2018/12/18

Dragnea hattyúdala


Dragnea hattyúdala

A politikai mérlegelés és döntés, a politikai diskurzus általában, ha nélkülöz mindenféle morális meggondolást, éppen annyira félrehord, mintha minden racionális (politikusok sokszor pragmatizmusnak mondják) meggondolást mellőzne. A politika morális dimenziója az egyetemes, vagy legalábbis a partikularizmust szélesebb keretbe foglaló szempontot jelenti, az ahhoz való igazodást, hogy más is ember és a politikai cselekedetek követezményei így vagy úgy őket is érinti, ezért az ők érvei, szempontjai és érdekei is figyelmet érdemelnek, integrálni kell őket is. Az amorális politika t.k. – a békasegge alatti nézőpontok, a gyűlölködés, a többes mérce propagálása – politika alatti, a mégoly szenvedélyes, viszont egyoldalú és kirekesztő diskurzusok különösképpen a demokratikus politizálás mércéjét nem érik el: diszkurzív értelemben antipolitikák. Persze az uszító, lejárató, gyülöletkeltő, kirekesztő és intoleráns, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, konteókra, magyarán szemenszedett hazugságokra, alapozott politikai diskurzusok hatnak, vagy még inkább fertőznek: a populizmus eléri és megerősíti közönségét, amikor minősít, ígérget, hiteget, kirekeszt és ajnároz.

Ezért is nehéz a PSD-vezér legutóbbi hosszú szövegelését valódi politikai előadásnak, különösen programatikus beszédnek tekinteni, egy sokszorosan meghasonult és rettegő politikai szereplő, önjelölt vezér, sőt diktátorjelölt, elkeseredett és cinikus, sőt szarkasztikus beszédét mondta vasárnap Liviu Dragnea. A király meztelen, hiszen ami két éve tudható, hogy a hatalmon levő párt(ok) egyetlen reális célja megvádolt, sőt elítélt vezéreinek (és egyéb korruptaknak) a fölmentése, minden eszközzel és minden áron, éppen beszédében vált egyértelművé. Az abszolút prioritás, minden kendőzés, ötölés-hatolás nélkül, az amnesztia és közkegyelem sürgösségi (sic!) kormányrendeletbe foglalása, mint utolsó lehetőség, hogy a vezérek megusszák a börtönt. Márpedig erre politikát, különösen racionális közpolitikákat építeni egyszerűen lehetetlen. Ezért történhetett meg két saját kormány elzavarása, a harmadik viszont fél éve nem képes semmiféle távlatos tervet kivitelezni, egyik napról a másikra sodródik, amint a pártvezér üzeneteit leső – illetve az itteni Habony, a szintén elítélt Darius Vâlcov “bölcs tanácsait” követő – báb-miniszterelnök asszony kormányon téblából, sem autorítása, sem hozzáértése, biodíszlet.

Mit közvetít a pártnak és a “világnak” Dragnea pártvezér hosszas expózéjával? A pártvezér diskurzusa képtelen kontextust teremteni, ez a politikában – ezt Paretotól tudjuk – gyakran azt jelenti, hogy a politikus szenvedélyes lózungokkal elrejti valódi szándékait és érdekeit. Dragnea szarkazmusai mögül viszont minduntalan kilóg a lóláb, sőt már maga az egész lótetem. Mitől jobban fél, attól nagyobbakat mond, támad és lejáratni próbál mindent és mindenkit. Viszont az emlegetett – ügyészt fenyeget ezzel – megroggyanó térd éppen rá a jellemző, fél és félelmét igyekszik agresszív ellentámadásba csomagolni, hasztalan. De nemcsak logikus, vagy legalább követhető programot képtelen vázolni, hanem – bár az egész beszéde azt célozza, arra igyekszik – a fő ellenséget sem képes betájolni, és kétségbeesésében igencsak széles körben, egymásnak is ellentmondó részekből álló ellenség-felhőt vázol. Így lesz ellenség az EU-mellett az egész politikai nyugat, Soros, a multik, az ügyészek-bírák, és mindenekelőtt a “nem román” államelnök, akit hazaárulással vádol meg, sőt utasítja szárnysegédjeit, hogy mondvacsinált okokból konkrét vádemelést hoznának össze Johannis ellen. Beszédének egyetlen kötőeleme a szélsőséges etno-nacionalizmus (adott pillanatban a kormányról mondja, hogy “románnak kell lennie”, mintha a mostanit éppen harmadszorra és többszörös átalakítást követőn nem ő alakította volna olyanra, amilyen), amit viszont még “a köznapi értelmezhetőség” nyelvére sem képes lefordítani, beszéde szétesik, humorosnak vélt szarkasztikus megjegyzésekkel, vízkorgyolgatásokkal és indokolatlanul kitartott sakállmosolyokkal igyekszik tagolni azt. Név szerint utasítgatja a kormánytagokat – mert a kormány a párt, mert maga a nép is a párt, ahogy azt a vranceai kisbáró szíves közléséből tudjuk –, mert miniszterelnök és miniszterek a PÁRT ÉS NEM AZ ORSZÁG “SZOLGÁI”, a PÁRT pedig DRAGNEA!

