Székelyföld, változó geográfiával

Székelyföld, változó geográfiával

József Attila: „Valami nagy -nagy tüzet kéne rakni,/ Hogy melegednének az emberek. /Ráhányni mindent, ami antik, ócska,/ Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,/ Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska!”          

Minél nagyobb a kenyérnek hiánya, annál nagyobb az igény a cirkuszra, és mert politikai kiáltványokból, de mégoly fennkölt diskurzusokból sem lesz kenyér, hát a politikai osztály a(z ingyen, de szigorúan lovas) cirkuszról gondoskodik gondolván, hátha műhold-távlatból ez politikai cselekvésnek tűnik? És bár a legújabb SzNT-s akció alig érte el a román sajtó ingerküszöbét – a román politikusok meg, egymás kinyírásával, különösen el vannak foglalva, és Európa sem csendes – a számháború beindult, és a sikerjelentések folynak (hol több száz, hol 68 helyszínen égtek a tüzek egészen úgy, mint az a nagy meneteléskor történt), a kezdeményező és a vele pecsenyéjüket sütőgető politikusok szívesen veszik a gratulációkat: ahogy mondani szokás, jól meg azt mutattuk ”nekik”, még egy-két ilyen erődemonstráció és megnézheti magát a gaz ellenség, majd autonómiáról koldul. És tekintve, hogy csak a magyarnyelvű médiák figyeltek az akcióra úgy tűnhet, Székelyföld leginkább a többi magyarlakta vidéktől óhajt elhatárolódni, miközben határai nagyon is elmosódottak (úgy látszik Székelyföld manapság Kököstől egészen Tőkésig, akarom írni, Partiumig tart, sőt Magyarországra is átnyúlik, ha igény van rá!). A saját tér újboli birtokba vétele, tűzzel megszentelt újboli kisajátítása egy mindenestől premodern, és merőben öncélú gesztus akkor, amikor a régiónak éppen hogy nyitásra, befektetők, technológia, ipar és keresekedelem, turizmus, stb., odavonzására, régióközi együttműködésre, jobb kommunikációra és infrastruktúrára lenne sürgősen szüksége. A vissza- illetve befele fordulás egyáltalán nem csoda akkor, amikor a politikai mainstream (a magát Bruxellbe-Strasbourgba ösztrakizáló Tőkéstől kezdve, Izsák Balázson át, egészen Kelemen Hunorig) elméjében semmiféle kognitív disszonanciát, belső ellentmondást, nem okoz a pengedrótkerítés és a „határok légiesítésének” egyidejű támogatása, legalábbis jelszavak szintjén való ismételgetése, mint ahogy az sem, hogy az euroszkeptikus Orbán mellett ágáljon és közben mondatonként többször is európai segítségre apelláljon, kisebbségi kérdésekben.

