2016/07/26

Rosszkedvünk nyarának Tusványosa

Rosszkedvünk nyarának Tusványosa

Lezajlott az immár sem nem szakmai előadásokra, sem román-magyar párbeszédre (a beszámolók szerint még egyetlen „neves” díszrománra sem futotta) nem fókuszáló, de még a gyorstalpaló pártpolitikai továbbképzők silány színvonalára sem emlékeztető tusnádi dzsembori. A magyar fölségjelzésű limuzinok elhúztak, a (félig-meddig felújított, aztán abbahagyott) tábor üres, és maradtunk mi rommagyarok, annak szemetes közepében. Ráadásul nem kétséges, hogy a lejtő nem itt ér véget, az elposványosodásnak keretet adó „illiberális állam” fele vezető út, melyet Orbán 2 éve hírdetett meg, éppen itt Tusnádon, olyan t.k. üres  politikai projekt, mely még mindig kitöltetlen. Ahogy akkor fogalmazott, olyan időszak következik, amikor a politikában „bármi megtörténhet” és sok dolog, minden további ráció, vagy legalább elfogadható magyarázat nélkül, azért történik meg a politikában, mert megeshet, mert ... CSAK A meghirdetett inkonzisztens politikai program határai elmosódottak, és eszköztára nagyon is változékony, akárcsak a cselekvések ritmusa, a napirendek egymásra következése, stb. viszont, ha sorba rendezzük az elmút 3 év tusványoson bejelentett politikai szándéknyilatkozatait (lásd itt, itt, és itt), még mindig nincs egy világos vonalvezetés, de azért legalább egy orbáni krédó kirajzolódik. Ez pedig, elméleti hátterét tekintve és lényegében körülírja azt, amit a múlt század elején „konzervatív forradalomnak” neveztek (lásd. többek között, itt), és amit ma „neokonzervatív forradalomként” határozhatnánk meg. A keret bár elméleti nem vonatkoztat el a brexit, illetve a törökországi változások, a menekültkérdés (különösen annak magyarországi értelmezésétől, és a készülődő népszavazási kampánytól) kezelésétől, de még az egyre gyakoribb európai helyszíneken elkövetett terrorcselekményektől, vagy az amerikai belpolitika éppen zajló gyökeres átalakulásától sem: a világ- és regionális politikai rend(etlenség)től.
A múlt heti tusnádi előadásokon rengeteg témában, nagyon sok minden elhangzott, nem célom (nem is lehente, ebben a keretben), mégcsak a főbb üzeneteket sem dekódolni, értelmezni/elemezni, viszont megpróbálok – a legkisebb közös nevezőkből kirajzolódó – általánosabb, a szerteágazó kijelentéseket (vita, vagy dialógus nem igazán volt ott jelen) laza keretbe foglaló (nemcsak magán) „háttérelméletet” vázolni. Ez az elmélet a neokonzervatív forradalom, melynek a politikai kommunikációban megjelenő – működő, megfigyelhető és elemezhető – formája az ÚJ REAKCIÓS, ÉS PARANOIAS POPULIZMUS, ami nagyban különbözik a régi formáitól. A régiívású konzervativizmus és a neki megfelelő populizmus, komolyan, programatikusan törekedett arra, hogy felhatalmazást szerezzen a liberális demokráciákban létező társadalmi intézmények, jogok és szokásrendek, stb. felszámolására. És az olyan konzervatív intézmények újboli bevezetésére, mint a nők alávetettsége, abortusztilalom, etnikai/vallási/rasszbéli/szexuális kisebbségek marginalizációja, a nemzeti arisztokrácia kiváltságainak megerősítése, paternalisztikus, sőt autokratikus államműködtetési rend bevezetése, stb. Valamint a modernizációval, szekularizációval, jogegyenlőséggel , stb., járó intézmények eltörlésére, a visszarendeződésre, szóval minderre komolyan törekedett. Az Erdogan-féle muszlim fundamentalista és ultrakonzervatív fordulat (gyanús puccsot követő ellenpuccs), ennyiben nagyon is véres, és komoly politikai cselekedet. Ezzel szemben a neokonzervatív forradalom populista és demagóg szónokai, de még szektáns hívei – a brexitet hírdető Farage & Johnson hazugságkampányát, sem Trump demagóg, szövegléseit, sem Le Pen