Túlvilági szövetségek
Politikai
kommunikáció, ha soha olyant nem mondanak ami igaz, illetve a
valóságot, a tényállást, a reális helyzetet homályos és
kétértelmű, szimbolikusan, vagy még inkább metaforikusan értett
kifejezésekkel rejtik el. Ezt már azért is kívánatosnak vélik a
politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles
üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor
érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított
és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor
semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfennebb
fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai fele. A
politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”,
vagy legalábbis torz tükőr által homályosan fölvázolt
valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre,
elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget,
sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd:
megoszt, miközben egységről hadovál.
A
politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen
kétfele üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak –
egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten
hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”,
akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i)
kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által
birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az
ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura.
Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott
derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek
kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem
folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a
Közel-Kelettől egészen Venezuelláig nemrég láthattuk, illetve
ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista
diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és
kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik
legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva
szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet”
termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába
beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően
agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti,
ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond
“népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a
kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak
menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni
EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások
legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a
politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül,
hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre
alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a
fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi
hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat
és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit
neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baja a valóságnak,
csakazért is sorosoznak.
Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista
hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak,
ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik
bármit benyalnak. Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és
rezonálnak rájuk, gyülölködő propagandát folytatnak
kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az
a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni
a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti
baleknek. Mert az ellenfelet, azt
karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait
fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy-
illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista
vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja
lerombolni, lesz helyett stadion, hol – kenyér helyett is –
mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej ha Ady még élne,
még hegyesebb tolla lenne!
A
politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a
szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi
kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson
és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen
ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját
idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést
teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást,
mégha vitánk is van. A normális – konszenzusra törekvő –
kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre
utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista
politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol. Itt
az adott szó kötelez, a következetesség,
a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit
felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az
érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat
meghallgasson, stb.
Valahogyan
ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának
a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor
mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy
legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar
(és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem,
ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A
Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez
is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak
politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon
beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden
kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra
lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a bensőséges
kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása
mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és
megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy
mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit
sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust
termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.
A
rommagyar politikai
mainstream elfideszeződése
nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi
önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan
elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó
rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista
politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika
addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az
új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják,
mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan
leromboló hatalomnak. S,
mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával,
önellentmondó, másokat baleknek néző, stb., stb. kijelentésével,
miszerint szövetséget kötniük
kötelező,
de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot,
ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És
itt nyílvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való
csatlakozásról beszél, csak
azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus
itteni képviselőivel való menetelésre.
Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar
megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy
hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vizír, s ki hinni akar
neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből,
hiszen ismétcsak Kelemen
Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget
a másik két Fidesz itteni fiókpárt(ocskáv)al
– egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem
zavarja a populista vezért –,
mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám
a vezírnek (illetve ajánlja a rosszseb, aki jópénzért teszi is),
hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen
budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra
fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó
szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy
aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még
nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert
vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor
talán mi – mezei
talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban
megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert
hiperintellegensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra
megtanított rá). De
így, kacsintson vissza rá a(z ördög)
Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy
Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a
bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer,
belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja
megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem
a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét
elnöknek kiáltja
ki. Állva tapsol majd
a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójan térden áll,
büszkén lehajtott fejjel gazsulál.
Ez
már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy
nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és
értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz
itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a
habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket
nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük
elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy
arról koldulunk. Ismétcsak halkan kérdezném, amikor rommagyar
EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket
sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást”
kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a
Ceaușescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy
ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az
eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét
is, hogy európai módon és uton, egy szélesebb körben, orvosolni
lehessen bajaink.