2015/06/30

Grexit, but No Exits!

Grexit, but No Exits!

A görög válság – mely leginkább nem is gazdasági hanem, és mindenekelőtt, politikai krízis –  beigazolni látszik a körkörös időről való filozófiai elmélkedéseket, most már csak az kérdés, hogy annak Platon-i, Marcus Aurelius-i, vagy esetleg Nietzsche-i változata írja le jobban az (Borges által fölvetett) „örökkévalóság ciklikus jellegét”. A vasárnapra tervezett görög népszavazás a leginkább Európáról szól, annak jövőjéről, és nem egyszerűen egy bonyolult és szövevényes, mégis partikuláris, sajátosan görög dráma egyelőre katarzismentes (végső?) felvonása, hanem az „európai globalizáció” – lánykori nevén integráció – történetének mérföldköve. Az athéni kormány (radikálisan baloldali, sőt rendszerellenes párt és adminisztráció) által megfogalmazott kérdés csak látszólag szól a hitelezőkkel való tárgyalásokon fölmerült konkrét feltételek és várható eredményeik elfogadásáról vagy elvetéséről, a kormány felhatalmazásáról, és legitimálásáról,  és valójában – ismétcsak a médiapolitizálás logikájának megfelelően, hiszen ez a szélesebb és ugyanakkor mélyebb jelentőségű tét, nem kis mértékben, a médiák interpretációjának eredményeként került napirendre! –, Görögországnak az euróövezethez és végső soron a EU-hoz való tartozásáról határoz. És ezzel példátlan előzménnyel szolgálhat, mintegy modellt nyújthat arra, hogy mi történhet az EU-val, hiszen az eurózónából való kiválásnak nincs forgatókönyve (Grexit, but no exits?), a számtalan módon félreértett Európa-utópia kijárat nélküli, csak beléptető rendszer van. A belépés feltételeit (acquis communautaire) akkurátusan meghatározták és legalábbis látszólag sokszorosan (a gond többek között az, hogy Görögország, „mint ó-demokrácia”, alapító tag, stb., stb. esetében, az euróhoz való csatlakozáskor sem tartották be a feltételeket! – a kettős, illetve többes mérce bájosan szép példájaként) ellenőrzik, a kilépés viszont ugrás a semmibe, nem tudja senki, hogy mivel is jár, nemcsak a kilépő, hanem a (még?) „maradók” számára sem. A görög válság, és a népszavazás tétje, éppen ezért az európai-, sőt a világméretű globalizáció próbaköve, amely a jelenlegi világrendszer legsebezhetőbb metszéspontján keletkezett, hiszen megjelennek benne mind az Észak-Dél, a Kelet-Nyugat, (-Balkán), közötti ellentétek. A válság ugyanakkor a globalizáció tektonikus lemezeinek surlódási vonalán türemkedett ki: fölveti és megjeleníti a nemzeti és/vagy jóléti állam, illetve a nemzetek Európája és/vagy az „Európai Egyesült Államok”, a föderális Európa, a liberális, illetve illiberális demokrácia, stb., kérdéskörét. És mindenekelőtt megmutatja azt a paradoxont, hogy az EU egyfelől globalizációs termék (pontosabban neoliberális filozófián szerveződött vállalkozás, azaz részvénytársaság), másfelől és ugyanakkor a világméretű globalizáció (úgy is, mint deterritorializáció) ellensúlyozásának érdekében lett kitalálva. Nemzetállamok fölöttisége éppen a globalizáció egy szélesebb, népesebb, és gazdaságilag ütőképesebb, stb., sajátos területiségének a kijelölésére, és a globális piacokon való esélynövelés érdekében jött létre. A globalizáció-ellenesek, akik „nemzeti” (azaz esszencialista, etno-nacionalista, monokulturális homogenitáson, identitáspolitikai kérdésként értelmezett /Zygmund Bauman – Identitás és globalizáció/, stb.) alapon, de végső soron a liberális demokráciát és egyenlőséget xenofób és etnocentrikus eszmék nevében megkérdőjelezve lépnek föl, Európa szerte jól ismertek. A fundamentalista, nemzeti bezárkózást képviselő, idegengyűlölő (Jürgen Habermas – Az európai nemzetállam és a globalizáció hatásai), stb. populista pártok, rendszerint jobboldaliak, és Magyarország figyelemre méltó kivételétől eltekintve – egyelőre! – mindenfele ellenzékiek, ezért (még!) nem képesek hatalmi pozícióból „diktálni” a „nemzetek Európájának” önmagában is ellentmondásos, és láthatóan illiberális demokráciához vezető, eszméit. Ezzel szemben – akárhogyan is értékeljük a Szyriza és Alexis Tsziprász politikai stílusát alku- és tárgyalókészségét, és politikai alkalmasságát, stb. – a hivatalos görög álláspont lényegét tekintve baloldali, a jóléti állam védelmét, az európai szolidarítás kiterjesztését célozza. Az ellen lép fel, amit a tragikus hirtelenséggel nemrég elhúnyt kiváló német szociológus Ulrich Beck, a történelem fintorának nevez, hogy „a globalizáció veszteseinek kell a jövőben mind a jóléti állam, mind a működő demokráciáért megfizetni, miközben a globalizáció nyertesei óriási haszonra tesznek szert, kibújnak a jövő demokráciájáért viselendő felelősség alól” (Ulrich Beck – Mi a globalizáció?). A görög kormány a jóléti állam leépítése ellen, az európai szolidarítás és szociális biztonság mellett lép fel, és ezzel homlokegyenest ellentétes oldalon áll a magyar kormányhoz képest, amelyik a maga során „szigorúan nemzeti” (sőt kurucos-szabadságharcos, gőgösen Európa-ellenes, etno-nacionalista és nemzeti oligarchista, stb.) alapon számolja föl – az amúgy is halovány – meglévő magyar jóléti rendszert (és ne feledjük, hogy ebben Băsescu ex-elnök hű követője, aki egységesen 25%-al vágta vissza a fizetéseket és emelte meg 5%-al az áfát, és aki már öt éve kifejtette, hogy „Az állam nem felelős minden állampolgár/jólétéért/-ért.”) Ma a görög kormány a radikális „baloldaliság”, a magyar pedig a radikális „jobboldaliság” nevében (ha értelme van még eszerint a klasszikus ideológiai besorolás alapján osztályozni a minden oldalon merőben populista és demagóg politizálást!), rombolják az európai eszmét, a föderális európai globalizációs modellt és/vagy utópiát, és természetesen követőik is akadnak (többek között a spanyol Podemos a Szyriza föltétel nélküli támogatója, míg a brit UKIP pedig, a magyar kormány igaz, csupán föltételes, drukkere, de hasonlóan lép föl az éppen görög, „Arany Hajnal” is, stb.).
A politikában (és különösképpen a nemzetköziben, melyben mindig nagymértékben közrejátszik a „közvetett-politika”/Subpolitik – Ulrich Beck/, amit ez esetben egyfelől a pénzügyi hitelezők tárgyaló-trojkája fejez ki, amely a globális pénz- és hiteltőke érdekeit képviseli, másfelől pedig a maga során, a Szyriza csak folytatója a korrupt/klienteláris görög politikai kurzusnak, és mint örökös, paradox módon nem is elsősorban a szegények, hanem a hitelbizniszen és túlköltekezésen meggazdagodott oligarchák érdekeit (is) képviseli, stb.) soha nincsenek igazán „tiszta, és átlátható döntési helyzetek”, a válság hátterében nyugat felől fölsejlik Angela Merkel elnyújtott és ironikus félmosolya, míg keleten Putyin kimerevített és agyarvillantó vigyora rémlik!

