Kényszerválasztások jönnek?
„... eltűnt a haladás eszméje, de a haladás
folytatódik. A gazdagság eszméje, ami a termelést fenntartja, eltűnt, a
termelés azonban fokozott ütemben folyik tovább. Sőt, minél inkább eltávolodik
eredeti céljaitól, annál jobban felgyorsul. A politikáról megállapíthatjuk,
hogy az eszme eltűnt belőle, a politikai játék azonban — önnön tétje iránti
titkos közönnyel — folytatódik.” Jean Baudrillard
Azt hiszem nem vagyok egyedül
azzal a benyomásommal, hogy lassan-lassan nemcsak a közönség, a választópolgár
fáradt bele, lett közömbös, illetve ábrándult ki, és unta meg az állandó
politikai csatározásokat, hanem maguk a politikusok is apatikusak lettek,
kiábrándultak saját – gyakran csak szimulált, kénytelen-kelletlen eljátszott –
szerepükből. A minden eszmeiséget, filozófiát vagy ideológiát nélkülöző politikai
játék „titkos közönnyel folytatódik”. A kiábrándult szereplők pedig
legszivesebben kiszállnának, ha elvtelen és magánérdekeken alapuló kényszerek,
kölcsönös zsarolások és elköteleződések nem tartanák – akár akaratuk ellenére is
– a szcénán jó részüket.
A gazdaságban, akárcsak a
politikában a stagnálás, a helyben toporgás tulajdonképpen visszafejlődést,
regressziót hoz, márpedig ez a visszalépés, a demokratikus játékszabályok és
intézményeknek a megjavulás, a megújulás reménye nélküli visszabontása, a
tavalyi politikai év hozadéka. Emlékezzünk vissza, egy szinte hetven százalékos
pártkonglomerátum, mely a választások megnyerése után kormányozni kezdett
gyakorlatilag elenyészett, és ma egy demokratikus felhatalmazással és
legitimitással nem rendelkező technokrata kormány igazgatja, úgy-ahogy, az
országot. Miközben a rommagyar politikai
mezőny elsorvadása több szinten és vonatkozásban tagadhatatlan. Egyfelől az egész
mezőny autonómiáját vesztette, ma mindenik formáció a budapesti hatalom
szatellitpártja; azután az RMDSz
önként – illetve Fidesz nyomásra – kivált a kormányból és egyféle
kényszer-ellenzékben vegetál; megújulást
hírdetett, de annak legkisebb jele sem látható; ráadásul központi jelszava és
diskurzusainak kemény magva, az autonómiázás
kifulladt, nem utolsó sorban szintén a magyarországi hatalom külpolitikai
irányváltásának következményeként, ma emlegetni is kínos.
Szomorú diagnózis, de érvényes,
és innen indul a helyhatósági választások kampánya, máris olyan felütésekkel és
kijelentésekkel, melyek arról tanúskodnak: maguk az érintett politikusok sem
értik a helyzetet, a soron következő választásokat is klónozott
politikai aktusnak tekintik, még igazi és előremutató célokat sem
fogalmaznak meg, az állagmegőrzés és a szinten tartás közönyös célkitűzését
próbálják eszmeiségként föltüntetni. A vezérek megnyilatkozásai megpróbálják a
közönyt és a jelöltek hiányát lanyha és hiteltelen etnikai (inkább csak
etnicizáló) diskurzussal elfedni, és
ezzel újratermelik a négy év előtti elhibázott diagnózist. Az eredmények sem
lehetnek jobbak, mint az akkoriak, ha célok és aspirációk (igen, akár utópiák)
sincsenek, a siker reménye is elhal. Mit gondoljunk a két RMDSz-vezér kampányt
megelőző diskurzusáról, melyből a
lelkesedésnek, a lendületnek, a politikai helyzet uralásának a nyoma is
hiányzik? Kovács Péter (aki nem mellesleg éppen legitimitás-hiányos, hiszen gyanús
körülmények közepette lett ügyvezetővé választva!) erőtlen és hiteltelen,
valamint többé-kevésbé lazán irracionális szöveget
produkál az egyfordulós polgármester választás védelmében, melyben (mintha
magamagának is) azt próbálja bizonygatni, hogy a
másodlagos politikai opciók elmeszelése, és a kevesek által megválasztott
elöljáró, nem jár legitimitásvesztéssel, pedig de. Azt is elfelejti, vagy
legalábbis zárójelbe teszi az ügyintéző, hogy a helyhatósági választások
tétjüknél fogva nem az expresszív, vagy szimbolikus szavazásnak kedveznek (még
etnikai vonatkozásban sem), hanem az instrumentálisnak, a szavazók értékesülni kívánják
voksaikat, reprezentálva látni opcióikat
a megválasztott közvetlen elöljárók és testületek által (ezért a
függetleneknek, vagy helyi kezdeményezésű alakulatoknak jó esélyeik vannak). Az
meg csak üres duma vagy illúzió, hogy a „25-45%-ban magyarok lakta
városok/települések esetében” jobb lehetőségek lennének az egyfordulós
választás során, magyar elöljárót megválasztani. Kicsit közelebbről tekintve
két nagyváros esik ebbe az etnikai arány-sávba, Szatmárnémeti (34,5%-os
magyarságarány) és Marosvásárhely (42%-os magyarságarány). Paradox módon
viszont az első esetében akkor választottak (2 x is) magyar polgármestert,
amikor a választás kétfordulós, és akkor nem, amikor egyfordulós volt.
