A valóság, mint (ki)szivárogtatás
Közhely és mégis életbevágó
dolog, hogy a történelmi eseményekből tanulni csak azok képesek, akik széles
körben megvitatják, kielemzik és végül – legalábbis valamiféle időszakos – konszenzusra jutnak a múltértelmezések vonatkozásában.
A nyilvános megvitatás és konszenzuskeresés
követelménye fokozottan áll a kortárs történelemmel kapcsolatban, amit a
történetírás logikája szerint, minduntalan lezárt ügyként (fait accomplit – ez a
zavaros és „nyomoruságos historicizmus”, ahogy azt Popper mondaná, igencsak
jellemző a rommagyar közéleti gondolkodásra, melynek „elvi célja a ’történeti
jóslás’” /K.R.Popper/, egyfajta predesztináció-elmélet, mely előszőr
felháborodásban, azután meg kritikátlan és szűk keretben való értelmezésben, és
végül „háborgó beletörődésben” leli meg kétes értelmét) kezelnek. Régiónkban
bevett szokás, hogy a nyilvánosságban megszólalók elfelejtik, hogy a jelen
olyan történelmi idő, amikor még vannak alternatívák (E.H.Carr), melyeket fel
kell tárni, és nem minden reflexió nélkül ad acta tenni, végtelenül leegyszerűsíteni.
Ezzel a történéseket egy olyan szűk értelmezési keretbe erőszakolják bele, mely
pusztán a napi politikai háborúskodáshoz szolgál munícióként, mellőz
mindenféle szélesebb perspektívát, mely aztán legalább az okulás keretéül
szolgálhatna.
Nem körülményeskedem tovább, a
Bíró Zsolt MPP-elnök kiszivárgott
hangfelvételére, annak szélesebb keretbe (interpretation frame) helyezése
szempontjaira szeretnék reflektálni. Meg sem ismétlem (rossz ízlésre is
vallana) az ominózus kiszivárogtatás fésületlen szavait és azokat a
politikailag érdekelt értelmezéseket, melyek az eset nyomán fölmerültek. Nem az
elkövető szegényes nyelvi kompetenciája a lényeges – legfennebb a stílus
minősíti a politikust – hanem a közlés tartalma. A Gyurcsány-féle őszödi
beszédhez való hasonlítás, a dolog lényegét tekintve minden alapot nélkülöz,
legfennebb abban van analógia, hogy köztudott dolgokat álbizalmas körben
elmondott „titokként” tálal, illetve a kiszivárogtatás szándékolatlan következményeként
tűnhet titoknak, amit mondanak. Nyílt és „jól tudott” titkokat árult el mindkét
politikus – a dolog jelentősége és következményei nyilván mások – de, a köznép
Gyurcsánnyal csak annyiban nem értett egyet, hogy „nem csak reggel, délben és
este hazudtak”, és hazudnak a politikusok (valóság megszépítése), hanem még
álmukban, és amikor kérdeznek, akkor is. És a köznépnek itt nálunk is világosnak
tűnik, hogy a romániai politikai mezőny velejéig korrupt, hogy ebbe
beilleszkedni a korrupciós hálózatokhoz való bekötést, kapcsolódást jelenti.
Saját meglátásom szerint viszont, a politikus mondandója egy igencsak fontos
mindmáig kibeszéletlen, át nem gondolt és így szőnyeg alá söpört problémát,
mégpedig azt a sarkalatos kérdést feszegeti, hogy lehet-e egy korrupt
politikai/közéleti rendszerhez úgy kapcsolódni, hogy közben a (nem mellesleg
kisebbségi) párt és politikusai megőrizzék integritásukat, ne korrumpálódjanak?
Vagy pedig, és mint szövegéből látszik Bíró és az MPP, (olyan 2013 magasságában)
ezt eldöntötte, a korrumpálódás árán is kapcsolódni kell a rendszerhez, hiszen
egyébként nincsenek erőforrások. És az is megvitatandó, hogy a korrumpálódás
szolgálhat-e közösségi célokat – a hatalomban ténykedő politikusaink ezt
váltig bizonygatják, már persze annak a takargatásával, hogy egyáltalán
létezhet rommagyar korrupció! – vagy mindenkor a politikusok és a párt
magánérdekében működik? A helyzet többszörösen összetett és a maga módján
faramuci is, hadd érzékeltessem csupán két példával ezt. Amikor az infrastrukturális
befektetésekért járó – szalvétavégre írott (?) – „visszatérítendő” összegeket „kigazdálkodták”
a székelyföldi előljárók, akkor többé-kevésbé közösségi érdekből tették (még
akkor is, ha nem kétlem, hogy igyekeztek párt és magánzsebekbe is juttatni a
felkerekített „comision”-okból); amikor a
párt szinekúrákat biztosított saját klientúrájának, (ahogy egy korábbi
kiszivárogtatásból kiderül), akkor nyilván egyáltalán nem közösségi
érdekből tette azt. Ugyanakkor az is világos, hogy ebben a közegben az
ügyeskedők a csupán saját zsebre dolgozók, az oportunisták, a zavarosban
halászók, a kliensek, a kiszolgálók, a tenyérből etetett „udvari nemesség”,
stb., jelentkezett és elszaporodott, bizonyos értelemben foglyul ejtette a szövetséget, hiszen
leleplezésük – éppen mert minden titkot ismertek/nek – nagy kockázattal jár/t.
