Grexit, but No Exits!
A görög válság – mely leginkább
nem is gazdasági hanem, és mindenekelőtt, politikai krízis – beigazolni látszik a körkörös időről való
filozófiai elmélkedéseket, most már csak az kérdés, hogy annak Platon-i, Marcus
Aurelius-i, vagy esetleg Nietzsche-i változata írja le jobban az (Borges által
fölvetett) „örökkévalóság ciklikus jellegét”. A vasárnapra tervezett görög
népszavazás a leginkább Európáról szól, annak jövőjéről, és nem egyszerűen egy
bonyolult és szövevényes, mégis partikuláris, sajátosan görög dráma egyelőre katarzismentes
(végső?) felvonása, hanem az „európai globalizáció” – lánykori nevén integráció
– történetének mérföldköve. Az athéni kormány (radikálisan baloldali, sőt
rendszerellenes párt és adminisztráció) által megfogalmazott kérdés csak
látszólag szól a hitelezőkkel való tárgyalásokon fölmerült konkrét feltételek
és várható eredményeik elfogadásáról vagy elvetéséről, a kormány
felhatalmazásáról, és legitimálásáról, és valójában – ismétcsak a médiapolitizálás
logikájának megfelelően, hiszen ez a szélesebb és ugyanakkor mélyebb jelentőségű
tét, nem kis mértékben, a médiák interpretációjának eredményeként került
napirendre! –, Görögországnak az euróövezethez és végső soron a EU-hoz való
tartozásáról határoz. És ezzel példátlan előzménnyel szolgálhat, mintegy
modellt nyújthat arra, hogy mi történhet az EU-val, hiszen az eurózónából való
kiválásnak nincs forgatókönyve (Grexit, but no exits?), a számtalan módon félreértett
Európa-utópia kijárat nélküli, csak beléptető rendszer van. A belépés
feltételeit (acquis communautaire) akkurátusan meghatározták és legalábbis látszólag
sokszorosan (a gond többek között az, hogy Görögország, „mint ó-demokrácia”,
alapító tag, stb., stb. esetében, az euróhoz való csatlakozáskor sem tartották
be a feltételeket! – a kettős, illetve többes mérce bájosan szép példájaként) ellenőrzik,
a kilépés viszont ugrás a semmibe, nem tudja senki, hogy mivel is jár, nemcsak
a kilépő, hanem a (még?) „maradók” számára sem. A görög válság, és a
népszavazás tétje, éppen ezért az európai-, sőt a világméretű globalizáció
próbaköve, amely a jelenlegi világrendszer legsebezhetőbb metszéspontján
keletkezett, hiszen megjelennek benne mind az Észak-Dél, a Kelet-Nyugat, (-Balkán),
közötti ellentétek. A válság ugyanakkor a globalizáció tektonikus lemezeinek
surlódási vonalán türemkedett ki: fölveti és megjeleníti a nemzeti és/vagy
jóléti állam, illetve a nemzetek Európája és/vagy az „Európai Egyesült Államok”,
a föderális Európa, a liberális, illetve illiberális demokrácia, stb., kérdéskörét.
