A szövetség vége
Tudható volt, hogy az RMDSz –
amit a magam részéről többet nem vagyok hajlandó sem demokratikusnak, sem
szövetségnek nevezni, valójában a Fidesz itteni kirendelt fiókszervezete, amit
érdemes akként tekinteni – titkon, a háttérben, a jelenlegi magyar kormánynak
kampányol, amikor pénzért segíti a választási regisztrációt és irodákat
működtet ezért, szerteszét. A nyílt elköteleződést, a magam részéről, későbbre,
a tényleges választási kampány elkezdését követően, mondjuk a jövő tavasszal
vártam. De az persze mellékes, hogy én mit gondolok arról, hogy a székleyföldi
kiskirályokat követően, Kelemen Hunor is kampányolni kezd a Fidesz-KDNP mellett.
Viszont ez az el- és leköteleződés sérti, a még meg nem változtatott fiókszervezet,
Programját[1]
és Alapszabályzatát[2], mellőz
mindenféle pluralizmust, konzultációt, vitát és testületi döntést: az ÖNKÉNY
(igen, így nevezik a politikai vezérek egyéni ízlés szerint meghozott határozatait)
cinikus kifejeződése. És ez az önkényes politikai aktus, a teljes rommagyarság
képviseletében kimondott el- és leköteleződés, még akkor is rendkívüli felelősséggel
jár, csorbítja és torzítja az itteni magyarság pluralizmushoz, saját véleményéhez,
sőt szervezeti önállóságához való jogát, ha ezt a legtöbb polgár nem veszi
észre (egyelőre), ha a manipuláció és a megtévesztő nemzeti-populista
propaganda ezt el is takarja. A mindannyiunk nevében beszélő elnök (ráadásul a
másik 2 párt nem különb magatartásával együtt) valójában az ÖNÁLLÓ rommagyar
politizálás végét és a romániai magyar társadalom – úgy, ahogy létezett, vagy
alakulgató – PLURALIZMUSának, látszat-demokratikus berendezkedésének, végét is
bejelentette, mondom, mégha észre sem veszi, a végletesen elfogult és
kiszolgáltatott, nagyközönség. A
rommagyar politikai szervezetnek alárendelése és kiszolgáltatása (egyre nyilvánvalóbban
a láthatatlan támogatások, az egyesek klienteláris érdekeinek megfelelően,
stb.) a pillanatnyi magyar kormánypártoknak, látszat szerint egy generációval
veti vissza a rommagyar politikai társadalom történetét. Valójában pedig a
harmincas évekbe utaztat vissza, és minden egyes ptoblémánk fölvetését is a
magyar-román kormányok közötti szembenállás és egyezkedés problémájává teszi,
fölszámolja még azt a halk szavunkat is, melyet eddig hallathattunk[3].
Kelemen Hunor gesztusával – átérzi vagy sem, tudatában van ennek, vagy csak nem
bírja a nyomást, a zsarolást, mely Budapestről fokozatosan telepedett a
fiókszervezet vezetésére – a rommagyar politikai élet DECENTRÁLÁSÁT követte el.
Egy tőlünk alig függő politikai mezőnybe a román-magyar csatározások színterére
helyezte át, és ezzel lényegében fölszámolta, a rommagyar politizálás
szcénáját, feladta mindenféle önállóságát. Nagy ár, nagyon nagy ár az utóbbi
időben átláthatatlan és személyes kapcsolatokon, sokszor magánzsebekbe
folydogáló pénzekért, az itteni klientúra felhízlalásáért, de még a választási
kampányban kapott segítségért is, mint ahogyan arra az elnök először tett utalást[4].
