott szabadságunk egy részéről cserében a nagyobb (de nem örökre tartó és nem teljes) biztonságunk érdekében. A terrorizmus ennyiben elérte célját, éppen ezért nem az előítéletességre, hanem a realitásokra kellene biztonságpolitikát építeni, a szabadság vs. biztonság mérlegének nyelve csak jó kompromisszumokkal egyensúlyozható ki. Aki ezt akadályozza, aki a morális pánikot növeli, az EU egységes fellépése és egyre magasabb szintű integrációja ellen agitál, az akarva akaratlanul, a terroristák malmára hajtja a vizet, és menthetetlenül elbukik. Nekünk európaiaknak egyre több Európa kell, hogy szembeszálhassunk a terrorral, de ha egységesen lépünk fel, minden esélyünk megvan a győzelemre.

2015/11/17

Tranzisztoros kütyük szép új világa

Tranzisztoros kütyük szép új világa

Forrongó világban élünk, akár kifele a nemzetközi helyzetre tekintünk, akár a belpolitikára irányítjuk figyelmünk, ez a bőség zavarát okozza, alig tudom miről is írjak rövid jegyzetet, a párizsi véres terrorról és várható következményeiről, vagy az itthoni „szekértőnek” mondott kormányalakítási kísérletekről. Olvasom viszont, hogy a technokrata kormány néhány óráig kijelölt egészségügyi szakminiszter-jelöltje, nemrég még manökenként, alsóneműt reklámozó modellként kereste zsebpénzét, aki egyébiránt rezidens sebész, mindenféle szakmai tapaszatalat nélkül. Ugyanakkor a  kormányprogramként bemutatott, amúgy már többszőr megváltoztatott, politikai krédónak is halovány szándéknyilatkozat szerint, az ífjú várományos, új egészségügyi törvényt lett volna hivatott kidolgozni; aztán az is kiderül a kijelölt kormányfő tranzisztorjavítás közben (hol vannak már azok a jó régi tranzisztoros kütyük?) csörgött rá az igazságügyminiszter jelöltjére, aki mérnökként gondolta az igazságügyi tárca vezetését átvenni, és meggyőződtem róla, erről érdemesebb ma írni/szólni. Mindkét jelöltet visszavonta Dacian Cioloș, viszont a rossz, ahogy mondani szokták, már megtörtént, és világosan mutatja: a politikai osztály hitelvesztése után a „szakértőiség” lejáratása szinte másodpercek kérdése, illetve máris megesett. A jelzett történetek, akár viccesek is lehetnének, ha nem lennének vészesen komolyak, nem mutatnák meg a romániai társadalom, és ugyanakkor a román állam létének és működésének vészesen gyenge alapjait, sebezhetőségét és tulajdonképpen kilátástalanságát is. (Ha percig is komolyan gondolja, vagy átlátja a helyzetet a kijelölt kormányfő, nagy valószínűséggel érdemes lett volna megfelelő pozícióba jelölnie a civil társadalmi háttérrel rendelkező, és fölöslegesen megalázott Cristina Guseth-et. Mondjuk létrehozva egy korrupcióllenes minisztériumközi államtitkárságot, akár az igazságügyi tárcán belül, akár mondjuk a miniszterelnöki titkárság keretében, ahol összehangolják az ilyen jellegű tevékenységeket. Jó és hatékony lehetne egy ilyenszerű intézmény mondjuk a közbeszerzések tisztaságának felügyeletére. Egy ilyen kormányszerv nemcsak hasznos lehetett volna, illetve lehetne, hanem jól kommunikálható és beágyazódhat további kormányok strukturális elemét, intézményét is képezheti, sőt az utca hangjára is válaszként értelmezhető/kommunikálható lett volna/lenne. Persze, ehhez nemcsak a hozzáértést, a szakszerűséget kellett volna komolyan venni, hanem magát a korrupció-ellenes föllépést is, ami ezúttal is elmarad, eltekintve attól, hogy egy szakértő-kormány el sem kezdheti a politikai pártok korrupciós hálózatainak fölszámolását, felhatalmazása és kényszerítő ereje sincs ehhez.) Miről is van szó? Előszőr arról a köztudott, de soha nem orvosolt problémáról, hogy a romániai demokrácia a legtöbbszőr csak formálisan működik a valós demokráciák szabályai szerint, hogy intézményi alapjai (és végső soron éppen a demokraták hiánya okán) nagyon is gyengék, a román politikai rendszer jó esetben is csak szimulákruma a liberális demokráciák intézményi és működési rendszerének. Az első kihívásra, mely ezúttal a „jól végzett munka” jelszavát rég elfelejtő elnök beintésére, és az utca hangjára reagálva lépett porondra, zátonyra futott a teljes politikai osztály, és visszahúzodott egy láthatatlan védelmi vonal mögé. Ez a sündisznóállás gyakorlatilag a demokratikus kormányzás (ha nem a mindenféle kormányzás – a „kormányozhatóság”) cserben hagyása mellett, egyetlen dologra jó, a politikai osztály saját, jól beágyazott, korrupt szerkezeteinek és hálózatainak, okkult érdekeinek a megvédésére/konzerválására. Szögezzük le, hiszen ez az új kormány létrejöttének alfája: a szakértői kormány nem a demokratikus folyamatok és működés szerves része, lehet átmeneti megoldás, mondjuk előrehozott választások megtartásáig, de nem rendezkedhet be, mint politikai kormányzások teszik, reguláris vezetési stílusra, egy ilyen formáció törékeny, és végső soron csupán „ügyintéző” kormány lehet.
