Új patrónusok jönnek?
A magam részéről országos
viszonylatban jónak, a rommagyarság szempontjából pedig, egyenesen üdvözítőnek
tartom, hogy decemberben lesznek a parlamenti választások. Ugyanis a kampány ez
esetben nem tevődik rá, nem keveredik a hangos csinnadrattával, a sajnálatos,
és szempontunkból erősen kontraproduktív, egyenesen káros, Magyarországon
zajló gyűlöletkampánnyal, amihez – sajátos helyzeténél fogva, árnyalatnyi
különbségekkel, de – minden rommagyar politikai szervezetnek viszonyulnia kell
(a „nagyobb biztonságot” szlogenné formáló szövetség, máris ilyenféle hangokat
igyekszik pengetni, az EMNx-ek meg nyiltan kampányolnak, aktívan „idegen-gyűlölnek”).
És nem kétlem, hogy ugyanarra a populista demagógiára, a
menekültek/bevándorlók elképzelt képe elleni „szimbolikus harcra”,
árnyékbokszolásra, ami odaát folyik, igény- és vevő errefele is volna,
kisértésbe ejtve politikusainkat. Ez persze a román politikai mezőnyre is áll,
és jelei vannak annak is, hogy ezzel a témával és demagógiával indul „hódító
útjára” egy szélsősegesen nacionalista román párt, mely eddig nem találta helyét
a palettán "igény" persze – akár a szakállas viccben – eddig is lett volna rá,
csak ma már az általános, jól bevált etno-nacionalista diskurzusok nem igazán
vonzóak, újra kell tematizálni azokat, hogy azután tematizálni lehessen velük a
közvéleményt.
Nemcsak a román politikai mezőny,
hanem hova tovább az egész társadalom egy kiterjedt „patronalisztikus”
rendszerré alakul, amelyben a társadalom aktorai, minden szinten beszámítolják
a korrupciós-effektust, a részrendszerek specifikus korrupciós kitettségét, az
általa meghatározott, általában rejtett, viszonyokat és kapcsolathálókat.
Egyszóval, ha még létezik valamelyes társadalmi stabilitás, egyén és társadalom
– értsd állampolgár és állam – között bármilyen egyensúlyi helyzet, azt a
korrupt hálózatok közvetítik, nem csak a gyakorlatban, mint kivétel, hanem már
elvben is, mint főszabály. Az egyének, az élet minden területén, a személyes
jutalmak és büntetések láthatatlan korrupciós hálózatainak használatával
remélik megvalósítani a céljaikat, ehhez pedig patrónust – és nem elöljárót, vezetőt, vagy képviselőt –
választanak, és mintegy automatikusan válnak az erős és befolyásos patrónusok
klientúrájává (nem mellesleg így járnak el pártok is, a rommagyarok leginkább a
magyarországi autokrata kormányzást választják patrónusuknak). A közéleti korrupcióra,
mint egyensúlyteremtő, illetve hordozó közegre, mint megkerülhetetlen tényezőre
számítanak egyének és közösségek, egyaránt. És teszik ezt akkor is, amikor
jövőjük szempontjából meghatározó döntéseket hoznak, mondjuk a parlamenti
választások alkalmával (is), és ezt a patronális rendszert (lásd. H.E. Hale)
kellene lebontani, ehhez kellene a kampánynak és a nyomában megválasztott új
parlamentnek a maga eszközeivel hozzájárulnia.
Ma Románia, a román politikai
mezőny és társadalom legnagyobb problémája (még?) nem a menekültek és
bevándorlók kérdése, akik nagy ívben elkerülik az ország területét, hanem a
korrupció, ami minden egyes szegmentumát átjárta a gazdaságnak, társadalomnak,
és közéletnek, kormányzati szinttől egészen a legalsóbb adminisztratív
szintekig, a köznapokig. A korrupció (kultúrája) a társadalom valós, sőt mára
már az elképzelt/elképzelhető, működésmódjának is az éltető eleme, elképzelni
is nehéz, hogy nélküle is létezhetne gazdaság, politika, média, sőt akár
köznapi emberi kapcsolathálózatok, akár. Olyan probléma, mely immár a
társadalom – és annak külső-belső imidzsét egyaránt meghatározza –
emblematikus, jellegével/jellemével összekapcsolódott, ha Romániát mondunk a
közéleti korrupció országát nevezzük meg. Ezért, ha valós kampány és azután
téttel rendelkező, a társadalom alapvető problémáját fölvető demokratikus
választások elé nézünk, akkor ez a kérdéskör minden párt és politikai formáció
számára megkerülhetetlen kellene, hogy legyen. És ennek nem látni jeleit, sőt,
mintha az ellenkezője történne, mintha a korruptakat akarnák új patrónusnak a
népek, mintha a korrupcióellenesség fulladna ki, hiteltelen ügyészség és
bíróságok hathatós segítségével. Tartok tőle a mostani választások, akárcsak az
eddigiek, minden elnöki ígérgetés, és DNA-s bilincscsörtetés ellenére nem
megújulást, hanem csupán patrónusváltást fog eredményezni, egyébként minden
marad a régiben.