A görög kérdés végül is az, hogy a kétféle ellenhatás metszéspontján, képes lesz-e egyben maradni az EU-nak, vagy a disszolúció, a szétesés következik? Mi európaiak (bármit is jelentsen ez) mindnyájan és újfent görögök vagyunk, és borzongva-bizakodva figyeljük, hogy mit dönt az Agora: az Olümposziak legyenek velünk!

2015/06/23

Színlelni boldog menekültet



Színlelni boldog menekültet

Megalapozott és a közjó iránt elkötelezett, valamint hatékony és progresszív, problémamegoldó, azaz gyakorlati (issue based – szakpolitika) politizálás csak ott van, ahol arra törekednek, hogy a közpolitikákat, benyomások és megérzések, no meg a politikusi voluntarizmus (puszta akarat) helyett tudományos ismeretekre, és szakértelemre alapozzák. A jelenkor komplex kihívásaira – legyen szó bármelyik területről, gazdaságról, társadalomról, kultúráról, vagy a témám szempontjából fontos demográfiai és (e)migrációs jelenségekről – nem adhatók megfelelő válaszok még csak a hallgatólagos (Polányi), vagy egyszerű tapasztalati tudás alapján sem. Csak az (explicit) elméletileg is megalapozott és kutatásra épülő tudományos tudásnak van esélye, amire a szakértelemnek épülnie kell, és aminek alkalmazása lehet a jó (szak)politika. (Nem fetisizálnám ezt a tudástípust sem, csak azt állítom, a racionális episztemológusokkal együtt, hogy a tudományos tudás formalizálható, pontos, beilleszthető és átvihető – legalábbis szándék és törekvés szerint: rendezett és ellenőrzött, megbízható és operacionalizálható, stb., tudás.) Hosszú ideje a fejlett világ (és tendenciaszerűen a fejlődő/felzárkózó is) abba az irányba halad, hogy a szakpolitikákat tudományosan megalapozott működő tudásra építse, mind a tervezés, a kivitelezés, a folyamatos visszaellenőrzés és értékelés terén, mind az érvelés diszkurzív mezejében. A társadalmi mozgások és változások szociológiai megismerésén alapuló tudás adhat alapot többek között, a(z) (e)migrációs, a népvándorlással kapcsolatos folyamatok modellezésére, és a megfelelő közpolitikák kialakítására. De a szociológiai nyelvezetben való megfogalmazása és kommunikálása a témának, alapvető jelentőségű a közvélemény szempontjából is, ha a tisztánlátás, a realizmus még szempont, és nem elégszünk meg a politikai szimulákrumokkal, a mindenre kiterjedő manipulatív diszkurzussal. (A tudományos, esetünkben szociológiai nyelvezetnek a nyilvánosságban való megjelenése és elterjedése a demokratikus átmenet kezdetén, nagyban segítette a rendszerváltást (Kuczi Tibor), a késő Kádár-kori Magyarországon. Ma a társadalomtudományos oktatás elsorvasztása és leépítése, einstandolása van napirenden: vigyázat, ahol leértékelik a társadalomtudományokat, ott bizony diktatúra épül/van, és az illiberális demokrácia programja, meg mintaképei kéz a kézben jár a szociológia és gazdaságtudomány elszigetelésével (a matolcsyzmus ilyen átfogó kísérlet, „saját”, „unortodox” áltudományos diszciplína létrehozására és elterjesztésére) és státusának erőszakos lecsökkentésével! Ahol a politikát a vitrinberendező (nevezett, de persze ismeretlen Habony Árpád) – és néhány végképp elszált „megtáltosodott” /????? Lol/ konyhafilozófus – intuíciójára alapozzák, ott nem kell tudomány. Ahol elég, ha a főnök kijelenti, hogy az ország homogén /apropó, Markó Béla meglátásom szerint indokolatlanul szőrmentén, de kritikusan reflektál a dologra, valójában nem esszét írni, hanem hangosan tiltakozni kellene a homogenizációs kísérlet, és a gyűlöletkampány ellen!/ és nem kell nekünk multikulti, ott azonmód meg is szüntetik a kulturális antropológia szakot, /melynek beindítását szintén a rendszerváltás tette lehetővé, illetve mely diszciplína nagyban segítette azt/ és a megfélemlített oktatók jóízűen /vagy savanyú képpel?/ néma kórust játszanak melléje.)
