2016/01/26

Kényszerválasztások jönnek?

Kényszerválasztások  jönnek?

„... eltűnt a haladás eszméje, de a haladás folytatódik. A gazdagság esz­méje, ami a termelést fenntartja, eltűnt, a termelés azonban fokozott ütemben fo­lyik tovább. Sőt, minél inkább eltávolodik eredeti céljaitól, annál jobban felgyor­sul. A politikáról megállapíthatjuk, hogy az eszme eltűnt belőle, a politikai játék azonban — önnön tétje iránti titkos közönnyel — folytatódik.” Jean Baudrillard

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal a benyomásommal, hogy lassan-lassan nemcsak a közönség, a választópolgár fáradt bele, lett közömbös, illetve ábrándult ki, és unta meg az állandó politikai csatározásokat, hanem maguk a politikusok is apatikusak lettek, kiábrándultak saját – gyakran csak szimulált, kénytelen-kelletlen eljátszott – szerepükből. A minden eszmeiséget, filozófiát vagy ideológiát nélkülöző politikai játék „titkos közönnyel folytatódik”. A kiábrándult szereplők pedig legszivesebben kiszállnának, ha elvtelen és magánérdekeken alapuló kényszerek, kölcsönös zsarolások és elköteleződések nem tartanák – akár akaratuk ellenére is – a szcénán jó részüket.
A gazdaságban, akárcsak a politikában a stagnálás, a helyben toporgás tulajdonképpen visszafejlődést, regressziót hoz, márpedig ez a visszalépés, a demokratikus játékszabályok és intézményeknek a megjavulás, a megújulás reménye nélküli visszabontása, a tavalyi politikai év hozadéka. Emlékezzünk vissza, egy szinte hetven százalékos pártkonglomerátum, mely a választások megnyerése után kormányozni kezdett gyakorlatilag elenyészett, és ma egy demokratikus felhatalmazással és legitimitással nem rendelkező technokrata kormány igazgatja, úgy-ahogy, az országot.  Miközben a rommagyar politikai mezőny elsorvadása több szinten és vonatkozásban tagadhatatlan. Egyfelől az egész mezőny autonómiáját vesztette, ma mindenik formáció a budapesti hatalom szatellitpártja; azután az RMDSz önként – illetve Fidesz nyomásra – kivált a kormányból és egyféle kényszer-ellenzékben vegetál; megújulást hírdetett, de annak legkisebb jele sem látható; ráadásul központi jelszava és diskurzusainak kemény magva, az autonómiázás kifulladt, nem utolsó sorban szintén a magyarországi hatalom külpolitikai irányváltásának következményeként, ma emlegetni is kínos.
Szomorú diagnózis, de érvényes, és innen indul a helyhatósági választások kampánya, máris olyan felütésekkel és kijelentésekkel, melyek arról tanúskodnak: maguk az érintett politikusok sem értik a helyzetet, a soron következő választásokat is klónozott politikai aktusnak tekintik, még igazi és előremutató célokat sem fogalmaznak meg, az állagmegőrzés és a szinten tartás közönyös célkitűzését próbálják eszmeiségként föltüntetni. A vezérek megnyilatkozásai megpróbálják a közönyt és a jelöltek hiányát lanyha és hiteltelen etnikai (inkább csak etnicizáló)  diskurzussal elfedni, és ezzel újratermelik a négy év előtti elhibázott diagnózist. Az eredmények sem lehetnek jobbak, mint az akkoriak, ha célok és aspirációk (igen, akár utópiák) sincsenek, a siker reménye is elhal. Mit gondoljunk a két RMDSz-vezér kampányt megelőző  diskurzusáról, melyből a lelkesedésnek, a lendületnek, a politikai helyzet uralásának a nyoma is hiányzik? Kovács Péter (aki nem mellesleg éppen legitimitás-hiányos, hiszen gyanús körülmények közepette lett ügyvezetővé választva!) erőtlen és hiteltelen, valamint többé-kevésbé lazán irracionális szöveget produkál az egyfordulós polgármester választás védelmében, melyben (mintha magamagának is) azt próbálja bizonygatni, hogy a másodlagos politikai opciók elmeszelése, és a kevesek által megválasztott elöljáró, nem jár legitimitásvesztéssel, pedig de. Azt is elfelejti, vagy legalábbis zárójelbe teszi