És mindenekelőtt megmutatja azt a paradoxont, hogy az EU egyfelől globalizációs
termék (pontosabban neoliberális filozófián szerveződött vállalkozás, azaz
részvénytársaság), másfelől és ugyanakkor a világméretű globalizáció (úgy is,
mint deterritorializáció) ellensúlyozásának érdekében lett kitalálva. Nemzetállamok
fölöttisége éppen a globalizáció egy szélesebb, népesebb, és gazdaságilag
ütőképesebb, stb., sajátos területiségének a kijelölésére, és a globális
piacokon való esélynövelés érdekében jött létre. A globalizáció-ellenesek, akik
„nemzeti” (azaz esszencialista, etno-nacionalista, monokulturális homogenitáson,
identitáspolitikai kérdésként értelmezett /Zygmund Bauman – Identitás és
globalizáció/, stb.) alapon, de végső soron a liberális demokráciát és
egyenlőséget xenofób és etnocentrikus eszmék nevében megkérdőjelezve lépnek
föl, Európa szerte jól ismertek. A fundamentalista, nemzeti bezárkózást
képviselő, idegengyűlölő (Jürgen Habermas – Az európai nemzetállam és a
globalizáció hatásai), stb. populista pártok, rendszerint jobboldaliak, és Magyarország
figyelemre méltó kivételétől eltekintve – egyelőre! – mindenfele ellenzékiek, ezért
(még!) nem képesek hatalmi pozícióból „diktálni” a „nemzetek Európájának”
önmagában is ellentmondásos, és láthatóan illiberális demokráciához vezető,
eszméit. Ezzel szemben – akárhogyan is értékeljük a Szyriza és Alexis Tsziprász politikai stílusát alku- és tárgyalókészségét, és politikai
alkalmasságát, stb. – a hivatalos görög álláspont lényegét tekintve baloldali,
a jóléti állam védelmét, az európai szolidarítás kiterjesztését célozza. Az
ellen lép fel, amit a tragikus hirtelenséggel nemrég elhúnyt kiváló német
szociológus Ulrich Beck, a történelem fintorának nevez, hogy „a globalizáció veszteseinek
kell a jövőben mind a jóléti állam, mind a működő demokráciáért megfizetni,
miközben a globalizáció nyertesei óriási haszonra tesznek szert, kibújnak a
jövő demokráciájáért viselendő felelősség alól” (Ulrich Beck – Mi a
globalizáció?). A görög kormány a jóléti állam leépítése ellen, az európai
szolidarítás és szociális biztonság mellett lép fel, és ezzel homlokegyenest
ellentétes oldalon áll a magyar kormányhoz képest, amelyik a maga során „szigorúan
nemzeti” (sőt kurucos-szabadságharcos, gőgösen Európa-ellenes,
etno-nacionalista és nemzeti oligarchista, stb.) alapon számolja föl – az amúgy
is halovány – meglévő magyar jóléti rendszert (és ne feledjük, hogy ebben Băsescu
ex-elnök hű követője, aki egységesen 25%-al vágta vissza a fizetéseket és emelte
meg 5%-al az áfát, és aki már öt éve kifejtette, hogy „Az
állam nem felelős minden állampolgár/jólétéért/-ért.”) Ma a görög kormány a
radikális „baloldaliság”, a magyar pedig a radikális „jobboldaliság” nevében
(ha értelme van még eszerint a klasszikus ideológiai besorolás alapján
osztályozni a minden oldalon merőben populista és demagóg politizálást!), rombolják
az európai eszmét, a föderális európai globalizációs modellt és/vagy utópiát, és
természetesen követőik is akadnak (többek között a spanyol Podemos a Szyriza
föltétel nélküli támogatója, míg a brit UKIP pedig, a magyar kormány igaz, csupán
föltételes, drukkere, de hasonlóan lép föl az éppen görög, „Arany Hajnal” is, stb.).
A politikában (és különösképpen a
nemzetköziben, melyben mindig nagymértékben közrejátszik a „közvetett-politika”/Subpolitik
– Ulrich Beck/, amit ez esetben egyfelől a pénzügyi hitelezők tárgyaló-trojkája
fejez ki, amely a globális pénz- és hiteltőke érdekeit képviseli, másfelől
pedig a
maga során, a Szyriza csak folytatója a korrupt/klienteláris görög politikai
kurzusnak, és mint örökös, paradox módon nem is elsősorban a szegények,
hanem a hitelbizniszen és túlköltekezésen meggazdagodott oligarchák érdekeit
(is) képviseli, stb.) soha nincsenek igazán „tiszta, és átlátható döntési helyzetek”,
a válság hátterében nyugat felől fölsejlik Angela Merkel elnyújtott és ironikus
félmosolya, míg keleten Putyin kimerevített és agyarvillantó vigyora rémlik!
A görög kérdés végül is az, hogy
a kétféle ellenhatás metszéspontján, képes lesz-e egyben maradni az EU-nak, vagy
a disszolúció, a szétesés következik? Mi európaiak (bármit is jelentsen ez)
mindnyájan és újfent görögök vagyunk, és borzongva-bizakodva figyeljük, hogy mit
dönt az Agora: az Olümposziak legyenek velünk!