2013/07/30

Önfeledt tusványozásaink korszakának vége



Önfeledt tusványozásaink korszakának vége

A Tusnádfürdőn ismétlődő nyári dzsembori, mára mindenestől a közszórakoztatási ipar (entertainment industry) műfajába sorolódott, ahol egy hoppmester évről-évre egyre blődebb és a valóságtól elrugaszkodottabb, egyre képtelenebb ötleteket ad elő. A fő-fő szórakoztató, megfellebbezhetetlen stílusban nyilatkoztat ki, hol ilyen, hol olyan közhelyeket, felturbózva persze olyan bombasztikus „bejelentésekkel”, melyek még a Hyde-park hordószónoklatokra éhes közönségét is pukkasztanák, s amelyeket magukat „konzervatív keresztyénnek” mondó „előzenekarok” és nem kevésbé jobboldali médiák felerősítenek és tovakiáltanak: hadd lásson a paraszt a pénzéért. A csápoló közönség pedig eufórikus állapotában (az alkohol is szépen fogy a sátrak alatt, és egyéb tudatmódosítók sem kizártak) hajlamos mindennek hitelt adni, mi önjelőlt és álpróféták száján kicsusszan, hiszen egy kis nackós önfényezés, az „arany-múltba” révedő kiadós és önelégült böfögés hízlalja a májat, és elborítja a fej amúgy is kétes tartalmát. A bódult közönség pedig már sem a bűvész kezére, sem mondandójára nem figyel, azt sem tudja, mi jön ki a kalapból, sőt - mint beszámolókból kiderül – mindez nem is érdekli, a buliért jön, s aztán, ha már ott van, hát úgy táncol, ahogy húzzák neki.
A könnyűnek feltüntetett nyári dumák, a „tusványosi purpárlé” aktuális témája, a hivatalos magyar politika euroszkepticizmusa, még pontosabban fokozódó Európafóbiája és -ellenessége, melyet a határontúliakra is megpróbál ráoktrojálni a magyar kormányfő, ami viszont példátlanul kontraproduktív lehet. Felülni az orbánus jelszónak, h. t.i. „Európán kívül is van élet”, egyenesen életveszélyes a kisebbségi – és mindenekelőtt – a rommagyar politikai közösség számára. Szögezzük le, Magyarország kormánya ideig-óráig elhajolhat a nemzetállami kizárólagosság, az etno-nacionalista ideológiai és propagandisztikus diskurzus[i], az Európaellenes populizmus irányába, de mi, kisebbségben élők ezt nem tehetjük meg, mert azonmód ellenünk fordítható. Számunkra nem lehet vitás, hogy Románia és a rommagyarság esélye az egyre szorosabb európai integráció, mégpedig úgy, hogy érzékennyé tesszük (lásd. Kisebbségvédelmi Kezdeményezés) az uniót sajátos problémáink iránt, miközben kövekezetesen kiállunk a progresszió mellett. Nekünk nem kevesebb, hanem több „Európára” van szükségünk, nem egy kisállam és annak identitászavarral küzdő vezére lehet garancia[ii] arra, hogy dolgaink, valóságosan és hosszú távon is, jó irányba haladnak, hanem az unió növekvő integrációja és  végső soron egy föderális európai berendezkedés. Megtapaszatalhattuk, hogy Románia az utolsó pillanatban és a lehető legalacsonyabb szinten teljesíti az EU-s elvárásokat, de ami történt az európai integráció folyamán az az ország számára is haladás, számunkra is, sőt az Európához való felzárkozás az egyetlen lehetséges forrása a progressziónak. Bármely kisebbség esélye és érdekérvényesítésének sine qua non-ja a progresszió oldalára állni, azzal haladni, nincs más út, az akár rövidtávú elhajlás is végzetes lehet: a fehérorosz, azeri modell eddig kivívott jogaink végét jelentené, elakasztaná a lassú, de mégiscsak előremutató folyamatokat. Ha percig is komolyan vennénk a tusnádfürdői dumákat, rosszul döntenénk, ismétlem: amit a kis, de szuverén Magyarország még megengedhet magának, - unortodox (valójában elzárkózó és elhibázott) gazdaságpolitikában, népnyúzó szociális politikákban, nemzetállami kizárólagosságban, kulturális regresszióban, és elzárkózásban, stb.[iii], bár ennek veszteségei ott is nagyok lesznek -, mindez számunkra már végzetes lehet. Ha, a rommagyar (establishment) politikai elit nem ismeri ezt fel, kilátásaink ugyanolyan sötétek lesznek, mint amilyenek Magyarország jövő évi sanyarú kilátásai, ahol a választások kimenetelét tekintve, már szinte nincs is pozitív forgatókönyv.
Sok reményt a józan ítélet visszatérésére és a helyes kisebbségpolitikai alternatíva kidolgozására nem látok, a Tőkés nevével fémjelzett pártocskákban sem, különösen a „kurucozó-labancozó” Tóró szállt el[iv] fidesznek megfelelési túlzott igyekezetében. De még az első sorban csápoló székelyföldi kiskirályokban sem, akik ugye egyéni döntés alapján távolmaradást hírdettek, majd szintén egyéni impulzusuknak engedve tüntetőleg az első sorból, ütemes tapsukkal zavarták meg a vezér nacionalista, Európaellenes handabandázását. Nekik a történelmi dinoszaurusz temetőben a helyük. A szövetség kétfele, illetve többfele való kommunikációja és ingadozásai[v] sem ígérnek könnyű álmot. Olyan év következik, melyben hosszú távra eldőlhet, merre tart a magyarság. A rommagyarságnak, a kettős állampolgárok szavazói jogának megadásával sincs igazi beleszólása az ottani politikai folyamatokba, ezért is ajánlatos józan eszünk megőrzése, legalább „itthoni dolgaink” tekintetében. Egyre világosabb, hogy csak magunkra hagyatkozhatunk, az eddigi eredményeket és az uniós integrációt pedig feladnunk öngyilkos cselekedet lenne, a józanság ad esélyt a modernizációra, a felzárkozásra, a haladásra: ceterum censeo, az itteni magyarság a progresszió mellett kell, hogy kitartson, ezt pedig reális énképre és identitástudatra kell alapozni, a habos-hagymázas tusványosi önfeledt szórakozás ideje lejáróban.




