2017/12/19

Az ellenállás tétje



Az ellenállás tétje

A populizmus – melynek erősen agresszív válfaja éppen az (i)gazságügyi törvények módosításának keretében tör magának utat – minden esetben, a politikai pluralizmus és a liberális demokrácia, valamint a kiszámítható jogállam ellen hat. A populista (és demagóg, valamint klientelista, ergo korrupt) politika, ha hatalomra kerül, a pluralizmus, magyarán saját demokratikus úton való leválthatósága ellen kezd dolgozni, hatalma bebetonozása szinte egyetlen célja, már az elérhető források kisajátítása mellett. A pluralizmus és demokrácia értékei csak addig fontosak, amíg a „népnek tetsző” politikai programmal választást nyer, utána meg felszámolandó könc, a populista minden lehető és lehetséges módon igyekszik ellehetetleníteni a demokrácia intézményeit. Mind pl. Magyarországon ahol az új alkotmánytól kezdődően, Orbán minden politikai lépése ebbe az irányba hat, aki a keleti kisebb-nagyobb despóták nyomán, olyan rendszert épít, mely pusztán formális értelemben (de a választási szabályozások, a gerrymandering, a médiák kisajátítása, stb., hatására, csupán formálisan) őrzi a demokrácia látszatát, miközben diktatúrát épít.
A populizmus minden definíciója három kapcsolódó, sőt mesterségesen összekapcsolt, fogalmat tartalmaz, illetve ezekre hivatkozik, egyiket vagy másikat részesítve előnyben, pillanatnyi érdekeinek megfelelően: a nép, az elitellenesség, és a köz-akarat (vagy legalábbis többségi) (Cas Muddle-Cristóbal Rivera Kaltwasser, eds., 2017). A „nép” olyan konstrukció, melyben mindig a köznép, a szuverén, a nemzet (vagy etnikum) szemben áll a sajátosan értelmezett elitekkel. Az elitek legfontosabb tulajdonsága a populista diskurzusban, a korruptság, és ezáltal a „tiszta” népivel való szembehelyezkedés. A közakaratnak egy erősen leegyszerűsítő és vitatható definícióját adja a populizmus, amikor azt mondja, a többségi szavazatok minden területen az abszolút és megváltoztathatatlan közakaratot tükrözik és ennyiben csak ők és csakis a többségi diktatúra követi a nép kifejezett akaratát, minden más alternatíva „elitista”. A populizmus paradoxonok sokaságával jellemezhető, ezért demagóg, és manipulatív diskurzusok kidolgozására és sulykolására kényszerül. Többek között azért, mert egy „valóban korrupt” populista elit próbál „népet játszani”, és ellehetetleníteni a politikai pluralizmus működését, egy olyan nép nevében, melynek akaratát csak ő ismerheti. A populista vezér, a diktátor, misztikus összefonódásban él az ilyen módon fölépített „néppel”, más szerinte erre képtelen, stb. Nem a populista politikusok viselkedése a meglepő ebben a stílusban, az autoritér indulatokban, stb., hanem azoké, akik vakon követik őket, és nem veszik észre a rendszer alapvetően hazug, képmutató és végső soron diktatúrába torkolló jellegét, hinni akarnak a vezérnek és ezért nem is fölvilágosíthatók. (A populista vezér képes mozgosítani egy kemény magot, mely vallásos hittel csüng minden megnyilvánulásán és a személyi kultusz mindenféle kellékével ellátja, olyan visszajelzésekkel, melyek megerősítik a vezért mindenhatóságában, sőt, egyre autoriterebb lépésekre sarkallja őt).