nacionalista/xenofób kijelentéseit, sem pedig Orbán európaellenes támadásait – sem gondolhat/ták/ják komolyan, amit hírdetnek. Félreértés ne essék, amiért ők maguk is felelőtlenségnek (ezt Farage, de lemondásával Johnson is, a brexit kampányt követően rögtön be is ismerte, illetve politikai álorgazmusra játszanak) tekintik, és üres szólamoknak, amit mondanak, azért az ilyen manipulatív szövegelésnek van mozgosító ereje, sokakhoz eljut és sokan, és sokféle alapon elhiszik. És nemcsak elhiszik, hanem, mivel az újkonzervatív forradalom nem egy egységes ideológia, mely legalább bírálható, hanem sokkal inkább egy új vallási szektaként jön létre és működik, jó szektáns hittérítő módjára mindenáron terjesztik is. Minden központi utasítás nélkül igyekeznek rávenni másokat a föltétlen és kritikátlan áttérésre, illetve agresszíven lépnek föl a másként vélekedőkkel szemben. A megszállottak minden lehető eszközzel és minden lehető médiafelületen terjesztik, propagálják és megvédik demagóg tanaikat.
Nos, én az idei tusnádi dzsembori szerteágazó politikai fölszólamlásait egy ilyen neokonzervatív forradalom politikai berendezésére, kifejtésére tett kísérletként értelmezem, mely egyfelől megengedő mindenféle illeszthető demagógiával, üres szövegeléssel, és diskurzusokkal szemben, másfelől pedig kirekesző mindenféle ellenvéleménnyel, sőt már-már mindenféle logikus érveléssel szemben: politikai szektarianizmus.
Ezért történhet meg, hogy megtapsolják nemcsak Orbán üres szövegét az európai politikai elit, az általa brüsszelitáknak nevezett fiktív ellenség – hiszen az EU-t közös döntésekkel, közösen választott és delegált képviselők, bürokraták és végső soron a tagállamok elnökei, illetve miniszterelnökei közösen, konszenzusos döntések alapján vezetik (Európai Tanács) –  bukásáról, hanem mindenféle más apró demagóg fölvetését, zavaros és védhetetlen dumáját, úgyszintén. És az sem szempont a megszállott hallgatóságnak és aztán a teljes politikai mezőny hallgat sőt elfogadja, hogy a rommagyarság számára az Európa-ellenesség politikai öngyilkossággal ér fel, ugyan ez is, kit érdekel már? A hallgatóság észre sem veszi, hogy Orbán saját bukását hirdeti, hogy Tőkés, amikor megismétli a „védhatalmi státuszt” kérő, sőt követelő korábbi botrányt kavaró kijelentését, akkor éppen magának mond ellent. Ugyanis, amikor állami kitüntetésének visszavonása volt napirenden, azzal érvelt, hogy nem is ezt mondta, illetve gondolta, csak félrefordították és szövegéből kiemelték a kifejezést, megismétlésével pedig éppen hogy az ú.n. félrefordítókat erősíti meg, hiszen a fogalom mindenestől kétértelmű, és pontatlan. A neokonzervatív forradalom alig behatárolt és üres keretébe belefér a nők helyének férfiak általi kijelölése, a macsóizmus, mizoginizmus, a férfiuralom nyílt követelése. De jöhet ide minden vita, illetve kritika, a másik fél megkérdezése nélkül is, a szexuális kisebbségeket betegeknek nyilvánító demagóg kispap hagymázas dumája. Éppen úgy, mint Ráduly (dezintegrálódott) Róbert demagóg fenyegetőzése a lemondásáról (apropó még beiktatva sem lett!), amikor jól tudja, ha elhagyja pártját, megfosztják mandátumától, és új választásokat írnak ki. Nem is beszélve arról, hogy miközben egyre erősebb és integráltabb, no meg etnonacionalistább és agresszívebb, stb., szövetséget akar, azt követeli, hogy a legerősebb mandátumról – a kormánypozícióról – egyszer, s mindenkorra mondjon le a szövetség.
Az a kérdés mostmár, hogy van-e a lejtőn, a romlásba vívő úton megállás, vagy valamiféle kapaszkodó, legalább a határontúli kisebbségek és nevesen a rommagyarság számára, ebben a milliőben, és a válasz – azt hiszem – nehezen, vagy egyáltalán nem lehet optimista.