az ügyintéző, hogy a helyhatósági választások tétjüknél fogva nem az expresszív, vagy szimbolikus szavazásnak kedveznek (még etnikai vonatkozásban sem), hanem az instrumentálisnak, a szavazók értékesülni kívánják voksaikat,  reprezentálva látni opcióikat a megválasztott közvetlen elöljárók és testületek által (ezért a függetleneknek, vagy helyi kezdeményezésű alakulatoknak jó esélyeik vannak). Az meg csak üres duma vagy illúzió, hogy a „25-45%-ban magyarok lakta városok/települések esetében” jobb lehetőségek lennének az egyfordulós választás során, magyar elöljárót megválasztani. Kicsit közelebbről tekintve két nagyváros esik ebbe az etnikai arány-sávba, Szatmárnémeti (34,5%-os magyarságarány) és Marosvásárhely (42%-os magyarságarány). Paradox módon viszont az első esetében akkor választottak (2 x is) magyar polgármestert, amikor a választás kétfordulós, és akkor nem, amikor egyfordulós volt. Vásárhely helyzete pedig továbbra is különös, hogy ne mondjam kilátástalan, mert ott van ugyan közös rommagyar jelölt, csak az nem világos, hogy mögötte van-e összefogás, vagy nincs. Már azon is túl, hogy a jelölt neves ismeretlen, megismertetése/elfogadtatása, éppen a háttéralkuk bizonytalansága miatt, el sem kezdődhetett. Négy további kisvárost találtam, ami megfelel az ügyvezető kritériumainak (Szászrégen, ahol szintén a kétfordulós választáskor volt rommagyar polgármester, Tasnád, Margita és Bánffyhunyad), amelyek közül a két utóbbi esetében lehet esélyes rommagyar jelölt az egyfordulós választás nyomán. Ezért kivonulni a kolozsvári, nagyváradi, stb. esetleges egyezkedésekből, alpolgármsteri széket kockáztatni jelentős számú urbánus rommagyar polgárság településén, nagyon könnyen hibának bizonyulhat.
De itt van mindjárt Kolozsvár esete, ahol máris bejelentették saját jelölt indítását. Egyfelől az etnikai motívum, melyet Kelemen Hunor belenget, bizonyítottan hatástalan. A Funar-korszakot követően egyetlen magyar jelölt sem tudta megszerezni a kolozsvári magyarság szavazatait, legalábbis nem a szövetségre leadott szavazatok arányában (László Attila mintegy felét kapta a szövetség kolozsvári szavazatainak, Eckstein-Kovács Péter pedig mintegy kétharmadát az utolsó választásokkor), Horváth Annára sem vár jobb sors, magyarán esélytelen. Ami Kolozsvár esetén azt jelenti, hogy nem hasznosulnak a magyar szavazatok tárgyalási pozícióban, az alpolgármesteri/megyei tanács alelnöki pozícióért, illetve a kolozsvári magyarság nem fejezheti ki akaratát az esélyes jelöltekkel kapcsolatban, t.k. nem választ, nem befolyásolja a végső eredményeket. Ugyanez érvényes Nagyváradra és (esetleg) Szatmárnémetire is, amennyiben saját jelöltet indítanak, és nem próbálják meg háttéregyezményekkel bebiztosítani az alpolgármesteri funkciót.
Sokatmondó az is, hogy a szövetség és az aprópártok is az utolsó pillanatig húzzák-halasztják a jelöltállítást, egyfelől mert – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nincs közismert, elfogadott, stb., jelöltjük. Másfelől meg attól való félelemben, hogy az előválasztások/jelölések vesztesei függetlenként (illetve, ellenzéki párt színeiben) indulhatnak, és esélyesek lesznek (Az első helyzetre jó példa Csíkszereda – felteszem hogy Antal Árpád csak kéreti magát politikai pávatáncot lejt –, a másodikra pedig Székelyudvarhely, ahol a jelenlegi polgármester, amennyiben alulmarad az előválasztáson, függetlenként választhatják meg. Az RMDSz szempontjából veszélyben van eszerint Udvarhely mellett Gyergyószentmiklós és Kézdivásárhely). Az utolsó pillanatban való jelölés más vonatkozásban, azt is biztosan jelzi, semmiféle megújulásra nem várhatunk, már csak azért sem, mert egy addig ismeretlen jelöltet képtelenség 6 hét alatt pr szempontból fölépíteni, megismertetni.