Más kérdés, hogy mitől virulensebb, parttalanabb és töredezettebb a beszéd annál nehezebb – illetve sok vonatkozásban egyértlműen abszurd és lehetelen – gyakorlattá átfordítani, és minden valószínűség szerint gondot okoz majd kivitelezni. Ezt az (i)gazságügyminiszter máris jelzi, amikor az amnesztia és közkegyelemről hozandó sürgösségi kormányrendeletről mondja, hogy “utolsó megoldás” lehet, és egyelőre nincs is napirenden. De még kínosabb – nem is nyilatkozik a “kijelölt feladatokról” – az egyébként mindenben obediens miniszterelnök-asszony, számára vállalhatatlan a nyugatellenesség, amikor 2 hete maradt, hogy átvegye az “EU soros elnökségét”. Dragnea fenyegetései és etno-nacionalista kirohanásai megfejtésre várnak, ma még nem látható, hogy egyáltalán követi azt a pártapparátus – már a kötelező lojalitást fölmutató rituális gesztusokon és ismételgetésen kívül – vagy pusztába kiáltott szó marad. Ne feledjük a PSD a ceusescu-féle sajátos nacionál-kommunista párt örököse, hálózatai, egész beágyazottsága a régi párt modelljére épül, ezért a kettős beszéd (Orvell, na), a központi ukáz csendes elszabotálása és közben lojalitás mímelése a vérereiben van. Ami kívülállónak abszurdnak és lehetetlennek, ellentmondásosnak, illetve kognitív disszonanciát okozónak tűnik, azt a párt “alapsejtjei” símán megoldják képmutatással, mimézissel. Teszik ezt egyfelől a “fölfele nyalni, lefele rugni” bizánci logikája szerint, másrészt viszont, néha fönt és a lent, a politikai karnevál groteszt szabályai szerint, megfordulnak, néha a vidék, a lent diktál. Nemcsak a vidéki szervezetek és potentátok, a megyei és városi kisbárók a foglyai Dragnea és társainak, hanem megfordítva a központ – végső soron, és a választási mobilizálásért cserében, a klienteláris viszonyok implicit szabályai szerint – is a párt alapsejtjeinek a foglya: róka fogta csuka.

Azután van egy másik körbefutó kisebb hálózat, egy egyre szoruló hurok, mely Dragneat és Tăriceanut, a kisebbik kormánypárt vezérét, összekapcsolja és a kölcsönös zsarolás helyzetébe hozza. A PSD azzal zsarolja a szenátus elnökét, hogy utat enged parlamenti szavazatával az ellene folyó újabb ügyészi kivizsgálás és esetleges megvádolásnak, ha nem támogatja az amnesztia és közkegyelem kihírdetését (már azon is túl, hogy maga is haszonélvezője lenne az intézkedésnek), amit megmaradt elveinek (még pontosabban az európai ALDE) nyomására nem szívesen támogat. Călin Popescu Tăriceanu, másfelől pedig arra akarja rávenni Dragneat, hogy ő maga legyen a PSD-ALDE közös államelnök jelöltje jövőre: csuka fogta róka.