2016/07/19

Egy saját gyártmányú puccs-kísérlet kérdőjelei

Egy saját gyártmányú puccs-kísérlet kérdőjelei

Ahol és amikor puccs van, ott és akkor puccs van, és a legtöbbszőr vele jár az erőszak, és a gyilkosságok, aztán gyorsan megtörténik a hatalomátvétel, az „új rend” többé-kevésbé erőszakos bevezetése. És persze ott vannak az egyenruhások, akik ugye civileket üldöznek el a hatalomból és rendkívüli állapotot hírdetnek, mely különös felhatalmazással, a soron-, sőt akár törvényen, kívüli tiltások egész arzenáljával ruházza fel őket, stb. A puccsisták előjönnek rejtekhelyeikről és megjelennek a „nép”, a nyilvánosság előtt, és bejelentik szándékaikat, többek között azt is, hogy miért a puccs, ki, illetve milyen politika ellen vannak, stb. A rendkívüli állapot, amit az államcsíny előidéz, a politika nullpontja, káosz, melyből a hatalom – megmutatva erőszakos természetét – „új rendet” teremt, erőszakosat, szigorút, illetve katonásan határozottat, amelyben (legalábbis egy ideig) ismét élesen megkülönböztethető a politikai barát az ellenségtől (Carl Schmitt), és jaj az alúlmaradóknak, akiket ellenségként lehet föltűntetni. Az is ritka, hogy puccsal demokráciát akarnának meghírdetni, illetve visszaállítani, hiszen az eljárás, katonai vagy félkatonai rezsimeket bevezető politikai aktus, (mint az előző török puccsok is voltak) amelynek során a regnáló – rendszerint legalábbis formálisan demokratikus módon megválasztott – hatalom ellen lép föl, nem-demokratikus módon és erőszakosan. És persze az államcsínyek igencsak kockázatos vállalkozások, ha buknak, akkor csúnya véget érnek, a puccsisták életükkel játszanak. És mindig maradnak ellenállási gócpontok, a revans és visszatérés lehetősége hosszú ideig benne marad a levegőben, a puccsok, még a sikertelenek is, lezáratlan történetek, sok-sok potenciális felvonással. Nos, a péntek éjszakai törökországi puccs-kísérlet szinte egyetlen tulajdonsággal sem rendelkezett a fölsoroltak közül: rendkívüli és gyanúsan erőtlen puccs-kísérlet volt, nem mintha az államcsínyek nem lennének mindenkor meglepetésszerűek és rendkívüliek, de erőtlenek a legkevésbé sem szoktak lenni. Lehet, hogy tévedek, de nekem a török puccskísérletet magyarázni, hátterét értelmezni, szereplőit és mozgatórugóit föltárni szándékozó forgatókönyvek és esetleges konteók közül a leginkább, az Erdogan elnöknek, sajátmaga ellen megszervezett akciója tűnik leghitelesebbnek. Hiszen minden ilyen helyzetben, minden rejtett összefüggés feltárásában, vagy nyomozás esetében, a legelső föltehető és fölteendő kérdés a cui prodest? A kinek használ? – klasszikus detektív-kérdése. (Sokan a Reichstag 1937-es felgyújtásához, majd példás megtorlásához és Hitler teljhatalmának kiteljesítéséhez hasonlították máris, a török puccskísérletet, nem minden alap nélkül. De vannak közelebbi példák is a hatalom látszólag önmaga ellen előkészített puccs-kísérleteire. Ezzel az obskurus eljárással Putyin is élt már – többek között a Majdan-t, az ukrán narancsos forradalmat nevezte annak – megpróbálva ezzel legitimálni az orosz beavatkozást. Puccsot vagy annak kísérletét kiáltani autokrata vezetők nem ritka eljárása, politikai kommunikációs panelje). Márpedig alig lehet valamit is tudni a puccsisták kilétéről és szándékaikról, viszont az már biztos, hogy