2016/01/19

Startvonal: fölegyenesedünk-e a padlóról?

Startvonal: fölegyenesedünk-e a padlóról?

Percig sem csodálkozom azon, hogy a politikusok diskurzusai nem őszinték, vagy hogy nem a valós viszonyokat és szándékaikat kommunikálják (a polkomm, a hazudozás szinonímája lett mindenfele), ez egyre kevésbé szokás, viszont jobb helyeken elemzők viszonylag koherens és átfogó értelmezését adják a politikai történéseknek. És ez a korrekt eligazítás az, ami hiányzik a mi kis politikai pornográfiánk színteréről, olyannyira, hogy a tudatlanság, tájékozatlanság, már a demokratikus folyamatokat akadályozza. (Jó esetben az elemzés/értelmezés nemcsak a pr szakik és stábok elrejtett üzeneteinek a visszaolvasására, és kritikájára képes, hanem egyben a valós társadalmi, hatalmi, gazdasági, stb., viszonyokkal kapcsolatos elfogadott és megindokolt értelmezésének a folyamatos karbantartására, érvényes valóságkép kialakítására is. Rommagyar vonatkozásban viszont, még az előbbi, ha úgy tetszik rutinfeladat is elvégzetlen marad: mondhatnak bármit politikusaink, az úgy van jól.)  
Pedig választási év kezdődött és ilyenkor a tájékoztatásnak/mozgosításnak nagyobb a tétje, a választási kampányokat pedig érdemes érvényes diagnózisokra alapozni, egyébként öncélú játszadozássá válik az egész demokratikus eljárás, a választások csupán formálisak, a vox populi meg, nem talál meghallgatásra, és persze a felhatalmazás, a politikai osztály legitimitása is csonkul. Sem az országos politikában, sem a rommagyar kispályán, megalapozott diagnózisokat és rájuk vonatkoztatott politikai programokat nem látok kibontakozni, és akkor nem is szóltam a politikai osztály megújulásának, úgy ahogy felvállalt projektjéről, mely egyszerűen el sem indult. A két nagy román párt belső háborúkkal, helyezkedésekkel, és főként a korrupcióellenes ügyészség föllépései nyomán egyre kínosabb „káderhiánnyal” küzdenek, az idei választásokon – egyre inkább úgy tűnik – a DNA jelöl, illetve rostálja meg a jelölteket, a pártok megújulása sine era et studio, elnapolódik. Ez főként az elnöki-párt, az új PNL esetében kínos, aki a megújulás zászlóvívőjének pózában tetszeleg, de amely párt képtelen feddhetetlen, közismert és népszerű jelölteket állítani. A bukaresti kínosra sikerült főpolgármester jelölt esetében pedig egyenesen a gombhoz igyekszik ködmönt varrni. Ha esélytelen a jelöltje az egyfordulós megmérettetésen – a magukat jobboldalinak mondó jelöltek közt megoszlanak majd a szavazatok, és így valószínű egy PSD-s jelölt lesz a befutó –, hát az utolsó pillanatban próbálja meg kétfordulósra átszabni a választási szabályt. Mit számít, hogy az AB döntésének nyomán a választási törvény már nem módosítható, és amúgy is, sürgösségi rendelettel sarkalatos törvényt átírni, nemcsak kínos pótcselekvés, hanem egyenesen politikai diverzió. (Nem mellesleg egy „technokrata”, azaz politikai támogatottság és legitimáció nélküli, ügyintéző kormányra próbálja ráeröltetni egy ilyen rendelet meghozatalát. Megeshet, hogy a parlament utólag nem szavazza meg a rendeletet és akkor érvénytelenek lesznek a helyhatósági választások).
Közelebb hozzánk. A rommagyar politikai mezőny a rendszerváltás óta nem volt ennyire mély válságban, nem volt ennyire lehangoló és kilátástalan, mint éppen most (akkor is, ha mégha mégoly gondosan kerülik politikusok és holdudvarukhoz tartozó kommentátoraik, elemzőik, ennek a kimondását, menekülnek a felelősség elől). És most nem is arra gondolok, hogy az RMDSZ-nek (a többi rommagyar aprópárttól ilyesmit nem is várhatunk[i]) nincs egy átfogó helyhatósági választási programja, mely aztán lebontható lenne a települések szintjére, és az autonómiázás kifulladt, és hiteltelen, nélkülöz mindenféle pragmatikus szempontot; nincs egységes jelöltállítási rendszer[ii], és persze integritást biztosító kritérium-rendszer, etikai kódex sincs, sőt, nem is kell; vagy hogy a jelöltállítás máris megcsúszott (van fontos település, ahol a jelölteket csak a kampányt megelőző hónapban választják ki!) bizonytalanság és politikai pávatánc övezi a helyhatósági választásokat (a helyi adminisztrációban fű sem terem ellenzékből[iii], s a fő politikai szervezet önként mondott le a kormányzás lehetőségéről), egyszóval az utóbbi kongresszuson meghírdetett megújulás egyetlen jele sem látható. Hanem ami ettől is kiábrándítóbb, a rommagyar politikai mainstream – mostmár mindenestől – letért arról az útról, melyen az elmúlt 26 évben járt, pontosabban a Fidesz (és csatolt részei) illiberális nemzetállamot vizionáló, valamint Európaellenes, keleti fordulatot sürgető útjára tért[iv], és ezzel ha úgy tetszik filozófiai/morális alapjai kérdőjeleződtek meg az eddigi kisebbségjogi politizálásnak. Kisebbségi (azaz kollektív) jogokat csak ott és annyiban lehet elérni, ahol és amennyiben erős a liberális demokrácia, azaz nem csupán egy meghatározott „többség diktatúrája” érvényesül a politikában, a közéletben, a döntések meghozatalában, hanem az „egyetemes méltányosság”[v] elvének megfelelően korlátozzák a többség szuverenitását. Márpedig a határontúli magyar kisebbségeknek mindezidáig a közös európai érdekekre/értékekre és szuverenitásra, valamint az egyetemes emberi jogokra való hivatkozással volt morális és politikai alapjuk jogokat kérni, és nem pedig a nemzetállami elfogultságokra, és kizárólagosságokra alapozva. A kettős beszédnek ezen a téren sincs esélye, nem helyeselhetjük/támogathatjuk a magyarországi politikai hatalom (egyre inkább csak orbánizmus) illiberális demokráciáját, nemzetállami kizárólagosságát, Európa-ellenes politikáját, (a virtuális „kétharmad” többségi diktatúráját), és közben európai – nemzetek fölötti – szuverenitásra hivatkozunk Románia, Szlovákia, Szerbia, stb., esetében. Az etnikai/nemzeti többség függetlenségét, mellyel akár diszkriminatív módon lép föl a kisebbségek ellen, csak egy magasabb szintű – sőt egyetemes – szuverenitásra, az egyetemes méltányosságra tett hivatkozással ellensúlyozhatjuk, esély sincs a „kisebbségi diktatúra”, egyfajta ellen-nacionalizmus érvényesítésére. És ezért zavarodott össze a határontúli kisebbségi politizálás, felszalámizódott, meghasonult, szegmentálódott és képtelen folytatni megkezdett projektjét, autonómiájának elvesztéséről nem is szólva. A nacionalizmus[vi] rossz tanácsadó mégha magyar is és érzelmileg azonosulni tudunk vele (ugyanígy vannak más nemzetek is saját nacionalizmusukkal), kisebbségi változatai egyenesen esélytelenek, a nacionalista diskurzusok versengésében a kisebbségek csak vesztesek lehetnek. Olvasom, hogy Kelemen Hunor  a Fidesszel újabban kialakított jó kapcsolatot (a többi rommagyar politikai hangadóhoz hasonlóan) úgy értékeli, illetve kommunikálja, hogy Orbán belátta, hogy az RMDSZ-re kell halgasson az itteni kérdésekben. Hát most lenne itt az (talán utolsó) alkalom, hogy bebizonyítsa, kérésére Orbán eláll az illiberális nemzetállam ötletétől, a keleti nyitástól és az ottani despoták ajnározásától, hogy mi hatumák szilárd alapon folytathassuk politikai programjainkat. Azért nagyobb tétben nem fogadnék egy ilyen váratlan fordulatra.