És ha a központ és vidék, valamint a PSD és ALDE kölcsönösen zsaroló hálózatai, a román politikai mezőny struktúrájába illő hálózatok és hurkok, „hagyományos” politikai viszonyoknak mondhatók, a Fidesz itteni fikókpártjainak hatalmat, pontosabban Dragneat, támogató magatartása nem illik a képbe. Néhány körülmény van, ami minden valószínűség szerint – hiszen a titkolózás, a manipuláció, a sajtó megszállása, a cenzúra, a rommagyar egypártrendszer legfőbb jellemzői – motiválja a Dragnea-Tăriceanu-Kelemen trió szövetségét. Azt gondolom, hogy deduktív uton közelítve, elsősorban az orbáni illiberalizmus, játszik szerepet a trió fönntartásában, a fékek és ellensúlyok kiiktatásának, az (i)gazságszolgáltatás alávetésének a szándéka a közös. Azután az EU-ellenesség, mégpedig éppen azért, mert az bírálni merészeli a jogállamiság fenyegetettségét, számon kéri az európai normák betartását. De a Soros-konteó mantrázása, szintén közös, csak a rommagyar mainstream, érthető okokból, halkabban sorosozik. Végső soron pedig az orbáni etnonacionalizmus, a szélsőséges populizmus, pontosabban alt right-hoz való kapcsolódás a kötőanyag, aminek a kisebbség szempontjai szerinti újfradefiniálásával kapcsolatban adós még a rommagyar politikai spin doktorok hada.

Ott tartunk, hogy Dragnea nyugodt lélekkel támadhatja a visszaszolgáltatási folyamatot a Fidesz itteni fiókpártjai, egyetemben a folyamat fő haszonélvezőivel az egyházakkal, meg sem mukkan. Eddig úgy tudtuk, hogy az elkobzott javak visszaszolgáltatását (restitutio in integrum), illetve a kértérítést, ahol nem lehetséges, kezdeményezték, támogatták, sőt sürgették (még nemzetközi fórumokon is) a rommagyar politikai formációk és egyházak. Nos, mára már ezt is fölülírja az illiberalizmus, az alt right igenlése, az Orbán-imádat. Meddig még?



2018/12/11

Gyilkos politikai játszmák


Gyilkos politikai játszmák

A poszt-szocialista politikai klánok kiépítési folyamatában előljáró formációk, amelyek ráadásul a bürokráciát, a helyhatóságokat is klienteláris alapon megszállták, nehezen elmozdítható, falanxszerű tömböt képeznek. És nem vitás, hogy a ma kormányzó párt – a PSD, melyet fölösleges is szocialistának nevezni – lépéselőnyből kezdett, hiszen előszőr Iliescu, majd az őt követő Adrian Năstase és társai, sok vonatkozásban “megörökölték” a volt kommunista párt hálózatait, (ahogy Bourdieu mondaná) társadalmi tőkéjét, és rekonverziós eljárások során, képesek voltak uralni az “átmenet” politikai mezejét. A poszt-Ceusiszta párt különféle megnevezések, eltérő felállások és személycserék, stb., hosszú során át, hol a pluralizmus és decentralizáció kibontakozásának akadályozását, hol ultrakonzervatív intézménypolitikát, hol neoliberális gazdaságpolitikákat tűzött zászlójára, és bár osztódással szaporodott, valamilyen mértékben mindig az etnonacionalista “doktrínát” is használta céljai eléréséhez. Ezért játszi könnyedséggel olvasztotta vissza magába azokat, akik adott pillanatban radikális nacionalista-soviniszta korszakuk felhagyását követően, a pártkapunál jelentkeztek (jellemző, hogy két igencsak befolyásos vezetője Codrin Ștefănescu pártfőtitkár és Olguța Vasilescu ex-, és jövendőbeli miniszter, mindketten megmondóemberek, a Vadim Tudor által vezetett volt PRM-ből, igazoltak a PSD-be).

Miután a kilencvenes évek elején, az első Iliescu-rezsim bizonytalan irányba és az “eredeti demokrácia” szabályai szerint folytatta külpolitikáját, az első igazi kormányváltást (1996) követően mindenik párt a NATO-hoz és az EU-hoz való közeledést tekintette külpolitikai célnak. Kissé cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a poszt-ceausiszta párt is belátta – hatalmi pozícióit, amit a patronális pártépítés nyomán, mind a számára kedvezően alakuló gyors privatizáció következtében, ellenzékben, úgy kétezerre még meg is erősített – a nyugati nyitás nem zavarja meg belpolitikai céljainak követésében. Azután 2004-től éppen a PSD volt az európai és atlanti integráció gyakorlati kivitelezője, ami ha úgy tetszik, a régió történelmi csele, t.i., hogy a baloldaliak privatizálnak. Mára viszont az euroszkeptikus és nacionalista, valamint illiberális politikák követője a PSD, és egyre nyilvánvalóbb, hogy kormányképtelen, éppen mert semmiféle ország-projektje nincs, elítélt/megvádolt vezéreinek fölmentése az egyetlen célja, mely – nem mellesleg – a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy működő rendszerének a felszámolásán keresztül vezet.