a regnáló – a konfliktusból győztesen kikerülő – elnök hatalma kiterjesztésére, vélt vagy valós ellenségeivel való leszámolásra, politikai tisztogatásra, használja győzelmét, és az sem világos, hol fog megállni. Ugyanakkor, meglátásom szerint, a sikertelen (vagy elhamarkodott) puccs-kísérlet konkrét – bár erőszakos és véresen hátborzongató – következményeinél is fontosabbak a tágabb, az egész török, kurd és közel-keleti társadalmakat, sőt Európát és a világrend(etlenség)et érintő, azokkal kapcsolatos és nehezen megválaszolható kérdések. Hadd soroljak föl néhányat, mégha válaszolni rájuk nem is tisztem, viszont amikor nincsenek előregyártott és jó válaszaink, akkor finomítanunk kell kérdéseinket, innovációra van szükség, távolabb lépni a zajló eseményektől és higgadtan újrafogalmazni az alapvető problémákat, a jól föltett kérdések előreviszik a válaszok kikiristályosodását: Erdogan-féle szultanátus, vagy inkább katonai illiberál legyen Törökországban? Melyiket illene, illetve lenne hasznos, a „nyugatnak” támogatni, és melyiket eltiporni? És ismételten fölmerül a kérdés, hogy a nyugat vajon a török, és a kurd(!) nép szabadságát és az egyetemes emberi jogokat (nemcsak katonákat, hanem ügyészek és bírák egész seregét vetette őrizetbe, és a halálbüntetés bevezetését fontolgatja Erdogan) is hajlandó beáldozni, egy amúgy is nagyon ingatag stabilitás nevében, mint ahogy Erdogan támogatásával, vagy legalábbis fölmentésével, máris teszi, vagy merre tovább? (Miért van az, hogy nyugaton és keleten is egyre inkább csak a rossz és a még rosszabb alternatívái mutatkoznak, mégpedig egyre gyakrabban és egyre nyomasztóbban, a megválaszolás reményének elhalványulása mellett?) Mérhető-e minden társadalom és politikai rendszer nyugati mércével, vagy relativizálni kell a nagyon szilárdnak vélt elveket és a mögöttük lévő értékeket is? (És ha már lenne keleti, meg nyugati mérce, akkor miért ne lehetne déli, és északi, nyári meg téli, fekete és fehér, és szürke, annak minden árnyalatával?) Patikamérlegen kiporciózva, hogy milyen távol, vagy milyen közel van, a sokszor nyugaton is csak illuzórikus, liberális demokrácia ideáljához? És, ha nem, mi teendő az új vilárend(etlenség)ben? Elképzelhető-e még az európai Törökország, vagy az az ideál, és projekt végképp elenyészett? Törökország konszolidálódik és megmarad a nyugati orientáció mellett, minden kisíklás és autokratikus föllépés ellenére, vagy pedig „elukrajnásodik”, hosszú és reménytelen lejtmenetbe kezd? Ilyesmit vetít előre, legalábbis a kurd kérdés kezelhetetlensége, másfelől pedig, az EU-hoz való viszonyulás kérdésessége, közeledés vagy ellenkezőleg a de-civilizáció útján való távolodás jön, vajon? De és egyáltalán, (jól) értjük-e Törökország keletiségét (orientalizmusát), vagy amint Edward Said mondja, ez a kelet csupán egy elképzelt – mégpedig eredetileg a britek és franciák által, India és a Palesztina valamelyes megtapasztalására és főként dominanciájára alapozott, majd az USA által alakított, sarkított valóságból származó – imaginárius és szimbolikus konstrukció, melyet a régi Európa talált ki. Mi lehet a sorsa az europacentrikus reflexiók és hatalmi ambíciók, az elképzelt orientalizmus, és az iszlám fundamentalizmus közé beékelődött Törökországnak, Atatürk szekularizmusa nélkül?