[i] Az MPP-t többé-kevésbé – legalábbis a központi vezetés szintjén – sikerült domesztikálni, beadta a derekát az elfideszesedett RMDSz-nek, kooperál. Ez viszont helyi szintű belső konfliktusokat eredményezett egyelőre Sepsiszentgyörgyön, de valószínű Udvarhelyen sem lesz zökkenőmentes, hiszen MPP-EMNP együttműködést fontolgatnak saját polgármester-jelölttel a helyiek. Az EMN(x) még nem tudja mit fog tenni, egyáltalán indul-e a helyhán, vagy csak a fidesz zsarolási eszközének szerepében tetszeleg? (A legtöbb jel arra mutat, hogy képtelennél képtelenebb ötleteléseikkel zavarják a többi párt jelöltállítási folyamatát, nyomást gyakorolnak, illetve feszültséget keltenek, a meghurcolás és zsarolás lehet a budapesti ukáz részükre).
[ii] A kolozsvári példa jól mutatja a tanácstalanságot és megtévelyedést, először ugyanis bejelentették, hogy a „történelmi magyar” (sic!) egyházak jelölhetnek az RMDSz-es helyhatósági lista első helyére, aztán ezt fél szájjal visszavonták, azóta sem tudni mi folyik ezen a téren. Aztán, azelőtt jelentették be, és döntöttek a polgármester-jelölt személyéről – ugyanis egyetlen, előre boritékolható jelölt jelentkezett – mielőtt véglegesen elhatározták volna, hogy egyáltalán indítsanak-e jelöltet erre a posztra?
[iii] Egy a román politikai klientelizmust elemző jelentés világosan kimutatta, hogy a hatalmon/kormányon levő politikai pártok és az általuk vezetett települések, illetve régiók részesülnek a központi elosztható források nagy részével, vagyis tetszik vagy sem, az ellenzéki önkormányzatoknak nem terem babér, érdekérvényesítő és erőforrás, illetve költségvetés bevonzó képességük a minimális.
[iv] Azon túl, hogy a rommagyar politikai establishment téves diagnózist felállítva elhitte az orbáni propagandát, hogy a jelenlegi magyarországi hatalmi rendszer „örök”, vagy legábbis hosszú távon is fennmarad, az  „átállásnak” –   eddig is sejthető módon – anyagi vonzata is volt. Ha hinni lehet az atlatszo.hu adatigénylésére kiadott számoknak, az RMDSz éppen annyi támogatáshoz jutott, mint az EMNP a tavaly (azaz 250 milla forinthoz), az összeg első látásra nagynak tűnik, valójában viszont nincs egyötöde a Szászjenő-féle fantomintézet költségvetésének. Persze közös Fidesz-RMDSz telefonos közvélemény-kutatáshoz, előkampányhoz, meg néhány hónap klientúraépítéshez elég, csak a rommagyar közösség nem profitál ebből sem.
[v] A híres politikai gondolkodó Alexis de Tocqueville gondolatait idézem, aki  az Amerikai demokráciá-ról (1840) írott második kötetében fejti ki, hogy az adott nemzeti többség szuverenítását az egyetemes méltányosság írhatja fölül, szolgálhat hivatkozási alapul, amikor az önkorlátozást követeljük: „Létezik a világon egy mindenkire egyformán érvényes törvény, amit nem ilyen vagy olyan nép többsége dolgozott ki vagy fogadott el, hanem az egész  emberiség többsége. Ez pedig a méltányosság törvénye. Ami annyit jelent, hogy minden nép esetében a méltányosság jelöli ki, hogy a jog területén hol a határ.Úgy is fel lehet fogni külön-külön minden nemzetet, mint az egyetemes emberi társadalmat képviselő és az egyetemes emberi társadalom törvényben kifejeződő méltányosság-igényét alkalmazó megannyi testületet. Márpedig lehet-e nagyobb hatalma a társadalmat képviselő testületnek annál a társadalomnál, amelynek törvényét alkalmazza? Amikor tehát nem vagyok hajlandó egy igazságtalan törvény előtt fejet hajtani, korántsem kérdőjelezem meg a többség kormányzáshoz való jogát; mindössze arról van szó, hogy a népszuverenitás döntése ellen az emberiség szuverenitásához fellebbezek.” A Fidesz és Orbán itteni apologétái máris a „zsigeri közösség” (értsd, etnikum, nemzet, illetve ilyen jellegű kisebbség) elsőbbségét kezdte hirdetni, az egyetemes méltányosság és emberi jogok helyett.
[vi] Itt olyan projekt, etnikai ideológia, értelmében használom a kifejezést, mely éppen arra irányul, hogy a többségi etnikai csoportnak kellene uralnia egy államot, az integrációnak és asszimilációnak a motorjaként működő politikai program, melyben – szélsőséges esetben – nincs helye az ellenálló, asszimilálódni nem akaró csoportoknak. Az olyan jelszavak, mint „Magyarország a magyaroké”, és ennek román, szlovák, szerb, ukrán, stb., megfelelői, ennek a kizárólagos nemzetállami projektnek a kifejezői. Azok a gyakran elhangzó ellen-jelszavak, hogy „Székelyföld nem Románia”, a kintüntetett rommagyar színész  meg „nem román”, stb., a jelzett a többségi nacionalizmusra adott kisebbségi nacionalista válaszok, és mint ilyenek esélytelenek: Székelyföld ma Románia területéhez, adminisztrációjához, fennhatóságához, stb., tartozik. Az ünnepelt rommagyar színész román állampolgár (is?), ez egyáltalán nem zárja ki, hogy etnikai identitását a régió, vagy a színész megélhesse, kifejezhesse, megtarthassa, sőt fejleszthesse, stb.

