2016/06/28

Brexit után bregret, és mi, a többiek?

Brexit után Bregret, és mi, a többiek?

Lassan lecseng a NB-t az EU-ból kiléptető referendum első – és minden bizonnyal legdöbbenetesebb, legsokkolóbb – szakasza, amelyben a piacok, midenenekelőtt a pénzpiacok beárazták a kilépést, a brit bankok és a font több, mint tíz százalékpontot esett, az Euro is valamennyit, és a tőzsdei cégek részvényei is zuhanórepülésbe kezdtek. (Hogy ezek a fejlemények mennyire tükrözik a valós gazdaság dinamikáját, sőt a globalizált világpiacon szereplő cégek reális értékét, az nagyon is kérdéses, mert könnyen lehet, hogy csak a spekulánsok virtuális játszmájának állását adják vissza. Hogy is mondta Soros sok éve? Az a gond a pénzpiacokkal, hogy „virtuális pénzek, virtuális piacokon, virtuálisan gazdát cserélnek” – és ez biza inkább a hisztéria, az érzelmi és politikai közgazdaság játéka, mint a reális gazdaság mozgása, csak következményeiben – sajna – végzetes lehet egész ágazatokra, sőt országokra és régiókra is, stb.). És miközben a britek megbánása a leglátványosabb bulvártéma, a brexitet a bregret szórövidítés követi (és nincs welsi bárd aki, ki merné mondani, hogy „have a nice brexit ...”), az EU államokbeli euroszkeptikusok pedig maguk is kilépési népszavazásokra izmoznak, még mindig nem látni a történetet kezelni képes agytrösztöt, de még a megalapozott diagnózisok is késnek, amelyekre aztán új projektet lehetne építeni. Számosak a  brit balgaság és a hazudozás politikájának mémjei a virtuális térben, de a józan ész hangja még mindig várat magára. Pedig, ha valamikor az elmúlt 25 esztendőben, akkor most lenne a legnagyobb szükség rá, és nemcsak a szigetországban, mely – hangsúlyoznám egy egész sor megoldatlan probléma nyomán – egy populista és látszólag egyszerű, de persze önmagára és másokra egyaránt veszélyes dolgot követett el, képzelt el megoldásnak, és ebben biza nagyot tévedett. Hanem az úgynevezett többi EU-s ország is képtelen a kialakult helyzet józan mérlegelésére, reális és pragmatikus lépések megalapozására, pedig az intézményi reform és innováció – ami nélkül aligha lesz hosszú életű a „maradék EU”, vagy amit sugallni szeretnék egy teljesen megújult, ha úgy tetszik „újraalapított” EU – sikere az első lépésektől, sőt a helyzet diagnosztizálásától függ. És hát kellene egy új projekt, valamiféle vízió, és megélhető, de egyszersmind racionális távlat a sokszor és sokféleképpen félreértett EU-s integráció helyébe, akár a britekkel, akár nélkülük. (Nem mellesleg, ha NB-ra azokat a belépési feltételeket alkalmazták volna, melyeknek az újonnan belépő K-K-európai államoknak meg kellett felelni /acquis communautaire/, akkor soha nem bocsájtatott volna be az EU-ba! Ezt csak azért említem, mert sokan még mindig egylépcsőznek, meg többlépcsőznek az EU kapcsán, hát eleve többlépcsős volt).
Első lépésben integrált, lehetőleg a problémák minden egyes vonatkozását figyelembe vevő, és egyúttal demitizáló, diagnózist kellene felállítani, statisztikákra, tudományosan megalapozott elemzésekre és persze az azokat irányító elméletekre alapozottat. És ehhez minden állam és a legjobb műhelyek, egyetemek és kutatóintézet, stb., hozzájárulására lenne szükség, olyan integrált think tank és innovációs műhelyek nagyon gyors létrehozására, melyek képesek a gazdasági/piaci érdekektől kezdve a lakosság, a polgárok hangulatáig, a kulturális integráció és a nemzeti identitások megmaradásának/összeegyeztethetőségének kérdéskörétől a régiók összeillesztésének kérdéséig, a menekültválság kezelésétől a közös pénz és fiskális politikák vázolásig, stb., kritikusan (önkritikusan) áttekinteni és pontosan diagnosztizálni a helyzetet. Majd nem csak (a konferenciaturizmus iparágának oly kedves) tudományos értekezések, hanem politikai döntéshozatal számára is hozzáférhető alternatívákat vázolni. Tudom, hogy utópiának hangzik, de nem látom egy ilyen gyors és hatékony föllépés nélkül a kilábalás semmiféle garanciáját. Mert az a játszma, ami máris elkezdődött, hogy NB-ban nincs politikus aki vállalná a brexitet, a EK kivezetését az EU-ból, az EU meg keménykedésbe kezdett és sürgeti a brit kilépést, ez már nem is a vég kezdete, ez maga a vég zárófejezete.