A puccs-kísérlet, afféle „harmadik csapásként”, ráirányította a figyelmet – ha eddig nem vettük volna észre – azon világrend(etlenség) és nemzetközi intézményes keretek sebezhetőségére, melyeket igencsak stabilnak és történelmi léptékben is időtállónak képzeltünk. (Mintha „a történelem” sokadjára azt üzenné Fukuyamanak, hogy figyelj, nem hogy nem értem véget, valójában csak most kezdődöm, és a történelem valóban elkezdődött, forgatókönyveket ír fölül és terrorizmust teremt, demokráciát és jólétet számol föl, populista és fundamentalista mozgalmakat kezdeményez és erőszakot hoz, fenyeget és rettegésben tart, olyan, ha nem olyanabb, mint amilyennek mindig is tudtuk: veszélyes és csak utóbb értelmezhető, rohan a vesztébe/vesztünkbe ...) A görög és főként ukrán válság, azután a menekülthullám és a brexit Európa egységét, sőt békéjét fenyegeti, felforgatja az EU langyos vizeit, olyan kihívásokat jelent, melyeknek – szemmel láthatóan – nem képes megfelelni az egyre gyengülő unió. A török válság már nemcsak az európai integrációt, a bővítés forgatókönyvét, hanem a NATO egységét és ütőképességét is próbára teszi. Még nem dölt el, hogy beomlik, vagy, nem kis meglepetésre megrázza magát és erélyes, de racionális föllépéssel, megoldja problémáit az EU és a NATO, de minden esetre, ez az optimista forgatókönyv lenne hovatovább, a meglepőbb.