Vásárhely helyzete pedig továbbra is különös, hogy ne mondjam kilátástalan,
mert ott van ugyan közös rommagyar jelölt, csak az nem világos, hogy mögötte
van-e összefogás, vagy nincs. Már azon is túl, hogy a jelölt neves ismeretlen,
megismertetése/elfogadtatása, éppen a háttéralkuk bizonytalansága miatt, el sem
kezdődhetett. Négy további kisvárost találtam, ami megfelel az ügyvezető kritériumainak
(Szászrégen, ahol szintén a kétfordulós választáskor volt rommagyar polgármester,
Tasnád, Margita és Bánffyhunyad), amelyek közül a két utóbbi esetében lehet
esélyes rommagyar jelölt az egyfordulós választás nyomán. Ezért kivonulni a
kolozsvári, nagyváradi, stb. esetleges egyezkedésekből, alpolgármsteri széket
kockáztatni jelentős számú urbánus rommagyar polgárság településén, nagyon
könnyen hibának bizonyulhat.
De itt van mindjárt Kolozsvár
esete, ahol máris bejelentették saját jelölt indítását. Egyfelől az etnikai
motívum, melyet Kelemen Hunor
belenget, bizonyítottan hatástalan. A Funar-korszakot követően egyetlen
magyar jelölt sem tudta megszerezni a kolozsvári magyarság szavazatait,
legalábbis nem a szövetségre leadott szavazatok arányában (László Attila
mintegy felét kapta a szövetség kolozsvári szavazatainak, Eckstein-Kovács Péter
pedig mintegy kétharmadát az utolsó választásokkor), Horváth Annára sem vár
jobb sors, magyarán esélytelen. Ami Kolozsvár esetén azt jelenti, hogy nem hasznosulnak
a magyar szavazatok tárgyalási pozícióban, az alpolgármesteri/megyei tanács
alelnöki pozícióért, illetve a kolozsvári magyarság nem fejezheti ki akaratát
az esélyes jelöltekkel kapcsolatban, t.k. nem választ, nem befolyásolja a végső
eredményeket. Ugyanez érvényes Nagyváradra és (esetleg) Szatmárnémetire is, amennyiben
saját jelöltet indítanak, és nem próbálják meg háttéregyezményekkel bebiztosítani
az alpolgármesteri funkciót.
Sokatmondó az is, hogy a
szövetség és az aprópártok is az utolsó pillanatig húzzák-halasztják a jelöltállítást,
egyfelől mert – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nincs közismert,
elfogadott, stb., jelöltjük. Másfelől meg attól való félelemben, hogy az
előválasztások/jelölések vesztesei függetlenként (illetve, ellenzéki párt színeiben)
indulhatnak, és esélyesek lesznek (Az első helyzetre jó példa Csíkszereda – felteszem
hogy Antal Árpád csak kéreti magát politikai pávatáncot lejt –, a másodikra pedig
Székelyudvarhely, ahol a jelenlegi polgármester, amennyiben alulmarad az
előválasztáson, függetlenként választhatják meg. Az RMDSz szempontjából veszélyben
van eszerint Udvarhely mellett Gyergyószentmiklós és Kézdivásárhely). Az utolsó
pillanatban való jelölés más vonatkozásban, azt is biztosan jelzi, semmiféle
megújulásra nem várhatunk, már csak azért sem, mert egy addig ismeretlen
jelöltet képtelenség 6 hét alatt pr szempontból fölépíteni, megismertetni.