[i] Érdemes lenne románra fordítani Orbán szavait a nemzetállami szemléletmódról, talán úgy észrevennénk hasonlóságát a Funar-Vadim  nacionalista hőzöngéseivel:"az uniós intézmények alkalmatlanok arra, hogy az Európa előtt álló kihívásokra válaszokat fogalmazzanak meg. Ilyen válaszok kizárólag nemzetállami alapon születhetnek meg ..." (“instituțiile uniunii sunt inapte pentru a formula răspunsuri la provocarile care stau în fața Europei.  Astfel de răspunsuri se pot naște exclusiv pe baza statelor naționale....”)
[ii] Az EP képviselő  Tőkés „védhatalmi státuszt” (sic) követel az EU-ellenes Magyarország számára, Erdély fölött, ja és közben autonómiát, föderális Romániát, ... van aki érti ezt?
[iii] Orbán egy megkésett XIX-századi nemzetépítési folyamat kulisszáit igyekszik kialakítani, nemzeti burzsoáziával, urhatnám magyharr és keresztttyén polgársággal,  klerikális befolyással, avitt kulturális klisékkel, elzárkózással, dölyfös idegengyűlölettel, stb.
[iv] Kuruckodni, Habsburg-ellenes harcot és ellenállást szervezni, megvívni akkor kell(ett) (és ezt Rákóczi megtette), amikor azok uralmát sínylette a magyarság, ma fellépni „Bécs ellen”, lelabancozni és ezzel vegzálni egyeseket szélmalomharc, persze szélmalmok hiányában, netto eszement donquihoteskedés.
[v] Apropó, a kulisszák mögött már gondolom készül az a „politikai kommunikációs” (értsd hazug) panel, mely elfogadtatni hivatott Tőkést a közös EP-választási lista első helyén, miután az ex-püspök ismét jól „lemaffiózózta” a szövetség vezéreit. Nem gondolom, hogy ingyen adnák a helyet, cserében máris kérték, hogy a magyar kormány az RMDSz-klientúrát anyagiakban is támogassa.