2016/07/12

Jövőt kellene nyerni

Jövőt kellene nyerni

Csatát veszített, de – legalábbis látszólag – a választásokat követő alkudozások, kompromisszumok és keresztzsarolások, stb., következtében, olyan helyeket nyert el az RMDSz a szórványnak mondott vidékek (valójában maradvány, reziduális közösségek) önkormányzataiban, melyekről aligha mert álmodni a választási eredmények láttán. Azt hiszem viszont, hogy ezek a győzelmek nagyon is időszakosak és bizonytalanok, nem jól átgondolt és legalább középtávra megtervezett – hosszú távra, az egész román politikai mezőny helyzetét tekintve, nincs is kilátás – és az egész rommagyarság érdekeit szem előtt tartó szövetségek és helyi politikai elrendeződések jöttek létre, hanem nagyon is ingatag és rövid távú, presztízs és nem valós politikai haszon keletkezett. Nem kétlem, hogy jó döntés volt (nem is volt alternatíva) a helyiekre bízni a pártszövetségeket és szabad kezet adni abban is, hogy melyik oldallal köthetnek helyi egyezségeket, a szervezet regionális egységei, hiszen ők ismerik jobban a helyi viszonyokat, melyek igen sokfélék és sokban különböznek a központi, vagy az országos politikai mezőny struktúrájától. Az egész politikai szcéna instabilitása és a helyi politikai személyiségek, befolyásos mogulok, háttéremberek, gazdasági érdekeltségek, klientúrák, stb., hálózatainak ismerete, jó pillanatnyi esélyeket adott a szervezeteknek, előnyös alkuk megkötésére. Nem utolsó sorban, a személyes jó vagy rossz viszonyok, torzsalkodások, vetélkedések, jó kiskapukat biztosítottak a tárgyalások látványos sikerének.
Figyelemre méltó és hosszú távon fontos következményekkel járhat viszont az, hogy, miközben a Székelyföldön kívüli térségekben és településeken, a rommagyarság fontos változásokat ért el, illetve pozíciókat szerzett meg, és előnyös szövetségeket hozott létre, a Székelyföld megmaradt a maga változatlanságában – kevés, igaz negatív változástól eltekintve –, gyakorlatilag semmi nem változott. A helyi kiskirályoknak sikerült bebetonozni pozícióikat, annak ellenére, hogy jelentős volt a szavazók távolmaradása, sok szavazatot veszítettek, megőrizték bársonyszékeiket, kinevezték klienseiket, stb. – kivételt Székelyudvarhely jelent, ahol az RMDSz elveszítette eddigi pozícióit. De faramuci a helyzet Csíkszeredában is, ahol – minden elnöki dícséret és öröm kifejezése ellenére – a nem kampányoló, nagyarcú polgármester, még be sem lett iktatva, egyelőre a helyzet ingatag, ideiglenesen alpolgármester vezeti a várost továbbra is. A helyhatóságok szintjén ismét a székelyföldi be- és elzárkózás rajzolódik ki, ahol jellemző módon a szentgyörgyi polgármester elvből utasítja el román nemzetiségű alpolgármester kinevezését (román lakosok aránya 21%) ez közben Brassó (magyarok aránya 6.5%), Arad (magyarok aránya 9.8%), vagy Segesvár (magyar lakosok aránya 16.5%) magyar alpolgármestert kapott. Miközben új arcok és újfajta pozíciók, valamint politikai nyitások és átszerveződések jellemzik a tömbmagyarságon kívül élő rommagyar közösségek életét, a Székelyföld mozdulatlan, magába fordul és egyre inkább elveszti mindenféle dinamizmusát. Nem kétlem, hogy azért is, mert semmiféle közös projekt nem él, mégcsak kistérségi szinten sem. Az autonómiázó tanácsi határozatokat éppen elmeszelte a bíróság, a zászló-ügy stagnál, magát az autonómiázást vonta visszább a magyarországi kormányzat, ezért ki-, be-, és fölvonulások sem látszanak a láthatáron, stb. Ezzel aztán a székely autonómiázás ki is fulladt, háttérbe szorult, minden reális alapot nélkülöző, tartalmatlan és elvont projektként vegetál. (Nem kis meglepetésre olvasom az autonómia-projekt legfontosabb ideológusától, Bakk Miklóstól, aki vállalt hivatása szerint annak tervezetén dolgozik, állítólag, két évtizede, hogy a fogalom, a terv kidolgozatlansága, üressége, /”üres jelölő” volta/, egy rejtett politikai szándék. Etnikai/regionális