Másodszor, ahogy a politikai pártok (mint civil társadalmi formációk) eltévesztették céljukat akkor, amikor lemondtak a közjó és annak különféle ideológiai/filozófiai irányzatainak fölvállalásáról, képteleneknek bizonyultak a választói akaratok artikulálására és képviseletére, stb., amikor zsákmányszerzésre szakosodtak, ugyanúgy a szakértőiség teljes félreértése mutatkozott meg a kijelölt kormányfő mostani vergődésében. A probléma addig a mélységig hatol, hogy kiderült sem az elnök, sem az általa kijelölt – és minden valószínűség szerint mandátumhoz jutó – miniszterelnök-jelölt nem érti a szakértőiség lényegét, sőt a politika és a tudás kapcsolatának bonyolult összefüggéseiről sem hallott. És a nagy kérdés az, hogy ilyen körülmények között (és amikor a világ szerencsésebb felén tudás-alapú irányításról, és döntéshozásról, valamint közcselekvésekről beszélnek), mit várhatunk az új kormánytól, képes lehet-e egyáltalán a hatalom gyakorlására, vagy háttérmanipulációk áldozatává válik, kezdettől fogva? A politikai döntéshozói mechanizmusok és a mögöttük levő tudásformák/kompetenciák bonyolultak, de nem átláthatatlanok. Cioloș viszont jelét sem adta annak, hogy szándékában állna akárcsak megérteni, hogy mit jelent a szakértői kormányzás. Jól jelzi ezt, hogy miután megbizatását megkapta nem szakszerű kormányprogram megírásával/összeállításával kezdte, majd szakmai testületekhez fordult a feladatokhoz igazítható, szakmai tudás birtokosainak a felkereséséért, hanem politikai támogatásért fordult. Szaktestületek helyett rögtön a pártokkal kezdett konzultálni – és föltehetőleg ilyesmivel fog kísérletezni minden további döntését megelőzően (a konszenzus és politikai támogatás megszerzése fontos, csak nem lehet előbbre való a szakmai megalapozásnál, egy technokrata kormány esetében) – akik sértődöttségből és frusztráltságból, önös érdekektől hajtva, bosszúból, stb., paradox módon, előzékeny támogatásukról biztosítva, gyakorlatilag visszautasították. Amit ma széles politikai támogatásként ért a kormányt alakító személy, és nem kétlem, az elnök mellett, a közvélemény nagyrésze is, az a valóságban arról szól, hogy a pártok kivárnak, és cinikus cinkossággal „ráhagynak”: hárítják a felelősséget. Nevezhet bárkit, bármilyen posztra, azt megszavazzák, (még tovább rontotta a parlament hitelét – ha ugyan van még lennebb – az a gyalázatos közjáték, melyen a kijelölt igazságügy-minisztert alázták porig az egyesített bizottságok, az érzéketlen szenátorok és képviselők, akik már-már kinevették a jelöltet, majd pártvezéri konzultációt követően, az egyébiránt a szakmai testületek szerint is alkalmatlan személyt és nem létező programját, végül „megszavazták) és várják a lejáratódást, a „szakértőiség” lejáratását, a pártpolitikusok megkerülhetetlenségének bizonyságaként értelmezhető bukást. Egy szakértői kormány legitimitását, csak az általa használt, működtetett, fölmutatott, kommunikált  „tudományos tudás” és annak hiteles hordozói/aktorai a szakértők/technokraták adhatják. Viszont sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a kijelölt kormányfő maga értetlenül áll saját helyzete előtt, és nem látja sem bukásának előjeleit, sem a helyzetben rejlő előnyöket. Hogyan lehet legitim egy olyan szakértői kormány, amely nem egy szakmailag megalapozott, kivitelezhető, stb. kormányprogrammal áll elő (eddig már vagy 4 variáns készült belőle, és előzetesen módosították/kiegészítették, nem is egyszer), majd a közpolitikai területek szerinti szakmai testületek által hitelesített és elismert személyiségeket jelöl, hanem kezdőket, illetve a kijelölt tárca feladatainak szempontjából laikus/inkompetens személyeket?
Nem hiszek bennük és nem is keresem az összeesküvéselméleteket (azt sem, hogy Brüsszelből irányítanák majd a kormányt) a politikai attitűdök és gyakorlatok mögött (aki viszont szakértői kormányt készül vezetni annak figyelnie kell a munkatársai politikai hátterére, hiszen kötődéseik jogos bírálat, illetve rosszindulatú találgatások tárgyát képezik), én inkább azt látom, hogy a kijelölt kormányfő alkalmatlan (amúgy is zavaros hátterű, elnöki) megbízásának ellátására, kár illúziókat táplálni irányába. Cioloș maratoni úszóversenyre készült, de a parti fövenyben elakadt, és – észreveszi vagy sem – dicsőséggel és drukkerek százának óvációi közepette, megfulladt.
Országunk valóban kreatív a politikai vezetés terén (is, ahogy azt Iliescu mondta, mi itt „eredeti demokráciát” építünk!) előszőr a demokraták nélküli demokráciát „találtuk föl”, azt a szimulákrumot, mely kívülről jól néz ki csakhogy belülről üres és megtévesztő (Titu Maiorescu „forme fără fond” elméletének gyakorlatba ültetési kísérlete köszön itt vissza). Aztán a szakértői kormány fából vaskarikájával oda jutottunk, hogy a „szakértőiség”-et is lejáratjuk még mielőtt megtapasztalhattuk volna működését, esetleges előnyeit és hátrányait, stb. Ionesco és Caragiale kórusban röhögné halálra magát, ha láthatná, ahogy a minél nagyobb parlamenti támogatottság egyre inkább magányossá, magára hagyatottá teszi a kijelölt miniszterelnököt, aki ráadásul észre sem veszi mindezt: tipikus tragikomédia, könnyes bruhaha.