A rommagyar politikai mezőny egy rövid időszakot leszámítva, amikor kísérletek folytak a „belső pluralizmus” rendszerének kialakítására, gyakorlatilag sikeresen lépett föl a pluralizmus mindenfajta formájával szemben (nemcsak az adott pillanatban úgy ahogy működő belső platformokat sikerült bedarálni, ellehetetleníteni, hanem a pártkezdeményezéseket – MPP, és EMNx – is sikerült domesztikálni, illetve marginalizálni), ezért a rommagyar politikai közösség, illetve szavazóközönség számára (kivéve, akik román pártokra szavaznak) a választás lehetősége nem adott. A mára a Fidesz itteni fiókpártjaivá zülött politikai formációk, amelyek megszállták és foglyul ejtétték a rommagyar közösséget, nem hagynak alternatívát a számára. Ez talán nem is volt mindenestől tartalmatlan politikai opció, egészen addig, amíg a fő formáció – ki emlékszik már a hosszas vitára, hogy „szövetség” vagy „párt” legyen-e a jobb időket megélt néhai RMDSz? – kisebbségpolitikát, illetve identitáspolitikát folytatott. Előbbi az egyetemes emberi jogokból, a máshol már gyakorlattá vált kisebbségpolitikákból kiindulva kialakított jövőkép alapján működött. Utóbbi pedig az identitásmegőrzés, illetve létező identitáspolitikákból merített, a multikulturalizmus számunkra előnyös variációit tekintette követendő példának. Jellemző módon pedig, ezeket a törekvéseket, időről-időre az etnoterritoriális autonómia retorikája, az „autonómiázás” különféle formái váltották föl. Mindkét retorika maradt viszont – most már bevallottan a párt(ok) Orbán Viktor (jó kérdés, hogy van-e formálisan bár Fidesz-politika, vagy csak a vezér „ötletei” és modelljei alakítják azt) követése, az illiberális demokrácia, magyarán a szélsőjobboldali etnonacionalizmus a követendő példa. A Fidesz itteni fiókpártjának főideológusa mondja ezt, nem más, persze úgy, hogy az illiberalizmust pragmatizmusnak nevezi, a klienteláris, vazallusi viszonyt pedig „barátinak” próbálja maszkíronzi, hosszú interjújában, úgy tesz mintha a Fidesz „egyik magyarországi demokratikus” párt lenne és nem egy bevalottan illiberális célokat követő, nyíltan alt right formáció. Arról sem ő, sem párttársai nem szólnak, hogy kisebbségi helyzetben a radikális nemzeti retorika, a hibrid politikai eljárások, a fékek és ellensúlyok fölszámolási kísérlete, melynek aktív támogatói, sőt olykor kezdeményezői, az általános korrupció politikai támogatása, szemben a korrupcióellenes föllépéssel, stb., hogyan és mennyiben segítheti a „nemzeti identitás megőrzését”? Nemhogy nem előnyös, de minden bizonnyal az eddigi nyelvpolitikai és kulturpolitikai eredményeket veszélyezteti a kiépülő illiberális rendszer, és az EU-ellenesség, amihez álságosan „pragmatikusnak” mondott okokból csatlakoztak. Semmiféle, sem pragmatikus, sem elvi- politikafilozófiai, illetve ideológiai, sem morális alapja nincs a PSD-ALDE melletti kiállásnak. Egyetlen más magyarázata sem látszik a dolognak, mint az, hogy budapesti sugallatra (esetleg expresis verbis, kulisszák mögött kimondott ukázra), az orbáni útra állítani a PSD (és ALDE-t), a jelenlegi román kormányt, magát Romániát.