Nem szándékozom ünneprontónak lenni (a szombati őrtűzgyújtás a halottak napi világítás főpróbája is lehetett, kissé előrehozva), mert kétségkívül jó dolog tűz mellett, a szabad ég alatt elbeszélgetni, énekelgetni és italozgatni, szalonnát sütni, közösségi érzést erősítgetni, kicsit összehajolni, összemelegedni (persze, normális körülmények között, ehhez nincs szükség politikusokra, de még klérusra se, sem kiáltványokra, de hát, ha csak így megy, hát legyen). Viszont mégiscsak különös módja ez az „erőt mutatásnak”, ami a radikális székely szerveződés vezetőjének kommunikációjában megjelenik, és azt a kérdést is fölveti, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan kisebbségi politizálás, mely az erőfitogtatásra épít, olyan eszközzel kíván élni, amely helyzeténél fogva mindenkor defenzívába szorítja, amely területen semmiképpen nem lehet sikeres? Izsák Balázs ezúttal arra mozgosított székelyföldi (és nemcsak) embereket, hogy jelzőtüzeket gyújtsanak „Székelyföld határán”, s ezzel mutassák meg – az űrből is látható módon (sic!) – hogy léteznek, hogy elkötelezettek valamiféle autonómia mellett, és így hívják fel a figyelmet ezirányú igényeik iránt. Nem kétséges, hogy az SzNT vezére nyiltan is, az általuk eröltetett elképzelést promózza az akcióval és nem azt a tervezetet, melyet – legalábbis elvben – az RMDSz-MPP támogat. Ezért is meglepő és a dolog inkonzisztenciáját mutatja, hogy az utóbbiak csatlakoznak a határtűzgyújtás haknihoz, és ezzel tulajdonképpen a „vetélytárs” politikai elképzeléseihez, egyszóval ismét Izsák tematizálja a közvéleményt, a farok csóválja a kutyát, és egyre világosabb, senki nem gondolja komolyan saját programját, szimulál. Pedig a két tervezet radikálisan eltér, még abban is, hogy kik hol szeretnék Székelyföld adminisztratív határát meghúzni. Az SzNT egy régi (alig volt) adminisztrációt hozna vissza, és ehhez a mai megyerendszer, és a létező statisztikai-pályázati régiók teljes átalakítását követeli, a tőle telhetően elnagyolt módon, és ennek a hozzávetőleges határnak a kivilágítására, sőt „tűzfallal” való körülzárására hívta a népeket szombaton. Ezzel szemben a legújabb – még vissza nem vont – RMDSz-MPP tervezet 3 létező megyére tejesztené ki a székely autonómiát, nemcsak megőrizve a jelenlegi adminisztratív felosztást, hanem megnövelve a közigazgatást, és kiterjesztve egy sajátos jogállású prefektus hatáskörét, másik 2 megyére is (sic!). (Egyébként még azt az elképzelést is forgalmazzák, hogy a Székelyföld Hargita és Kovászna megyére értendő, legalábbis annak gazdasági életképességét latolgatják, nem sok meggyőző erővel, szakértők). Az autonómiázás szemmel láthatóan egy sem határral, sem tartalommal nem rendelkező fogalmi körülírása, de még inkább elrejtési kísérlete a nemlétező rommagyar politikai projekteknek. Olyan politikai szerveződések, melyek egy másik hatalom, nevezetesen a budapesti rezsim, klientúráját jelentik (ha ez nem lett volna eléggé látványos, akkor most, hogy Izsák Balázst magas katonai kitüntetésben részesítette a magyar honvédelmi miniszter:  „A honvédelem ügye érdekében huzamos időn át végzett, áldozatos munkája elismeréseként"/sic!/, ez is világossá lett), ha nem teljességgel abszurd, minden esetre hiteltelen vállalkozás autonómiát zászlajukra tűzni. Másrészt pedig egy a valóságban ki nem dolgozott, nem létező projektnek – az autonómiázásnak – tűzbe-füstbe csomagolása szalmaláng. Ez csak ideig-óráig takarhatja el azt, hogy a rommagyar politikai osztálynak sem tudása (manapság egyre inkább csak a hűségnyilatkozat számít szakértelemnek), sem igazi szándéka nincs valós tervek kidolgozásához, és azok érdekében való hosszútávú, átgondolt, különféle forgatókönyveket követő, stb., cselekvéshez. A szombat esti őrtűzek – politikai értelemben – egyetlen dolgot dokumentálnak, illetve világítanak meg azt, hogy az autonómiázás egyre világosabban csak egy abszurd színdarab, paródiája a valós cselekvésnek, a politikai osztály ténykedése pedig szimuláció, ímmel-ámmal előadott, menetközben íródó abszurd melodráma.

Még szerencse, hogy a  de iure (papíron) nem is létező SzNT újabb produkciója csupán néhány öl tüzifa elfüstölésében merült ki – mennyivel hasznosabb lett volna, mondjuk a környezeti ártalmakra felhívni a figyelmet, összegyűjteni az eldobált „ősi székely” pillepalackok bár egy részét, vagy fákat ültetni, egy-egy letarolt erdő pótlására. Viszont most, hogy megalakult – persze nem a szó valódi, azaz jogi értelmében, hanem bejelentés szintjén – a még radikálisabb/autonomistább SzÖT, egy nyiltan náci, önjelölt vezér által kezdeményezett székely szervezet, az sem kizárt, hogy jövőre majd azt fogja javasolni, hogy legyünk igazán bátrak, mutassunk még nagyobb erőt, és  autonómiánk bizonyítandó, gyújtsuk magunkra a házainkat, attól biztosan jobb lesz. Hát így sütögetik előljáróink saját pecsenyéjüket, és még azt is elvárják, hogy a piromán mutatvány a csillagösvényről, az űrből is látható legyen, egy a gond, a mi fánkat égetik, és közben minket vezetnek meg: nem minden tűz tisztít.