2015/11/10

A vox populi lassan hazaszivárog

A vox populi lassan hazaszivárog 
(Long live: tévé-sör-új zakuszka!)

Agorának, a közösségi politizálás megszentelt terének indultak a Colectiv-klubbeli gyász és változtatni akarás elemi felindultságából induló tüntetések, de mára már kiégtek a megmozdulások. A hirtelen fellángolt „forradalmi hangulat”, és az utcai megmozdulások nagyon gyorsan elvesztették dinamizmusukat, egyfelől, mert a kezdeti követelések „megvalósultak”, a legtöbben csak Victor Ponta és Gabriel Oprea távozását akarták; másfelől meg a bejelentett és hőn vágyott új kurzus, a politikai osztály megtisztítása, várat magára – érdeklődés híján elmarad – és mert végiggondolni is nehéz a sok-sok elégedetlenséget, nemhogy rendszerbe szervezni és lépésről-lépésre megváltoztatni a politikai felvilágot. A megmozdulások haszna, hogy legalább sokan megálltak egy pillantra és talán el is gondolkodtak azon, hogy mi lenne a teendő, egyáltalán mi a baj a társadalommal és főként a politikai élettel az országban, miért történnek a jelenlegi katasztrófához hasonló dolgok, miért nem „jó irányba mennek a dolgok”, ahogy azt a közvéleménykutatások mérik és mutatják?
És bár az utca népe, a tüntetés-sorozatok, az elmúlt bő 3 évben harmadszor buktatnak kormányt, érzi/sejti azt mindenki, hogy valahogy mégsem jut előbbre a „civil társadalom” azon napirendje, hogy „leváltsa” a korruptként percipiált politikai osztályt, hogy érvényt szerezzen integritás, feddhetetlenség iránti vágyának, elhozza a „normalitást”. És jól érzi a közvélemény, hogy kormányok, és adminisztrációk jönnek és mennek, a korrupció marad. Hiába a mediatizált DNA-s föllépések, a leleplezések és (azért csak ritkán) bírói ítéletek: a régi undokokat/korruptakat újak váltják, akik semmivel sem tisztességesebbek elődjeiknél, a közélet nem tisztul, csak a korrupció abisszális mélysége, elborzasztó elterjedtsége tárul föl. A sikertelenségnek számtalan oka és körülménye van, megpróbálok két összetevőt vázolni itt és most. Először, arról van szó, hogy nemcsak az utca hangja, a fölháborodott nép, nem érti a strukturális közéleti korrupció természetét, és félreérti annak működési mechanizmusait, hanem a politikai osztály és a szakértők nagy része sem. A strukturális politikai korrupció román változata rövid távon leválthatatlan, ha valamilyen csoda folytán sikerülne az összes korrupt politikust, közszolgát, hivatalnokot, de még az utcai szintű bürokratákat (street level birocrats) orvosokat, forgalmi rendőröket, vámosokat, kalauzokat és jegyárusokat, stb., is elzavarni: az ország kormányozhatatlanná válna! (A kormányozhatóságot itt a Foucault által a fogalomnak tulajdonított értelmeben használom[i]). A bürokrácia egészét átszövő és eredeti rendeltetésétől eltérítő korrupció ugyanis, nemcsak néhány (vagy akár a legtöbb) politikus korrupcióra való személyes hajlamán, megvesztegethetőségén és meggazdagodási vágyán, morális gyengeségén áll, hanem az apparátus sajátos kompetenciáin, az adminisztratív tapasztalaton, ami már a rendszer működtetését biztosító tudás megszerzésének és tapasztalatának kezdetein eltéríti a „közjó” iránti elkötelezettséget és ténykedést. Éppen két magyar kutató – egy dijazott tanulmányban[ii] – mutatta ki, hogy a politikusok önmagukban nem is tudnak korrupt hálózatokat működtetni, ebben a közép és alacsonyabb színtű hivatalnokok a „szakértők”, és rendre rájuk is bízzák a feladatot (és a kockázatot is). Azt állítom, hogy ma a román adminisztrációban az egyetlen hiteles és megbízható tudásnak, és a tapasztalati tudást mindennél magasabban értékelik, a korrupciós kiskapúk helyének, a lefizetendők, a jattok, csúszó és kenőpénzek, és nem hivatalos „vámok”, stb., nagyságrendjének, illetve a