Eddig csak a formai kifogásokról
szóltam a Fidesz itteni képviselőinek viselt dolgai kapcsán, de nem kevésbé
fontos, és ugyanakkor súlyos a politikai vonatkozás is. Az elnökúr azt mondja,
hogy politikai affinitás okán kell a jelenlegi magyar kormánypártokat,
szavazataikkal is támogassák a rommagyar polgárok, mint ahogy ő maga és a
vezérkar teszi egy ideje. Csakhogy nincs a mai magyar politikának, olyan
lényeges vonatkozása, a NER-nek olyan megnyilványulása, amely kisebbségi
helyzetünkben elvszerű, támogatható és hatékony politikai stratégiát, legalább
felvillanthatna. Nincs olyan elemző – de a rendszer hívei is nyíltan vállalják
ezt – aki ne látná (elhallgatni elhallgatják itteni kiszolgáltatott
értelmiségeink, de ezt máshol fejtem ki), hogy sem az illiberális demokrácia, (a
putyini-erdogáni modell), sem a korlátozott jogállam (a fékek és ellensúlyok
leépítése) sem a mindenféle kisebbségekkel (és menekültekkel) szembeni
intolerancia, sem az EU-ellenesség, az etno-nacionalista (homogén nemzetállamot
erőltető) és populista (valójában alt-right) propaganda, a korrupció állampolitikává változtatása (hosszan
sorolhatnám a NER politikai krédójának további összetevőit), stb., NEM
SZOLGÁLHATJA KISEBBSÉGI ÉRDEKEINKET. A mai magyar kormányzat politikai
filozófiája NEM LEFORDÍTHATÓ és NEM KÖVETHETŐ kisebbségi helyzetben, hiszen a
NER minden egyes megnyílvánulása azonmód és visszakézből ELLENÜNK FORDÍTHATÓ.
Aki illiberális demokráciát, EU-ellenes politikát, etno-nacionalista, homogén
nemzetállamot, és nemzeti korrupciót akar, az ugyanakkor HITELTELEN, amikor az
EU-hoz fordul, amikor az egyetemes emberi jogok nevében kér/követel kisebbségi
jogokat és toleranciát, amikor a demokratikus jogokra, a jogállamiságra
apellál. Az ilyen kettős beszédre épülő (kétkulacsos, hinta-) politika
vesztésre van ítélve, nem tartható, sőt veszélyezteti azokat az eredményeket
is, amelyeket az elmúlt 25 esztendőben, nagy nehezen, sikerült elérni. Különös,
nagyon különös, és saját eddigi politikájuk hitelét, sőt emberi integritásukat
is megkérdőjelezi azoknak, akik az eddigi politikát vitték[5],
és akik most hallgatnak akkor, amikor látják: nem a román nacionalizmus, és
végképp nem az EU, hanem a MAI MAGYAR KORMÁNY POLITIKÁJA és annak kritikátlan
importja VISZI CSŐDBE, a kisebbségi politizálást, teszi hiteltelenné mindazt,
amiben eddig hittünk, nullázza le azt a politikai vonalvezetést, amit követtek/követtünk.
AKI A KISEBBSÉGI POLITIZÁLÁS
ÖNÁLLÓSÁGÁNAK A LEHETŐSÉGÉT IS FÖLADJA, AZ A ROMAGYAR TÁRSADALOM LÉTÉT TESZI
KOCKÁRA, csak ahogy mondani szokás, NOT IN MY NAME!
[1] A fiókszervezet eddigi Programjának
Preambuluma azt mondja: “A Szövetség tiszteletben tartja a politikai
sokszínűség elvét. Az RMDSZ-en belüli platformok, ideológiai és politikai
csoportok, műhelyek programjukban és tevékenységükben fejezik ki a romáiai Magyar
társadalom tagolódását és sokféleségét.”
[2] A fiókszervezet még nem módosított
Alapszabályzatának tizedik cikkelye kimondja: “A Szövetség a romániai magyar
nemzeti közösség érdekvédelmi, közképviseleti és érdekegyeztető
társulása, amely a nemzeti identitás védelme, megőrzése és fejlesztése, a
gazdasági-szociális
esélyegyenlőség kivívása, a szülőföldön maradás érdekében elősegíti a
közösség önszerveződését, az
anyagi és szellemi létfeltételek javítását, tevékenységét a demokrácia és a
pluralizmus jegyében fejti
ki.”