2013/07/23

Szégyentelenek



Szégyentelenek

Hovatovább teljességgel kiöljük politikai közéletünkből az állampolgárok és közösségek valós ügyeinek képviseletét, a jól felfogott közérdek előmozdításának gyakorlatát. A politikát, mint a hatalom megragadásáért, kiterjesztéséért és bebiztosításáért folytatott mindenféle elvszerűséget és meggyőződést mellőző, sőt a morális megítélhetőség területén kívül eső pártpolitikai csatározást tekintjük. Én ezt a jelenséget (máshol is) a közélet szinte teljes korrumpálódásaként értelmezem, amelynek nemcsak a politikai osztály, vagy elit oldalán ténykedők, hanem a politikai ténykedés ilyen formáját – nyíltan vagy alulértetten, illetve formálisan – támogatók is az ágensei, ha úgy tetszik, morális értelemben vett „cinkosai”. Az eredeti értelmétől – közszolgálat, hivatás teljesítés, közjóért való cselekvés, stb. – eltérített politikai cselekvéseket azután, mint „természetes”, magától értetődő jelenséget fogják fel, illetve tálalják mindazok, akik ilyen pusztán pártpolitikai, hatalmi játszmában érdekeltek. Ugyanakkor megtévesztett közön(s)ségük szintén úgy gondolja: elfogadható, hogy a hatalmasok, nem a látható programokba foglalt, vagy a hatékony és korrekt intézményi működés szabályai szerint cselekedjenek, hanem rejtett politikai napirendet (hidden political agenda) kövessenek, saját „zsebre dolgozzanak” vagy egymáséra, visszaéljenek hatalmi helyzetükkel, stb.
Az eltorzult és a politikai ténykedés eredeti értelmétől megfosztott, magyarán korrupt politikusokkal megtűzdelt hatalmi osztály kialakulásának és eluralkodásának legjobb fokmérője, hogy a polgárok, az alárendelt, sőt nem egyszer megvetett, a korrupciós hálózatokon kívül rekedt, de passzívitásával annak létét támogató közvélekedés fel sem veti a korrupción és csaláson kapott politikusok morális felelősségét, viselt dolgaik nyilvánosságra kerülését követően sem. A közön(s)ség minden kritika nélkül elfogadja a politikusok meggazdagodási vágyát és annak kiélését, nem is igazán érdekli a hatalommal/hivatallal való visszaélés (vajon hatalmi helyzetben ők is ugyanúgy járnának el?), sőt bizonyított bűnözökkel paktál le. Zsizsi lassanként össznépi hős, afféle legendás alakká változik, miután kétszeres elítéltként „jól megérdemelt” börtönbüntetését tölti (egyféle „betyárromantika” imádatában, az ártatlanság vélelme sírig kíséri, még a buzgó ortodox egyház egyes képviselői szerint is). Ezzel, az egyébiránt velejéig korruptnak vélt (itt-ott bizonyítottan is korrupt), és hiteltelen (i)gazságszolgáltatás – ugyancsak eltérve eredeti funkciójától – a médiák részének támogatásával nem igazságot tesz, hanem médiasztárokat, háromnapos kiskirályokat, „ártatlan megvádoltak”-at termel, a cirkuszi közönség legnagyobb megelégedésére. Az egyéb témák köré keltett ribillió (chalavari) most hatékonyan elfedi, hogy a magát liberálisnak mondó párt miniszterét (tudom, tudom nem jogerősen!) és a rommagyar érdekszövetség volt szenátorát (nem végleges ítéletben) korrupcióért ítélték el (és az sem érdekli a kutyát sem, hogy Olosz lemondásával egy szenátori helyet is veszített a szövetség). A többi megvádolt politikus (köztük növekvő számban rommagyar is) politikai tőkét, közéleti szereplési lehetőséget és végletekig eltorzult kommunikációs panellek puffogtatásának eszközét látják „megvádoltságukban”, sőt népszerűségük, önviktimizációjuk nyomán, még szép (időközi) növekedésnek is indul(t)! Olyan perverz hatásokról van itt szó, melyek eltakarják, illetve a morális megítélés hatálya alól mintegy kimenekítik a politikusok cselekedeteit, a legtöbben azt sem értik mit is jelent a hatalommal való visszaélés? Az illojális konkurencia, a saját csoport favorizálása stb. pedig, idegen szavakként hatnak abban a kontextusban, amelyben minden közéleti szereplő egyformán korruptnak tételeződik, vagy legalábbis egyformán a hálózatok részvevőjének, olyan profitálónak tűnik, aki nem tesz semmit a közjó érdekében. A korrupt közélet szocializációs hatásaként már-már nincs olyan nyilvános hang, amely legalább a leírás (az analítikus fogalmak) szintjén pontosan láttatná és lényegéig megmutatná a jelenséget. (Máshol a megvádolt politikusok, magas tisztségviselők a sajtó – olykor az ügyészek kérdéseinél is kínosabb –  kérdéseire kellene keressék a nyilvános válaszokat, arcpirító helyzetekben kellene magyarázzák, nemcsak bűnvádi vagy jogi értelmeben vett ártatlanságukat, hanem erkölcsi feddhetettlenségüket is! Az elhallgatásban a rommagyar sajtó jár az élen, kisebbségi komplexáltsága és a rosszul felfogott etnikai „bajtársiasság” okán).
A közélet tisztaságának visszaszerzése, a jó kormányzás gyakorlatának elterjedése hosszadalmas és nehéz feladat, ott ahol az elterjedt társadalmi normák „magukban foglalják” a korrupt hálózatokhoz való csatlakozás morálisan semlegesített változatait, az „ügyeskedést” (a „smekker”-séget) és gyávaságnak, balekségnek („frájer”-ségnek) tekintik, az azoktól való távolmaradást; a leleplezőket pedig megvetéssel büntetik. A korrupció a társadalmi együttélés szabályainak megsértését jelenti, mégha nem is vesszük észre azt, többek között az állammal szembeni bizalmatlanság, (a volt rommagyar szenátor, a téves megítélés szerint,  „csak” az államot károsította a bírák ítélete szerint, az állam pedig „ők” és nem „mi” vagyunk), illetve a társadalmi léptéket öltő normanélküliség miatt (társadalmi anómia, melynek következtében a korrupt intézmények és hálózatok torz szabályai váltak elfogadott normává). Gátlástalan és cinikus, kapzsi és vagyonhajhász politikusok mindenkor és mindenhol előfordulnak, csakhogy jó esetben kisebbségben maradnak és kikopnak a közéletből, hiszen a közösség oldalán működik a pellengérre állítás, a kiközösítés, az erkölcsi ítélet. Ezért aztán szocializációs tényezőként hat, a (meg)tévedők oldalán, a szégyenzérzet, a bűntudat, a megbánás (a folyamatban hagyományosan szerepet játszottak az egyházak is, ma viszont egyre kevésbé hallatják szavukat a „jó oldalon”, és ezzel áttélesen legitimálják a gátlástalan és orcátlan hazudozó politikusokat és eljárásaikat). A „mi” gátlástalan és cinikus politikusaink viszont körömszakadtukig bizonygatják „ártatlanságukat”, bűntudatuknak, megbánásuknak nyomai sem lelhetők fel. A közintézmények iránti bizalmatlanság, de az erkölcsi mércék, normák és példaképek hiánya is teszi, hogy mindezt a közvélemény lenyeli, illetve kézlegyintéssel, passzivitással elfogadja, legalábbis egy ideig. Nem kizárható viszont, hogy a hosszú távon elfojtott kollektív szégyenérzet, „amely neheztelésként szunnyad, /.../ időnként eszeveszett dühkitörésekben vezetődjék le”[i].