Meglátásom szerint, éppen a jelenlegi viszonyok időszakos befagyasztása (persze záros határidőre), az átgondolásra, az új projekt kialakítására lenne szükség türelemre, és nem utolsó sorban önmegtartóztatásra, minden érdekelt fél részéről. De már hallom is ahogy harsogják: hát ez aztán csak az – értelmiségi, tehát lefumigálandó, a tudatlanság páncélzata mögül rögtön elvetendő – utópia. Tudom, nagyon is tudom, hogy a mérlegelő, átgondolt és higgadt magatartás nem a jelenleg regnáló politikusok attribútuma, vagy csak néha és végső esetben képesek fölülemelkedni kicsinyes és önző érdekeiken (van aki Cameront, sőt, Johnsont és Farage-ot, no meg legutoljára Corbynt továbbra is „államférfinek”, nagyformátumú politikusnak véli, eléggé el nem ítélhető módon! És ugyanolyan biztos, hogy Junckert sem érdemes további szerephez juttani a kötelező „megújulásban”), hibát hibára halmoznak aztán meg mossák kezeiket, menekülnek a felelősség elől. Azt hiszem, ha távlatosan akarjuk elgondolni ezt a helyzetet, a szűkebb kontextustól a globális fele haladva, aztán meg fordítva is úgyanúgy, akkor el kell vonatkoztassunk a mainstream politikusi gárdától, pontosabban alkatilag más, új és szakszerűbb, dinamikusabb, és ugyanakkor elkötelezettebb, stb., politikusi gárdában kellene gondolkodni, EU-szerte (nem hiszek a platoni filozófusok vezette állam sikerességében, s a szakértői kormányt éppen megfigyelhetjük munka, akarom mondani tétlensége közben, hát nem kérünk belőle!).
Azt hiszem félre kéne tenni mindenféle sérelmet és önző célt, a revansok és kicsinyes előnyök követésének játszmáit, és újra kellene gondolni, sőt EGY NAPRA MEGSZÜNTETNI, majd ÚJRA LÉTREHOZNI egy teljesen új, föderálisabb/integráltabb, dinamikusabb, működőképesebb, de egyszersmind igazságosabb és demokratikusabb, távlatosabb, stb., EURÓPAI UNIÓT! Eszembe nem jutna elfelejteni, vagy nem fölhasználni az integráció eddigi pozitív hozadékát, tapasztalatát – akár egész fejezetek átkerülhetnének a jelenlegi szabályozásokból, természetesen egy megváltozott kontextushoz igazítva – az új szerződésben. Ez viszont nem elég, új tudás bevonására, a tapasztalati tudásnak, a kodifikálható, tudományos, önmagát szakmai hitelessége, és nem pusztán politikai alapon legitimáló tudásformák ötvözésére van szükség. Innováció szükségeltetik és nemcsak a szűken vett intézményi, hanem sokkal tágabb értelemben társadalmi újításra: ÚJ EURÓPAI VÍZIÓ KELL!  Az új EU egyfelől a (posztbürokratikus) tudásalapú döntéshozatal, másfelől pedig a döntések társadalmasításának a mintapéldája kellene, hogy legyen. Erről van már elméleti, sőt tapasztalati (alulértett) tudás, csak alkalmazni kellene, egyébként marad minden a régiben, azaz Nagy-Britannia királyságként is eltűnik, az EU pedig egészen biztosan szétesik. (És ez nem kommunikációs, hanem stratégiai, strukturális kérdés, vagy lesz teljes megújulás, és ennek szerves része a megújult kommunikáció, vagy bukás lesz/van!). Azután a szakértői tudást lejáratása helyett, le kell fordítani (tudástranszfer, tudásmenedzsment) a politika (politics), és a szakpolitikák (policies) nyelvére, majd kodifikálni és elfogadtatni, a közélet, és politikai szcéna vonatkozásában is legitimálni, s mindezt nagyon gyorsan, amíg a helyzet valóban kezelhetetlenné nem válik (újabb kilépésekkel, a régi sérelmek, a régi Európára olyannyira jellemző revansizmus feléledése előtt).