A magyar kormány által kezdeményezett jelenlegi idegenellenes propaganda-hadjárat semmiféle tudományos megalapozással nem rendelkezik (persze kurzus-Nógrádiak mindig lesznek, akik a legőrültebb ötleteket is áltudományos mázzal próbálják bekenegetni, de ez a dolog lényegén nem változtat). Magyarországot nem fenyegeti sem menekült, sem bevándorló áradat, sőt még csak nem is célország, hanem tranzitország (Adyval szólva „kompország”). Miközben a kormányzati szóhasználat tudatosan és manipulatív módon összekeveri a menekülteket a bevándorlókkal, egyértelmű, hogy Magyarország, akárcsak Románia, a nagy menekültáradat sztrádáitól viszonylag messzire esik! A menekültügy valóban világméretű probléma, nem is elsősorban európai, és a pusztító háborús/polgárháborús helyzetek helyszínén kellene megoldani azt, egy új politikai világtérkép és világrend keretei között! Hogy vihetne közelebb a megoldáshoz a gyűlöletkeltés, az áldozatok hibáztatása, a blame the victims mentalitása és attitűdje? Alig telepednek ott meg menekültek (kilencven százalékuk tovább megy, illetve visszafordítják) és a betelepedők aránya összesen sem több, mint a lakosság másfél százaléka. És, ami számunkra lényeges, hogy a legnagyobb arányban éppen erdélyi magyarok telepedtek át az „anyaországba” – a többiek pedig 85%-ban európaiak, az afrikai származásúak összesen sincsenek többen, mint 4-5 ezren, és a muszlimok aránya is hasonlóan alacsony – eszerint minket utálnak most ki, mint „megélhetési bevándorlókat”?, miközben nemzetegyesítésről papolnak, és gőzerővel (olyan tervgazdálkodásos módon, hiszen a visszaállamosítás után is kell majd valakiknek nyugdíjalapot fizetni Magyarországon!) folyik a könnyített honosítás? A bevándorlók nem elveszik az öslakosok munkahelyeit, hanem gazdagságot termelnek és föllendülést hoznak, piacot bővítenek és mások által nem vállalt munkákat végeznek, fogyasztanak, pótolják a demográfiai fogyásból származó munkaerőhiányt, stb., stb. Azt se feledjük, hogy a bevándorlók, illetve telepesek a legsikeresebb nemzeteket építették föl Amerikában, vagy Ausztráliában, pl.
A Magyarországon zajló idegenellenes és xenofób, rasszista és kirekesztő, jogosan „gyülölet-kampánynak” nevezett uszító-hadjárat, a fasizálódás mindenféle biztos jelét magán viseli, miközben semmiféle tudományos, szakmai, vagy legalább társadalomstatisztikai megalapozása nincs. A fasizmus lényege ugyanis, hogy a legalantasabb ösztönökre, félelmekre és reflexekre,  összeesküvés-elméletekre, a „faji tisztaság mítoszára”, stb. épít politikát. És pontosan ezt teszi ma, a magyar kormány, és ehhez nincs és nem is kell zsidó, afrikai, muszlim, vagy ázsiai, de még tótra, vagy oláhra sincs szükség, csak a szunnyadó félelem és idegengyűlölet van, és erre appellálnak. Az ország belsejében és magyar nyelven elhelyezett óriásplakátok ugyanis, nem tántorítanak el sem menekültet, sem bevándorlót, sem puszta áthaladót szándékaitól (persze, turistákat, és befektetőket távol tarthatnak, az ország tetemes kárára!), viszont azt üzenik: legitimek és morálisan elfogadhatóak – vagy legalábbis a kormányzat (együtt a most éppen cuki-propagandát folytató szélsőjobber feltörekvő párttal), nemcsak ilyenként ismeri el, hanem támogatja is – az idegengyűlölő indulataitok, rajta hát! Gyakran még szórakoztató is a sok mém és ellenplakát-kampány, gond vele, hogy nemcsak kifigurázza, hanem ugyanakkor mintegy domesztikálja, vagy eltakarja, és fölülírja, a brutális kormányzati üzenetet: Gyűlölködj magyar, ez jussod és sorsod is! (és még pénzbe sem kerül, nincs rajta áfa!)  Az egész propaganda arra irányul, hogy – az antiszemitizmus mintájára – sztereotípiákat és szunnyadó, kirekesztő és gyűlöletes (imágókat) képeket hívjon elő a lakosságból és persze viktimizáljon, hogy majd megmentőként léphessen fel a vezér, és ez biza színtiszta fasiszta diszkurzus, és politikai játék.
Különösen paradox jelenség, hogy nem kevesen vannak olyanok a rommagyar közösségben sem, akik (újfent?) megszólítva érzik magukat a gyűlölködésre és hangot is adnak xenofób, és mindenki más ellenes meggyőződésüknek (itt elsősorban büszkén vállalt román-, illetve cigányellenességükre, na persze a szinte obligát zsidó, meg liberálisellenesség kíséretében), ez viszont többszörösen kontraproduktív. A rommagyarság éltető közege a tolerancia, a mások és a másság elfogadása, és ezzel szinkronban a magunk elfogadtatása, egy – de facto, azaz szociológiailag és kulturálisan fennálló – multikulturális közegben idegengyűlöletet hirdetni, ÖNSORSRONTÁS!