Nem kétlem, hogy a ma parlamenti többséggel rendelkező politikai establishment, valamint a Fidesz itteni fiókpártjai, ha tehetnék, az orosz, a magyar, vagy a lengyel populista, fél-diktatúrák, illetve autokráciák (hogy Kornai János analitikus kifejezését használjuk) útjára lépnének. Hogy ez nem sikerül, annak egyelőre hatalom-megosztási és -technikai, valamint személyi akadályai vannak, és a nem elhanyagolható civil ellenállás futtatja zátonyra az ilyenszerű kísérleteket. Nem sorolhatom föl az egészet, de hadd utaljak arra, hogy a román politikai berendezkedés, a szabványos fékek és ellensúlyok rendszere mellett, a miniszterelnök és az államelnök intézményes szembenállását, kölcsönös kontrollját is statuálja. A populista vezér – Liviu Dragnea – korrupciós ügyei miatt, nem lehet(ett) miniszterelnök, ezért rendre gyenge kezű miniszterelnök szurrogátumokat próbál kineveztetni, akiket a háttérből kontrollál. De ez – nem kétlem csupán technikai és nem elvi okokból – működésképtelen fölállás. A civil társadalom ellenállása talán a legfontosabb összetevője a képletnek, (egyszer majd nagyon tanulságos lenne alaposan megvizsgálni, hogy a román diaszpórának és az ideiglenesen külföldön tartózkodóknak mekkora szerepe volt/van a civil kurázsi éberségének fönntartásában és a hatékony mozgosításban. Sejtésem szerint hatalmas érdemei vannak ebben, és az sem mellékes, hogy Johannist sajátjuknak tudják, ezért az elnök hatalmát erősítik a mostani agresszív-populista támadássorozatban), mely képes ellenállni Dragnea and Co. eddigi támadásainak, nem mellesleg azzal, hogy az államelnök pozícióját erősíti.
Mindezt azért vezettem be, hogy jelezzem, fordulóponthoz érkezett a populista rendszer, az autokrácia kiépítésének folyamata: ha sikerül átvinni a most erőltetett (i)gazsgszolgáltatással kapcsolatos törvényeket és modosítókat, teljesül Dragnea and Co. akarata. Románia az orosz-magyar-lengyel útra lép, Keletre (még akkor is, ha ezt szemérmesen elhallgatják majd), az illiberális demokrácia, valójában az autokrácia, fele fordul. Ezért manipulatív, ha azt magyarázzák befolyásos rommagyar politikusok, hogy a mostani (valójában szinte egy éve tartó) törvényhozás, nem támadás a liberális demokrácia és jogállamiság ellen, ha arra ösztönöznek, hogy elvesszünk a részletekben (magyarán bevegyük a maszlagot, mint ők teszik, ők viszont érdekből, meg budapesti sugallatra. Több, mint meglepő, hogy a populista vezérek a kevésbé korrupt, szakmailag fölkészült, de naiv, vagy álnaiv(?) képviselőkkel képesek „megvédeni populista álláspontjukat”, akik nem látják át: miután átértek a pallón, ellenük fordul a populista vezér, de legalábbis „leelitezi” őket, akárcsak nagyon enyhe bírálataik, fenntartásaik miatt is. Ráadásul a jelenlegi helyzet, mely megosztja a rommagyar szavazókat is, fölszínre veti az „egységes képviselet”, a rommagyar politikai pluralizmus hiányának ódiumát, és napirendre hozza a „Not in my name” jelszót). Hogy szakmai vitát kezdjünk ott, ahol puszta populista-demagóg szándékok jogi formulájának megtalálását eröltetik, melyben a Fidesz itteni fiókpártjai partnerek, ha nem egyenesen kezdeményezők. És ez a keret, amelyben a korrupció-ellenes szabályozások és intézményes elrendezés ellehetetlenítését, a Btk. módosítását, az ANI kiherélését, stb., értelmeznünk kell. Ez tipikusan az a helyzet, amikor a technikai részletekben való elvesztődés – melyre egyfelől a laikus közönség képtelen, másfelől pedig szemfényvesztés, ha kicsit is megkaparjuk a demagóg kísérőszövegeket ez rögtön kiderül – a tisztánlátás akadálya. A populisták mélyen lenézik az igazi szakértőket (is), ezért a manipuláció könnyen átlátható, az áljogi diskurzusok csak a manipulációt szolgálják. Ne hagyjuk magunkat megvezetni, nem lesz újabb esély az ország nyugati orientációjának, a liberális demokrácia értékeinek és intézményeinek megmentésére!   