Nos, föltéve, (de meg nem engedve), hogy ilyesmi bekövetkezhet, még mindenki győztese lehetne a brexitnek és az új EU mondjuk Dublinból kezdődhetne és Londonon át Berlinig, gyorsvasúton száguldhatna, és még Tallinban sem érne véget.

2016/06/21

Brexit: vakugrás a sötétbe

Brexit: vakugrás a sötétbe

Grexit után és/vagy helyett brexit jön. Alig több, mint két nap múlva tudni fogjuk, hogy mi az eredménye a brit népszavazásnak, és azt is, hogy lesz-e brexit vagy valami más jön. Hiszen, ha Nagy-Britannia marad az EU-ban, akkor is megváltozik nemcsak a szigetország státusa, de már az unió sem lesz többé az, ami volt, egy erős, három lábon álló ezért kibillenthetetlen szövetség, melynek a britek egyik fő támaszpontjai, és hajtómotorjai voltak az elmúlt negyven esztendőben.
Bonyolult jelenségek és politikai folyamatok egész sora vezetett oda, amit ma brexitnek mond a köznyelv Európa-szerte, és aminek jelentése időben változott, és végül ma már nem több, mint egy rosszul megfogalmazott, tévesen kommunikált, és minden bizonnyal, minden érintett fél számára veszteséggel záródó, máris emberéletet követelő, zsarolásra szánt népszavazás. A maradni vagy kiválni az EU-ból kérdése olyannyira polarizálta a brit társadalmat, hogy szinte minden frusztráció, jogos vagy illuzórikus elvárás, történelmi vagy aktuális sérelem, stb., a politikai (és általában) elittel kapcsolatos ellenérzés, belesűrüsödött a fölvetett kérdésbe (mintha ugyan a népszavazás deus ex machina módra valamelyiket is megoldaná a fölgyülemlett gondok közül). Ami föltűnő a jelenség kapcsán az, hogy mintha a kilépni vágyók oldalán az érzelmi/szimbolikus jellegű jelenségek, és a frusztrációk populáris hangja csendülne föl, még akkor is, amikor az EU passzivitásával, túlbürokratizált eljárásaival és nem egyszer inadekvát szabályozásaival kapcsolatos valódi tapasztalatra utalnak a kampányolók. (Egy racionális, észérvekkel operáló kommunikáció azt a jogos elvárást tűzné ki célként, hogy az EU-t meg kell reformálni, hiszen ebben, és ebben rosszul működik, képtelen pl. a menekültkérdés kezelésére, stb., stb., és nem az ezzel kapcsolatos frusztrációkat csatornázná be egy birodalmi nosztalgia keretében föllépő, érzelmi elemekre épített kilépés-pártiságba). A másik oldalon pedig – legalábbis látszólag – a logikus/racionális meggondolások, a gazdasági mérlegelés áll. A piaci szereplők bennmaradáspártiak, hiszen nincs is ma fizetőképesebb és fejlettebb, valamint fejlődőképesebb piac, mint az EU belső piaca (ezt csak megerősíti, hogy többek között Norvégia és Svájc befizetnek az EU-kasszába a piaci hozzáférésért cserébe, és hiteles számítások szerint, ez nekik éri meg!)
Egy ilyen játszmának nem lehetnek győztesei, hiszen ahol az ész a szenvedélyekkel áll szemben (és nem áll messze a valóságtól a régi, felvilágosult filozófiai tétel, hogy a szenvedélyeknek más szenvedélyek, az érdekeknek más érdekek lehetnek a kordában tartói, egymást kölcsönösen nem képesek kontrollálni, megfékezni vagy legalábbis szabályozni), ott elbeszélnek egymás mellett a felek, nincs is reális kommunikáció (Habermas-al szólva, nem termelődik ki „a kommunikatív cselekvés konszenzusorientáltsága”) és megegyezés sem lehetséges. A kilépés motivációi ezidő szerint az körül forognak, hogy „elég a bevándorlókból” (menekültek alig vannak a szigeteken), hogy vissza kell szerezni az egykori birodalom autonómiáját (Nagy-Britannia, a nagybriteké?) és ezzel felszámolni az EU-s bürokraták és egyéb kontinentális szabályozások hatását a szigetország különútas politikája fölött (eszerint nem elég szigetországnak lenni, hanem inszularizálódni kell, mert ma túl közel a kontinens és „fertőz”, nem engedi kibontakozni az egykor volt brit birodalmi eszményt. Az érvekről és ellenérvekről, a demokratikus aggályokról többek között itt, a gazdasági vs. szimbolikus politikai kommunikációról pedig itt lehet összefoglalót olvasni). Nem mellesleg, az a gyakran hangoztatott baloldali(nak mondott) tétel cáfolódik meg újfent, hogy a gazdasági racionalitás, a nagytőke piaci érdekei fölülírnák a politikát, hiszen most szinte minden gazdasági szereplő, a bankoktól a repülőtársaságokig, (hogy a Premier Leagueről, a futball szövetségről már ne is szóljak) a maradás mellett érvel, szembekerülve és esetleg alúlmaradva a hagoskodó konzervatív, és nemcsak konzervatív politikai szereplőkkel.