2015/06/16

Iránytű nélkül, a szélárnyékba sodródva



Iránytű nélkül, a szélárnyékba sodródva

Összetett előzményei és okai vannak annak, hogy huszonötéves mélypontra jutott a rommagyar politizálás, hogy a nemrég még kormányképes és gyakran a parlamenti egyensúlyozásban mérleg nyelvét játszó szövetség kiürült és magába roskadt, elprovincializálódott, és egy etnocentrikus (etno-nacionalista) politikai paradigma csapdájába esett. Mindenesetre, és a teljesség mindenféle igénye nélkül, megpróbálom néhány mondatban legalább felvillantani (egy átfogó elemzés nem készült még a jelenségről, pedig ha másra nem egy kongresszus, mint amilyen nemrég Kolozsváron lezajlott, a számvetésre, az átgondolt és adatolt elemzésre, stb. kellett volna fókuszáljon – nem tette, és ezzel semmit sem oldott meg, a józan és (ön)kritikus elemzés a megoldásokat segítené, a valódi megújulást, elmaradása szimptomatikus, és a probléma része!), a mély válság, szabad szemmel is látható, mögöttes tényezőit. Nem időzöm a karizmatikus politikai személyiségek elhasználódásának kérdésénél (Markó visszább vonult, Tőkés átigazolt, Frunda más pályán játszik, Borbély gyanúsított, Verestóy kifáradt, stb.) történelmi felelősségénél (az, hogy Markó folytathatatlan, post festum nagyítja érdemeit, viszont azt is jelzi, hogy képtelen volt egyfelől az intézményes utódlás kérdését demokratikus módon megoldani, és azt is, hogy rosszul választotta meg utódját, akinek karizmája /volt alkalmam a funkcióátruházás pillanatában is jelezni, sértődés helyett, talán reflektálni is lehett volna az akkor felvetett problémákra, a politikai mainstream az előbbit választotta!/ továbbra is hiánycikk és a szövetség gondjainak része éppen ebből következik: hol a helyi kiskirályok többé-kevésbé diszkrét politikai zsarolása, hol a magyarországi politikai széljárás, a NER begyűrűzése gyűrte maga alá az új elnököt), a középgeneráció kiválásánál, és a generációváltás sikertelenségénél (egy vonatkozását nemrég fölvetettem, mégpedig azt, hogy az új rommagyar politikusgeneráció – mindenben a bukaresti politikai divatnak és persze a korrupt közéleti viszonyoknak megfelelően – a zsákmányszerzésre szocializálódott, ezért az érdekképviselet, a rommagyar közjó szolgálata, ha egyáltalán fölmerül, idegenül hangzik számára, stb.), bár kétségtelen, hogy az előállt rezignáltság, fantáziátlan, nehézkes, sőt elévült politikai kommunikációban mindezek közrejátszottak. A belső demokrácia-deficitből és a kézivezérlés rossz reflexeiből adódik a válság számos eleme, a zárt és „benyomásokon”, meg hangulatingadozásból meghozott rossz döntésekből. Most mégsem ezeket akarom kiemelni, hanem az „ÚJ” romániai politikai átmenet sajátos kihívásainak való megfelelési képtelenséget, a strukturális összefüggések fel nem fogását, egyszóval a politikai változásokat előidéző társadalmi és kulturális, gazdasági és geopolitikai, stb. kontextus alapos félreértését. MÁRA ugyanis, ez A FÉLREÉRTÉS LETT A KELEMENIZMUS ESSZENCIÁJA ÉS LEGFONTOSABB ÜZENETE! TÖMÖREN, A KELEMENIZMUS SZÖVETSÉGI SZINTEN ŰZÖTT STRUCCPOLITIKA, MENEKÜLÉS A KIHÍVÁSOK ELŐL! Azt állítom ezzel, hogy a szövetség krízisének és ellényegtelenedésének, térvesztésének legfontosabb eleme SZAKMAI JELLEGŰ, pontosabban a SZAKMAISÁG HIÁNYÁBÓL FAKAD. Egyre gyakoribb, hogy a szövetség legfontosabb üzenete, hogy NINCS ÜZENETE (diplomatikus fogalmazásban, a döntést „képviselői” szabad belátására bízza, egyre gyakrabban), az a VÉLEMÉNYE, hogy NINCS VÉLEMÉNYE (szót nem hallottunk többek között a Magyarországon folyó és minket rommagyarokat is érintő, idegengyűlület-kampányról, rendben levőnek találja azt a szövetség? Fél kimondani, hogy ellenzi? Mi is történik itt valójában?), azt üzeni, hogy ELMENEKÜL A KIHÍVÁSOK ELŐL! Az a politika, mely nem képes fókuszálni, és szakmailag megalapozott módon értelmezni, sőt irányítani a szavazói – és itt egy egész kisebbségi társadalomról van szó – esetleges benyomásokon és töredezett információn, stb. alapuló köznapi vélekedéseit ANTIPOLITIKÁT FOLYTAT. Amikor a szövetség kitér a válaszok elől, amikor elrejteni próbál, vagy nem is létezőkét föltüntetni reális kihívásokat, amikor nincs véleménye, akkor tulajdonképpen a szimbolikus politizálás legfontosabb eleméről „az értelmezés hatalmáról”, politikai kommunikációs szempontból pedig, a tematizálás elementáris eszközéről mond le, és állandó defenzívába kényszeríti sajátmagát. De jó esetben is a kezdeményező, progresszív politizálás helyett, követő, másokhoz igazodó politizálást kénytelen folytatni. Nincs itt idő és tér a félreértések és elhallgatások végeláthatatlan sorozatának még az egyszerű számbavételére sem, de hadd emeljek ki néhány témát.