nyomok eltűntetésének a technikái alkotják (ez utóbbi képesség egyenesen a siker legfontosabb kritériuma!). Az „ügyeskedés” („a fi descurcăreț”, vagy „a înțelege șmecheria” – mondják rá) szocializációs tényező azok számára, akik hivatalnokok akarnak lenni, akik muszáj megfeleljenek, illetve belenevelkedjenek a korrupt intézményekbe/szervezetekbe, másképpen vagy be sem kerülhetnek, vagy kitaszítja őket a rendszer. (Következésképpen egy „szakértői kormány” semmit nem tehet – és nem is fog tenni – a helyzet tisztázásáért, a korrupciós hálózatok felszámolásáért).
A másik félreértés, ami miatt az utcára vonulók hangja nem sokat változtathat a dolgok állásán (nem a hiteles vox populi), hogy szervezetlenségében és heterogén elvárásrendszere, valamint befolyásolhatóságának és kisajátíthatóságának következményeként (a teljes politkai osztályra kiterjesztett korrupciós vád alapján meg sem fogalmazhatók reális elvárások, nem tisztulhat a kép) nem, vagy legalábbis még nem, politikai szubjektum (ismét Foucaultra kell hivatkozni ennek megértéséhez[iii]). Nincs meg sem a legitimitása, sem a hitelessége ahhoz, hogy a politika asztalához ülhessen és érdemben befolyásolja a politikai vitát, versengést. Ezért még mielőtt azt kérdeznénk: mit akar az utca (hangja)?, azt kell kérdeznünk ki, és mi az utca, hogyan válik/hat politikai értelemben szubjektummá? Johannis elhibázott kísérlete, hogy meghívjon és asztalához ültessen úgymond az utca hangját kifejező – csak általa ismert kritériumok szerint kiválasztott (kontesztálják is rendesen) – személyeket („civil társadalmi képviselőket”), nem lehet demokratikus legitimitás és hitelesség forrása, és nem teremt politikai szubjektumokat a civil oldalon. A szuverén elnök legitimitása nem átruházható, más jellegű, mint ami a civil-társadalmi szubjektummá váláshoz kell, ezért az elnök lényegében csak megosztja, illetve kompromittálja az amúgy is gyenge (rommagyar vonatkozásban egyáltalán nem létező) civil társadalmat, leereszkedik hozzájuk, hogy politikai céljainak kisajátítsa, rátelepedjen, felhasználja indulataikat. (Nem mellesleg a média többet tesz és tett a korrupció leleplezéséért/fölszámolásáért - már itt is a rommagyar média lényeges kivételétől eltekintve -, mint az „utca hangja”, az elnöknek az ők föltáró tevékenységét kellene támogatnia, csakhogy éppen ő volt az aki helyeselte, hogy a titkosszolgálatok emberei szerkesztőségekben húzódjanak meg, mégha elfelejtettük is e gesztusát).
A valódi és legitim civil társadalmi szerveződések nagyban segíthetik a korrupció-ellenes harcot azzal, hogy lusztrációs szabályokat kérnek, az összeférhetetlenségek körének tisztázását és szigorú ellenőrzését, mandátummaximálást, az immunitások eltörlését, nyomást gyakorolnak az ügyészség és bíróság szakszerű tevékenységéért, hogy a médiákban megjelenő korrupciós ügyeket kivizsgálják, hogy semmilyen formában, szavazataikkal se, támogassanak korrupció-gyanús politikusokat/hivatalnokokat, stb., stb.
A pártok most kivárnak, és remélik megússzák az átvilágítást és nem kényszerülnek igazi változtatásokra, élükön az RMDSz-el, amelyik ellenáll mindenféle változtatási kísérletnek, (éppen a válság közepette választották újra a régi, és korrupció gyanújába keveredett, SZKT elnököt, meg is üzenték urbi et orbi, hogy lassan a testtel, csak apránként és majd, és ha... lesznek változások. Hol van már az utolsó kongresszus jelszava az újratervezésről? És egyáltalán, kinek mi köze a politikus urak/hölgyek viselt dolgaihoz? Majd, ha az urnákhoz kell járulni, akkor majd kötelező feladat lesz újraválasztásuk), korrupcióellenes föllépésnek. Ma ez a párt a mezőny legreakciósabb és mindenféle megújulást ellenző alakulata, ennek kifejtése megér egy újabb jegyzetet.