[i] Gouldsblom, Johan 2005, Időrezsimek, Typotext, Bp., 9-20 p.

2013/07/16

Mindenki számít, csak nem mindenkit számolnak meg



Mindenki számít, csak nem mindenkit számolnak meg

Minden „normális” államban elsőszámú közbotránynak számítana, a felelősök pedig szigorú bűntetés elé néznének, ha egy olyan rengeteg erőforrást igénylő, elsőszámú állami érdeket szolgáló tevékenység csúfos kudarcot vallana, mint amilyen a jó előre megtervezett és meghirdetett akció, nevezetesen a népszámlálás torzóban maradása volt. Nem úgy nálunk, ahol a népszámlálás – a maga módján – éppen az állam autoritásának vészes feloldódását a szakmai hozzáértés, intézményes szervezési képesség hiányát, az átpolitizáltság mellet, paradox módon a politikai érdektelenséget mutatta meg. Már tavaly februárban felhívtam a figyelmet arra, hogy a 2011. októberi romániai népszámlálás előkészítése, alkalmazott módszertana és lebonyolítása számtalan problémát vetett fel, ezért annak eredményei minden bizonnyal hiteltelenek és megbízhatatlanok lesznek. Akkor az elnagyolt, végig nem gondolt koncepciót, a rosszul szerkesztett kérdőívet, a lebonyolítás hibáit bizonytalankodás volt a személyi számok regisztrációját illetően, és végül önbevalláson alapuló megszámlálást is elfogadtak, ami nem volt az eredeti módszertani terv része, valamint a hatóságok és a lakosság együttműködésében mutatkozó hiányosságokat, a bizalmatlanság légkörét emeltem ki.
A végeredmények láttán egy előre nem látott módszertani, de elvi jelentéssel bíró eljárással bővült a kritikai lista, mégpedig a közvetlenül megszámláltak számának utólagos kiegészítésével, más célra készült adatbázisokból átemelt statisztikai adatokkal való megindokolatlan összevonásával. (Nyolc féle állami statisztikai adatbázist említenek, melyek mindegyike – a maga során – kétes értékű.) Ezért érdemes leszögeznünk: a román népszámlálás
Európában egyedülálló módon torzóban maradt, ha úgy tetszik csúfosan megbukott. A számlálóbiztosok összesen 18 384 094 főt kerestek fel, (legalábbis elvben, mert köztük is akadtak olyanok, akiknek adatait mások diktálták be), ezt a számot duzzasztották utóbb két lépcsőben 20 121 641-re. Az utólagos kiegészítés módszertanának pontos leírása sem került nyilvánosságra, ezért nem tudni, hogy miért éppen annyi "statisztikai személlyel" egészítették ki a közvetlen számlálási adatokat, amennyivel tették, mi volt az eljárás logikai hátterében[i]?
Pártpolitika és közérdek szétválását, sőt ellentétét mutatja a népszámlálásnak, az állandó romániai lakhellyel bíró személyekkel kapcsolatos végső adatainak a megszépítése. Azért fontos az állandó lakhellyel rendelkező választópolgárok számának ismerete, mert a szabályozás szerint ők kerülhetnek fel az állandó szavazói listákra, aminek felügyeletére egy politikai kinevezettekből álló állandó grémium is van, és az ők számához mérik szavazáskor, népszámláláskor regisztrált részvételi arányt. Most, még a felduzzasztott népszámlálási eredmények szerint is, mintegy 16,3 millió állandó lakosú szavazó él az országban, ehhez képest viszont az állandó szavazói jegyzék 18,3 millió személy nevét tartalmazza. Az aktualizálás hiányának épp a múlt nyáron, az elnök menesztésére kiírt népszavazáskor volt igazi tétje. Akkor egy belügyminiszter és egy államtitkár székébe került az, hogy a lakosság nyilvántartásért felelős polgármesteri hivatalok képtelenek voltak, illetve megtagadták a listák aktualizálását. Ebben az esetben kis huzavonát követően, az Alkotmánybíróság a nem aktualizált, "hosszú" állandó