Bevallom nem vagyok a legtöbb adat és érv birtokában, ahhoz, hogy átfogó értelmezését adjam  a brexit-jelenségnek, ezért az esélylatolgatásom is csak szubjektív (milyen is lehetne más?), viszont nem osztom azok véleményét, akik az EU veszteségeként arról beszélnek/írnak, hogy a brexit rossz precedenst teremthet, hogy további országokat ösztönözhet arra, hogy kövessék a brit példát. Én azt látom, hogy a kilépés hátrányai – elsősorban pénzügyi és gazdasági, a piacvesztéssel, valamint tőzsdei veszteségekkel kapcsolatosakra gondolok itt – nagyon gyorsan meg fognak mutatkozni. Esetleges előnyei pedig – ha egyáltalán lesznek ilyenek – csak közép, vagy hosszútávon jelentkezhetnek. A népszavazás eredménye szinte biztosan el fog vezetni Cameron és kabinetjének bukásához, nekik nem lesz füstszűrős sapkája, vagy így, vagy úgy. A birodalmi nosztalgiák pedig, nosztalgiák és utópikus álmok maradnak – már a dolgok természeténél fogva, történelmet visszafordítani nem lehet! – meg aztán azért, mert Nagy-Britannia nem bővülhet a kilépéssel, viszont maga a jelenlegi államszövetség eshet szét, mondjuk, a máris meglebegtetett, Skócia kiválásával. És első látásra igaz, hogy az EU gazdasági és politikai, azaz szimbolikus veszteséggel kell számoljon a kilépéssel, de ez útat nyithat a megújulásnak, a szövetségi szálak szorosabbra fűzésének, az európai integráció megújulásának, a dolog ennyiben kétesélyes. Meglehet naiv vagyok, de úgy vélem, ha valamiben precedens lesz a kilépés kis többséggel való elfogadása, akkor arra fogja ösztönözni a maradék 27 államot, hogy ne fogalmazzon meg rossz kérdést, ne írjon ki értelmetlen népszavazást a kilépéssel kapcsolatban. Ha pedig a bennmaradás opciója győz, akkor annyiban minden marad a régiben, hogy a britek folytathatják áldatlan és elvtelen hadjárataikat az EU közös szabályzata és eljárásai ellen, viszont eljátszták már egyik legfontosabb adújukat, a zsarolási eszközként használt népszavazást, hacsak nem írnak ki újabb és újabb plebiscite-t, az ügyben! Érdemes leszögezni, hogy amit Cameron erőltet, és amit Orbán Viktor előszeretettel és manipulatív módon „szabadságharcnak” nevez, annak lényege, hogy úgy akarnak profitálni (más euroszkeptikusok hadaival együtt) az unió adta előnyökből, hogy Nagy-Britannia elsősorban a közös piac előnyeiből, Magyarország ezen fölül még a vissza nem térítendő támogatásokból is nyerni akar. Miközben politikus hőseink bátran elmenekülnek a közös felelősségek – mindenekelőtt a menekültkérdés és általában a(z i)migrációs presszió – elől, nem fölvállalják azokat, hanem elvtelen háborúskodásba kezdenek az EU ellen: stílusosan szólva, hátrafele nyílaznak, csakhogy magukat találják előbb vagy utóbb ülepen. Ebből a szempontból a Londonban élő holland származású antropológussal Joris Luyendijk-el értek egyet, aki arról ír, hogy az EU-nak hagynia kellene Nagy-Britanniát békésen elválni az uniótól, hiszen, ha marad, akkor továbbra is a bomlasztással, különútasságának eröltetésével lesz elfoglalva, és eurofóbiája nem fog alábbhagyni: „Egy barátságos válás. Nem lehet, hogy ha már ennyi vitánk van, ez lenne mindenki számára a legtisztességesebb?”
Nincs is olyan dolog (vagy legalábbis még brit tudósok sem találták meg), amire ne lehetne fogadni, azt hiszem a leggyakrabban elhangzó, félig-meddig átvitt értelemben használt kifejezés a szigeteken a „put a bet on” (megközelítően: „fogadjunk rá”), ami a puboktól a parlamentig, folyton folyvást elhangzik. Csakhogy ez mindig olyan helyzetekre vonatkozik, amikor többé-kevésbé két alternatíva rajzolódik ki, és végül valamilyen módon az egyik beigazolódik, ezek az úgynevezett win/lose („győztes/vesztes”) ügyletek, amelyekkel kapcsolatban pénzben lehet és érdemes fogadni. A mostani, a menni vagy maradni (leave or remain) kérdés eleve helytelen, még fogadni sem lehet, illetve nem érdemes rá, hiszen minden bizonnyal ez egy vesztes/vesztes eredményben végződő lose/lose típusú játszma. Végül mindenki veszít, legfennebb más-más időpontban derülhet ki, hogy ki, mit, és milyen mértékben. És, amely kétesélyes dologra fogadni sem lehet, illetve nem érdemes, az egy rossz helyzet, és meglepetésre úgy tűnik, hogy ezt éppen a britek nem tudják, pontosabban nem veszik észre: menni vagy maradni egyremegy akkor, amikor a kocka már el van vetve (Brexit: dixit!). David Cameron miniszterelnök (és a konzervatív párt egy részének) populista csapdája szinte tökéletesre sikeredett, csakhogy először ő maga, majd pártja, azután egy nagymúltú nemzet, és végül egy félmilliárd lelket felölelő kontinens eshet bele, többé-kevésbé érdemtelenül.