Pedig a román politikai mezőny egyrészt szélesedik, újfajta pártok, politikai csoportok és formációk jelennek meg, még ha a régi, a jelzett módon jobban beágyazottak – mintegy, avant la lettre – igyekeznek lejáratni azokat, akkor is. Különös fejlemény, hogy a román EU-párti diaszpóra hallatja hangját, sőt sikeres politikai tevékenységet folytat (lásd Johannis megválasztása, vagy a tavaly téli tüntetések, a pillanatnyi kudarc és frusztráció eltakarja, de a tavaly augusztusban botrányos módon szétvert tüntetés utóhatásai is jelentősek lesznek a politikai mezőny strukturálásában), jól használja az internetes mozgósítás csatornáit, stb. A civil társadalom (különösen a globális civilek itteni nyúlványai) jól teljesítenek és gyakran pótolják az erőtlen és szétszabdalt ellenzék politikai föllépéseinek hiányosságait, a gyenge mobilizálást. Ezért – tetszik nem tetszik a Fidesz itteni fiókpártjainak – ROMÁNIA MÉG NEM MAGYARORSZÁG és nem is LENGYELORSZÁG, az illiberális és EU-ellenes fordulat még KÉTESÉLYES, sőt. Az elnöki intézmény – azzal együtt, hogy a PSD-párti Alkotmánybíróság erősen korlátozta mandátumát, gyanúsan részrehajló határozataival – ellensúlyt képez a kormányzati hatalommal szemben, és bár előrehozott választások aligha lesznek, a közvélemény-kutatások is hatással vannak annak tudatosítására: a kormánypárt megfelezte támogatóinak számát, Dragnea vezér példátlanul népszerűtlen, és a képviselőházi többség is odavan.

A PSD-ALDE és csatlósa a Fidesz itteni fiókpártja FÉLNEK, félnek a korrupciós ügyleteik miatt, félnek a demokratáktól, az elnöktől, a civilektől, a EU-tól, a jövőbeli választási eredményeiktől, a hatalom elvesztésétől. Kétszeresen félnek a Fidesz itteni fiókpártjai, mert esetleges bukásukkal, azzal, hogy rossz oldalon állnak, nemcsak Bukarest jöhet megtorló intézkedésekkel és eshetnek ki a parlamentből (az EP-ből is, vagy onnan még inkább), hanem Budapest is bosszúálló, sőt. Ha a Fidesz fiókpártjai a PSD-ALDE-val buknak, jaj lesz nekük Budapesten is – bár olyan MKP-módra – csurrannak-cseppennek magyar adófizetői pénzek (a hálózat, az ú.n. akadémiák és egyházi infrastruktúrák kiépítve, klientúraépítés kipipálva), politikai hitelük, súlyuk végzetesen megcsappan: Orbán legfőbb jelszava, jajj a veszteseknek!

A Fidesz fiókpártjainak félelme motiválja azt a meredek és aránytalan támadássorozatot, ellenkampányt az új formációkkal kapcsolatban, melyek pedig a kisebbségi jogok terén, és más vonatkozásban is toleránsabbak, valamint EU-pártiak, jelenlegi szövetségeseiknél. Példátlan rágalomhadjáratokra használják energiáikat, az USR-vel és Dacian Cioloș volt kormányfővel szemben (aki ellen karaktergyilkossági kísérleteket nemcsak helyeselnek, hanem kezdeményezőleg lépnek föl), olyan társaságba keveredve, mely csak jót nem sejtet a kisebbségi ügyek vonatkozásában (aki Cioloșt támadja Ștefănescus hátszéllel, az semmi jóra ne várjon még az amúgy manipulált és foglyul ejtett, tudatlannak és balfácánnak nézett, rommagyarság részéről sem). A román politikai mezőny egésze változik, és egyre világosabb, döntenie kell a Fidesz itteni fiókpártjainak is, mind ahogy az is, kényszerpályán mozognak, zsákutcában menetelnek, önként és büszkén tartanak a nihilbe.