2016/01/12

Fegyház és tudomány

Fegyház és tudomány

Új közéleti botrány van kibontakozóban, melynek középpontjában a börtönben írt tetemes számú tudományosnak mondott termelés – maradjunk ennél a kifejezésnél, hiszen nem tudni, hogy a fegyenc-tudósok műve milyen formában fog hasznosulni, milyen piacra készül egyáltalán? Vagy öncélú játszmákról, jogi kiskapuk kihasználásáról van szó, mely csak a büntetés megrövidítését célozza?[i] – áll. És, mint rendesen, a közéleti témák, botrányosak vagy sem, de (a társadalom nagyméretű hálózatosodása folytán) mindig sokkal szélesebb körben vetnek föl kérdéseket mint azt a szűken értelmezett téma bekeretezné. Összefüggéseikben többféle társadalmi mezőny, és végső soron magának a társadalomnak az alapvető kérdéseit érintik, és aztán a médiák közvetítésével, helyezik rivaldafénybe. A börtönben elkövetett (vagy pusztán szimulált) – nem mellesleg büntetés megrövidítési céllal – tudományosnak mondott tevékenységek körüli botrány egyszerre érinti a jog- és büntetésvégrehajtási rendszert, azután meg az akadémiai élet területét. Ugyanis nemcsak a gyanúsan sok börtönben lett tudós, hanem a tevékenységüket – mondjuk úgy – előzetesen garantáló (ajánló, „témavezető” – koordinátor) egyetemi oktatók és az általuk képviselt intézmények is belekeveredtek a dagadó botrányba. Nem mellesleg akkor történik mindez, amikor nemcsak a gazdasági/politikai, összefoglaló megnevezéssel közéleti korrupciótól hangos a médiák világa, hanem egy speciális korrupciós terület, a doktorikkal kapcsolatos plágiumügyek borzolják a kedélyeket, hiteltelenítik az akadémiai életet. Azután, megintcsak rutinszerűen, vannak rommagyar érintettjei az ügynek[ii], akik esetében a vita, az általános sémához képest, sajátos színezetet kap(ott), vagy ha úgy tetszik etnicizálódik, a rommagyar politikai mezőny uralkodó értelmezési reflexeihez idomul.
Azért sem lehet célom a téma kimerítése, mert az ügy folyamatban van és sok eleme tisztázatlan, vélhetően kivizsgálások fognak indulni és aztán lehetne következtetéseket levonni, de érdemes a botrány elhelyezése, értelmezése szempontjából valamilyen fogalmi keretbe helyezni azt, ami történt/történik, erre vállalkozom csupán.
Érdemes leszögezni, hogy a börtönbüntetésre ítéltek különösen a fehérgallérosak, de a többiek sem, egyszer s mindenkorra párianépek, akiket a társadalom örökre kizárt volna soraiból (a ténylegesen életfogytiglanra, vagy egyes helyeken halálbüntetésre ítélteken kívül), vagy akiknek már semmilyen jogaik és emberi méltóságuk nem lenne. Az „agresszív felügyelet”[iii] alá vételük elkövetett törvénytelenségeik arányában, nem személyes bosszúból és nem is személyük (netán testiségük) megsemmisítésének céljával történik. Egyszóval a modern börtön nemcsak büntet, hanem mindenkor szem előtt tart egy pedagógiai, vagy rehabilitációs, átnevelői (reszocializációs) szándékot, ami a társadalomba való visszahelyezkedést, (reinszerció) az egyén lehetséges és kívánatos megjavulását célozza, sőt elősegíti azt[iv]. A munkaterápia, a fegyelmezett, rendszerszerű és pontos, felügyelet mellett végzett hasznos tevékenység, minden bizonnyal jól szolgálja a célt, márpedig a tudományos munka kiváló átnevelő gyakorlat lehet a fegyházakban is. Ezért sem gondolom, hogy ennek lehetőségét föl kellene számolni, csak jogilag pontos, visszaélések lehetőségét minél nagyobb mértékben kizáró szabályozás mellett, demisztifikálni, racionálisan kellene meghatározni a tudósok munkáját, és nagyon is elképzelhető, hogy felügyelet mellett mérhető és egyértelműen értékelhető lenne a börtönbüntetésüket töltők ilyen irányú tevékenysége. Aki kicsit is belekóstolt a tudományos kutatásba jól tudja, hogy az nem csak erudíciót és kreativitást, új és új dolgok feltalálását, stb., jelenti, hanem nagyon is rutinszerű tevékenység, mely monoton, unalmas és sokszor biza eredménytelenül, vagy csupán félig-meddig eredményes kitartó ténykedés.  Tekintsünk el a jelenleg érvényben levő rossz szabályozástól, és a nyilvánvaló visszaélésektől, mely ennek (is) a következménye, és helyezzük valós kontextusba a börtönben végezhető tevékenységeket. Látni fogjuk, hogy ahogy mindenféle munkaszolgálatra használhatók – törvényes keretek között – a rabok és ezzel megrövidíthetik letöltendő büntetésüket, úgy rengeteg tudományos területen is hasznosulhatna a munkaerejük, felkészültségük és idejük. Csakhogy ezt nem így-úgy összehordott másolt vagy strómanokkal megíratott, stb. „könyvek”[v] vagy szaktudományos dolgozatokkal kellene és lehetne mérni, hanem nagyon is számszerűsíthető, felügyelet mellett zajló tudományos rutinmunkák szerint. Miért ne vehetnének részt elítéltek, hogy csak a humán vagy társadalomtudományok terén maradjak, amit jobban ismerek, mint adatbázisok létrehozása, információgyűjtés archívumokban, könyvtárakban, internetes adatbázisokban? Kutatók felügyelete, és valódi irányítása mellett, tudományos hipotézisek igazolására,  miért ne lehetne fehérgalléros elítéltekkel[vi] átnézetni és adatokat gyűjtetni mondjuk a CNSAS (vagy a volt állampárt) több folyókilómétert kitevő archivumát? De ugyanígy elítéltek rengeteg tudományos kísérletben, vagy rutinszerű feladatban vehetnének részt egyéb területeken is, és főként figyelhetnék a neten hatalmasra duzzadt adat-folyamokat, információkat, egyszóval végezhetnének tudományos segéd-, illetve kiegészítő munkát és ezért csökkenhetne büntetésük hossza, mint ahogy egyéb munkák esetén történik.
Ami pedig a Nagy Zsolt börtönbeli tudományos tevékenységét (nehéz megítélni, annak eredményét, így látatlanban) illeti, arra ugyanazok a szabályok, kételyek és fenntartások érvényesek, mind az összes többi (mintegy 200 elítélt, akik az utóbbi 8 évben 423 tudományos munkát – tanulmányt? Könyvet? Egyéb tudományosnak mondott eredményt? – produkáltak) börtönben elkövetett tudományos termékkel kapcsolatban. Egy zavaros és végig nem gondolt szabályozás mellett büntetés lerövidítési céllal elkövetett szimulált tudományos tevékenységről lehet szó. Senki nem vonja kétségbe, hogy egy elítéltnek joga van minden lehető legális eszközzel megpróbálni lerövidíteni fogvatartásának idejét, de az is világos: a dolog kínos és deontológiai szempontból vállalhatatlan, és nem is elsősorban Nagy Zsolt számára, hanem a bizonytalan státusban megjelenő „ajánló” (garantáló?, felügyelő?, irányító?) egyetemi oktatók és intézményeik számára. Ha minden a legnagyobb rendben zajlott volna a 3 „tudományos termék” (nem tudjuk, hogy végül lett-e könyv belőlük és ha igen hol lelhetők fel?), olvasható lenne, Nagy Zsolt akár utóbb is nyilvánosságra hozhatná, mondjuk netes felületen, és egy újságban replikázó, egyik ajánló oktató[vii] is mellékelhetné ajánlásának egy másolatát.