választói névjegyzék alapján meszelte el, nyilvánította érvénytelennek a népszavazást, holott 8,4 millió szavazó voksolt és közülük 7,5 millióan az elnök menesztésére. A végleges eredmények nyilvánosságra hozatalát követően kiújult a vita a tavalyi részvételi arányról, de az ellentmondást, a kétmillió "fiktív-, vagy papírszavazó" eredetét és a népszámlálás eredményei, valamint a szavazói jegyzékek közötti különbség dilemmáját senki sem óhajtja feloldani. A helyi adminisztráció azért ragaszkodik a nagy számokhoz, mert a normatív támogatásokat a települések állandó lakóihoz mérik, a népszámlálók (a statisztikai hivatal képviselői) meg csak azt bizonygatják, hogy ők helyesen jártak el, és a népszámlálási adatok és állandó választói névjegyzékek között nincs összefüggés (sic!).
Paradox módon, a cenzus tisztaságának védelmezője, az „igazi” közérdek megjelenítője az RMDSZ lehetett volna, ha maga is nem tekinti pártpolitikai csatározás színterének a népszámlálást (is), olyan alkalomnak mely a pártpropagandának és nem a közügyek évtizedes megalapozásának, a közérdek szerinti politizálás alapjának tekintette a megszámláltatást. Nos, a meghírdetett, kissé sután hangzó jelszót sulykoló - „Minden magyar számít” -, propagandát követő kampány maga is megbukott. A népszámlálási adatok végső formáját tekintve, nem tudjuk, hogy hányan és nem derült ki, hogy „kik” vagyunk (legalábbis kulturális background-unkat tekintve). Nem újdonság, hogy a romániai magyarság összlétszámát tekintve mintegy kétszázezer fővel csökkent, miközben (és itt az előzetesen közölt eredmények a mérvadóak) arányát tekintve maradt a 6,5 százalékon. A roma lakosság száma és aránya viszont enyhén növekedett, ám a valóságban ezt soha nem mérték pontosan. Viszont, amikor a statisztikai hivatal úgy döntött, hogy mintegy 1,2 millió "statisztikai polgárt" is hozzácsap a népszámláláskor megkérdezettekhez, akkor bizonytalanná, ha úgy tetszik értelmezhetővé tette a kisebbségek, és mindenekelőtt a romániai magyarság arányát az összlakosságon belül. A létező nyilvántartásokból átvett személyek esetében ugyanis nem ismerős az etnikai hovatartozás, az anyanyelv és a felekezeti hovatartozás sem. A hivatal ugyan "ígéretet tett", arra, hogy a kisebbségek számarányát csak a kisebbségi hovatartozást bevalló, azaz szemtől-szemben megkérdezettek számához fogja viszonyítani, de ez csak halovány ígéret. A romániai magyarság aránya a hivatalos adatok különféle interpretációjának függvényében 6,1 és 6,5 százalék között mozog: megszámláltattunk, mostmár csak azt kellene megtudnunk, hogy hányan is vagyunk?


[i] Vasile Ghatau professzor elemzi a végeredményeket és ő hozza nyilvánosságra azt is, hogy mely megye lakosságát mennyivel egészítették ki, meglevő hivatalos statisztikákból vett személyekkel. Ebből kiderül, hogy a két „székely megye” megszámláltjait egészítették ki a legkevesebb plusz személlyel más adatokból, ez vagy azt jelenti, h. (a propaganda hatására?) lelkiismeretesebben jártak el az ottani számlálóbiztosok, vagy éppen azért nem vettek be nagyobb számú „statisztikai egyént”, hogy torzítsák az etnikai arányokat.

2013/07/09

Látlelet oktatási rendszerünkről

A román és a romániai magyar oktatási rendszerről több éve cikkezem, elemzem a helyzet alakulását, stb. Itt egy régebbi szövegem, mely egy érdekes és talán, diagnózisait tekintve, máig is érvényes jelentés margójára készült. Már nem érhető el neten, de idemásolom, hátha érdekes adalék lehet mai jegyzetemhez, afféle háttéranyagaként.