A legkárosabb, és hosszú távú felelősségeket is fölvető félreértés az elnöki kampány és elnök-választások üzenetének a téves dekódolása volt, amelyről akkor is látszott, és azóta egyre inkább bebizonyosodik: sem Johannis kampányüzeneteit, sem a kontextusból és a választási eredményekből kiolvasható (saját szavazóbázisának hangját!) politikai üzenetet nem értette meg a szövetség (melldöngető, „szakmainak álcázott” szövegelések folytak, de a budapesti cinikus és hatalmi üzenet volt a döntő), amikor önként távozott a kormányból. Csakhogy nem egy bejáratott és a demokratikus játékszabályokban – hallgatólagosan bár – rögzített konvencionális ellenzékbe, hanem a nihilbe kormányozta magát a szervezet, mely egyfajta körön kívüli, ingatag és zavaros politikai színtérre, mozgóhomokra, vagy úszószigetre vitte a politikai formációt. A téves lépés azonnali, és nagyon is fájdalmas belpolitikai következményei voltak, a régebbi kisebbségpolitikai (nyelvpolitikai, oktatási, restitúciós /olvasom, hogy Kelemen Hunor egyházobbistaként, az AEÁban járt támogatást szerezni az egyházi restitúció újraíndításához, csakhogy kétlem, hogy nagy sikerrel: az USA Románia-politikáját a geopolitika, azaz biztonságpolitika határozza meg, pont/, infrastrukturális, stb.) megvalósítások veszélybe sodrása. Ma a szövetség legnagyobb energiáit az állagmegőrzés, a szintentartás köti le, márpedig ez szélmalomharc, ha a politikában nincs előrelépés, nincs dinamika, akkor visszalépés, lemaradás van, szüszifoszi küzdelem, és céltalan sodródás, regresszió. Aztán a kormányból való kilépés a fidesz-kdnp karjaiba taszította (márcsak forrásigénylés okán is) a szövetséget, melynek politikája itthon vállalhatatlan és kontraproduktív: a legrosszabb magyar nacionalista hagyományok élesztgetése, az idegengyűlölet, az „illiberális demokrácia”, az EU-ellenesség, a „keleti nyitás”, stb., vagyis a NER teljes kül- és határontúliakra irányuló politikája, vállalhatatlan a román politikai mezőnyben. Ezért a sunyítás, az elhallgatás, a tanácstalanság, a kelemenizmus teljes struccpolitikai arzenálja igyekszik kissebbíteni, illetve szőnyeg alá söpörni a fölmerülő összes hasonló kérdést és potenciális konfliktust, mind Bukarest, mind Budapest irányába.
És ha mindez nem lenne elég, a szövetségnek és elnökének nincs álláspontja a belpolitikát tematizáló és a médiák terét teljesen monopolizáló KÖZÉLETI KORRUPCIÓ teljes kérdésköréről. Ezért sem morális (vicces lenne, ha nem lenne a politikai kommunikáció szempontjából katasztrofális, ahogy makogni kell Ponta-ügyben, hiszen korrupcióval vádoltaknak hallgatni kell(ene) mások megvádolásakor: a háttérből a gyanúsított Borbély kéri Ponta becsületbeli lemondását, amit az elítélt Máté dörög el a parlamentben, felénk pedig a korrupciógyanúba keveredett Nagy-Debreczeni közvetít?), sem legális, sem politikai, (az RMDSz még formálisan sem lép fel a korrupció ellen, ezt a többi párt hippokritái legalább szemrebbenés nélkül kommunikálják!) stb. üzeneteket nem képes megfogalmazni és eljuttatni választóihoz, szép lassan kivárja míg előljáróit levadássza a DNA, akkor majd nem kell foglalkozni vele. Ezért aztán összemos különféle vádakat és gyanúkat, és elkövetőket és elítélteket és ... nem is sorolom tovább. Végső soron magára húzza a korrupt jelzőt, annak minden negatív konnotációjával. Hagyja, hogy a korrupció gyanúja már-már lenullázza szavazatszerző potenciálját és képtelen a valóban alaptalanul megvádoltak melletti kiállásra is, amikor egy tálba helyezi őket a gazdasági korrupcióban vétkesekkel, vagy megvádoltakkal, meggyanúsítottakkal.
A szövetség és a rommagyar politizálás leengedett vitorlákkal, iránytű nélkül, szélárnyékban, az örvény fele sodródik, egyáltalán, látjuk-e még?!

2015/06/09

Cui bono?



Cui bono?