Dragnea esete a késő-kommunizmussal

Dragnea esete a késő-kommunizmussal

Ha a nagyobb képpel, a politikai szcéna általános állapotának a leírásával akarjuk kezdeni, akkor elmondhatjuk, hogy Romániában minden párt, legalábbis szándéka szerint, néppárt (és persze populista kartellpárt is), ezen fölül pedig zsákmányszerző meggondolásokra épül (party patronage), ebből következően, ideológiai elkötelezettségeiket tekintve zavarosak mindahányan, sőt egyenesen megtévesztőek. Két párttömb, magukat jobb- illetve baloldalinak tituláló konglomerátum  játszik fő szerepet, akiknek a váltógazdálkodása uralja a választásokat, de az átjárás közöttük nagyon is napirenden van, illetve mindkét oldalon „szatellitpártok” biztosítják a kormányzóképességet, ezért minden eddigi kormány – valamilyen értelemben – koalíciós volt. A stabilabb/beágyazottabb és erősebb területi struktúrákkal a baloldali tömörülés (PSD) rendelkezik. A jobboldal pedig, képlékenyebb, gyakran újraszerveződik (most éppen az Új PNL nevet vette föl, két azelőtt egymással versengő párt /PDL-PNL/; nagy gondjuk, hogy különösen területi szinten alig képesek egységesen föllépni – társelnökök vezetik, Vasile Blaga és Alina Gorghiu, informális vezére pedig Klaus Johannis, az elnök; csak nyomokban van valódi liberális párt (ma a Tăriceanu-féle ALDE az), miközben a szélsőjobb sem képes tartósan megszerveződni (Vadim Tudor halott, Dan Diaconescu börtönben, Funar marginális, bár a szavazataikért – minden jel szerint – Băsescu „új” pártja a „Polgári Mozgalom Párt” próbál ringbe szállni). A romániai magyar politikai szerveződések – mindenekelőtt az RMDSz, de a két másik fidesz-kreálta aprópárt is (MPP, EMNP) – mind a paletta jobboldalára pozicionálják magukat (az RMDSZ 2 EP képviselője az EPP-frakcióban ül). Az RMDSz viszont, lépett már koalícióra minden „szalonképes” román párttal, legutóbb – alig álcázottan, mondván, hogy az új elnök üzenetét „értette meg”, miközben a Fidesz nyomására – éppen a baloldali kormányból távozott, mégpedig önként, és könnyen lehet, hogy ezzel végképp elvesztette kormányzóképességét.

Egyik politikai párt megújítása, radikális reformja sem egyszerű dolog, és nem is megy  vezényszóra, lényegében rendkívüli helyzetek és rendkívüli személyiségek szerencsés találkozása nélkül, minden kísérlet, szinte kezdettől fogva sikertelenségre van ítélve. Nem áll ez másként sem bal, sem jobboldalon, a kétfejű „új PNL” (afféle dr Jekyll és mr Hyde, egyik feje sűrű szempillacsapások közül bájoskásan mosolyog, másik feje meg bulldog). De a jobbra-igazodó – és közben azon csodálkozó, hogy a szociális problémákkal, elmaradottsággal, elszigeteltséggel küzdő, bérből, de hovatovább csupán kisnyugdíjból élő stb., istenadta rommagyar nép elfordul tőle – RMDSz esetében is csak tolódik a reform, a vezérkar passzol, patópálos tempót diktál: „ráérünk arra még”.

