Erdélyi Riport 2012, 12, március 30.
A helyes kérdés
A szlovákiai előrehozott választások
„magyar” eredményei hirtelen időszerűvé tették, és a média homlokterébe hozták
egyfelől a magyar etnikai pártok közép- és hosszú távú esélyeinek latolgatását,
másfelől pedig a transzetnikus pártok létjogosultságának és sikerének
kérdéskörét.
Néhány hónapja egy hosszabb tanulmányban
vázoltam a magam álláspontját, érveimet és – a téma virtualitásából adódó –
dilemmáimat a témakörrel kapcsolatban (Kellene
egy párt: http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/kellene-egy-part.html). Nincs szándékomban összefoglalni az ott
elmondottakat, de lényegében az mellett érvelek, hogy egy transzetnikus, szociál-liberális
párt „szociológiai” értelemben vett szükségszerűsége Erdélyben is nyilvánvaló.
Érveim középpontjába azokat a jelenségeket helyeztem, amelyek a mai román és
romániai magyar politikai mezőnyt jellemzik: kiábrándultság, politikai
passzivitás, hitelvesztés, a „szélek” megszólítására való képtelenség, a
politikai pártok féloldalas (jobbra húzó) pozícionálódása, a regionális érdekek
képviseletének hiánya, az etnopolitikai keret problémamegoldó képességének igen
alacsony szintje. A felsorolt érvek alapján, az erdélyi politizálásnak az
etnopolitikai keretből való kiszabadítása magától adódó, ha úgy tetszik
megkerülhetetlen folyománynak tűnik. Ilyen értelemben a Híd-Most relatív sikere
és az MKP sikertelensége csupán homológia, hasonló háttér előtt lezajlódott
következmény. Nem csodálom tehát, hogy a pusztán (magyar és román) „etnopolitikai
vállalkozó” politikusok, akik mindent erre a lapra tettek fel, fanyalognak, nem
tetszik nekik az efféle jóslat, mert ezt önbeteljesítő jóslatként értelmezik. Egy
ilyen párt, bizonyos értelemben, kenyerüket venné el, de legalábbis helyzetük,
politikai krédójuk újragondolására kötelezné őket, ami pedig szemmel láthatóan
nagy diszkonforttal járna számukra.
Véleményem nem
változott, de mielőtt jelen írás keretei által megengedett terjedelemben az
árnyalásába kezdenék, hadd reflektáljak az időközben elhangzott és leírt,
szakértőinek szánt ellenérvek közül a leghangsúlyosabbakra. Politológusok azzal
érvelnek egy erdélyi transzetnikus párt lehetősége ellen, hogy „Erdélyben
alacsonyabb a vegyes házasságok aránya, mint Felvidéken” (Erdélyben nem járható a felvidéki magyarok útja: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=61821), miközben a vegyes házasságokban élők
abszolút száma nálunk egészen bizonyosan magasabb. Ha hinni lehet a meglévő és
nagyon gyéren publikált statisztikai adatoknak, akkor akár kétszázezer ilyen
családdal is számolhatunk, és ennek több mint duplája a szavazataik száma (ez
önmagában is elég lenne a parlamenti küszöb eléréséhez). Aztán ott van a szórványban,
de etnikailag homogén házasságokban élő szavazók tömege (mind magyar, mind a
székelyföldi románok vonatkozásában), akiknek opcióit nem ismerjük, hiszen
esélyes jelöltjük sem volt az eddigi választásokon. Az etnikumok közötti vélt
társadalmi távolság pedig - melyről azt állítják, hogy nagyobb lehet Erdélyben,
mint Felvidéken - olyan fikció, melyet mérni és ugyanakkor összehasonlítani nem
tudunk, és amelyet a politikai meggondolások és érdekek bármikor fölülír(hat)nak.
Árnyalja a képet az is, hogy az etnikai törésvonalon való átszavazásnak már van
„hagyománya”, helyenként pedig az átszavazás a szabály. Hadd, utaljak itt csak
arra, hogy az RMDSZ a leghosszabb ideje kormányon levő párt, amely minden
(kormányképes) román párttal koalícióra lépett és együtt szavazott vele a
parlamentben, a megyei, és települési önkormányzatokban. A helyhatósági
választásokon igen gyakran tömeges átszavazás történt, csak néhány példa ahol
románok szavaztak magyar jelöltre: Szatmárnémeti, Szászrégen, Mócs, Zsombolya,
Kolozsvár. Magyarok is gyakran választottak román elöljárót, ott ahol nem volt,
vagy a második fordulóra nem maradt saját jelölt, vagy például Marosvásárhelyen
is, a polgármester-választás első fordulójában.
Tamás Pál (Szétfejlődés,
Erdélyi Riport, 2012, márc. 23.) felvetése is sántít, hiszen nyilván nem a
bukaresti értelmiségi elittől várná bárki is, hogy kezdeményezzen egy
transzetnikus pártot, vagy kerülne fel listájára. Itt egy erdélyi, azaz
regionális szinten szerveződő, a transzilván értékeket és (lokál)”patriotizmust”
felvállaló elit által kezdeményezett párt létrejötte valószínűsíthető. Nem
vitás, hogy ez a patriotizmus, érzelmi töltetét tekintve a legtöbb erdélyi
választó számára jelenleg gyengébb, mint a nemzeti elkötelezettség, de egészen biztosan
létezik, hiszen jelenlétét, a létező transzilván identitást, minden
szociológiai felvétel jelzi, mind romániai magyar, mind erdélyi román
viszonylatban.
Ebből a
perspektívából a kérdés nem az, hogy lesz-e erdélyi transzetnikus párt, hanem
az, hogy mikor és – szempontunkból – az, hogy velünk (romániai magyarokkal,
illetve politikai képviselőinkkel), vagy nélkülünk. Az etnikai pártok sikerének
alkonyával ugyanis vagy a létező román politikai pártok magyar „fiókjai”,
alrendszerei épülnek ki, és szereznek meg magyar szavazatokat, vagy pedig ez
utóbbiak közül a legtöbben a transzetnikus pártra fognak szavazni, még abban az
esetben is, ha ebben képviseletünk nem lesz számarányos, vagy kellően
reprezentatív. Ez az ára annak, hogy nem sikerült a romániai magyar politikai
mezőnyön belül kialakítani egy plurális és demokratikus politikai rendszert,
hogy az RMDSZ önkormányzati rendszerként - „állam az államban” modell - való
felépítése elbukott.
Ha ugyanis nem
készülünk fel, nem építünk „hidakat” Erdély többségi társadalma és polgárai
felé, a regionális párt nélkülünk jön létre. Ha azt akarjuk, hogy az újonnan
létrejövő pártnak erős, intézményes pillére legyen a romániai magyarság,
illetve annak hiteles politikai vezetői, rá kell készülnünk. A struccpolitika,
a múltba fordulás, és a „régi szép idők” elsiratása, olyan pótcselekvések,
melyek esélyeink elvesztésével járnak: kontraproduktívak.