mobilizációra képzelték/ik használni, és ennyiben ugye milyen hasonlatos a brexit nem létező tervéhez? Tisztességes pókernyelven az ilyesmit viszont blöffnek szokás nevezni, politikai értelemben a választók félre- és megvezetésének, közönséges hazudozásnak, mely aztán eltorzítja, és eltéríti a közérdekű kérdések iránti párbeszéd terét, manipulál, és álvitákat, meg persze gyülölködéseket szül. Ennek a blöffnek a hullámára ült föl az RMDSz, székelyföldi kiskirályainak sikeres zsarolására, és kezdett autonómiázásba, egy inkonzisztens, sőt némely helyen egyenesen nevetséges, borzas és átgondolatlan törvény-tervezet propagálásával, mely úgymond a tiroli alkotmányt utánozta volna le. Másik példa erre, hogy, amikor az autonómiát megalapozó gazdasági, szervezési, szociális, stb., kérdéseket kezdték vizsgálni, akkor /különösen Borboly félig-meddig titkos „tanácsadó csapata”/, a költségvetéstől, vagy a szociális kérdésektől kezdve, az oktatási problémákig, torz, mondvacsinált, a szakszerűség minimumát is nélkülöző álstatisztikákhoz fordultak, a megye reális/an siralmas/ helyzetének vázolása helyett, ábrándokat foglaltak táblázatokba, csúsztattak és hazudoztak, illetve teszik továbbra is).
Nem volt semmiféle következetesség és stratégiai tervezés, a helyi egyezségek meg nem vétózásán túl, a pártközpontban sem, hiszen Kelemen Hunor kiszólása, hogy a PNL mellett, ők is tovább támogatnának egy Dacian Cioloș vezette értelemszerűen PNL-s kormányt (az sem világos, hogy erről egyeztetett-e magával a kormányfővel, az elnökkel, vagy a PNL-vel), máris lenullázza a nyitottságból származó relatív előnyt és nemcsak ellenségeskedést szül, hanem szűkíti a szövetség mozgásterét a közelgő kampányban (melyet, ha a magyarországi elhibázott referendumon való rézvételért való kampányolás fog bevezetni, a dolog eldöntetett, kimarad a rommagyarság a parlamentből, de erről majd egy következő jegyzetben), lehorgonyozza a, minden valószínűség szerint, vesztes párt mellett.
Az országos választások közelsége viszont – és tartok tőle, hogy az „uborkaszezonban”, az őszig, az újonnan pozíciót szerzett közigazgatási vezetők alig lesznek képesek bármiféle pozitív és gyakorlati, a kampányban fölmutatható eredményt produkálni –, nagyon könnyen hátránnyá változtathatja azt, ami ma a rommagyarság pillanatnyilag „szerencsésebb felének”, előnyként tűnik föl.  Legkevesebb 2 okot látok erre, az egyik, hogy a most kötött szerződések könnyen elenyészhetnek és az elért pozíciók is megszűnhetnek, ha a késő őszi választások nyomán új központi és azután regionális, valamint helyi koalíciók, szerződések, együttműködési rendszerek alakulnak ki. A politikai paletta a vidéki egyezkedések következtében nagymértékben elbillent a PSD – t.i. a PNL az alig tíz százalékos lemaradása után alig jutott pozíciókhoz, csak a megyei tanácselnökök 15%-át szerezte meg, sem alelnökök, sem alpolgármesterek tekintetében nem közelítette meg a választáson elért mintegy 30%-os arányát –, és az RMDSz javára, az inga viszont visszalendülhet.
Azután a Székelyföld kiugróan rossz választási teljesítménye, meg a máris létező helyi ellentétek, villongások, azt vetítik előre, hogy a szövetség nem éri el az 5%-os parlamenti küszöböt. Bejut ugyan vigaszágon a parlamentbe, viszont ennek a nem székelyföldi megyék lesznek a legnagyobb kárvallotjai, akik – gyakorlatilag – parlamenti képviselet nélkül maradnak. Ezáltal a helyi érdekérvényesítő képességük (zsarolási potenciáljuk) is nagyot esik. Azután meg éppen a legvulnerábilisabb rommagyar közösségek veszítenek politikai reprezentációjukból, erejükből. És ez független, nem csak attól, hogy most milyen eredményeket sikerült kicsikarni a román pártoktól, de a végeredményt nem tudják befolyásolni a jó, vagy esetleg kiugróan jó helyi részvétellel és eredményekkel sem, a Székelyföld lehúzhatja/lenullázhatja eredményeiket.