2017/12/12

Az (i)gazság műhelyei



Az (i)gazság sötét műhelyei

Az (i)gazságszolgáltatás működésének újraszabályozásáról szóló áldatlan és elnyúló, sőt minden más aktuális politikai témát maga alá rendelő vita – hogyan is lehetne másképp? – túlmutat egyszerű jogtechnikai, vagy az intézményi reform keretein. Az egész politikai mezőnyt tematizálja, és mozgósítja nemcsak a civil társadalom jórészét, hanem a Romániára figyelő külföld az EB és az USA figyelmét is fölkelti, állásfoglalásra készteti. Ami tizenegy hónapja e téren folyik messze túlmutat a jogszolgáltatás harmonizációján (valóban van AB határozat a törvények módosításáról), a zavaros törvénycikkelyek pontosításán, az intézmények modernizációján, a nemkívánatos személyek és intézmények eltávolítási kísérletein és az ügyészségek-bíróságok – különösképpen a DNA – alárendelési, átpolitizálási kísérletein is. A keret és a politikai kultúra, mely a vitát jellemzi, minden tisztességes és jogi érvelést eltérít és a populista-demagóg politikai diskurzusok fele visz, nincs fekete és nincs fehér, holott minden megszólaló ennek létét bizonygatja, sőt egyre erőszakosabban akarja, a másik félre erőltetni. Az érvek és ellenérvek tipikusan a félig telt, illetve félig üres pohár harci zászlóként való lobogtatásával igyekeznek egymásnak feszülni: a kormánypártok (és a Fidesz itteni fiókpártjai az ők oldalán) úgy tesznek, mintha parlamenti többségük és egész kormányzatuk kerülne veszélybe, ha elbukják félig-meddig jogos és félig-meddig ásatag, saját korruptjaikat mentő álláspontjukat, ha nem lesznek képesek erőből átvinni szándékaikat. (Első körben a vox populi akadályozta meg a kormányt abban, hogy még január végén, egy a mai vitákban szereplőnél radikálisabb, a jogállamiságot valóban fenyegető törvénymódosítási javaslatot – 13. Kormányrendelet – „az éj leple alatt átvigyék”, és ez a formula, ez a billog rajtuk maradt és még fog is maradni, a közbeszédben: „Éjjel, mint a tolvajok”! Azóta minden egyes jogszolgáltatásra vonatkozó javaslatukat ebben a regiszterben, a korruptak fölmentési kísérletének keretében interpretálják, mindegy hogy ez igazolható, vagy sem, így azonosítják be, oda skatulyázzák a „civilek”, és az őket mindeddig sikeresen mozgató, lendületüket kihasználó, államelnök. De az ellenállás momentumát és közvetített képeit, jelszavait és dinamikáját tekinti mérvadónak a politikai nyugat is). Az ellenzék, és az államelnök, no meg a civil társadalom aktív és mobilizálható része – többé kevésbé jogosan – a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, és ennyiben a jogállamot félti a kormánypárti módosításoktól. (Jellemző módon pedig, ők sem jogi érvekkel, hanem a vezető párt elnökének róvott múltjával, a korrupciós-harc eddigi eredményeinek veszélyeztetésével, meg az eredendően elszúrt Iordache-féle kormányhatározat kísérletre való sűrű utalással érvelnek. És az ők hangja hitelesebb a politikai nyugaton, az elnök álláspontja erősebb a nemzetközi megítélésben, ezért az onnan érkező támogatást maga mögött tudók „tartani tudják a frontot”, kisebbségből is képesek voltak mindezidáig megakadályozni a kormánypárti módosítások törvénybe foglalását). Nem vagyok jogász és nem is szólnék a dolog tisztán jogi szabályozásának ügyéről, laikusként sok megfontolandót látok a most napirenden levő módosítók közül, még akkor is, ha politikai szimatom azt sugallja, az egész cirkusz kimenetele, amennyiben így folytatódik, semmi jót nem hozhat az országnak. (A bírák és ügyészek státusának szétválasztási kísérlete, többek között, nagyon is aktuális és a titkosszolgálatokkal való rejtett összefonódások fölszámolására tett kísérlet is helyénvaló, bár valószínű tisztán jogszabályi téren nem megvalósítható, másképpen kellene azt szabályozni, stb.).
Miért? A rossz leütés miatt, hogy a nyilvános, sőt parlamenti vitát megkerülve akarnak elfogadtatni sarkalatos jogi szabályozásokat, mégpedig nagyon sürgősen a kormánypártiak. A sürgösség és a rendkívüli eljárások (lásd. a Iordache-féle szuper parlamenti bizottság) tovább növelik a gyanút, hogy rejtegetni valójuk van, hogy egyfelől elterelő hadműveletet folytatnak, másfelől meg kiskapukat igyekeznek elhelyezni, melyen korrupt politikusaik kicsusszanhatnak az ügyészség-bíróság vádjai alól. A dolog pedig végletesen megosztja a társadalmat, olyan indulatokat kelt, melyek bármikor atrocitásokba csaphatnak át, de minden esetre fölösleges és kontrollálhatatlan feszültséget kelt (az ex-király halála elhalaszttotta a kormánypárti utcai megmozdulásokat és esetleges atrocitásokat, de a dolog továbbra is napirenden van és forró pillanatokat okozhat). Rontja az ország megítélését és fölzárkózási esélyeit, sőt a már szégyenpadon ülő Magyarország és Lengyelország sorsára, marginalizálódásra ítéli Romániát (és nem kétséges az EU – eddigi töketlenségeinek ellensúlyozására is – egyre erőteljesebben fog föllépni a liberális demokráciát vélhetően veszélyeztető nemzeti kísérletek ellen), ez pedig pénzügyi szankciókat és gazdasági problémákat fog okozni.