A korrupcióellenes vádhatósági föllépésekről nehéz volt eldönteni, hogy valójában jól elképzelt és megtervezett, politikailag támogatott forgatókönyv szerint történtek, illetve történnek-e (és nem kétséges, hogy a dolog sok esetben nem csak szűk ügyészségi kérdés, hanem és elsősorban társadalmi és politikai probléma, sőt törvénykezési és a demokrácia széles értelemben vett intézményesülésének a kérdése), vagy pedig az új elnök képtelenségének, és naivságának a mintapéldái (magam is nyitott kérdésnek tekintettem az ügyet, pl. itt). Ma már nem kétséges, hogy nem áll a korrupcióellenes föllépés mögött semmiféle koncepció, az elnök is csak a zavarosban való halászás terepének tekinti azt, és igyekszik az ügyészségi fellépést saját rejtett politikai napirendjének megvalósítására, kampányeszközként használni. Így aztán, amitől az (i)gazságszolgáltatás hitelének visszaszerzését remélhettük volna, a visszájára fordult, és annak nyomorúságos kiszolgáltatottságát mutatja meg, az (i)gazságszolgáltatás csak gazdát váltott az új elnök és a mögötte sürgő-forgó – korrupcióban a megvádolt félnél szemernyivel sem tisztább, vagy feddhetetlenebb – politikai aktorok játékszere lett.
Ugyanakkor lehullt a hallgatag bölcs maszkja Klaus Johannis államfőről és kivillant a földszintes, sőt pocsékul kommunikáló politikus fanyar mosolya, a Ponta-affér kapcsán. Az elnök kiesett közvetítő szerepéből és a Băsescu által kitaposott kényszerpályára lépett. Nem volt képes kilépni volt (még pontosabban „fogadott” pártjának – Johannis percig sem volt beágyazódva a „régi” PNL-be sem, nemhogy annak a PDL-hez csatlakozott új változatába) pártjának árnyékából ezért, az alkotmányos szabályozás szabta kereteket feszegető „játékos elnök” kísértete járja be újfent, a cotroceni palotát. Újabb játszma, a közelmúltbelitől némiképp eltérő (hiányzik egyelőre a volt elnök grobiánus, /„miștocar”, „mahalagiu”/, és alpári stílusa), de lényegét tekintve hasonló ciklus kezdeténél tartunk, a netes/fb-s forradalom szemmel láthatóan (itt is)  kifulladt, fantáziátlan és kétes tisztaságú politikai játszmába fordult. Tudom erős kijelentés az előbbi, ezért megpróbálom – amennyire időm engedi – tételesen kifejteni, illetve megérvelni.
A miniszterelnök gyors távozásra való elnöki felszólítása alapvetően aggályos, és azt is sugallja, hogy az elnök tudhatott a DNA időzítéséről, ez pedig – Tăriceanu érvelésének igazságát látszik alátámasztani – elnöki-puccskísérletként értelmezhető, a választások nyomán kialakult hatalmi elrendeződés felborítására tett kísérletként, más, nem demokratikus választások és parlamenti döntések során, meg nem engedett eszközök segítségével. A politikában nincsenek véletlenek, és az elnök – nyilatkozatának megfelelően – a bizalmatlansági indítvány megerősítésére használja az ügyészségi gyanúsítást és, az egyébként gyenge lábakon közlekedő, eljárást. És ezzel, elnöki, és fölöttébb káros hadjárat indult megmentendő a halovány, korrupciós ügyektől roskadozó, megújulni képtelen kétfejű néppárt népszerűségét, helyzetbe hozni azt, méghozzá ügyészségi segítséggel. Az elnök ezzel a Bősze-vonalon halad konfliktust gerjeszt, de képtelen azt alkotmányos mandátumának keretei között kezelni, többé már nem léphet fel a hatalmi ágak közötti ellentéteket feloldó, egyeztető, békítő szerepében, mindegy is, hogy azért mert csínybe vitték „régi” (már amennyiben az elnök valaha is beágyazódott volna a régi-új PNL, netán PDL ősbölényeinek sorába) harcostársai, vagy rosszul számoltak tanácsadói. A varázs megtört és a kocka el lett vetve, a Băsescu-séma – a kormányfő és elnök állóharca – beindult, mégpedig az (i)gazságszolgáltatás segítségével, melynek pártatlansága, jóhiszeműsége és szakszerűsége, illetve ezek látszata is elpárologni látszik.
Összeférhetetlenségi váddal lépett föl az ügyészség a miniszterelnök ellen (mintha egykori barátja és üzlettársa évekkel miniszterelnöki megbízatását megelőzően tudta volna, hogy ez be fog következni, és mintegy előre „lefizette volna”, hogy aztán utóbb miniszternek nevezze ki – nehezen bizonyítható, sőt primitív és átpolitizált, életszerűtlen vádak), és valóban Șovat miniszternek Ponta javasolta, de a parlament szavazta meg kinevezését (sőt a ma harcosan föllépő, akkor USL-tag PNL is rá szavazott!) és az akkori elnök nevezte ki. Mégpedig mérlegelést követően, hiszen emlékezhetünk még a „Norica Nicolai mappája” című szappanoperára, amikor is Băsescu kikérte magának, hogy látatlanban nevezne ki minisztereket, mindahányszor!
2012-ben az EU néppártos vezetői és különösen az USA vezető körei (akik különalkut kötöttek a volt román elnökkel) elhitték a puccselméletet az elnök szabályos felfüggesztése kapcsán, (lényegében fekete listára írták fel az akkor Băsescu ellen föllépő politikusokat, Pontat és Antonescut), most ismét döntési helyzetben vannak és még kétesélyes, hogy most kinek hisznek? A válasz politikai kommunikációs kérdés is, és elképzelhető, hogy Ponta most (sietett is a külfölddel saját interpretációját közölni!) jobban kommunikál és visszájára fordul a szabálytalan eltávolítására tett kísérlet. Kiváncsi lennék, hogy egyáltalán, hogyan is lehet elmagyarázni, mondjuk AEÁ-beli politikusoknak, vagy az ottani közvéleménynek, hogy miért is ne nevezhetné bármilyen tisztségbe is a miniszterelnök néhai kollégáját, üzlettársát, ez a bevett gyakorlat ugyanis az amerikai adminisztrációban! (Az AEÁ nagykövetsége máris várakozó álláspontra helyezkedett!)
Johannis mostani akciójával célt tévesztett és nem a korrupció hétfejű sárkányára, hanem az ügyészség/(i)gazságszolgáltatás maradék hitelére mért, végzetesnek tűnő, csapást. A korrupcióellenes ügyészség hitele – collateral damage? – végső döfést kaphat és torzóban maradhat az elkezdett korrupció ellenes fellépés, a jogosan elvárt és népszerű tisztogatás, melynek keretet, és alkalom adtán gátat szabni, és amelyet levezényelni képtelennek bizonyult az elnök!
Nem kétlem, hogy a puccskísérlet elbukik a parlament mai voksán, az elnöknek még van egy lehetősége kiállni a puccskísérlet mögül, mégis úgy tűnik nem ezt fogja tenni, és a konfliktus folytatódni fog, mindannyiunk veszteségére! Ha az álláspontok megmerevednek és a konfliktus általános politikai krízist, hónapokig tartó és esetleg előrehozott választásokba torkolló mély válságot eredményez, hiába kérdezzük, hogy cui bono („cui prodest”)?, csak vesztesek lesznek.