Érdekes fejlemény, hogy Liviu Dragnea most gondolta úgy, hogy kihasználja azt a politikai kommunikációs klisét, hogy elnézést kérjen a kommunizmus „bűnei” miatt, illetve elhatárolja pártját attól. Különös ez az elhatárolódás, mert egyfelől, a PSD 25 éve tagadja, hogy köze lenne a kommunizmushoz, annak ellenére, hogy első vezére – a ma is tiszteletbelinek mondott, a közgyűlés pódiumán diszelgő Ion Iliescu – (éppen csak) második vonalbeli nomenklaturista volt, és olyan emberekkel vette körül magát, akik a múlt rendszer oszlopos képviselői voltak; az alapító elnök politikai stílusa – és elég a bányászjárások szervezésének bolsevik gesztusára gondolni – egész habitusa, ismétcsak egy dolgot kiemelve, a „szegény, de becsületes” benyomás keltése, miközben társai mellette/alatta szétlopták az országot, stb., a kommunista múlthoz kapcsolta; a restitúcióval kapcsolatos folyamatok megakasztásán át egészen addig, hogy az elmúlt rendszer nosztalgikusainak a hátán jutott hatalomra, azokat szólította meg egyféle álbaloldali demagóg – mondjuk úgy „emberarcúbb kommunista” – diskurzussal; de nemcsak a pártkáderek és rekrutációs hátterek kontinuitását, hanem tagadták azt a közvetlen filiációt is, ami a Megmentési Fronttól több ciklusban és kiválásokkal, meghasonulásokkal, elhatárolódásokkal, árulásokkal és visszatérésekkel, stb., a mai PSD-hez vezetett. Másfelől, vasárnapi gesztusával Dragnea és a megújítani ígért párt, olyasmit is magára vállalt, ami nem sajátja, nevezetesen a szélsőbaloldali, kommunista ideológiát, pontosabban annak romániai változatát a ceaușescu-féle nacionál-kommunista filozófiát, amelyet a PSD csak ímmel-ámmal képviselt, amit viszont, teljes mellszélességgel, a Nagy Románia Párt vállalt fel. Egyszóval a magát baloldalinak mondó tömegpárt valóban magán viseli az elmúlt rendszer gesztusait, antidemokratikus beidegződéseit – elég az alig egy hete, egyetlen jelöltről tartott belső szavazásra gondolnunk (apropó, éppen ilyen módon lett Kelemen Hunor újraválasztva az RMDSz élére – az áthallás nem véletlen) – viszont nem sok köze volt/van a baloldali eszmékhez. Inkább ahhoz a paradoxonhoz van köze, ami amúgy is jellemző a K-K-európai térségre, hogy a baloldal privatizál és folytat neoliberális gazdaságpolitikákat, és a jobboldal visszaállamosít (mint Magyarország, fényesnek alig mondható, példája jelzi). Úgyhogy a PSD-nek inkább az elmúlt, és részben jelenlegi kormányzása idején elkövetett rablástól, a korrupt kiskirályaitól (lánykori nevükön: „baroni locali”), a tolvajlás és megvezetés művészetének hosszú évtizedes gyakorlatától, a zsákmányszerzésre állított pártműködtetéstől, a patronázs-rendszertől, a klientelizmustól, az elvtelen politizálástól, stb., illett volna elhatárolódnia ahhoz, hogy a reformkísérlet bejelentése, minimális hitelességgel is bírjon. Ebben igaza van CéTéPének (Cristian Tudor Popescu), aki azt mondja, hogy „a kommunisták tolvajlása kisipari jellegű volt, ezt nagyipari üzemmódra a PSD fejlesztette ki”.

Senki nem vádolhatja vizionáriussággal a PSD új elnökét (hol van már az értelmiségi allűrökkel ékeskedő Nastase, a maga kotlósainak és tojásainak összeszámlálásával?), jó esetben is egyféle (populáris nyelven smekkherség) dőzsöltség, a helyi- és aztán a központi közigazgatásban szerzett tapasztalat birtokosa (értsd kiksirályi allűrök, és korrupt láncolatok, összefonódások tudója), adminisztrációs kiskapuk ismerője, (kisstsílű) „háttér-játékos”. Azt gondolom, Dragnea hamarabb fogja elárulni elvbarátját, a miniszterelnököt, és a többé-kevésbé saját kormányát, mint megreformálná a pártot. Nem tudom ki, hogy van vele, de én a Dragnea bizánci/cinikus bajusz alatti félmosolyaiban nem hiszek, mint ahogy abban sem, hogy ő lenne a nagy reformátor, aki megújítja a velejéig korrupt és csak szavakban baloldali/szociáldemokrata pártját. És ahogy a többi párt háza táján is körülnézek, jövőre minden marad a régiben: a DNA válogat és választ majd, és reformál, aki szabadlábon marad. 