Kilátástalan politikai helyzetet eredményezhet az áldatlan és parttalan vita, mert mindkét fél sarkalatos politikai kérdéseket és egész harci arzenálját sűríti bele a vitába, és korántsem csupán jogi kérdések és érvelések – egyébként az ilyenekre a közönség nem is igazán figyel –, eldöntésre váró módosításokról szól, hanem a lenni vagy nem lenni szélsőséges politikai kérdését feszegetik. (A kormánypártok megveszekedettsége, éppen az elnökök /PSD, parlament és ALDE szenátus/ korrupciós ügyei miatt, úgy értelmeződnek, mint önmaguk és korrupcióval vádolt/elítélt társaik, fölmentésére tett kétségbeesett kísérlet, függetlenül a módosítók tartalmától. Ugyanakkor figyelemre méltó az a mélyen reakciós és megtévelyedett, szűk látókörű föllépés, melynek legkirívóbb példája – amennyire sajnálatos, éppen olyan jellemző módon – egy rommagyar képviselő attitűdje, amivel a kilencvenes években zajlott bányászjárásokhoz hasonlította a most tiltakozó civilek föllépését. Úgy tűnik Márton Árpádnak egy emberöltő sem volt elég – 27 éve képviselő – hogy keveset is tanuljon a politika természetéről, és a jogi csűrés-csavarás csapdájáról, modortalanságáról már ne is szóljak, és csapdát állított magának, melybe aztán bele is sétált. De, sebaj, a rommagyar következmények nélküli politikai mezőnyben, még sokáig helye lesz ha nem másért, hát „tapasztalata” okán, che bella voce!). Amikor a politikai harc eljut a végső kérdések fölvetéséig, akkor SZIMBOLIKUS JELLEGe dominálja a pragmatikus dimenziót. Akik jóhiszeműen jogi kérdéseket látnak az ügyészi-bírói munka újraszabályozásában (holott a törvénykezés maga a legfőbb politikai eszköz, és csak másodsorban jogi szövegezés, vagy aktus), azok ezt tévesztik szem elől, azt, hogy a jelen pillanatban minden módosítás, tartalmától függetlenül, a KORRUPCIÓ-ELLENES HARC gyengítésére tett kísérletként értelmeződik, a szimbolikus mezőnyben. Márpedig a politika jelenlegi szimpadán a korrupció-ellenes harc szimbolikus jelentősége intenzívebb a pragmatikus jogi meggondolásoknál, ha úgy tetszik erősebb politikai akaratképző funkcióval bír, mint holmi jogi pontosítások, ráadásul olyanok részéről, akik többé-kevésbé joggal tekinthetők a „korruptabb” félnek. (A korrupció-ellenes harc végét látni a mostani módosításokban, erős túlzás, hiszen tudható, a harc sikere nem csak a jogi szabályozáson múlik, elsősorban erős és elkötelezett, integráns politikusok, ügyészekre, bírákra, és úgyszintén elkötelezett civil társadalmi mozgalmakra, nem utolsó sorban pedig független és hiteles médiára, van szükség a sikerhez. Viszont szimbolikus harcot lehet folytatni és azt megnyerni ennek hangoztatásával, a jogállam végével való riogatással, korrupt politikusokra való mutogatással). Ezért az elnök és  civil társadalom, valamint a mégoly halovány ellenzék, külföldi támogatással megspékelve, sikeresen akadályozza a hatalmat, a többséget, politikai szándékának átvitelében.
A politikai háború jelenlegi állása szerint mindenki jobban járna, ha JEGELNÉK A MÓDOSÍTÁSOKAT, mert a kormánypártok, ha időt nyernek hitelüket építhetik vissza, jó kormányzás, ígéreteik betartása esetén. (Persze, a gazdasági folyamatok és a kapkodó közpolitikák, azt jelzik: képtelenség tartani az ígéreteket). Ha marad a háború és erőltetik a módosításokat a kormánypártok és csatolt részeik, a téma központi elnökválasztási kampánytémává lesz, és Johannis biztos befutó. Az ellenzék, elnök és civil társadalom pedig, nyugodtabban kezelhetnék a dolgot fél év múlva, és a további bel- és külföldi konzultációk, növelnék a teljes mezőny hitelét, és javítanák megítélését.
Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatáról, beleragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia (Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással, stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést. Többek között azért is, mert a kis korrupciót, főleg, mely nem hozzájuk kapcsolható, továbbra is üldözik a grand corruption pedig sokak számára láthatatlan, a nemzeti populista-demagóg szövegek sikeresen álcázzák azt).