A nyerészkedési vágyból politizáló, zsákmányszerző politizálásba
szocializálódottak elemi érdeke, hogy az összemosást, a ködösítést, a cenzúrát
és öncenzúrát, stb., fönntartsák, sőt táplálják, és ezzel – észreveszik vagy
sem, az érintettek – az integráns politikusokat is beszennyezzék, egy kalapba helyezzék
sajátmagukkal.
Bíró Zsolt szavaiból legkevesebb két
dolog derül ki: egyfelől, hogy az RMDSz-re úgy tekint, mint olyan mainstream
pártra, mely már belépett a bukaresti korrupciós hálózatokba és használja az
ezeken keresztül – a közösből kiszakított, korrupt módon megszerezhető
erőforrásokat. Hadd ne vitassam, hogy ez a kijelentés igaz-e vagy csupán „politikai
rágalom”. Ezt a közhelyszerű, de sehol nem bizonyított politikai kommunikációs
panelt az elmúlt két évtizedben váltig hangoztatta a Tőkés László nevével
fémjelzett „ellenzék”, de soha nem a megvitatás és a tisztázás, hanem az „árulás
leleplezésének” szándékával, politikai fegyverként. Ezzel ellenkezőleg, minden
látszat és konkrét ügy ellenében, tagadta és tagadja a szövetségi vezérkar. Így
aztán, mint lenni szokott, olyan politikai játszma részévé tették a kérdést,
mely éppen a dolog lényegét fedi el, és ezzel magukra húzták a „minden
politikus korrupt” bélyeget. A vezető szövetség hallani sem akart ennek
megvitatásáról, mert „beismerésként” értelmezte a kérdés fölvetését is,
fölháborodott rajta, ahelyett, hogy reflektált volna rá. Az ellenzék meg csak
támadott – „komprádor elitnek”, sőt
árulónak neveztek mindenkit aki Bukarestben próbált „kijáró politikát”
folytatni, tapasztalatuk sem volt arról, hogy valójában milyen körülmények
között próbált lavírozni a kormányzó RMDSz, csupán a megszerzett potenciális
belső veresenyelőnyt tekintették, a savanyú szőlőt. Miközben ők kezdettől fogva
a Fidesz körüli gyanús és átláthatatlan pénzügyi forrásokra kapcsolódtak rá,
meg sem próbáltak hazai mezőnyben boldogulni. Így aztán a rommagyar politikai
formációk közös erővel egy szűk átpolitizált regiszterbe, mentális
spanyolcsizmába szorították a lehetséges vitát, a nagyon fontos tisztázásokat.
Viszont felhívnám a figyelmet arra amit keresetlen szavakban kimond, és ami
minden választott, vagy kinevezett rommagyar előljáró dilemmája, hogy t.i., mi
a teendő? Hogyan lehet, ha egyáltalán lehetséges, úgy erőforrásokat – befektetéseket,
nagyobb költségvetési visszaosztást, projektekbe való bekapcsolódást, visszaszolgáltatott
vagyont, reprivatizációból való részesedést, stb., stb. – szerezni a helyi
rommagyar közösségeknek, hogy közben ne kelljen becsatlakozni a korrupt
hálózatokba, melyeken keresztül az erőforrások – alig titkolt – újraosztása folyik?
Lehetséges-e egyáltalán? Semmi kétségem afelől, hogy ez a dilemma tart/ott
távol a politizálástól nagyon sokakat, ezért kellett lasszóval fogni
jelölteket, most, hogy a korrupcióellenes hisztéria csúcspontján van,
ugyanakkor meg sokszor a megvalósításokat sem lehet/ett valóban pozitív
példaként fölmutatni, hiszen azok legalábbis korrupciós mozzanatokat tételező
politikai projektek eredményeként keletkeztek. Másfelől tagadhatatlan, hogy az
MPP-elnök kimondja azt is, hogy ő és pártja látja a korrupciót, de tovább nem
hajlandó a partvonalról figyelni és dilemmázni, csatlakozni fog a „rendszerhez”,
mégpedig az RMDSz nyújtotta kiskapukon és „tapasztalaton” keresztül,
rezignáltan, amolyan reálpolitikusként: ahogy lehet. (A kiszivárgott beszéd őszinte
/és nem kétlem annak idején és a maga kontextusában a Gyurcsány őszödi beszéde
is az volt/– értelmezésem szerint – nem leleplező szándékkal keletkezett, mégha
a kiszivárogtató(k) ilyesmire is akarják használni, hiszen nem támad vagy vádol meg személyeket, és
lényegében éppen a korruptként tudott rendszerhez való csatlakozási szándékot
jelenti be, ennyiben valóban önmagát leleplező. Éppen ezért, érdemes lenne
megismerni az eredeti hallgatóság reakcióját is, azt viszont tapasztalhattuk,
hogy BZs szavatartó, valóban megpróbál/t csatlakozni!).