2016/06/14

Jobban teljesít!?

Jobban teljesít!?

Csak részben meglepő az a fura helyzet, hogy miközben folyik a győzteseknek kijáró pezsgőzés, hiszen a rommagyar pártok mindenike ünnepli magát, az RMDSz előszőr a több, mint 26 éves történetében 5% ALATT TELJESÍTETT. A szövetség az érvényes és hivatalos eredményeknek megfelelően a voksok 3,69%-át szerezte meg a polgármester-jelöltekre leadott szavazatok arányában, 4,66%-ot a helyi tanácsosi listákon, és ami először történt meg, csupán 4,98%-ot ért el a politikai szavazásként értelmezhető megyei tanácsosi listákon. Ez az eredmény nemcsak a pszichológiai határnak számító 5%-os teljesítménynek marad alatta, hanem a törvényben szereplő és az országos választásokon érvényes parlamenti küszöbnek is. Összevetve a jelenlegi szavazatszámokat a négy évvel ezelőtti eredményekkel azt láthatjuk, hogy a rommagyar pártok összesen több, mint százötezer vokssal kaptak kevesebbet (-18.5%), ezen belül pedig az RMDSz szavazatvesztése elérte a nyolcvanezer szavazatot (-16.2%), és ezzel alatta maradt az öt százalékos határnak.