Az RMDSz villámgyors társadalmi kiágyazódásáról

Az RMDSZ villámgyors társadalmi kiágyazódásáról

Amilyen hosszas és fáradtságos dolog egy új terméket és márkanevet elfogadtatni, bevezetni egy régi/új piacra, vagy beágyazni egy fogyasztói/társadalmi környezetbe, kialakítani egyéni arculatát, stílusát, ellátni a brand name minden kellékével, aminek következtében vonzó, és elfogadottá válik, stb., éppen olyan nehéz karbantartani azt. Ha nincs állandó megerősítés – nemcsak elméleti, vagy reklámfogások szintjén, hanem gyakorlati (a puding próbája szerű), megtapasztalható módon egyaránt – az egyszer beágyazott termék, a környezet legkisebb változására „kiágyazódik”, és elveszti fogyasztói értékét, elveszti arcát, karakterét. A történet szabadon átvihető a fogyasztói társadalom részévé tett, magyarán elpiacosodott/elnéppártosodott/elmediatizálódott (kartellesedett) politikai pártokra és azok márkanevére, hiszen manapság a politika piacán éppen olyan adok-veszek, versengés és tülekedés, kínálat-keresleti szabályozások, stb., érvényesek, mint minden más fogyasztásra szánt termék piacán: nemcsak a politikusokat építik fel és mosóporként árulják arculatukat, hanem a pártokat is (jó esetben valóban szabad, a liberális demokrácia elvárásainak megfelelő) piaci versengésre szánják. A piaci hasonlat még inkább ül, ha a politikai formációkat sportvetélkedőn résztvevő csapatoknak képzeljük (amelyek nem mellesleg a valóságban is társadalmi viszonyokat, sőt kultúrát fejeznek ki), amelyek a sorozatos megmérettetésen, a „harcban” edződnek meg és nyerik el szimbolikus értelemben is közönségük elismerését, támogatását, sőt lelkesedését, azt, hogy nemcsak anyagi, hanem „érzelmi befektetést” is eszközölnek a megszállott/elcsábított drukkerei. Nos, a rendszerváltást követően egy ilyen rommagyar politikai márkanév emelkedett fel, mérettetett meg és megfelelő súlyunak találtatott. Létrehozott „rajongói kört”, csapatot, programot és vitte részsikerre a közösség elvárásait, nevezetesen az RMDSz – amelyik viszont mára minden jel szerint – a társadalmi „kiágyazódás” szélére sodródott, leépül és elveszíteni látszik vonzerejét. Régóta mondom, és mondja azt más is, hogy a márkanév megkopott, és ennek számtalan okát lehetett és lehet fölfedezni, a politikai, és rommagyar közélet szinte minden területén. Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy sokan és sokféleképpen igyekeznek nemcsak átérezni, hanem jelezni, kommunikálni, hogy a szervezet válsága már nem feloldható tüneti kezeléssel, hogy azok a máskor mozgosító/lelkesítő hívószavak, amelyek elegendőek voltak egy egy kérdésben, hozták a várt eredményt, ma már megkopottak, nem képesek felrázni, de tartalommal megtölteni sem a politikára még fogékony polgárokat célzó üzeneteket, radikális váltásra van szükség. Ilyen lehetőség kínálkozott (nevében éppen erről kellett volna szóljon) a (rebranding-re) márkanév megújítására, az önkritikára, és az új terv bemutatására, stb., az idei kongresszuson. Viszont egy félév távlatából bizton állítható, a megújulás elmaradt, sőt a kiágyazódás, a hitel és arculatvesztés fölgyorsult, a szövetség és vezetői képtelenek a választókat megszólítani, nincsenek programjaik (néha „kicsit autonómiáznak még”), nincsenek új és karakteres arcok, sőt a legtöbb politikai kérdésben még vélemény, saját és hiteles értelmezése sincs a történéseknek. Nem áll szándékomban és terem sincs az okok fölsorolására (ezt megtettem alkalom adtán jegyzetekben is), csak a kiágyazódás legutóbbi jeleit sorolnám, röviden.