[i] A tudományos  kutatás, felfedezés és innováció komplex feladatsor, melyet erre specializálódott személyek végeznek, és ami a fontosabb nagyon ritkán öncél, általában valamilyen tág értelemben vett piacra szánják. Ez a piac lehet nagyon is gazdasági, vagy technológiával kapcsolatos, de lehet persze elvontabb tudás-piac is, minden esetben vannak – legalábbis elvi – megrendelői, gazdasági vállalkozások, állami szervezetek/intézmények, kutatóközpontok, akadémiai grémiumok, vagy kiadók, stb. A konkrét esetben a „témavezetők”/”ajánlók” föltehetően, ilyen, átvitt értelemben bár, megrendelői igényt kellett megfogalmazzanak a tudományos tevékenység elkezdésekor, megindokolva a munka várható hasznát, ha úgy tetszik „piaci értékét”, vagy azt a tudáspiaci nischet, amit az elkészült munkák betölthetnek. A napvilágra került börtön-tudományos termelési lista, ahhoz, hogy hiteles legyen, többek között, azokat a szerződéseket kellene tartalmazza, mely szerzők és tudományos kiadványokra akkreditált kiadók között keletkeztek, hiszen ez egyfajta megrendelés lenne. És aztán a lektorálás, az ISBN szám odaítélése és a nyilvánosságra hozatal teljesítési igazolványként, hitelesíthetné az elvégzett munkát, minősíthetné annak hitelességét, stb. Sem ilyen eredeti ajánlások, sem pedig kiadói szerződések nincsenek, vagy legalábbis  nem kerültek nyilvánosságra.
[ii] Nagy Zsolt, egykori RMDSz-es politikus, ex-miniszterről van szó, aki a rahovai börtönben töltött egy év alatt három különböző témában, 3 tudományos terméket (nem tudjuk kötetek-e ezek, vagy tanulmányok, micsodák) hozott létre, és akinek tevékenységét a BBTE 2 tanára (Rüsz-Fogarasi Enikő és Salat Levente), valamint egy a Sapientian tanító (Veres Emőd) tanár ajánlotta (szerepük nem nyilvánvaló).
[iii] Foucault a modern börtönöket ”agresszív felügyeleti” intézményeknek tekinti, (kifejezésével inkább a fegyházakról – karcer-ről beszél), melyekben nem is a bűncselekményt elkövető „szerencsétlen fickókat”, azaz személyeket, hanem a delikvenciát (mint szociológiai kategóriát) büntetik, helyezik időszakosan társadalmon kívülre és szigorú felügyelet alá, nemcsak megtorlási, hanem rehabilitációs szándéktól is vezérelve. (lásd. Michel Foucault, Felügyelet és bűntetés. A börtön története, bp. 1990, Gondolat.
[iv] Nincs itt helye annak, hogy kielemezzük mennyiben sikeres ez a rehabilitációs igyekezet a román büntetésvégrehajtás és reinszerciós programok esetében, de minden esetre a nagyszámú visszaeső bűnöző – ha hinni lehet a statisztikáknak ezek aránya eléri a büntetésüket letöltött személyek 40%-át – alacsony hatékonyságot sugall.
[v] Meglepő, hogy annak idején (eredetileg egy 1969-ben hozott Törvényről van szó, amikor az Elena Ceausescu „tudományos karrierje” indult) a tudományos munkákat foglalták törvénybe és rendeltek a börtönidő megrövidítésével honorálni. Kézenfekvő lett volna szépirodalmi, és egyéb művészi tevékenységeket (is) ebbe a kategóriába sorolni. Mind a filozófiai irodalom, mind a szépirodalom, napló, önéletrajz, memorialisztika, stb., bővelkedik fogságban, illetve fegyházban megírt művekben. Közülük kiemelkedő Antonio Gramsci Levelek a börtönből című filozófiai műve, vagy előzményként ott van a számos láger- és börtönben írt nemzetközi, román, magyar és erdélyi magyar szépirodalmi mű.
[vi] Határozott különbséget tennék ezen a téren a fehérgalléros bűnelkövetők és a köztörvényesek között. Egy dolog az, ha – egyébként zseniális – hackereket, informatikusi munkára fogunk (az ilyeneket szerte a világon éppen az informatikai adatvédelmi rendszerek fejlesztésére kimenekítik) „büntetésből” és egészen más, ha elfogadjuk, hogy pedofilok  gyerekjogokkal kapcsolatos tudományos munkát írhatnak. A konkrét nyilvánosságra került listával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy korrupcióért elítétlek írtak tudományos munkát éppen a korrupcióról és senkinek nem tűnt föl, vagy drogkereskedő írt „tudós értekezést” a drogkereskedés ellenes harcról, sikkasztó a megelőzésről, stb., stb. A gyilkosság, pedofília, nemi erőszak miatt elítélteket pedig egyenesen kizárnám ebből a körből, hiszen elkövetett bűneik „alkalmatlanná és hiteltelenné” teszik tudományos tevékenységre, mégpedig a tudományok deontológiai szabályainak megfelelően. Készséggel elhihetjük, hogy – akár malpraxisért elítélt – orvosprofesszor képes orvosi szakkönyvet írni a fegyházban, és Nagy Zsoltról is elhihetjük, hogy a kampányszervezésről képes hasznos, értékelhető tanulmányt írni. De nehéz elképzelni, hogy a vállaltan maffiózó Becali klán tagjai hirtelen a sportszociológia és menedzsment tudósai lettek (miért nem a területen általánossá lett korrupciós gyakorlatokról írnak, nem tudományos művet, hanem vallomást, akár vádalkú keretében? – költői kérdés, persze).
[vii] Az ügyben kirobbant vita kapcsán az atlatszo.hu szerkesztője további oknyomozást ígér, a dolog tisztázására. Jóhiszeműen ajánlanám neki, hogy egyfelől próbálja meg elérni a Nagy Zsolt által írt szövegeket, és lehetőleg nyilvánosságra hozni, de az ügyben nyilatkozó Salat Leventétől, Rüsz-Fogarasi Enikőtől és Veress Edmődtől is kérje el az ajánlásuk szövegét. Arról is megkérdezhetné őket, hogy annak tudatában is ajánlanák a tudományos témát és szerzőjét, hogy az néhány hónap alatt akarta megírni disszertációját? Mondjuk a Dan Voiculescu mintegy húsz tudományos könyvét „koordonáló” oktatótól – és nevezzenek ezért rosszhiszeműnek akár – nem kérdeznék semmit, egyszerűen csak ajánlanám a szigorú kivizsgálást.