[i] A Foucault-i „kormányozhatóság” – azaz a „gouvernamentalité”, egyszerre a kormányzás elvi/eszmei és ugyanakkor gyakorlati jellegű – keretébe tartozik. Lásd. Michel Foucault, A „kormányozhatóság”, In: Fantasztikus könyvtár, Pallas-Attraktor, Bp. 1998, 106-123 p.
[ii] Lásd.István Jávor-Dávid Jancsics: The Role of Power in Organizational Corruption: An Empirical Study, In: Administration and Society, XX(X), Dec., 2013.
[iii] A szubjektum keletkezése foglalkoztatta Foucault-ot szinte minden írásában az, ahogy a kormányzatok, a politikai establishment különféle eljárásokkal, kényszerekkel és intézményes besorolással, kontrollal és jutalommal, stb., is létrehozza a kormányozható polgárt, a politikai szubjektumot. Az utca hangja, mint amorf és meghatározhatatlan akaratok vektora, „még nem” szubjektum – nem test és lélek, a hatalom által megmunkált, sőt létrehozott  polgár –  ebben az értelemben. Lásd. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat, Bp. 1990.

2015/11/03

Colectiv sokk, és újra előlről?

„Colectiv” sokk, és újra előlről?

Mekkora megrázkodtatásra van szüksége egy mély álomba szenderült társadalomnak, ahhoz hogy felébredjen, hogy végre észhez térjen? Hogy ne utóbb keseregjen tragikus események fölött, hanem felelősen, sőt éberen figyeljen arra, ami körülötte történik, hogy a szolidaritás ne a temetőkapuban, hanem a hétköznapokban „jusson eszébe”? Mekkora tragédia kell ahhoz, hogy valahogy kibéküljön magával, sőt megszeresse sajátmagát, egy elidegenedett társadalom, hogy ne a képmutatás, hanem a valódi együttérzés vezesse? Milyen mélységig kell szétrágja a korrupció egy amúgy is vulnerábilis társadalom szövetét, hogy a sarokba szorított köznép fellázadjon, a hatalmasok, a profitálók, a mindent és mindenkit kizsákmányolók ellen forduljon, megálljt parancsoljon, és azt mondja: ez nem mehet így tovább? Mi kell történjen, mekkora tragédia ahhoz, hogy a gátlástalan politikusok magukba szálljanak és ne reflexszerű gesztikulációval, sztereotípiákkal, üres frázisok pufogtatásával, mesterkélt és teatrális hajlongással, szolidarítást szimulálva, de közben a helyzetet kihasználva, olcsó népszerűséget hajhászva manipulálják a népeket? Meddig mehet a politikusok cinikus hatalmi játéka, miért tűrjük, a felelősség elhárítását az áldozatok hibáztatását? Mi kellene történjen ahhoz, hogy a nekivadult kommentariátus, minden terribilis és agyament ötletet, és a realitástól elrugaszkodott összeesküvés-elméletet ne honoráljon, hogy egyáltalán leálljon, egyperces néma csendet tartson, a kegyeleti jogot gyakorolja? Az ég mekkora szelete kell ránk szakadjon, hogy a médiák és celebjei, ne ratinget, nézettséget, és persze tulajdonosaik elvárásainak való megfelelést lesve, eligazítást várva, manipuláljanak, hanem valódi kérdéseket tegyenek föl, valódi felelősöket keressenek, és egyáltalán valóságot közvetítsenek? Mennyi drámai mozgóképet kell látnunk, hogy rádöbbenjünk: mindnyájan egy nagy és düledező romkocsmában, lármás őskori barlang-klubban élünk, háttal az egyetlen kijáratnak, melyet gomolygó füst és felhalmozódott szemét torlaszol el, év(ezredek)tizedek hordaléka? Ki juthatunk-e még a fényre, és nem vakít-e az meg, ha mégis kijutunk? Meddig tűrjük, sőt támogatjuk, hogy az egyházak okkult vállalkozások, profitot termelő részvénytársaságok legyenek és ne önzetlenül lelki vigaszt, erkölcsi megigazulásunk ígéretét nyújtsák?
Naphosszat sorolhatnám a kérdéseket, melyek a tragédia képeinek látványára – felteszem – minden épeszű emberben fölmerülnek, és persze ha percig is elgondolkodtatnak, érdemes lenne folytatni. Talán fontosabb ennél, hogy a péntek esti tragédiának, legalább egy aspektusát megpróbáljuk előnnyé változtatni, és azt hiszem, az elnök megadta ehhez az alaphangot, amikor a hozzá nem értést, de főként a korrupciót tette felelőssé a bukaresti klubban történtekért. Szerencsés lenne, ha a korrupcióellenes hangulatot, sőt határozott kiállást erősítené a kollektív döbbenet, a bukaresti memento mori, esélyt és lehetőséget teremtve – legalább a 24-ik órában – a társadalmiságunkat rákos daganatként ellepő, a közbizalmat fölszámoló,  „társadalmi patológia” legyőzéséhez. A mégoly fertőzött társadalmat sem lehet „leváltani”, de a korrupt hatalmasokat és ügynökeiket a szervezeti szinten eljáró korrupt hivtalnokokat felelősségre lehet- és kell vonni. És ehhez jó alkalmat jelent(het)nének a jövőben esedékes választások, szigorú etikai kódot kelle(ne) elfogadtatni és betartatni a pártokkal és az egész politikai osztállyal, hiszen másként nem megy. Az újraválasztott korrupt előljárók csak a korrupció mindent beszippantó örvényébe viszik a társadalmat. Ezért is olvasom meglepődve Kelemen Hunor minapi interjúját, melyben az összeférhetetlenség, tehát a korrupció kapcsán, arról beszél, hogy az RMDSz-nek (és implicit a rommagyar politikusoknak – illetve a rommagyar vezér így érti az új elnök szavát!) nincs szüksége erkölcsi kódexre, nekünk a mi korruptjaink továbbra is jók, bátran, sőt büszkén újrajelölhetők, hiszen magyarok nemde?, a korrupció meg köztudottan román, sugallja a vezér.
Elítélhetjük, és bizonyára a bíróság is hasonlóan elítéli a közvetlen felelősöket, a klubot tulajdonló és működtető vállalkozókat, vagy akár az engedélyeket felelőtlenül kibocsájtó hivatalnokokat, stb., de a kérdés az, lehet-e ma ebben az országban valakik lefizetése nélkül, korrupciós hálózatokba való belépést megkerülve bármiféle vállalkozást működtetni? Vajon nem könnyebb a törvények betűjét és szellemét megkerülni, mint a korrupt hálózatokat kijátszani, csúszópénzt, védelmi pénz megfizetését, miegymást, megúszni? Tapasztalat szerint, összeköttetés, kenő-csúszó és védelmi, stb., pénz megfizetése nélkül lehetetlenség ma Romániában vállalkozásba kezdeni, sőt akár a legegyszerübb bürokratikus ügyet elintézni sem lehetséges. A korrupció – annak minden műfaja, formája és mechanizmusa – párhuzamos, a valós és látható, legális és morális társadalomhoz képest, láthatatlan, alternatív társadalmat alakított ki magának, mely a bűnöző alvilágtól a politikai/kormányzati felvilágig, mindent megdupláz, sőt ellenőrzése alatt tart. A korrupt párhuzamos világ viszont kegyetlenebb a láthatónál, nálunk nem „a halál és az adóhivatal” a biztos, ahogy azt mondani szokás, hanem a „halál és a behajtó-fiúk”, az okkult valóság zsoldosai jönnek el biztosan. És itt ne csak a fekete bomberdzsekis, kigyúrt és kopasz verőlegényekre gondoljanak, hanem minden olyan helyzetre és szereplőre, mely duplán fizettet meg velünk, egyszerű halandókkal, szinte mindenféle szolgáltatást. Mert hiába fizetünk egészségbiztosítást, ha betegek vagyunk, még egyszer zsebbe kell nyúlnunk, anélkül nem megy. Hiába ingyenes – költségvetésből finanszírozott – az oktatás, azért az még egyszer pénzbe kerül. Hiába fizetünk útadót az üzemanyag árába foglalva, még egyszer megfizettetik velünk. És hogy hányszor fizetünk és mibe kerülnek luxusautóikon szírénázva furikázó, márkás gúnyájú politikusaink, a dícsőséges felvilág, azt már föl sem vetem.