2015/06/02

Anastase (Roberta) - magyarul



Anastase (Roberta) – magyarul

A választói (köz)bizalom és hitelesség visszaszerzését tűzte ki célként a legutóbbi kongresszuson az RMDSz, ezért ildomos az azt követő politikáját ehhez viszonyítani. Politikai/közéleti értelemben (köz)bizalmat építeni állandóan új, és mindenkor kőkemény kihívás szakértők és politikusok számára egyaránt, különösen nehéz a helyzet akkor, amikor régi és rossz beidegződéseket – nevezetesen, amikor üres ígérgetéseken és etnonacionalista jellegű homályos jelszavak meghatározatlan közönséghez való eljuttatása jelenti a politikai kommunikációt – kell leépíteni és új stratégiákat kialakítani a helyükön. A kommunikációs technológiák, a közvetítési rendszerek – értsd, közvetlen digitális hálózatokon keresztül történő interaktív kommunikáció – világában, új kihívást jelent a politikai kommunikáció maga, hiszen demokratizálódik a politikai osztály és a választók kapcsolata, ez utóbbiak egyre inkább interaktív módon vesznek részt a játszmában, és nem pusztán passzív szemlélői a történéseknek. A politika gyakran bizonyos nemkívánatos információk elrejtéséről, elhallgatásáról is szól, viszont az internet korában nem könnyű a közönség feledékenységére és alulinformáltságára épülő populista szövegelést eladni: a net ilyenkor (instant wikileaks) leleplez, feleleveníti a kollektív memóriát, aminek egyébként is roppant hatékonyan működő tárházává (digitális arhívum) vált. Hatékony politikai kommunikáció pedig nem jöhet létre valamiféle dinamikus, és mozgosító vízió (legyen az ideológia, utópia, átfogó cél, stb. – és nota bene az állagmegőrzés, az őrizzük meg „eddigi vívmányainkat”, amivel az RMDSz és a kelemenizmus kísérletezik, egyik felsorolt rendszer kritériumait sem meríti ki, nem vízió! Ráadásul szembemegy azzal a politikai tettel, hogy önként távoztak a kormányból, kormányon ugyanis a szintentartás nem is jelentett volna feladatot, az előrelépés módozatairól lehetett volna tovább alkudozni: tetszettek volna kormányon maradni!), által nyújtott háttér nélkül, amelyre vetítve értelmet nyerhet, ami nélkül közönséges manipuláció csupán, mégpedig olyan, mely éppen a közbizalom leépítését/elvesztését és nem annak építését szolgálja. A bizalom ugyanis kétlábon jár, egyik terminusa a terv, a vízió, a stratégia, amihez képest bemérhető, amivel összehasonlítható a másik terminus, a politikai tett (a politikai kommunikáció, ebben az értelemben tett: beszédcselekvés!), a kettő közötti interakció, a célok követésében megjelenő következetesség és felelősségvállalás minősíti a politikai stratégiát és teszi hitelessé vagy hiteltelenné a politikusokat.
A kongresszust követő ötödik 7 után ismét politikai szónoklatokkal álltak elő a szövetség vezetői, a beígért “újratervezés” ugyan még várat magára, akárcsak a bizalomépítés és a “választók felé fordulás” legkisebb jelei teszik, viszont szófordulatokban és újabb “helyzetértékelésnek” mondott üres frázisok pufogtatásában nincs hiány. (Talán az elnök beharangozott amerikai útján fog ötletet és ihletet beszerezni a szükséges, és elodázhatatlan reformok, az újratervezés elindításához!).  Az önkritikus hang viszont ezúttal sem talált utat a nagyon gyéren benépesült gyűlésterembe, talán a távolmaradók – félházzal is jól elvolt az SzKT – lehettek volna egy reálisabb politikai önkép felvázolásának szóvívői, csak hát bokros teendőik éppen távol tartották őket Marosvásárhelytől. (Tudom, ezt is elhallgatják majd illetékesek, akárcsak azt, hogy a kongresszuson miért nem szavazott a küldöttek usque egyharmada?).
A 7végi SzKT legfontosabb célja az volt, hogy ügyvezető elnököt és elnökséget nevezzen ki és ezzel – nevében legalább, ha tartalmában aligha – visszatérjen a 22 évvel ezelőtti intézményi struktúrához, amit formálisan átneveztek Kelemen regnálásának kezdetén, most meg visszakereszteltek „lyánykori nevére”. (Egyszerű formalitás a dolog, nem csak azért, mert maradt a régi főtitkárság legénysége/leánysága, kiegészítve a pénzosztó személlyel, aki majd fidesz pénzeket zudít a területi szervezetekre – persze, ha lesz amit, hanem és elsősorban azért, mert ma már nincs igazi politikai vita, az SzKT az apparátus tagjaiból áll, ideológiai alapú különbségek és platform-viták helyett csupán lojalitásfelmutatás folyik az SzKT-ban, ezért a végrehajtók is csak bábuk, az igazi vezérek a SzÁT-ban üldögélnek). Csakhogy van egy kis gond a határozattal, melynek alapján szombaton kinevezték az új testületet, ahogy azt Caragiale mondaná „éspedig a leglényegesebb ponton”, mégpedig az, hogy akárhogyan is számoljuk, az éppen elfogadott szövetségi Alapszabály szerint érvénytelen a szavazás, hiszen az 53 igen szavazat, amennyit Kovács Péter és új/régi csapata kapott nem elég a sarkalatos határozat elfogadásához, ezért a szavazás érvénytelen! A levezetés nem nehéz, és akárki elvégezheti (a számok makacs dolgok!), kis odafigyeléssel. Az SzKT küldötteinek száma változó, viszont mindig legkevesebb 160 fős a testület[i], ebből összesen 76 fő vett részt a szavazáson[ii] (volt 2 érvénytelen szavazat is), közülük 53-an igennel és 21-en nemmel szavaztak az új/régi ügyvezető elnökre és csapatára. Márpedig az ügyvezető elnök és alelnökök sulyát tekintve, elvi alapon[iii], de az alapszabályzat szerint is[iv] a döntés sarkalatos, és ilyenkor a teljes SzKT küldöttséghez viszonyított többség szavazata dönthet, ami (sacc kábé, és) legkevesebb, 80-83 szavazatot feltételez!
Megőrizve a léptéket, olyasmi történt a szombati marosvásárhelyi SzKT ülésen, mint a néhai (pédélés) parlamenti elnök Roberta Anastase alatt, amikoris duplán számolták meg a szavazatokat, és ezzel egy a nyugdíjasokra hátrányos törvényt erőltettek át a parlamenten (az RMDSz azóta sem kommentálta az esetet, illetve botrányt!), az elnök és vezetőtársai. Ráadásul (feltéve, de meg nem engedve, hogy egyáltalán létezik) a rommagyar média ingerküszöbét el sem éri a történet, nekünk minden mindegy? A saját szabályok betartása sem fontos már a szövetségnek? Akkor miért a sok kirakatvita alapszabályzat ügyben, mire való a szabályzatfelügyelő bizottság (a hangzatos és zengzetes SzSzFB)? Botrányos műhiba, megengedhetetlen szabálysértés történt, melyet egy új SzKT gyűlés összehívásával lehet korrigálni, egyébként a bizalom feléledése helyett még azt gondolhatja a nagyérdemű, hogy maga a kelemenizmus a műhiba!