Ha valamikor, akkor most lenne szükség átfogó és integrált tervre és racionális politizálásra, ésszerű kampányra és korrekt, mobilizáló üzenetekre, az idő viszont kritikusan rövid, az előjelek meg nem túl bíztatóak: az olimposziak legyenek velünk.

2016/07/05

Póker és csőd

Póker és csőd

Mostanra lett világos, hogy elfogyott a levegő a brexit körül. Nigel Farage – az UKIP, a kilépést évtized óta sürgető és válogatatlan eszközökkel propagáló párt – árulással fölérő lemondásával, a leghangosabb politikai szereplő is kifarolt a felelőtlen és soha végig nem gondolt, légből kapott „projekt” mögül. Tragikus és groteszk mementója ez a felelőtlen – és ennyiben korrupt – hazugságokra és manipulációra épülő, poszt-ideológiai politikának. Dicstelen emlékműve lesz a közéleti cinizmusra épülő politizálásnak. Farage gyáva és irracionális ténykedése ugyanis, tipikus példája a KÖZÉLETI CINIZMUS politikai megjelenítésének, ő az aki évtizedek óta követ egy üres, de  hangzatos, érzelmekre ható politikai jelszavakkal összetákolt mákonyt, egy szimulákrumot. Azután, amikor  minden racionális érv és figyelmeztetés ellenére „győzelemre viszi”, elvetélt ötletét, hiszen  sikerül konjunkturális szövetségeseket találnia meg nem gondolt ötletéhez, a még éppen miniszterelnök Cameron, és főként a hatalmon levő párt úgyszintén visszalépett, szóvívőjében, akkor hirtelen bevallja: a kampányban „nem mondott igazat”, félre-, illetve megvezette a szavazókat; cinizmusának non plus ultra-ja, hogy Farage évtizede – sőt mostani pártvezetői lelépését és a brexitet követően is – az EP képviselője, aki szép havi fizetést  és vissza nem térítendő apanázst vesz föl, a kárhoztatott Brüsszelből.
A közéleti cinizmus, mint politikai magatartás, azzal jellemezhető, hogy képviselői – bár a legelkötelezettebb és lelkesebb, valamely kardinálisnak tűnő ügyért föllépő (a nemzet ügyének, vagy Magyarországon a NER-nek) aktivistáknak, elhivatottaknak tűnnek (lásd. erről Pareto-t) – valójában, magánérdekeiken túl, semmiféle hivatásuk nincs. Semmiben sem hisznek (már a saját hatalmon és a pénzen kívül, ami magán-projektjük alig rejtett végső célja), és végső soron érdektelenek az általuk hirdetett célokkal szemben is. Ők, akik, a többé-kevésbé jól álcázott „minden mindegy” elvét, a politikai zsákmányszerzést mindenek fölé helyezik, parvenűk: életelemük a politikai nihil. Politikai diskurzusaik tekintetében ők a jobb- és baloldali paranoias populisták. Paranoiajuk abban jelentkezik, hogy a nép akaratának tisztaságát (a jobboldaliak a „tradícióra” való sűrű hivatkozással, a baloldaliak az egyenlőség elvének túlhangsúlyozásával, ál antikapitalizmusból), a vox populi csalhatatlanságát hirdetik. Közben persze azt is folyton fölemlegetik, hogy a népakarat jogosan lép föl mindenfajta elittel szemben (a brexit mellett kampányoló Michael Gove igazságügy-miniszter mondta, hogy „elegünk van a szakértőkből”), annak leváltását sürgetik. De, eközben maguk alatt vágják az ágat, hiszen, mint ahogy Nagy-Britanniában történt a „nép”, ha teheti, őket is elzavarja, vagy legalábbis középső újját mutatja föl nekik.
Nos, ha valaki azt gondolná, hogy Nigel Farage, Boris Johnson, és David Cameron (meg a többiek) története csak Nagy-Britannia mostani helyzetére nézve tanulságos (és, hogy következik az esetleg Trump elnökölte USA), akkor minden bizonnyal tévedne. Nem is mondtam volna végig, a már-már hőssé kikiáltott, de jún 23.-án csupán pyrrhosi győzelmet aratók, látszólag távoli, és közismert történetét, ha nem lennék meggyőződve, hogy mint viselkedési modell, vagy politizálási stílus, nem jelenítenének meg máshol és nevezetesen éppen nálunk ténykedő politikusi viselkedési formát. Szerintem nagyon is kézenfekvő, hogy Magyarország egy ideje közel van ahhoz, és sok szempontból 2010 után máris csatlakozott, a jobboldali populizmus dívatos trendjéhez, a közéleti cinizmushoz. (Gondoljunk csak arra, hogy Orbán Viktor azzal kezdte az EU Tanácsának féléves elnökségét, hogy egy az EU közös GDP-jének, mintegy 0,7%-át adó, lakosságának mintegy 2%-át kitevő tagország vezetőjeként „kokikat és sallereket” osztogatott Brüsszelnek, a többi európai kormány- és államfőnek, meg EU-s bürokratának. És, ha ma Nagy-Britannia, még a brexit kezdeményezői szerint is válságba került a felelőtlen referendum nyomán, akkor elgondolni is nehéz mi történne, a sokkal kisebb és sebezhetőbb Magyarországgal egy hasonló felelőtlen döntést követően).
De még közelebb hozzánk, Nagy-Britannia jelenlegi helyzete – persze megőrizve az arányokat, mutatis mutandis – ahhoz hasonlít, mintha a mi folyton autonómiázó szájhőseink, kiskirályaink, hirtelen (csak úgy ukkmukkfuck) kierőszakolnák a Székelyföldi autonómiát. Szinte bizonyos, hogy gyors rezignálás jönne, valamilyen mondvacsinált ürüggyel (Nigel Farage, családi életet élni akar, hirtelen) ott hagynák a régiót, hadd boldoguljon, a „világra szóló győzelem” következményeivel, ahogy tud.
Az dobja rám az első követ, aki bölcsebbnek, és jobb, valamint pragmatikusabb politikusnak látja Izsák Balázst, a Farage-né fiánál. Vagy a nagyotmondó székelyföldi kiskirályokat (úgymint, Borboly Csaba, Ráduly „dezintegrálódott” Róbert, Tamás Sándor, Antal Árpád, stb., stb.) a brit tory-párt vezéreinél, vagy akár Kelemen Hunort, David Cameronnál.

Az IGAZI POLITIKA sokkal inkább SAKK, azaz stratégiai játszma – ahogy Arisztotelész leírja „az ítélőképesség iskolája, de nem helyettesítője” – és nem póker, nem hazárdjáték.

Nekünk, sajátos helyzetünknél fogva különösképpen, felelős politikusokra és politizálásra van szükségünk sürgősen, és nem kevesebb, hanem több Európára. Egyébként esélyünk sincs a kibontkozásra, a progresszióra, sőt a megmaradásra sincs.