Azt hiszem a szövetség a kormányból való önkéntes, pontosabban a Fidesz elvárására történt kiválással, (nagy valószínűséggel végképp) kilépett az országos politikából, a márkanév többet nem fog szerepelni miniszterek és központi adminisztrációban dolgozók neve mellett (a még ki nem rugdosott közszolgák /sic!/ sunyítanak egy darabig bukaresti hivatalokban, de idejük gyorsan lejár). De ami ennél is rosszabb, mint egyre nyilvánvalóbb a vezérkar már nem is érti a bukaresti politika sajátos történéseit. Ezért történik meg nemcsak, hogy az új elnök üzenetét végzetesen félreértetteék (összetévesztve azt a budapesti ukázzal), hanem olyan nyilatkozatokat tesznek, úgy pozicionálnak, hogy pontosan látszik: egyszerre outsiderek lettek, jó esetben is mozgóhomokon járnak, de inkább kizuhantak a román politikai folyamból. Kelemen Hunor üzenete, hogy megszavazzák a bizalmatlansági indítványt, bár nem értenek egyet annak szövegével, majd a bosszúállást emlegeti egy eddig is láthatatlan hivatalnok leváltásakor, ezt a zavarodottságot és marginalizáltságot jól jelzik. Aztán a szövetség végzetesen félreértette a rommagyar szavazók szimbolikus „fidesz-pártiságát” is, amikor erre apellálva hajtott végre fordulatot és szegődött el a budapesti hatalom klienspártjának (hányszor elítélte ezért kisebb riválisait), lemondva gyakorlati (issue based), problémamegoldó potenciáljának jó részéről. Elhallgatják, de a dolog úgy föst, hogy a teljes rommagyar politikai mezőny viszonylagos autonómiáját áldozták be a remélt (apró)pénzért, hiszen eddig a kisebb pártokkal való versengésben, és a bukaresti pályán is önálló politikai programokkal léphetett föl a szövetség, most meg a kispályán is csak a Fidesz kegyeiért harcoló egyik klienspárt pozíciójába szorult (de még ott sincs kizárólagossága a támogatás megszerzésében). Ráadásul, amit a Fidesz követendő, és kötelező politikai vonalvezetésként kínál az követhetetlen: sem az EU-ellenes „szabadságharc”, sem a „keleti nyitás”, sem a menekültek kapcsán lezajlott gyűlöletkampány, nem járható út, és pengedrótkerítés sem építhető rommagyar módra, hacsak a lelkelkben nem.

Ugyanakkor elmaradt, illetve nem sikerült a választók (az istenadta nép) fele fordulás, hiszen a helyhatósági jelölések közeledtével egyre inkább úgy tűnik a szövetség franchize-rendszerben (leánykori nevén „gebinbe”) adja ki potenciálisan nyerő helyeit. A szatmári, de főként a vásárhelyi úgynevezett előválasztás pontosan jelzi ezt. A szövetségnek nincsenek húzónevei, a háttérből irányító befolyásosak pedig,  (illetve megvádoltságuk okán, mert a szövetség elmúlasztotta tisztázni álláspontját a korrupciós botrányokkal kapcsolatban is – ez ugye, már a fidesz-tempó) többé nem adják nevüket egy újabb boritékolható kudarchoz, így hát eljátszák a nyitott és demokratikus eljárást, csakhogy tartalmatlan és esélytelen a játszma. (Sikerként könyvelik el a nyilvánvaló kudarcot – ismétcsak van modell – hiszen 2012-ben a nagyon jól ismert és népszerű „öreg harcos,” Frunda György, hatvan százalékos részvét mellett 28 ezer szavazatot szerzett Vásárhelyen, a magyar voksok valószínűsíthetően 85-90%-át, és ez messze nem volt elég Florea legyőzéséhez. Pedig akkor még ott volt az országosan hetven százalékos USL jelöltje is. Az élőválasztáson a magyar szavazók, alig negyede regisztrált, akiknek negyven százaléka részt is vett a szavazáson, akiknek viszont a hatvan százaléka szavazott a kvázi ismeretlen és karizma nélküli RMDSz-es jelöltre, ez a Frunda legutóbbi szavazatainak mintegy 9%-át jelentette, hát innen lesz szép nyerni!).

És nem utolsó sorban az sem mellékes, hogy a szövetségnek, és a rommagyar politizálásnak nincs ma markáns, és még kevésbé van szerethető, az egységet megjelenítő arca. Az alapító atyák, a közelmúlt vezérei visszavonultak, illetve elbuktak, Markó hallgat, Tőkés külföldön, Frunda más csapatban játszik, Verestóy megfáradt, Borbély vádlott, és közben Göncz Árpád is halott. És adódik a tanulság, ahogy szabad román fordításban mondani szokás: „Akinek nincs Göncz Árpádja, az pedig vegyen magának”, határon innen és pengedrótkerítésen túl!