[i] Az SzKT tagok  mandátumának megszerzését, az összetételt a szövetség Alapszabályzatának Melléklete tartalmazza. Ez szerint egyenlő mandátummal rendelkező SzKT tagnak számítanak: a megyei/területi szervezetek által küldött tagok – 74; a megyei/területi elnökök – 27; parlamenti képviselők – 17; szenátorok – 8; megyei tanácselnökök és alelnökök, municípiumi polgármesterek – 11; ifjúsági frakció – 11; belső platformok és nőszervezet – 12; EP képviselők – 2; elnökök – 2; főtitkár/ügyvezető elnök – 1. Ez összesen 165 fő!
[ii] Problémás már az a kérdés is, hogy határozatképes volt-e maga a szombati ülés, hiszen az Alapszabályzat 49. cikkelyének 2. Bekezdése azt mondja: ”Az SzKT tagjai többségének a jelenlétében határozatképes”, ezért lett volna fontos az összlétszám tisztázása, még az ülés legelején, és a kvórum meglétének rögzítése!
[iii] Az SzKT sarkalatos határozatairól azt mondja az Alapszabályzat, hogy „alapvető és hosszú távú, a szövetség Programjából levezetett stratégiai döntéseket hoz” 51/2/a. Ez meglehetősen zavaros fogalmazás, viszont a józan értelmezés ilyen stratégiai döntésnek kell, hogy értékelje az ügyvezető elnök(ség) kinevezését, hiszen a legfőbb végrehajtó szervről (mini-kormány) és annak fejéről (mini-miniszterelnök) és tagjairól (mini-miniszterek) van szó. 
[iv] Van egy kis trükközés az alapszabályzatok szintjén az ügyvezető elnökség SzKT általi kinevezésének ügyében (is), t.i. az SzKT SzMSz-ében, vagy az Alapszabályzatban, nincs expresis verbis kimondva az, hogy sarkalatos határozattal kell a kinevezési határozatot meghozni (ami az összes SzKT tag többségét jelenti). Viszont  az Alapszabályzat 67. Cikkelyének 2. bekezdése kimondja, hogy az ügyvezető elnök visszahívásáról „az SzKT összlétszámának több mint a fele szavazatával dönt”. A tükörszabályozás elvének megfelelően tehát, logikus, hogy a kinevezésről is az SzKT összlétszámának több mint a felével lehet érvényesen határozni!