1.      A rommagyar pártok szavzatainak alakulása a megyei tanácsosi listákon

Szavazatszám a megyei listákon
2012
Szavazatszám a megyei listákon
2016
Szavazat vesztés
Csökkenés %-ban
RMDSz
491.864
411.823
80.041
16.2%
MPP
36.671
16.824
19.847
54%
EMNP
44.276
38.215
6.061
13.7%
Rommagyar szavazatok
572.811
466.862
105.949
18.5%

Nem állítható, hogy a mostani eredmények mindenben és különösen nem, hogy hajszálpontosan előrevetítik, vagy modellezik az őszi választások várható eredményeit, ahol mások lesznek a tétek, és minden bizonnyal a politikai helyzet, a parlamenti választások kontextusa is változik még a későőszi időpontig. De minden esetre az eredmények sanyarú kilátásokat engednek vizionálni. Főként abban az összefüggésben, hogy egyik párt sem képes szembenézni a helyzetével, józanul, racionálisan és szakszerűen kielemezni a mostani választások tanulságait, hanem a manipulációt, a mások és sajátmaguk félrevezetését, becsapását választotta kommunikációs stratégiaként. Az EMNP és az MPP, a két apró szatellitpárt győzelmi indulója stand up comedy műfajába illik, és egy széles mosoly kíséretében ad acta tehető, viszont kétszeresen is elgondolkodtató az RMDSz-vezérkar megtévesztő kommunikációja.
A szövetség, még az előzetes eredmények láttán, azon melegében bejelentette, hogy megőrizte szavazóit és polgármestereinek számát (ami csak többé kevésbé igaz), megfújta a győzelmi induló harsonáit, miközben a metakommunikáció, az elnök testtartása, mimikája és gesztikulációja egészen mást, szorongást és bizonytalanságot mutatott. De fontosabb az akkor elhangzott féligazságoknál – hiszen a szövetség négy év alatt végül mégiscsak elveszítette, minden hatodik szavazóját! –, hogy az értelmezés keretét (frame), a követendő kommunikációs tervsorozatot úgy indította el, hogy ebből világossá vált: nem az országos politika, és nem is a saját  szavazók, illetve számuknak apadása a fő probléma számára, hanem a jelentéktelen vetélytársakkal szemben elért „eredmény”. Ennek pedig egyetlen logikus magyarázata van, a szövetség a fősponzornak, patrónusának, azaz a magyar kormánypártoknak akar bizonyítani, a nagyobb támogatás megszerzésének reményében fölmutatni, hogy a rommagyar belharcban „jobban teljesít”, ezért ő érdemes a legnagyobb juttatásra. A rommagyar politikai formációk fokozatosan, de mára egészen világosan háttal fordultak a közösségnek, semmi másra nem használják a megszerzett voksokat, mint a fidesznek – ne áltassuk magunkat, magának Orbán Viktornak – felajánlani azokat, ezzel bizonygatni nemcsak lojalításukat, hanem azt is, hogy ki érdemesebb a nagyobb mértékű rejtett támogatásra. Meglehet, hogy a parlamentbe való bejutásról is kiderül: már nem elsődleges cél, vagy legalábbis elég vigaszágon bejuttatni néhány megélhetési politikust a román törvényhozásba. Mint ahogy nemrég kiderült, hogy a bukaresti kormányba való bejutás sem priorítás, hiszen a magyar miniszterelnök nem honorálja, nem jár érte hokiakadémia a vezér szülőfalujába és rejtett párttámogatás sem.
De megtévesztő és álságos az elnök azon kijelentés is, miszerint: jó döntés volt az ügyészek által meggyanúsított Antal Árpád és Ráduly Róbert indítása, mert mindketten fölényesen győztek.” És nem azért mert, a klienteláris viszonyok, a valódi, azaz esélyes, ellenjelöltek hiánya, erősebb bágyazottságuk, stb., folytán nem nyertek volna fölényesen, hanem azért, mert az udvarhelyi teljesen csődös polgármester-választástól eltekinve, éppen a két jelölt vesztette a legtöbb szavazatot a négy esztendővel ezelőtti eredményeikhez képest! Ugyanis a szövetség szavazatvesztése nem homogén módon, egyfajta fűnyíró-elvnek megfelelően, azaz mindenhol ugyanazon mértékben következett be, hanem nagyon is szelektíven. A legrosszabb eredményt éppen a székelyföldi városok tanácsosi listái produkálták,