2017/12/05

Ropogós friss populizmus eladó - csak tessék!



Ropogós friss populizmus eladó – csak tessék!

„Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs.” Baudrillard

Amikor a fogyasztás kultúráját, mint a későmodern kapitalizmus globális jelenségét tettük minden lehetséges cél- és értékrendszer keretévé, egyszerűbben fogalmazva, olyan életmóddá, melyben mindenki megtalálhatja élete értelmét, mintegy bekódoltuk azt is, ami a tapasztalható politikai fejlemények lényegét adja. Azt hiszem a fogyasztás kultúrájára való rátérés a román rendszerváltás kezdeti sikerének, vonzerejének, és azután kudarcának központi fogalma lehetne. Az átmenet, a hiány, a visszafogott, sőt tiltott és elítélt fogyasztói társadalom értékeinek elútasításáról, egy hedonisztikusan és hisztérikusan fogyasztói logikát követő állapotba való gyors áttérést jelentette. Nem a demokrácia eszméi és nem is a pluralizmus és szabadságjogok vonzalma mozgatta az átmenet aktorait, hanem a fogyasztás ígérete. És hogy pontosan értsük, nem a jólét – hiszen az átfogóbb és nem csak fogyasztás alapú, hanem az élet szinte minden területére kiterjedő kategória, ugyanakkor közösségi is, hiszen másokkal együtt gyakorolható – hanem a végeláthatatlan és frenetikus fogyasztás. Az egyéni alapú konzumerizmus, magyarán a végre „egyszer jóllakni” – amolyan Móriczosan halálra zabálva magunkat – erkölcse uralta és uralja átmeneti társadalmunkat.  A régióban zajlott átalakulások így leginkább a „fogyasztói forradalom” fogalmával jellemezhetők, egy olyanfajta éthosszal, mely fogyasztható cikkekben, egyéni fogyasztók és legfennebb fogyasztói szubkultúrák vetélkedésében méri a haladást: az vagy, amit fogyasztasz, még inkább amit szemkidülledve felzabálsz, pillanatok alatt elnyűsz, és szemétre küldessz. Ráadásul a régió sajátossága, hogy sokan, túlságosan is sokan – a szegénységben és mélyszegénységben élők – valóban csak a fogyasztás illúzióját kapják, ahogy azt Baudrillard szellemesen/cinikusan jelzi. Ők nem is a reklámokban ígért árukat és szolgáltatásokat, csupán a reklámot fogyasztják, abban az illúzióban élve, hogy ezzel a gesztussal csatlakoznak a „gazdagok világához”, azokhoz, „akik bármit megengedhetnek maguknak” fölzabálni, elhasználni, hanyag gesztussal szemétre vetni.
Nem vagyok a fogyasztás ellensége, és ennyiben a mértékkel, de nem kizárólagos jelleggel való fogyasztási kultúrát (akár mint a valós- és szimbolikus tőke meglétét fölmutató jelt, presztízsfogyasztást) is elfogadom/gyakorolom, csakhogy. Azért e hosszúra nyúlt bevezetés, mert azt hiszem a demagóg szövegekre és összeesküvés-elméletekre alapozott populizmus a legmenőbb politikai kommunikációs termék, melyet e századelő kitermelt, elfogadása, sőt az igény rá, egyértelműen következik a fogyasztói kultúra, és éthosz sajátosságaiból. A populizmus ugyanis ugyanazokat a fogyasztási cikkeket, pontosabban illúziókat reklámozza, csomagolja fényes staniolba, helyezi fényes kirakatokba és árulja, mint a bármely területén eladó kereskedők teszik. Alig