A Colectiv-gyász elmúlik, el kell, hogy múlnia, és tartok tőle, hogy vele együtt a részvét, a törődés és odafigyelés is, de marad még legalább két nyomasztó kérdés: Mikor heverjük ki sajátmagunkat, gyávaságunk, nemtörődömségünk, nyegleségünk és felelőtlenségünk? Meggyógyulunk-e egyáltalán?

2015/10/27

Székelyföld, változó geográfiával

Székelyföld, változó geográfiával

József Attila: „Valami nagy -nagy tüzet kéne rakni,/ Hogy melegednének az emberek. /Ráhányni mindent, ami antik, ócska,/ Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,/ Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska!”          

Minél nagyobb a kenyérnek hiánya, annál nagyobb az igény a cirkuszra, és mert politikai kiáltványokból, de mégoly fennkölt diskurzusokból sem lesz kenyér, hát a politikai osztály a(z ingyen, de szigorúan lovas) cirkuszról gondoskodik gondolván, hátha műhold-távlatból ez politikai cselekvésnek tűnik? És bár a legújabb SzNT-s akció alig érte el a román sajtó ingerküszöbét – a román politikusok meg, egymás kinyírásával, különösen el vannak foglalva, és Európa sem csendes – a számháború beindult, és a sikerjelentések folynak (hol több száz, hol 68 helyszínen égtek a tüzek egészen úgy, mint az a nagy meneteléskor történt), a kezdeményező és a vele pecsenyéjüket sütőgető politikusok szívesen veszik a gratulációkat: ahogy mondani szokás, jól meg azt mutattuk ”nekik”, még egy-két ilyen erődemonstráció és megnézheti magát a gaz ellenség, majd autonómiáról koldul. És tekintve, hogy csak a magyarnyelvű médiák figyeltek az akcióra úgy tűnhet, Székelyföld leginkább a többi magyarlakta vidéktől óhajt elhatárolódni, miközben határai nagyon is elmosódottak (úgy látszik Székelyföld manapság Kököstől egészen Tőkésig, akarom írni, Partiumig tart, sőt Magyarországra is átnyúlik, ha igény van rá!). A saját tér újboli birtokba vétele, tűzzel megszentelt újboli kisajátítása egy mindenestől premodern, és merőben öncélú gesztus akkor, amikor a régiónak éppen hogy nyitásra, befektetők, technológia, ipar és keresekedelem, turizmus, stb., odavonzására, régióközi együttműködésre, jobb kommunikációra és infrastruktúrára lenne sürgősen szüksége. A vissza- illetve befele fordulás egyáltalán nem csoda akkor, amikor a politikai mainstream (a magát Bruxellbe-Strasbourgba ösztrakizáló Tőkéstől kezdve, Izsák Balázson át, egészen Kelemen Hunorig) elméjében semmiféle kognitív disszonanciát, belső ellentmondást, nem okoz a pengedrótkerítés és a „határok légiesítésének” egyidejű támogatása, legalábbis jelszavak szintjén való ismételgetése, mint ahogy az sem, hogy az euroszkeptikus Orbán mellett ágáljon és közben mondatonként többször is európai segítségre apelláljon, kisebbségi kérdésekben.
Nem szándékozom ünneprontónak lenni (a szombati őrtűzgyújtás a halottak napi világítás főpróbája is lehetett, kissé előrehozva), mert kétségkívül jó dolog tűz mellett, a szabad ég alatt elbeszélgetni, énekelgetni és italozgatni, szalonnát sütni, közösségi érzést erősítgetni, kicsit összehajolni, összemelegedni (persze, normális körülmények között, ehhez nincs szükség politikusokra, de még klérusra se, sem kiáltványokra, de hát, ha csak így megy, hát legyen). Viszont mégiscsak különös módja ez az „erőt mutatásnak”, ami a radikális székely szerveződés vezetőjének kommunikációjában megjelenik, és azt a kérdést is fölveti, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan kisebbségi politizálás, mely az erőfitogtatásra épít, olyan eszközzel kíván élni, amely helyzeténél fogva mindenkor defenzívába szorítja, amely területen semmiképpen nem lehet sikeres? Izsák Balázs ezúttal arra mozgosított székelyföldi (és nemcsak) embereket, hogy jelzőtüzeket gyújtsanak „Székelyföld határán”, s ezzel mutassák meg – az űrből is látható módon (sic!) – hogy léteznek, hogy elkötelezettek valamiféle autonómia mellett, és így hívják fel a figyelmet ezirányú igényeik iránt. Nem kétséges, hogy az SzNT vezére nyiltan is, az általuk eröltetett elképzelést promózza az akcióval és nem azt a tervezetet, melyet – legalábbis elvben – az RMDSz-MPP támogat. Ezért is meglepő és a dolog inkonzisztenciáját mutatja, hogy az utóbbiak csatlakoznak a határtűzgyújtás haknihoz, és ezzel tulajdonképpen a „vetélytárs” politikai elképzeléseihez, egyszóval ismét Izsák tematizálja a közvéleményt, a farok csóválja a kutyát, és egyre világosabb, senki nem gondolja komolyan saját programját, szimulál. Pedig a két tervezet radikálisan eltér, még abban is, hogy kik hol szeretnék Székelyföld adminisztratív határát meghúzni. Az SzNT egy régi (alig volt) adminisztrációt hozna vissza, és ehhez a mai megyerendszer, és a létező statisztikai-pályázati régiók teljes átalakítását követeli, a tőle telhetően elnagyolt módon, és ennek a hozzávetőleges határnak a kivilágítására, sőt „tűzfallal” való körülzárására hívta a népeket szombaton. Ezzel szemben a legújabb – még vissza nem vont – RMDSz-MPP tervezet 3 létező megyére tejesztené ki a székely autonómiát, nemcsak megőrizve a jelenlegi adminisztratív felosztást, hanem megnövelve a közigazgatást, és kiterjesztve egy sajátos jogállású prefektus hatáskörét, másik 2 megyére is (sic!). (Egyébként még azt az elképzelést is forgalmazzák, hogy a Székelyföld Hargita és Kovászna megyére értendő, legalábbis annak gazdasági életképességét latolgatják, nem sok meggyőző erővel, szakértők). Az autonómiázás szemmel láthatóan egy sem határral, sem tartalommal nem rendelkező fogalmi körülírása, de még inkább elrejtési kísérlete a nemlétező rommagyar politikai projekteknek. Olyan politikai szerveződések, melyek egy másik hatalom, nevezetesen a budapesti rezsim, klientúráját jelentik (ha ez nem lett volna eléggé látványos, akkor most, hogy Izsák Balázst magas katonai kitüntetésben részesítette a magyar honvédelmi miniszter:  „A honvédelem ügye érdekében huzamos időn át végzett, áldozatos munkája elismeréseként"/sic!/, ez is világossá lett), ha nem teljességgel abszurd, minden esetre hiteltelen vállalkozás autonómiát zászlajukra tűzni. Másrészt pedig egy a valóságban ki nem dolgozott, nem létező projektnek – az autonómiázásnak – tűzbe-füstbe csomagolása szalmaláng. Ez csak ideig-óráig takarhatja el azt, hogy a rommagyar politikai osztálynak sem tudása (manapság egyre inkább csak a hűségnyilatkozat számít szakértelemnek), sem igazi szándéka nincs valós tervek kidolgozásához, és azok érdekében való hosszútávú, átgondolt, különféle forgatókönyveket követő, stb., cselekvéshez. A szombat esti őrtűzek – politikai értelemben – egyetlen dolgot dokumentálnak, illetve világítanak meg azt, hogy az autonómiázás egyre világosabban csak egy abszurd színdarab, paródiája a valós cselekvésnek, a politikai osztály ténykedése pedig szimuláció, ímmel-ámmal előadott, menetközben íródó abszurd melodráma.