2.      A székelyföldi városok RMDSz-es tanácsosi listáira leadott szavazatok alakulása

Város
RMDSz szavazatok a helyi tanács listáján
RMDSz szavazatok a helyi tanács listájára
Százalékos különbség
1
Sepsiszentgyörgy
11738
13895
-15.5%
2
Kézdivásárhely
3489
4279
-18.4%
3
Barót
2155
2432
-11.4%
4
Kovászna
2261
2919
-22.5%
5
Csíkszereda
7471
10205
-26.8%
6
Gyergyószentmiklós
2571
3127
-17.8%
7
Székelyudvarhely
6738
10046
-33%
8
Maroshévíz
790
1132
-30%
9
Tusnádfürdő
353
390
-9.5%
10
Balánbánya
703
1012
-30%
11
Borszék
866
895
3.2%
12
Székelykeresztúr
2358
3258
-27.6%
13
Szentegyháza
1323
1837
-28%
14
Marosvásárhely
24403
29069
-16%
15
Szászrégen
4734
5204
-9%
16
Segesvár
1440
1531
-6%
17
Dicsőszentmárton
948
1099
-23.7%
18
Marosludas
1258
1364
-7.7%
19
Nyárádszereda
1520
1824
-16.3%
20
Sármás
601
624
-3.7%
21
Erdőszentgyörgy
1257
1232
2%
22
Szováta
2024
2910
-30.4%
23
Nyárádtő
191
250
-25.6%
24
Összesen
8192
100534
-18.5%

illetve polgármesterei követték el. Köztük Antal Árpád, aki a szavazatainak, mintegy 30%-át veszítette el négy év alatt (19.442 voks helyett csak 13.522-t kapott ezúttal), illetve Ráduly Róbert, aki 26%-át vesztette el a szavazóinak (10.404 szavazat helyett csak 7.699-et szerzett ezúttal). Még beszédesebb a nagyon is közepes eredmény, ha elmondjuk, Antal csak a szentgyörgyi szavazói jegyzékekben szereplő választók 24.5%-ának szavazatát nyerte el, míg Ráduly a szeredai választói listán föltűntetetteknek csupán 21.4%-ának voksát szerezte meg. Kommentálni is nehéz, hiszen nyomdafestéket nem tűrő kifejezések tolulnak az ember nyelvére, illetve billentyűzetére, amikor a kampányban a legnyilvánvalóbb nonkombatot mutató, azaz egyáltalán nem kampányoló Ráduly, az alacsony részvételt azzal magyarázza – példátlan cinizmusból, még a habonyista hazudozáson is túltéve – hogy a polgárok, azért maradtak távol a szavazófülkéktől, mert „elégedettek”. Ezt egy olyan megválasztott előljáró mondja, akit az összes megyeszékhely közül a legkevesebben preferáltak (nincs egyetlen megyeszékhely sem, ahol a megválasztott polgármester jó hétésfélezer szavazattal bírna csupán), és aki – ha már elégedettségről beszél – éppen egy éve lett felfüggesztve megelőző polgármesteri mandátumából. Apropó elégedettség, eszerint a mostanig vezető megbízott alpolgármester eredményeivel lehetnek megelégedve a szeredaiak, akinek jó vezetése alapján most bársonyszékbe ül a nem-kampányoló polgármester? Létezik ettől cinikusabb, rombolóbb, a szavazókra magasan tevő politikai attitűd? Persze, költői a kérdés, hiszen a nagyfőnök éppen örömét fejezte ki Ráduly nagyszerű megvalósításának láttán, magyarán ez pártpolitika, vagy legalábbis bevett/ajánlott kommunikációs panel. Hát itt tartunk az év nyarán és rövid uborkaszezont követően, lassan ráfordulunk a parlamenti választásokra, aztán a vízözön?