Mi ugyan (semmit) nem jelentünk?                 
2007. 07. 16. 07:11 http://www.ahet.ro/content/view/2321/101/

Magyari Nándor László

A Babeş-Bolyai és a 22-es csapdája

Találgatni sem tudom, hogy miért maradtunk ki ismét egy szakmai előkészítésből/elemzésből, mint ahogy azt sem,  hogy miért nem esik egy árva szó sem a romániai magyar nyelvű oktatásról a nemrég napvilágot látott elnöki bizottság jelentésében[1]. Annál is beszédesebb a (kényszerű?) távolmaradásunk, hogy a jelentés egyfajta „oktatási és kutatási nemzeti paktumot" sürget, egy ilyenről szóló tárgyalási asztalnál pedig, a romániai magyar „szakértőknek", illetékeseknek, felelősöknek, politikusoknak, is ott lenne a helyük.

A legegyszerűbb ismét csak az lenne, ha a szerzők/megrendelő, a román politikai elit, stb. nacionalizmusára, magyar-gyűlöletére, stb. hivatkoznánk (ezt minden bizonnyal meg is teszik majd). Ezzel azonmód el is kennénk, ránk érvénytelennek nyilvánítanánk,  a jelentésben felállított - számomra érvényesnek tűnő - szomorú diagnózist. Az is lehet persze, hogy „szakértőink" csak a(z etnikai) politikacsinálás homokozóiban játszadoznak, bár a legmagasabb rangokkal, funkciókkal büszkélkednek[2] gőzük sincs az oktatáspolitikáról, csak úgy tesznek mintha.

Szóval a lesújtó, de a megoldási javaslatoknál mindenképp, relevánsabbnak tűnő diagnózis kulcsszavai: a román oktatás versenyképtelen, eredménytelen, méltánytalan és középszerű, illetve rossz minőségű.

Máskor is megtettem[3], ismét leszögezhetem, amit (oktatás)politikusaink előszeretettel romániai magyar oktatási rendszernek neveznek, az valójában nem rendszer, illetve egyetlen más megfigyelő sem érzékeli/tekinti akként. Megszokásból, illetve vágyaink elõrevetítésébõl fakadóan, igen gyakran reflektálatlanul, beszélünk "romániai magyar oktatási rendszerrõl", akár az elemi akár a gimnáziumi, közép- vagy felsõoktatásról legyen szó. A romániai magyar nyelvû oktatási rendszer megmarad(t) metaforának, folyamatos terv, mely az utóbbi jó nyolcvan esztendõben - a kisebbségi sorba jutás óta - sohasem vált valósággá. Valójában egy igen lazán és korántsem rendszerszerûen kapcsolódó, csupán az oktatás nyelvének szintjén homogén, igen kevéssé integrált, idõszakos és esetleges kapcsolatokat kialakító és fenntartó részegységekként mûködõ entitásokról van szó. Ez is egyik oka annak, hogy képtelenség, akárcsak korporatív módon is, megjeleníteni e nemlétező rendszert, az oktatásról szóló országos vitákban.

Így aztán nincs okunk, sőt érveink sincsenek, azt feltételezni, hogy e rendszeren belül a Romániában magyar nyelven folyó oktatás másmilyen lenne, mint az országos, általában. Tetszik nem tetszik a diagnózis érvényes, mégha több szempontból árnyalásra is érdemes, nem utolsó sorban a kisebbségi nyelven folyó oktatás perspektívájából. Tartok tőle viszont, hogy az árnyalás nem javít, hanem még sötétebbé teszi a képet. A jelentés, minden bizonnyal helyesen, az EU-s és általában a nyugati világra jellemző, a globalizációs- és a tudás-piaci kihívásoknak megfelelő kompetenciák kitermelésére (az output-okra) koncentrál és azokat teszi meg egy feltétlen szükséges, átfogó oktatáspolitikai és/vagy intézményi reform céljának. Ezen célok a Romániában (kisebbségi és/vagy) magyar nyelven folyó oktatás számára is kézenfekvőek lehetnének, hacsak politikusaink másként nem döntöttek volna. Mert hadd ismételjem el a Romániában magyar nyelven folyó oktatás általános célkitűzései, annak alapelvei és a prioritásai mások. Hadd említsem fel újra, hogy az RMDSz programjának oktatási fejezete, mit jelöl ki általános célként: „Alapelv. A romániai magyarság nemzeti identitása megõrzésének, szülõföldön maradásának és a versenyképes szakemberképzésnek feltétele a minõségi anyanyelvû oktatás, amelynek autonóm és korszerû rendszerben kell megvalósulnia."[4] Nemcsak a nemzeti identitás megőrzése, hanem a helyben maradás is fontosabb szempont, mint a tudás- és munkaerőpiacon való versenyképességhez szükséges tudás megszerzése. Ennyiben aztán felesleges is lenne részvenni a bizottságban és (esetleg a vitában is).