is tűnik föl, hogy az eladásra kínált lufik és kütyük között a polcról éppen a politikust tesszük bevásárlószekerünkbe és – bár sorsoláson résztvevő kasszablokkot és grancialevelet nem kapunk hozzá – azután jóízzel fogyasztjuk szövegeit, ha megkopnak szemétre velük, újat veszünk jövő karácsonyra belőlük, gondolhatjuk. A politikust és diskurzusát, nemcsak úgy árulják, mint mosóport teszik, hanem a politikus már maga a (fékezett habzású, vagy sem) mosópor, vagy legalábis annak ígérete, egy választható, megvehető áru. A politikai mezőny, másképpen a mediatikus tér, melyben az áru-politikusok „vásárolhatók meg”, mégpedig mindenféle ízlésnek és bugyelárisnak megfelelően, a potenciális illúziók és hiúságok kicsiny boltjai.
Ha a populizmust, annak főként nacionalista változatát, mely egyre inkább eluralkodik nemcsak a széleken, hanem a liberális demokráciák magországaiban is egyre erősebb (az USA-ban már hatalmon van, de ott bábáskodott a brexitnél és erős pártokat mozgat a politikai nyugat szinte minden országában) tényező, áruként – a politikai kommunikáció sajátos termékeként – vizsgáljuk, megérthetjük sikerét. A populizmus, a populista politikus, mint beszélő doboz, olyan termék, mely a vásárlót dícséri, úgy tesz, mintha kiválasztásával a vásárló/szavazó folyton bölcsességéről tenne tanubizonyságot. Mindegy is, hogy a nacionalista, populista, demagóg szövegek, vagy összeeesküvés-elméletek, mely részét választja a polgár, a populista politikus úgy tesz, mint a jó pincér és mindenre azt mondja: nagyszerű választás (what a wonderful choice). A populizmus ígérete az instant „boldogság”, rögtön és minden erőfeszítés nélkül jól lakat, hozzákapcsol a virtuális – választásokkor valóban – többséghez (főként nemzetként meghatározott többséghez: „a nemzet nem lehet ellenzékben” – mondta híres-neves populistánk). A populista politika, olyan mint egy nagyáruház, minden megtalálható benne cipőfűzőtől, lapostévén át, fűig és fáig, melynek nem tud ellenállni a mindenevő vásárló. Megférnek benne egymásnak homlokegyenest ellentmondó gondolatok és filozófiák, hiszen azok nem bántják egymást a polcon diszkrét kis dobozokban, fedeles tégelyekben, jól zárt üvegcsékben. Szépen kivilágított szupermarket a populizmus háza, csakhogy benne is mindennek ára van, és Black Friday sincs minden nap. Éber őrök állják el a bejáratot az egyébként lelkes pénztelenek előtt, akik így csak a vásárlás illúziójával távoznak. De sebaj, mert a karizmatikus üzletvezető (a sokat idealizált manager) imádata bódítja a kispénzüt is, miközben a gazdagok és kiváltságosak jól bevásárolnak közvagyonból, közpénzből. A populizmus az „egyszerűek” ópiuma, olyanoké akik nem szemüknek és nem is eszüknek, csak érzelmeiknek, benyomásaiknak, besulykolt ősképeiknek hisznek, annak amit vezérük „megtestesít”. Kiváló fogyasztói az illúzióknak, reklámot esznek és azzal is álmodnak, mondjuk ki: ideális vevők, imádják, ha megvezetik őket, nem is várnak mást.   
A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.