[3] A részletes elemzés és kifejtés helyett csak
két momentumra utalnék itt. Az “autonómiázás” hevességéből ítélve – emlékszünk még,
mekkora mozgosítás, ki-, meg felvonulások, patetikus-romantikus speechek
hangzottgak el az “ügyért”, melyet az RMDSz is dagasztott? – a közösség
legszentebb óhaját fejezte volna ki, melyet egyetlen pesti beintésre hagytak
abba, tettek ad acta, vezéreink. Az eset világosan mutatja, egyfelől, hogy az autonómiázás
pusztán polkommunikációs fogás volt. Másfelől meg azt, ahogyan az önállóság, az
annyit hangoztatott autonómia halovány jelével sem rendelkeznek a hangadók (büszke
autonomisták ők, Kököstől egészen Szilikatalinig, a Dél-tiroli síoktatóktól
Hargita-fürdőig, Lol!), ők maguk és programjuk, sőt szervezetük is
kiszolgáltatott, bábuk, akiket a jelenleg regnáló budapesti hatalom és annak
feje mozgat. Azután, időben közelebb, érdemes felfigyelni arra, ahogyan a
vásárhelyi katolikus gimnázium ügye, román-magyar, azaz nemzetközi dimenziót
kapott, hiszen ezután ez lesz a modell. A kiszolgáltatott fiókszervezet via
Budapest fogja intézni ügyeinket, minden apró cseprő problémánk a román-magyar
kormányok közötti zsarolás, és esetleges alku, napirendjére kerül (és aztán ott
is vérzik el. Ez még akkor is így lesz, ha a Dragnea and Co mai politikai
célkitűzései NER-kompatibilisnek tűnnek, elmúlik ez rögvest egy kis
nacionalista uszításra, meg elvszerűen ma is védhetetlen, magunk ellen való).
[4] Mellesleg, először hallhatott a rommagyar szavazópolgár
arról is, hogy „kedvenc” politikai pártja tartozik a magyar kormánypártoknak,
politikai/választási segítségért, hogy háta mögött, megkérdezése nélkül, az
előljárók „hitelt vettek föl”, aminek jövőben esedékes a törlesztése (a
kamatról most sem szólt elnök
úr):”A barátok egymásra számítanak:
mi is segítséget kaptunk és segítséget nyújtunk”. És akkor az esetleges
választási segítség következményeiről még nem is szólunk, ami máris a
határontúliakkal szembeni egyre akutabb ellenszenvben jelenik meg, a magyar társadalom
többségének (igen, jól mondom többségének!, nem fideszes, ha úgy jobban
tetszik) vélekedésében. Tökéletes csapdába sikerült besétálnia a
fiókszervezetnek, mert komoly gond lesz, ha “miattunk” jön össze az újabb
kétharmad, hosszú időre népszerűtlenné tesz a fideszeseken kívül, aminek
politikai következményeivel számolnunk kell(ene). De probléma lesz az is, ha
minden mozgosítás ellenére, kevés rommagyar kettős állampolgár fog átszavazni,
nem lennék a Kelemenék helyében, ha ez bekövetkezik, mert kedvenc vezérüknél
bosszúállóbb politikust nem ismerek, és akkor?
[5] Jó szívvel sorolnám a kivételeket, de
Markó Béla fél szájjal elmondott, hogy finoman szóljak esszéisztikus/eufemisztikus
szavain, nyomokban kritikai észrevételein kívül, senki ki nem áll a porondra,
hogy elmondja: eddigi politikánk szembeköpése és lenullázása ami folyik, és
amihez immár nyíltan csatlakozott az itteni volt szövetség, a fiókszervezet. Lehet
a fejeket a homokba rejteni, a felelősség természete, hogy előbb utóbb utolér,
a történelmi emlékezet, nemcsak nem felejt, de kíméletlen ítélőszék is, mégha a
mostani emlékezetpolitika torz és manipulatív voltában el is rejt(het)i a
lényeget.