Még szerencse, hogy a  de iure (papíron) nem is létező SzNT újabb produkciója csupán néhány öl tüzifa elfüstölésében merült ki – mennyivel hasznosabb lett volna, mondjuk a környezeti ártalmakra felhívni a figyelmet, összegyűjteni az eldobált „ősi székely” pillepalackok bár egy részét, vagy fákat ültetni, egy-egy letarolt erdő pótlására. Viszont most, hogy megalakult – persze nem a szó valódi, azaz jogi értelmében, hanem bejelentés szintjén – a még radikálisabb/autonomistább SzÖT, egy nyiltan náci, önjelölt vezér által kezdeményezett székely szervezet, az sem kizárt, hogy jövőre majd azt fogja javasolni, hogy legyünk igazán bátrak, mutassunk még nagyobb erőt, és  autonómiánk bizonyítandó, gyújtsuk magunkra a házainkat, attól biztosan jobb lesz. Hát így sütögetik előljáróink saját pecsenyéjüket, és még azt is elvárják, hogy a piromán mutatvány a csillagösvényről, az űrből is látható legyen, egy a gond, a mi fánkat égetik, és közben minket vezetnek meg: nem minden tűz tisztít.

2015/10/20

Dragnea esete a késő-kommunizmussal

Dragnea esete a késő-kommunizmussal

Ha a nagyobb képpel, a politikai szcéna általános állapotának a leírásával akarjuk kezdeni, akkor elmondhatjuk, hogy Romániában minden párt, legalábbis szándéka szerint, néppárt (és persze populista kartellpárt is), ezen fölül pedig zsákmányszerző meggondolásokra épül (party patronage), ebből következően, ideológiai elkötelezettségeiket tekintve zavarosak mindahányan, sőt egyenesen megtévesztőek. Két párttömb, magukat jobb- illetve baloldalinak tituláló konglomerátum  játszik fő szerepet, akiknek a váltógazdálkodása uralja a választásokat, de az átjárás közöttük nagyon is napirenden van, illetve mindkét oldalon „szatellitpártok” biztosítják a kormányzóképességet, ezért minden eddigi kormány – valamilyen értelemben – koalíciós volt. A stabilabb/beágyazottabb és erősebb területi struktúrákkal a baloldali tömörülés (PSD) rendelkezik. A jobboldal pedig, képlékenyebb, gyakran újraszerveződik (most éppen az Új PNL nevet vette föl, két azelőtt egymással versengő párt /PDL-PNL/; nagy gondjuk, hogy különösen területi szinten alig képesek egységesen föllépni – társelnökök vezetik, Vasile Blaga és Alina Gorghiu, informális vezére pedig Klaus Johannis, az elnök; csak nyomokban van valódi liberális párt (ma a Tăriceanu-féle ALDE az), miközben a szélsőjobb sem képes tartósan megszerveződni (Vadim Tudor halott, Dan Diaconescu börtönben, Funar marginális, bár a szavazataikért – minden jel szerint – Băsescu „új” pártja a „Polgári Mozgalom Párt” próbál ringbe szállni). A romániai magyar politikai szerveződések – mindenekelőtt az RMDSz, de a két másik fidesz-kreálta aprópárt is (MPP, EMNP) – mind a paletta jobboldalára pozicionálják magukat (az RMDSZ 2 EP képviselője az EPP-frakcióban ül). Az RMDSz viszont, lépett már koalícióra minden „szalonképes” román párttal, legutóbb – alig álcázottan, mondván, hogy az új elnök üzenetét „értette meg”, miközben a Fidesz nyomására – éppen a baloldali kormányból távozott, mégpedig önként, és könnyen lehet, hogy ezzel végképp elvesztette kormányzóképességét.