Populista zsákutca

Populista zsákutca

A populizmus, azért “paranóiás politika” mert, ha valamennyire is következetes lenne, akkor maga alatt vágná az ágat, azaz eszméinek kiteljesítéséért, maga ellen kellene forduljon, a mindenestől korruptnak mondott, a nép „tiszta akarata” ellenében hatalmat gyakorló elit ellen kellene, hogy föllépjen. Ott, ahol a populizmus van hatalmon, ott viszont az is megeshet, hogy a „népet kell leváltani”, vagy legalábbis olyan tömeggé, manipulálható masszává gyúrni, amelyik észre sem veszi, hogy éppen azok – az a politikai elit, vagy hatalmat így-úgy kisajátító klikk és vezér – fosztják meg önálló akaratától, akik arról papolnak, hogy a meghatározónak a vox populi-nak kell lennie.

A mai Magyarországon a populista jobboldali politika (mindegy is, hogy Fidesz-KDNP-nek vagy Jobbiknak nevezzük), annak minden kellékével – és persze buktatójával – együtt, elfoglalta, kisajátította a hatalmi mezőnyt (és nincs itt a helye azoknak a válogatatlan hatalmi technikáknak a fölsorolására, amelyekkel tették), méghozzá nagyon úgy tűnik hosszú időre, a politikai váltógazdálkodás (és lényegében a demokratikus „játék”) lehetőségeinek a beszűkítése, a kispályás ellenzék pusztán formális (végső soron biodíszletként, egyféle igazolásaként és legitimálásaként a fennálló rezsimnek) jelenléte mellett. A magyar jobboldali populizmusnak tavalytól neve is van: militáns és „illiberális demokráciának” mondják. Megvalósítása pedig komoly feladatokat ró a velejéig korrupt hatalmi elitre, és nemcsak azért, mert állandóan ellenséget kell találnia, célpontot, aki ellen „harcolhat”, persze olyant, aki helyzeténél, kiszolgáltatottságánál fogva nem is védekezhet, mert csak olyan csatákat vállal a természeténél fogva gyáva, populista hatalom, melyek megnyerésében egészen biztos lehet. Ezért csatázik a szegények és a mindenféle kisebbségek ellen, most aztán megtalálta a legelesettebbeket a menekülteket; hanem azért is, mert állandóan visszajelzést kell kicsikarnia a „népből” (a populista hatalom feedback kényszeres), vagy legalábbis úgy kell tennie, mintha megkérdezné a „magyar emberek” véleményét, hiszen ez legitimitásának, és hatalmának formális alapja. Ezért aztán abszurd – ha tragikus nem lenne, akkor nevetségesnek mondhatnánk – lépésekre és unfair játékra kényszerűl, amit a „néppel való konzultációnak neveznek”, (amolyan „Szerbusz király – szerbusz nép”, alapon), meg kell szólítsák a népet és a biztos eredmény reményében, nemcsak abszurd és értelmetlen módon (lásd. idegenellenes uszítás) muszáj eljárni, hanem közveszélyes témákkal és fölvetésekkel kell előhozakodni, valamiféle választ kicsikarni. Elég, ha a szavazók tizede (persze azok sem ellenőrizhető módon) pozitívan reagál, hogy aztán a válaszaikat az egész népre extrapolálni, kivetíteni lehessen és máris ott a visszaigazolás, jöhet a populista ön- és népámítás, „a zemberek” éppen azt akarják, mint a vezér, minden más szempont mellékes. Aztán ez a manipulált („megkonzultált”, akarom mondani megbuherált) népakarat teszi, hogy jöhetnek az illiberális szabályozások, házkutatásról, menekültek kriminalizálásáról, ellenzék elhallgattatásáról, és pengedrótkerítésekről, hatalomfitogtatásról, meg miegyéb. Amíg a jobboldali populizmus egyféle hatalomtechnikai játszmaként működött „csak” a demokratikus politikai kultúrát és légkört szennyezte, és sokan gondolhatták, hogy művelői egy szép napon leveszik a maszkjukat és kaján vigyorral bejelentik: „ez csak vicc volt, mi sem gondoltuk komolyan” (megjegyzem, hogy az ellenzék, már amennyiben egyáltalán, vagy legalább nyomokban föllelhető, mintha még mindig ezt várná, bűnös tétlenségében/tehetetlenségben). Viszont egy határon túl – és a menekültügy volt ez a Rubicon, a határ, amin átlépve a visszaút lehetetlen – a jobboldali populizmus, menthetetlenül szélsőjobbá válik – igen, poszt- vagy neo nácizmussá – fajul. Annyira illiberális már, hogy nemcsak mellőz minden féket (a jó érzését is - elnézem, hogy az egyre szélsőségesebb, konzervatív és keresztény gyökereitől rég elszakadt jobber írástudók mennyire vonzódnak egy trágár és programatikusan inkorrekt, megfogalmazóik számára is teljesen dehonesztáló nyelvezethez) és ellensúlyt, de a kiegyensúlyozott álláspontnak és nyelvezetnek még az írmagját is kiírtaná. És akárhogy is nevezi filozófiáját, a szélsőjobboldali  populizmus, eljut a nativista/rasszista (ezt szemérmesen nálunk az éthosz nélküli „zsigeri közösség”-hez való mindenek fölötti ragaszkodásnak mondják) eszmékhez. Ahhoz az életveszélyes gondolathoz, amely a rövid húszadik század borzalmait, totalitarista népírtásait megalapozta, hogy egyes csoportok születésüktől fogva fennsőbbrendűek, elébb valók, mint mások, ezért „övék a hatalom és az ország, és a jog”, és ezt semmi egyébbel sem kell, nemhogy kiérdemelni, de még legitimálni sem: „azért, mert csak!”