2017/11/28

A demagógia, mely összehoz




A demagógia, mely összehoz

Amikor azt állítom, hogy a rommagyar politikai mainstream, hasonlóan az ország és a régió többi politikai elitjéhez, félreérti, illetve rosszul fogja föl a jelenlegi válságának különösen hosszútávú következményeit, nem az egyes politikusok szellemi képességeire utalok. Nem azért indulnak el a téves úton – a legtöbbszőr, szinte kényszeresen, vagy saját legjobb belátásukat téve zárójelbe, jobb sorsra érdemes politikusok – mert nem lennének képesek fölfogni az amúgy valóban bonyolúlt változásokat, hanem inkább azért, mert eleve rosszul pozicionáltak. Abból a kilátótoronyból, mely alig emelkedik a talaj fölé, mely ráadásul sűrű erdő közepén, a bokrok alján épült, alig látni rá a valós tényekre és folyamatokra, köldököt nézni persze onnan is lehet és még kényelmesebb is, mint távlatosan gondolkodni. Ennyiben a demagóg szövegek, melyek mint csapból a vezetékes víz folynak, a szellemi restség termékei is. Már persze elsősorban a megvezetési, manipulatív, önigazoló és rejtegetni való célok legitimmé tételére kitalált hazugsággyűjtemények, mert mi más lenne az alternatív tények és az igazság utáni valóság, amit a deep state konteójával egyesítenek, mint hazugsággyűjtemény? Márpedig folytonosan hazudozni nem intelligencia-hiány, hanem jellembeli hiba. Ha nem másért hát azért, mert a demagógia – amelyről elkövetői jól tudják, hogy hamis kijelentések gyűjteménye – másik sajátossága, hogy ha nem is idiótának, de minden esetre ignoránsnak tekinti hallgatóságát. A demagóg diskurzusok csak akkor és annyiban hatnak, ha elkövetőik és hallgatóságuk egyaránt szemet hunynak, vagy ez utóbbiak helyzetüknél fogva (a karhatalom, vagy a megvezetettség, vagy anyagi fenyegetések, stb., az ok mindegy is) nem léphetnek föl ellene. A vezérek meg egyenesen örömüket lelik összemérhetetlen kategóriák összehasonlításában, hamis szaktekintélyekre való hivatkozásokban, áldillemák fölállításában, egymáshoz nem illő tények párhuzamba állításában, mások démonizálásában, ellenségképek kialakításában, érzelmi támadásokban, gyülöletkeltésben, sejtelmes és hazug utalásokban, stb. Mert hogyan másképpen hathatna és válhatna már-már hihetővé, világösszeesküvések fölemlítése, a sorosozás, alternatív tényekre, párhuzamos- vagy mély államra való utalás, ha nem a hallgatóság bűnös/kényszerű cinkosságával? A médiapolitizálás korában, a legelső és kitüntett fontosságú hallgatóság, maga a kiszolgáltatott média, mely minden kritikai megjegyzés és az elemző gondolkodás legkisebb jele nélkül átveszi és sulykolja a demagóg diskurzusokat. (A média hatalmi struktúrában elfoglalt helye és tulajdonosi érdekstruktúrájának következtében – tisztelet a kevés valóban független médiának – a jelzett cinkosság transzmissziós szíja, elterjeszti a populista-demagóg diskurzusokat és meggyőzi hallgatóságát). Sőt, nemcsak visszhangozza, hanem generálja is a demagógiát és a populista diskurzusokat az állandó ismételgetés már önmagában is fölerősíti, egyfajta álhitelességgel ruházza föl a demagógiát.
Jó példa erre Liviu Dragnea párhuzamos állam definíciója (melyet a kormányfő nem is ért), mely szerint létét rengeteget hangoztatják a nyilvánosságban, és „mindenki érti” (sic!)... Dragnea and Co demagóg kijelentéseit nehéz – és kevesen teszik – komolyan venni, hiszen az ő rejtegetni valójuk annyira áttetsző, hogy motivációik – nemcsak kikandikál, hanem orrba is rúg, az a bizonyos lóláb – a többség számára beláthatóak. Dragnea-Tariceanu-Iordache (akinek balján állandósulni látszik Márton Árpád képviselő, mint fődemagóg) és társaik még csupán nevetséges hazudozóknak, elzavarható pojácáknak tűnnek, de senkit ne tévesszen meg, ha megerősödnek – mondjuk sikerül a parlamenten átverni korrupciót támogató elképzeléseiket – bebetonozzák hatalmukat (az orosz, török, magyar, lengyel, stb. példák mérvadóak ebből a szempontból), kormányra viszik a demagóg-populista politikát.