2016/01/05

Szökőév

Szökőév

Szökőév a kétezertizenhatos és így remélhetőleg nyerünk rajta egy napot. És bár kézenfekvőbb – hiszen szinte csak ezzel foglalatoskodunk manapság – a siránkozás, a lamentálás és nyafogás, a félig telt pohár üres felének elsiratása, ajánlom fordítsuk ezt egy optimistább világkép, ha úgy tetszik újrafelfedezésére, vagy egyenesen rehabilitására. Én ilyen derűlátóbb és előre mutatóbb, progresszívebb dolognak gondolom a tudományos világképet és mindazt a tudást, amit a tudományos és technológiai felfedezések hosszú sora évszázadok alatt létrehozott, és amire, mindenekelőtt, a modern nyugati civilizáció épült és épül. Békeidőben a tudományosság képes utat törni magának az oktatási rendszer által közvetített tartalmaktól kezdődően, akár a nyilvánosság legkülönfélébb fórumain, azon például, amit nemrég igen magas színvonalon műveltek magyar nyelvterületen, a tudomány-népszerűsítésen keresztül, de még a hétköznapi emberek diskurzusaiban is. Ehhez tűntek nagyon jó eszköznek az új audio-vizuális és digitális kommunikációs hálózatok és rendszerek, amelyekről sokan – naivan? – azt képzeltük, hogy a modern tudományosság elterjesztésének és társadalmasításának a természetes közegei lesznek, de amelyek végül is az előítéletes gondolkodás, az ál-tudományos kinyilatkoztatások és mindenféle nemű összeesküvéselméletek terjesztésének a közegeivé lettek. A modern tudományosság posztmodern[i] társadalmi válságának a szimptómái ezek a jelenségek, és nem a tudomány, illetve a neki kulturális értelemben megfelelő világnézet, hanem az egyéb jellegű ideológiai-társadalmi-gazdasági válságok kifejezői. Tömegpszichológiai hátterét az általános (és diffúz) félelem, a tanácstalanság/reménytelenség adja. A horror vacui (kenophobia – ürességtől való félelem) újra erőt vesz a kritikátlan tömeg (fogyasztói) társadalmon, ahol és amiben (egyelőre) nincs tudományos magyarázat, ott szinte másodpercek alatt megjelennek és elterjednek a (régi/új) babonák, áltudományos okoskodások, okkult magyarázatok, teológiai kinyilatkoztatások, mélyen fekvő hitek és konteók, melyek kitöltik a látszólagos űrt, és álságos komfortérzetet teremtenek. A történelmi analógiák mindig sántítanak, mégsem véletlen, hogy a jelenlegihez hasonló válságidőszakban jött tudományfilozófiai válasz a ma is aktuális kérdésre: hogyan lehet elkülöníteni a tudományos és az ál-tudományos kijelentéseket és elméleteket egymástól? A múlt század huszas-harmincas éveiben működött Bécsi Kör tudományfilozófusai dolgozták ki a jelzett demarkációs probléma egy lehetséges (logikus és pozitivista) gyakorlatát, mégpedig azt, amit verifikációs eljárásnak neveztek. Az eljárás lényege – persze nagyon leegyszerűsítve – hogy tudományos igazságként csak olyan kijelentéseket, téziseket (protokolltételek) tekinthetünk, melyek tapasztalati (leggyakrabban kísérleti, de nemcsak) alapon ellenőrizhetőek, illetve komplex logikai uton igazolhatóak. Ha ez nem lehetséges, akkor a szóban forgó kijelentések nem tudományosak, az empirikus visszaigazolás szempontjából nem értelmesek, még akkor sem, ha akként vannak fölvezetve, illetve kommunikálva. Ez a (szent) neopozitivista tétel kellene legyen minden iskolai tananyag (curriculum) első tétele, ha fönntartjuk még, hogy az oktatási rendszer a tudományos világnézet alapján áll, és amit intézményesen átszármaztatunk az az ismerethalmaz tudományos megismerésen, értelmes kijelentéseken alapul. És ugyanakkor ez a (szent) neopozitivista tétel kellene legyen a tanári gyakorlat alfájának is, amit minden egyes előadását megelőzően, félhangosan érdemes elismételnie: „célom, hogy tudományosan igazolható tudást adjak át annak a diszciplínának keretében, melyet tanítok”[ii], az ál-tudomány a szocializálós site-okról és a teleprédikátorok és hittéritők sírámaiból, valamint a kommentariátus diskurzusaiból jön majd úgy is. Ez azzal a bátorsággal is jár, hogy azt mondja egy tanár, erre meg erre a kérdésre még nincs tudományos válasz, pont. Amit említett fórumokon olvastok, láttok és hallotok ingovány talajon, legjobb esetben is hipotéziseken és igazolhatatlan előfeltevéseken alapul, stb., ha ugyan nem tudatos manipuláció, okkult megvezetés.
A modern nyugati világ története mindenekelőtt a tudományosság és a technológiai fejlődés története, ha ezt elfelejtjük, amikor közvetlen és áttételesen ideologikus, nyilvános diskurzusokban, sőt programatikus és oktatási anyagként használt szövegekben a nyugati világ alkonyát vízionáljuk, alapvetően téves úton járunk. Az okkult világok új apostolai, akik középkort, ha nem őskort szeretnének élőben látni, úgy tesznek, mintha a tudományos/technológiai fejlődés csupa rosszat, ősiségünk elvesztését, hitünk megingását, környezetünk lerombolását[iii], stb., stb., hozták volna, miközben márkás autóba vágják magukat és sűrűn nyomogatják vadiúj kütyüik érintőfelületét. Mindig meglep, hiszen pszichológiai értelemben abszurd, hogy posztmodern technológiák mellett, milyen sokan hirdetnek középkori, ha nem egyenesen archaikus ál-tudományos nézeteket. Jó lenne már felfedezni egy szoftot az ál-tudományos tartalmak, vagy konteók kiszűrésére, hogy hangos bíp-el jelezze, ha ilyen tartalmakat, mémeket és vírusokat nyitunk meg a neten.
A magam részéről nem kétlem, (bár tisztán tudományos érveim és téziseim nincsenek ennek igazolására – a tudományos világképnek is megvannak a maga hitbeli és motivációs, vagy ha úgy tetszik ideológiai vetületei), hogy a tudományos felfedezések, a technológiai fejlődés önmagában is kitermeli, erősíti, elterjeszti a tudományosságot és annak kulturális/világnézeti tanításait. Ezt csak ideig-óráig akadályozhatják az ál-tudományos diskurzusok, az okkult elméletek és praktikák, stb., de jobb lenne kevesebb energiát fordítani az akadályoztatásra és többet a tudományos világnézet elterjedésének segítésére. Ajánlanám, hogy az új évben legyünk ezen.