Egyik politikai párt megújítása, radikális reformja sem egyszerű dolog, és nem is megy  vezényszóra, lényegében rendkívüli helyzetek és rendkívüli személyiségek szerencsés találkozása nélkül, minden kísérlet, szinte kezdettől fogva sikertelenségre van ítélve. Nem áll ez másként sem bal, sem jobboldalon, a kétfejű „új PNL” (afféle dr Jekyll és mr Hyde, egyik feje sűrű szempillacsapások közül bájoskásan mosolyog, másik feje meg bulldog). De a jobbra-igazodó – és közben azon csodálkozó, hogy a szociális problémákkal, elmaradottsággal, elszigeteltséggel küzdő, bérből, de hovatovább csupán kisnyugdíjból élő stb., istenadta rommagyar nép elfordul tőle – RMDSz esetében is csak tolódik a reform, a vezérkar passzol, patópálos tempót diktál: „ráérünk arra még”.

Érdekes fejlemény, hogy Liviu Dragnea most gondolta úgy, hogy kihasználja azt a politikai kommunikációs klisét, hogy elnézést kérjen a kommunizmus „bűnei” miatt, illetve elhatárolja pártját attól. Különös ez az elhatárolódás, mert egyfelől, a PSD 25 éve tagadja, hogy köze lenne a kommunizmushoz, annak ellenére, hogy első vezére – a ma is tiszteletbelinek mondott, a közgyűlés pódiumán diszelgő Ion Iliescu – (éppen csak) második vonalbeli nomenklaturista volt, és olyan emberekkel vette körül magát, akik a múlt rendszer oszlopos képviselői voltak; az alapító elnök politikai stílusa – és elég a bányászjárások szervezésének bolsevik gesztusára gondolni – egész habitusa, ismétcsak egy dolgot kiemelve, a „szegény, de becsületes” benyomás keltése, miközben társai mellette/alatta szétlopták az országot, stb., a kommunista múlthoz kapcsolta; a restitúcióval kapcsolatos folyamatok megakasztásán át egészen addig, hogy az elmúlt rendszer nosztalgikusainak a hátán jutott hatalomra, azokat szólította meg egyféle álbaloldali demagóg – mondjuk úgy „emberarcúbb kommunista” – diskurzussal; de nemcsak a pártkáderek és rekrutációs hátterek kontinuitását, hanem tagadták azt a közvetlen filiációt is, ami a Megmentési Fronttól több ciklusban és kiválásokkal, meghasonulásokkal, elhatárolódásokkal, árulásokkal és visszatérésekkel, stb., a mai PSD-hez vezetett. Másfelől, vasárnapi gesztusával Dragnea és a megújítani ígért párt, olyasmit is magára vállalt, ami nem sajátja, nevezetesen a szélsőbaloldali, kommunista ideológiát, pontosabban annak romániai változatát a ceaușescu-féle nacionál-kommunista filozófiát, amelyet a PSD csak ímmel-ámmal képviselt, amit viszont, teljes mellszélességgel, a Nagy Románia Párt vállalt fel. Egyszóval a magát baloldalinak mondó tömegpárt valóban magán viseli az elmúlt rendszer gesztusait, antidemokratikus beidegződéseit – elég az alig egy hete, egyetlen jelöltről tartott belső szavazásra gondolnunk (apropó, éppen ilyen módon lett Kelemen Hunor újraválasztva az RMDSz élére – az áthallás nem véletlen) – viszont nem sok köze volt/van a baloldali eszmékhez. Inkább ahhoz a paradoxonhoz van köze, ami amúgy is jellemző a K-K-európai térségre, hogy a baloldal privatizál és folytat neoliberális gazdaságpolitikákat, és a jobboldal visszaállamosít (mint Magyarország, fényesnek alig mondható, példája jelzi). Úgyhogy a PSD-nek inkább az elmúlt, és részben jelenlegi kormányzása idején elkövetett rablástól, a korrupt kiskirályaitól (lánykori nevükön: „baroni locali”), a tolvajlás és megvezetés művészetének hosszú évtizedes gyakorlatától, a zsákmányszerzésre állított pártműködtetéstől, a patronázs-rendszertől, a klientelizmustól, az elvtelen politizálástól, stb., illett volna elhatárolódnia ahhoz, hogy a reformkísérlet bejelentése, minimális hitelességgel is bírjon. Ebben igaza van CéTéPének (Cristian Tudor Popescu), aki azt mondja, hogy „a kommunisták tolvajlása kisipari jellegű volt, ezt nagyipari üzemmódra a PSD fejlesztette ki”.

Senki nem vádolhatja vizionáriussággal a PSD új elnökét (hol van már az értelmiségi allűrökkel ékeskedő Nastase, a maga kotlósainak és tojásainak összeszámlálásával?), jó esetben is egyféle (populáris nyelven smekkherség) dőzsöltség, a helyi- és aztán a központi közigazgatásban szerzett tapasztalat birtokosa (értsd kiksirályi allűrök, és korrupt láncolatok, összefonódások tudója), adminisztrációs kiskapuk ismerője, (kisstsílű) „háttér-játékos”. Azt gondolom, Dragnea hamarabb fogja elárulni elvbarátját, a miniszterelnököt, és a többé-kevésbé saját kormányát, mint megreformálná a pártot. Nem tudom ki, hogy van vele, de én a Dragnea bizánci/cinikus bajusz alatti félmosolyaiban nem hiszek, mint ahogy abban sem, hogy ő lenne a nagy reformátor, aki megújítja a velejéig korrupt és csak szavakban baloldali/szociáldemokrata pártját. És ahogy a többi párt háza táján is körülnézek, jövőre minden marad a régiben: a DNA válogat és választ majd, és reformál, aki szabadlábon marad.