Én mégis fontosnak vélem legalább a vitában részt venni és mindjárt jeleznék is néhány a jelentésben meg nem oldott problémát, a felsőoktatással kapcsolatban. Kétségtelen, hogy az olyan célkitűzések, mint az intézmények közötti differenciálás és az erőforrások koncentrációja,  az egyetemi menedzsment és vezetés modernizációja, az eltérő és rugalmas finaszírozás, stb. tetszetős és hogy úgy mondjam trendi célkitűzések. Csakhogy a jelenlegi viszonyok közepette, a megoldási javaslatok között kiemelt egyetemi autonómia erősítése, mind országosan, mind kisebbségi vonatkozásban ellentmondásba kerül a diagnózisban feltűntetett és a célkitűzések közt kiemelt elemekkel. Mire gondolok? Mindenekelőtt üdvözlendő, hogy kimondatik: „az egyetemi oktató és kutató személyzet igen alacsony minőségű. A nepotizmus, a „gang"-hez (gasca) tartozás alapján klónozott szélhámosság, a korrupció, köznapi jelenségei a román egyetemeknek", "a curriculum, melyet a diákoknak kínálnak, többnyire az egyetemen és a karokon belüli, hatalmi viszonyok eredménye, semmint a legbiztosabb út ahhoz, hogy megfelelő minősítést szerezzenek".[5] A karok és tanszékek közötti együttműködés hiánya ismétcsak a hatalmi ambíciók a szakma-sovinizmus és a „kiskirályságok" kiépítésének és körülbástyázásának vágya eredményezi[6].

És itt látom az ellentmondást: az egyetemi autonómia megerősítése, a jelenlegi helyzetben, nagy valószínűséggel konzerválja, sőt adott esetben elmélyíti és nem megoldja a jelzett helyzetet. Érdemes lenne kielemezni, a magánegyetemek ilyen vonatkozású tapasztalatát, a legtöbbről rövid úton kiderülne, hogy a hatalmi viszonyoknak kiszolgáltatott tanrend, a nepotizmus, és a klónozott szélhámosság egyáltalán nem ritka ezeken sem, pedig autonómiájuk - legalábbis elvben - tökéletes. Igaz, a jelentés szerzői, az autonómia kiterjesztése mellé, szigorú szakmai grémiumok, szigorú elbírálását rendelnék. Csak félő, hogy amint ők maguk, más összefüggésben jelzik: „a kutatási programokat tudományos teljesítménnyel nem rendelkező személyek értékelik". Az egyetemi autonómia az intézmények- és a tudás működő piaca mellett, konkurenciával és felelősséggel jár és tartok tőle, egyelőre még tetszetős szlogen csupán.

Aztán itt van a minket közelebbről érintő romániai magyar felsőoktatás helyzete. Ami a magán-intézeteket illeti helyzetük meglehetősen zilált, rendezetlen[7]. Mint olvasom a Sapientia esetében nem is élvez elsőbbséget az akkreditáció megszerzése[8], az autonómiájáról pedig éppenséggel az derül ki, hogy problematikus, hiszen nem választott szenátus, hanem (valahogyan „kinevezett") kuratórium vezeti[9].

És akkor eljutunk a BBTE-hez. Előrebocsájtom, hogy e helyen nem kívánok állást foglalni az újabban kialakult rommagyar viták ügyében, csupán a jelentésnek az autonómiát hangsúlyozó perspektívájából próbálom meg értelmezni a kialakult helyzetet. Egyre világosabb ugyanis, hogy az intézmény mindazokkal a szimptómákkal rendelkezik, melyeket a jelentéstevők (egyrészük, sőt vezetőjük is, éppen a BBTE tanára) felsorolnak, mind magyar, mind román vagy német vonatkozásban és az is egyre láthatóbb, hogy az autonómia növelése, kiterjesztése csak ronthat a helyzeten. Az intézményi „szélhámosság", a hatalmi kiszolgáltatottság elsőrendű letéteményese az ú.n. Akadémiai Tanács, mely elvben tanácsadói, de valójában döntéshozói, sőt mindenható mandátumot alakított ki sajátmaga számára. Az autonómia növelése nem a felsőbb különítménynek kiszolgáltatott szenátust vagy a rektori hivatalt-, hanem éppen a hatalmat bitorló klikk befolyását erősítené ezek feje fölött és nemcsak magyar vonatkozásban[10].