A magyar kormány menekültügyi politikája nem azért elfogadhatatlan, mert bizonytalan és tanácstalan, sok gyakorlati kérdést képtelen megoldani és netán nem fogadja  el, minden kritika nélkül Európa hasonlóan teszetosza magatartását, hanem, mert a kérdései rosszak  – végső soron egyetlen fölmerülő problémát sem tudott megoldani, azok közül sem, melyek állítólagos megoldásáért vállalta a „harcot” (...), mert neonáci, rasszista propagandára és gyülölethullámok keltésére használta a kialakult válságos helyzetet. Ezt nem tette egyetlen európai kormány sem, ez az, ami megengedhetetlen, és az európai normákkal, meg szellemiséggel, az unió filozófiai alapjaival ellentétes. Hogy szociológiai értelemben érvénytelen „konzultációkat” folytat az (olyasmiket kérdez, amikor a menekültekről konzultál, mintha azt kérdezné: „inkább szeretne Ön, beteg, csúnya és öreg lenni, mint fiatal, egészséges és csodaszép”?, amire a választ eleve tudjuk) csak nevetséges, hogy képtelen egy adott kihívásnak megfelelni, kezelni egy gyakorlati helyzetet, legfennebb csak rossz fényt vet a kormányzatra, de a gyűlöletkampány, a legalantasabb és gonoszabb eszmék terjesztése, és reakciók kiváltása, több mint bűn, ez hosszú távú hiba. Ehhez asszisztálni, a hatuma politikai establishmentnek, ebbe a végzetes és bűnös politikai játszmába belevonszolni kisebbségben élő népcsoportokat/közösségeket, annál is több, felelőtlen és bűnös cselekedet. Értem én, hogy többek között a romániai magyar politikai mainstream türelmetlen (magyarán pénzéhes, ki van éheztetve és szolgáltatava), és elkönyvelte, hogy a mai magyar hatalom még évtizedekig maradhat, tehát, a megszerzendő anyagi támogatás reményében, be kell hódolni neki (egyféle álpragmatizmusból), kedvére kell tenni. A kérdés csak az, hogy milyen áron? És annak jelei, hogy ezt az árat nem érdemes, sőt lehetetlen megfizetni máris jelentkeznek: a menekültügy kapcsán kivirágzott szélsőséges, neonáci ideológiai megalapozású politika, nem folytatható a hatumák esetében/helyzetében. A mai magyar kormányzat, a cinikus nemzetegyesítés jelszó alatt, kihúzta a talajt a hatuma politizálás alól, lehet ehhez pénzt szerezni, csak éppen így politizálni nem érdemes (Állítólag Churchillel esett meg, hogy azt ajánlották tanácsadói a háború alatt, hogy zárjanak be kulturális intézményeket és költsenek többet a háborúra, mire megkérdezte: „Jó, de akkor miért háborúzunk?”), akkor meg miért, illetve kikért, a nyekergés, a paradox helyzetek és diszkurzíve is megoldhatatlan kommunikációs akrobatika fölvállalása?, mit is üzen Kelemen Hunor? Gyűlöld az idegent, és közben reménykedj, (vagy egyenesen imádkozz) hogy téged nem fognak gyűlölni? Pengedrót kerítést a határra, hogy átjárhatóbb legyen?, hogy jobban át tudjuk érezni, együvé tartozásunk? Márpedig ez nem fog menni, túlontúl abszurd.