BZs kiszivárgott szövege –
lényegében és a politikai/hatalmi játszmák aktuális színpadától eltekintve, azt
fenomenológiai zárójelbe helyezve – arról (is) szól, hogy miféle kényszerpályán
mozgott/mozog a rommagyar politikai establishment az elmúlt mintegy két
évtizedben. Én külön időszakként kezelem az 1996 – 2015 közötti rommagyar
politikatörténetet, melynek kezdetét a kormányra kerülés jelenti, amikor a politikai szerveződés „mozgalmi repertoárja” /Ch.Tilly/, sok
szempontból váratlanul (lásd. Markó
Béla legutóbbi reflexióját) kitágult, átalakult, és a szűk
kisebbségi/etnikai politizálást egy tágabb, és pragmatikusabb, országos
jelentőséggel, az ágazati politikákba való beleszólással, stb., járó keretbe
lehetett (volna) integrálni. És végét a kormányból való önkéntes távozás jelzi,
amikor a szövetségi politizálást (nem meglepő módon – jórészt a magyar
kormány(pártok) nyomására) visszaterelték a kisebbségi akolba, az etnopolitikai
keretbe, méghozzá botrányosan áttetsző és manipulatív magyarázatokkal. Azt
hiszem egyre nyilvánvalóbb, hogy Kelemen Hunoron és a székelyföldi
kiskirályokon kívül – akik a döntés kizsarolói voltak – élő politikus, de még
elemző sincs aki, „megértette
volna Johannis üzenetét, szándékát”. És főleg arra, hogy reflektálatlanul
maradt a rommagyar politizálás, talán legfontosabb területe, melyre reflektálni
ma is életbevágóan fontos, a rommagyar politizálás létalapját jelenti. Nem
gondolom, hogy erre föl lehettett volna készülni, illetve tudatosítani lehetett
volna a problémát ’96-ot megelőzően – talán az 1998-as kormányválságkor lett
volna először esedékes átgondolni, amikor már rendelkeztek a szövetség vezetői
némi kormányzati tapasztalattal – de szőnyeg alá söpörni, kitartani az mellett
a tarthatatlan álláspont mellett, hogy a dolgok meg sem történtek, hogy minden
rommagyar előljáró patyolattiszta, színtelen és szagtalan, politikai
öngyilkosság. Olyan mentális gettóba zárta magát a politikai elit, mely az
állandó cenzúra és öncenzúra révén esélyt sem ad a megújulásra, kimondhatják
azt, akárhány pulpitusról.
A román politikai mezőny
paradoxona, hogy mindezidáig a (leleplezett) korruptak nélküli általános
korrupció képzete uralta, ma meg már csupa korrupt politikus van, csak mintha
korrupció nem kezdene lenni (sürgősen értelmezni/definiálni kellene a fogalmat,
és persze szabályozni mondjuk a lobbizást és rögzíteni azt is, hogy
mit is jelent a „befolyással való üzérkedés”, stb., etc.). Mindenki ártatlan,
és a vádíratokban szereplő eltérített milliárdok sehogy sem akarnak
visszacsordogálni a költésgvetésbe, a valódi okokat nem akarózik fölszámolni senkinek.
A rommagyar politikai és közéleti mezőny, még az első szakasznál tart – erről
beszél BZs. Pedig, érvelni tudnék az mellett, hogyha a közösség érdekében
végzett lobbitevékenységet, a „kijáró”, pragmatikus /issue based/, politizálás
kereteit tisztázta volna a szövetség, élenjáró lehetne a korrupció ellenes
föllépésben! – nincsenek korruptjaink csak „jó magyarjaink”. A tét pedig életbevágó:
csak akkor lehet visszaszorítani a közéleti korrupciót és újraindítani (reset)
a politikai életet, ha a mainstream meggyőződik arról, hogy tisztességesnek
lenni érdemes (az nyilvánvaló, hogy eddig „nem érte meg”), és végső soron
mindenki – még ők maguk is! – nyer az integritással, hogy a közélet tisztasága
már rövid távon is nyereséges, hitelt, közbizalmat, befektetést és jó
közérzetet, stb., stb. teremt. Ennek a megvalósítását persze, abszurd lenne pusztán
a DNA ügyészeitől várni, ezért kellene önreflexióra és önkritikára sarkalljon a
BZs-féle, igaz kocsmai regiszterben előadott, problématömkeleg is. Valaki(k)nek
föl kellene állni és kimondani a korrupció tényét, (és diszkrét báját, nem
pedig akár a börtönbe vinni „titkait”), motívumait, árnyalatait és
visszásságait, stb.: példaadásra (nem összetévesztendő a hálaadással,
félreértés ne essék), és példaképekre van sürgősen szükség.