Nem vitás, hogy a „magyar vonal", kilátásai is szomorúak, amennyiben a jelenlegi helyzetben, még nagyobb autonómiát biztosítunk az egyetem manipulált vezetésének, de akkor sem fényesek a kilátások, ha a szenátus szavaz le mindenféle „magyar" kezdeményezést. Alapos 22-es csapdájának tűnik a kialkult helyzet, ezért magam sem vagyok az egyetemi autonómia feltétlen híve. Az egyetem-ügy, kisebbségi vonatkozásban etno-politikai kihívás, ezért aki politikusként elmenekül előle, vagy áttolja az „egyetemi közösség" térfelére, manipulál, félrevezet. Félreértés ne essék, a politkai megoldásoknak a szakmai megalapozás és a „belülről jövő" megoldásjavaslatok a szerves részei kell legyenek, sőt ezekre kell alapozni. „Politizálni" az egyetemen belül is muszáj, egyetemi vezetőnek lenni nemcsak adminisztrálást, hanem oktatáspolitikai aktivitást is jelent, minden társadalomban. A döntés mégis politikai...


Kvár, 2007 július 12.


[1] Lásd. Az oktatás Romániája, a kutatás Romániája,  Az elnöki bizottság jelentése az oktatás és nevelés elemzéséről és a megfelelő politikák kigolgozásáról. http://www.presidency.ro/?_RID=det&tb=date&id=8983&_PRID=

[2] Markó Béla, a jelentés-készítés ideje alatt mindvégig miniszterelnök-helyettesként felelt „az oktatás koordinálásáért". Az elmúlt félévben Pásztor Gabriella, államtitkár-asszony fontos teeendőket látott el az oktatási minisztériumban, és Lakatos András, oktatásiügyeket vitt a megfelelő elnökség megfelelő osztályát vezetve.

[3] Lásd. Oktatás?Politika?, in Erdélyi Riport, 2006, febr. 2. www.riport.ro/mod.php?mod=userpage&page_id=213

[4] RMDSZ- Program, http://www.rmdsz.ro/script/mainframe.php?lang=hu

[5] Igen személyes tapasztalatokat szerezhettem arról, ahogyan a curriculum egyes hatalmasok kénye-kedve szerint alakult/alakul az egyetemen, illletve ú.n. „cumul"-függő, azaz aszerint alakítják, hogy a saját, és/vagy a kliensek óraszáma- és fizetése megduplázódjék.

[6] Többnyire ez okozza, hogy a BBTE-n immár mintegy 26 kar működik megannyi dékánnal, helyettesekkel, titkárságokkal, ügyvitellel, stb.

[7] Az EMTE státusára vonatkozó fenntartásaimat, az általánosabb dielmmákat alkalmam volt régebben kielemezni, lásd.:  Fides(z) Labor, ÉS, 2002. március

[8] Bíró A. Zoltán, Esély a vesztésre?, című írásában, mely A Hét honlapján jelent meg azt írja: „A Sapientia kapcsán - ezt az intézményt ismerem jobban - gyakran elhangzik, hogy a legfontosabb kérdés az akkreditáció. Az akkreditáció egy új egyetem esetében kétségkívül nagyon fontos, de az alapkérdés mégsem ez." Lásd itt.

[9] Rostás Zoltán professzor (A Sapientia csíkszeredai karának dékánja) monjda egy interjúban: „Ha akkreditációs szakértőként nézem a helyzetet, szinte megmagyarázhatatlan jelenségeket is látok. Ideiglenes működési engedéllyel rendelkező intézményként a Sapientiát kuratórium irányítja. Az akkreditációs követelmények azonban mostmár előírják az egyetemi autonómia érvényesítését. Az egyetem vezetésének jogát át kell ruházni a szenátusra, az egyetem illetékes vezetőire és testületeire. Ez a folyamat sajnos nem akar beindulni, pedig az akkreditációs dossziék leadásának határideje égetően közel van. Tudni kell azt, hogy a záros határidőn belül nem akkreditált szakokat fölszámolják. /Az egyetemi autonómia/Elsősorban azáltal csorbul, hogy a kuratórium nevezi ki az egyetem rektorát, a dékánokat. Gond az is, hogy késlekednek az egyetemi hatáskörben szervezendő vezetőválasztások, várat magára a funkcióhalmozások felszámolása, az akkreditációhoz szükséges szervezeti keretek - például a homogén összetételű karok - kialakítása, a törvényes előírásoknak való megfelelés helyett úgy tűnik, mintha kibúvókat igyekeznek keresni. Elfogadhatatlannak tartom azt, hogy továbbra is vegyes karok működnek az egyetemen, ilyen például a Műszaki és Társadalomtudományi Kar Csíkszeredában." http://maszol.ro/index.php?menu_id=254&cikk=5707

[10] Figyelemfelkeltő szándékkal, nemrég egy gyűlésen erről azt mondtam a „fej dupla-fenekű", néhány cinkos mosollyal jutalmaztak egyes kollégáim.