Annál bosszantóbb a rommagyar politikában és nyilvánosságban eluralkodó demagóg diskurzusokat olvasni, hogy jól tudjuk: ez nem saját kútfőből, hanem megrendelésre termelődik és forgalmazzák. És ráadásul magát a budapesti megrendeltséget, az utasításos-klienteláris rendszert, a teljes politikai mezőny kiszolgáltatását és az önálló rommagyar politikai cselekvés korlátozását is el kell rejteni. Kelemen Hunor nem egyszerűen Dragneat – elv- és szerződéses politikai barátját – utánozva hangoztat demagóg szövegeket, hanem ezt ráadásul orbáni ukázra teszi. Amit mond és ahogyan mondja az – ha ugyan lehet fokozni a demagóg-populista szövegelést – többszörösen demagóg és hiteltelen. Oly sok  mindent próbál elfödni, eltagadni és nem létezővé tenni, hogy az immár egyre inkább szabványossá váló párhuzamos államra való hivatkozás rövid takaró (apró zsebkendő egy jókora kupac bélsáron), a hazugság-hegyen.
És akkor itt van az újabb majdnem kifejtett demagógia, mely Dragneától indul (a deep statet „nem én találtam ki, ennek ma már van szakirodalma” (Sic!) – mondja) és immár Trump összeesküvés-elméletére hajaz, hogy azt mondja a Fidesz fiókpártjának vezére, hogy nincs párhuzamos állam, csak deep state van. Amit viszont definícióként igyekszik megfogalmazni, az a liberális demokráciák nélkülözhetetlen eleme, a fékek és ellensúlyok rendszerének őt zavaró működésére utal. Szögezzük le a hatalmi ágak szétválasztása és kölcsönös kontrollja, és igen, a „nem választott intézmények” hatékony működése (ez zavarja ám a demagóg-populista politikusokat, de nagyon) nélkül a populista és demagóg politikai irányzatok és politikai vezérek éppen a demokrácia fölszámolásában válhatnak sikeressé. Helyesen fejtegeti, hogy a vízfejű és agyonbonyolított bürokrácia, az elsősorban gazdasági, kibontakozás akadálya, hogy a korrupt bürokrácia, olyan saját érdekeket fejlesztett ki, melynek leépítése nélkül valóban nehéz előre lépni. Csakhogy a jelenlegi, általa is támogatott kormány, egekbe emelte a bürokraták és a fő-fő kinevezettek, az adminisztratív személyzet fizetését és ezáltal hatalmát, nem pedig csökkentette bürokráciát, vagy egyszerűsítette a működésüket. Az egy év óta a korrupció-ellenes törvények enyhítéséért folyó ádáz harc, az igazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatására való igyekezet, melynek egyik fő mecénása egy rommagyar képviselő, éppenhogy megnöveli a potenciális korrupciót, a Kelemen szóhasználatában mély államnak nevezett korrupt bürokratikus rendszer erejét, nem pedig korlátozza. Azután a civil szféra folyamatban levő korlátozásával hagynák kicsúszni a társadalmi kontroll alól a bürokratikus rendszert, melyet másfelől minden baj forrásaként jelölnek meg (erre mondaná Caragiale, hogy „curat murdar”, azaz „tisztára piszkos”). Magyarán Kelemen az általa definiált deep state érdekében szólal föl és nem ellene, akárcsak Dragnea and Co, akik korrupt ügyeik miatt illegitimek és ezért ellehetetlenítik magát a kormányzást, miközben láthatatlan erőkre, konteókra hivatkoznak. Álságos a kormányzás céltalanságát emlegetni – miközben a Fidesz itteni fiókpártja partnerséget vállal a PSD-ALDE-s hatalommal – hiszen ezzel csak elrejteni próbálja azt, hogy a kormányzat csupán a pártvezér menekvési érdekeit szolgálja, van cél, csak kimondhatatlan és nyilvánosan vállalhatatlan, mert a korrupt politikusok és közéleti aktorok fölmentését célozza. Ehhez adja nevét és arcát Kelemen, ezt csomagolja ilyen-olyan, lényegét tekintve demagóg-populista mezbe a pártvezér, és ezt akarja elhitetni velünk, balgának néznek és észre sem vesszük, sőt eszköztelenek vagyunk föllépni ellene, nincs alternatíva, mert nincs rommagyar pluralizmus (a jelek szerint még sokáig nem is lehet), kiszolgáltatottak vagyunk, mert klienteláris érdekek alapján kiszolgáltattak.
Kevesen figyelnek föl rá, vagy úgy is mondhatnám sokan, túl sokan érdekeltek a hallgatásban, de Kelemen Hunor az illiberális államot prómozza (méghozzá ezerrel, és némi intellektuálisnak tűnő fényt adva az antidemokratikus irányzatnak), a populista autoritér hatalomgyakorlást, ennyiben is Orbán itteni hangja.