Nem állítom, hogy könnyű volna a
korrupt rendszer leépítése – ez több apró és azután sok bonyolult kis és nagy momentumot fel kellene
hogy öleljen, mondjuk a feddhetetlenség valós számonkérésétől, egészen a
mandátumszám maximálásig, a valós előválasztásoktól, a széleskörű társadalmi
konzultációkig, stb., és azután a törvénykezés fölülvizsgálatától egészen az
adminisztráció átfogó reformjáig terjedően – de mikor, ha nem most kellene
elkezdeni?
Nem látni egyetlen politikai formáció
háza táján sem a lázas korrupcióellenes föllépésre való készülést (sőt, sorra
és szép csendben iktatnak be megvádolt, és újraválasztott, helyhatósági
előljárókat), gesztusok azért vannak, kivételt a rommagyar politikai pártok
és establishment képez. Ha rájuk figyelünk, akkor rommagyar korrupció nincs,
sőt blaszfémia annak emlegetése is (olvasom, hogy politológusok, néha nagy bátran
kijelentik: a korrupciónak nincs etnikuma/nemzetisége – felteszem, ezzel a roma
kisebbségre célozhatnak, vagy a többi apró, alig jelenlevő kisebbségre – mert azután elfelejtenek szót ejteni a
rommagyar közéleti korrupcióról, mely éppen olyan természetű és kiterjedtségű, stb.,
mint a többségi). Miért probléma ez? Tudom, hogy sokan vannak, akik számára a
téma nemcsak hogy nem szenzitív, hanem egyenesen támogatnák a saját etnikai
alapon szerveződő korrupciót. Csakhogy utána ne csodálkozzanak, ha úgy érzik: a
politikai képviselet nem őket, hanem a láthatatlan korrupciós hálózatok
érdekeit képviselik, annak a szolgálatában állnak. Sokan azt mondják, elenyésző
az amit rommagyar közéleti személyek eltérítenek (magyarán ellopnak) a
közösből, hagyjuk békén őket, hiszen „cserében”, milyen „jó magyarok”. Az
ilyensmit hangoztatók, nem számolnak azzal, hogy korrupt ténykedésükkel
párhuzamosan, annak egyenes folyományaként a
politikusaink kiszolgáltatottá, zsarolhatókká lesznek, és ismétcsak, okkult
akaratot fognak képviselni, a magunké, illetve a közjó helyett. És nem utolsó
sorban a közéleti korrupcióval, a
hozzáértés szorul ki a közéletből, a politikai döntésekből, mert nem
szakértői kört, hanem klientúrát építenek, hoznak be maguk mellé, illetve „alá”,
a korrupt patrónusok, stb. (csak egy példa, ahogyan az RTV-t „felügyelő”
kliens-hölgynek hallgatnia kell a
köztévé nacionalista kirohanásakor, amit egy kolozsvári koncert kapcsán
rittyentenek ki a nézők elé, megkeserítve a KMN záró akkordjait, mert ugye,”nem
azért van ott”, hogy ilyenkor föllépjen, csak kliens: „a főnök sajtósa”). És
napestig folytathatnám, a korrupció társadalomromboló hatásainak fölsorolását,
anélkül, hogy morális frázisok pufogtatásához kellene folyamodnom.
Hallom/olvasom, hogy az RMDSz-ben
jönnek a második vonalbeli
jelöltek (mellesleg egy országos kampányt egységes jelölési/előválasztási
eljárással lenne kívánatos megszervezni, végül mindenki egyenlő mandátumot
nyer, és néhol erről nagyon szűk klienteláris körben döntenek, máshol meg
széles konzultáció lesz; nem
mellesleg ez a szövetség szétesettségét, meghasonulását is jól jelzi, az
MPP-nek átadandó helyek kapcsán fölmerülő acsarkodásról, már ne is szóljak), viszont
ugyanabba a patronális és elévült rendszerbe. Mitől ne korrumpálódnának az újak,
ha klienteláris kapcsolatokon keresztül, lojalitási teszteken át jöhetnek, rég
beágyazott és kimozdíthatatlan patrónusokat kiszolgálni? Magyarán, mikor meri
majd kimondani valaki Udvarhelyen a fő-fő patrónusnak (helyi és egyben központi
kiskirálynak), hogy eddig volt? És a Maros megyei jelölések sem lefutott ügy,
lesznek még meglepő fordulói (soha ízléstelenebb pálfordulást nem láttam, még a
fölszínes diskurzusok szintjén sem, mint az egyik új, mindeddig kritikus jelölt,
benyaló fölszólamlásai – Vasst szenátornak, hejj!), a háttéremberek
gondoskodnak majd erről.