[i] Tudatosan használom ezt a két kifejezést egyazon kijelentésben, mert továbbra is hiszem, hogy a modernség legjobb definícióját Heller Ágnes adta, amikor azt mondta: „Sokat hallani ma a "posztmodernről" – mintha az valami a modernséget megkérdőjelező fejlemény volna a kultúra, a gondolkodás történetében. Pedig a modernitást magát is a megkérdőjelezés szelleme mozgatja: egyfajta dinamika, amely valahol az ókori Athénben született, ott munkál a zsidó-keresztény kultúrában, és azóta is bomlasztóan hat minden hagyományos, hierarchikus és tekintélyelvű társadalomra. Mégis, a modern társadalom az egyetlen, amelyet ez az elbizonytalanító dinamika nem fenyeget összeomlással –  ellenkezőleg, ez tartja életben.” A modernség alapvető attitűdje, hogy nem félünk a válságos helyzetektől, azokat nem múltba meneküléssel, hanem újítással próbáljuk feloldani, előre tekintve, az újítást támogatva, stb. Szájbarágós és akadémikus a szövegem, de néha el kell ismételni a legelemibb téziseket is, hogy oszlathassuk a sötétséget és intoleranciát, a dialógusra való képtelenséget, az indulatokat, melyek hova tovább rátelepülnek a társadalmunkra, a nyilvános diskurzusokra.
[ii] Homokba dughatjuk a fejünk és úgy teszünk, mintha nem vennénk tudomást róla, de biza történelem, irodalom, sőt biológia, stb., tanáraink közül sokan megfeledkeznek ezen egyszerű tételről. Történelemtanárok, akik minden bokorban dák, illetve ősmagyar/székely, stb., relíkviákat látnak és láttatnak, amikor történelmi mítoszokat adnak elő verifikálható történelmi tényeken nyugvó historiográfia helyett. Irodalomtanárok, akik miközben szerzők életrajzát adják elő (mintha egyszerűen csak életművészekről lenne szó, akiknek saját élete lenne a mű, amit alkottak), úgy tesznek mintha esztétikai értelemben igazolható, és mások teljesítményével, alkotásaival összemérhető valódi irodalmi értékekek közvetítenének. Biológiatanárok, kik félszájjal kreacionista dogmákat terjesztenek, és akik számára Darwin, amolyan mellékes figurája a diszciplínának. Márpedig ilyenek biza szép számmal teremnek, román és magyar, és szlovák, és szerb, stb. nyelven, határon innen és tova.
[iii] A környezetrombolás, reális veszély és tudományosan mérhető negatív következményekkel jár, megoldásokat sürget. Csakhogy ezen a téren sincs visszaút, éppen a tudomány számára jelent kihívást a környezetszennyező technológiák és magatartásformák visszaszorítása – imával ez sem megy. Ha sikerül megállítani, netán visszafordítani a környezetet romboló folyamatokat, az a tudományos felismerés, a technológiai ujítás eredményeként fog előállni (természetesen jó lenne ehhez politikai támogatást szerezni, hiszen nélküle lassabban megy), nem az archaikus prototechnikákhoz és életformához való visszatérés, hanem a tudatos fejlesztés (mondjuk a fosszilis  energiahordozóknak visszapótolható, természetes energiaforrásokkal való kiváltásával) és innováció (természetesen a kulturális/életmódbeli innovációt is ideértve) eredményeként következhet be.