2018/12/04

Márpedig dönteni köll


Márpedig dönteni köll


„A politikai korrupció az általános erkölcstelenségnek csak az egyik oldala; az erkölcsi érzék mai színvonalát nem egyszerűen egyes korrupt egyének erkölcsisége határozza meg. A magasabb rendű erköcstelenség az (…) elit szerves ismérve; a tömegtársadalom jellegzetes vonása pedig, hogy ebbe az erkölcstelenségbe beletörődik.” (C.W. Mills, 1956)


A román és benne a rommagyar politikában is „helyzet van” és ezzel a közhelyszerű kifejezéssel (ugyan mikor nincs a politikában helyzet?) arra utalok, hogy az uralkodó PSD-ALDE pártkoalíció formálisan is elveszítette képviselőházi többségét, hogy egy jól előkészített és idejében benyújtott bizalmatlansági indítványnak reális esélye van arra, hogy többségi szavazatot gyűjtsön, és hogy el lehessen zavarni az elhiteltelenedett kormányt. Ennek folytán pedig a Fidesz itteni fiókpártjai a mérleg nyelve szerepbe csúsznak, mint ismeretes jelenleg egy „különös paktum”, melyet a leginkább egy félig-meddig titkos „hamis realizmus” szószólói (Bíbó), illetve „az őrület realistái”(Mills), egy paranoid, alternatív valóság építgetői és hívői hoztak létre és akadozva ugyan, de működtettek ezidáig. És ne feledjük, hogy ezt nem is elsősorban – legalábbis remélhetően nem – saját döntésként, hanem budapesti nyomásra (és más, a Weltanschauungra való hivatkozással) követték és követik el. Nos, most hosszú távra eldölhet, hogy elég bátrak-e és van-e kellő mértékű önállóságuk még a politikai mainstream tagjainak, ahhoz hogy váltsanak; hogy felmondják az amúgy ki tudja milyen titkokon és félreértett küldetésen alapuló egyezségeket, és a morálisan megtámogatott ráció, de a fő koalíciós párt rommagyar szavazók körében mérhető népszerűtlenségén alapuló döntést hozni. A kérdés úgy is újrafogalmazható, hogy van-e elég demokrata a rommagyar politikai elitben, aki egy ilyen sarkalatos kérdést a jó, a távlatos, a morálisan is tartható irányba döntsön el, vagy becsődöl az a demokratikus kezdemény is, mely eddig többé-kevésbé – és főként a politikai nyugat nyomására, igazodási kényszerből, stb. – még létezett? És hadd tegyek itt egy kis kitérőt a demokrata, és vele szemben a populista-demagóg vezetői típus jellemzéséről, hogy jobban megérthessük a döntéshelyzetet és a várható forgatókönyveket.


A demokrata és ekként felelős vezető nem fél az értő és értelmes közösségre építeni, őt igyekszik megszólítani, diskurzusával megcélzott közösségének központi szereplőjeként tekinteni rá, még akkor is, ha ilyen közösségek mindenkor kisebbségét jelentik az össztársadalomnak. A demokrata szemében a modális személyiség, az „átlagpolgár”, akit megszólít, érti azokat a dolgokat, melyek első látásra akár bonyolultaknak is tűnnek, de legalábbis képes gyorsan és hatékonyan tájékozódni, valamint megkülönböztetni az álságos információt, a fake newst a valóstól; a demokrata az értelmes és tájékozott, sőt kulturált embert, annak morális tartását, viselkedési éthoszát célozza meg, még akkor is, ha tudja, egy (szavazói) kisebbséghez szól. Arra törekszik, hogy ezt a kisebbséget tegye uralkodóvá, hogy maga is terjessze az öntudatos polgár, a civil társadalom, a kulturált társadalom morális erejének eszményét, amire azután demokratikus társadalmat lehet fölépíteni és folyamatosan újratermelni. A tartásos, integráns és a ráció, valamint a kulturáltsággal megtámogatott, tájékozott, kritikus és gondolkodó „kisebbséget”, mint egyszerű, sőt hanyagolható, szavazói kisebbséget – a középszer nevében – kiseperni a politikai mezőnyből, mondván, hogy a többség nem ilyen, populista és demagóg eljárás.

Márpedig a populista önmagában is gyanúsan szövegel, hiszen, amikor megalkotja a „nép” fogalmát – bár paradox módon valóban az ignoráns többséget helyezi közepébe – a legkevésbé értő és értelmes, valamint tájékozott, polgárokhoz igazítja üzeneteit. És ezzel máris a demokratikus folyamatot gyengíti, az autokrácia valamely formája fele viszi el a politikai kultúrát, a közbeszédet és magát a politikai diskurzusok rendjét. A populista elit valójában mélységesen lenézi népét, ignoránsnak, tudatlannak véli, és ezzel egyúttal el is téríti a képviseleti demokrácia lényegét, azt, hogy a közjót képviselje a mainstream, mégpedig a racionális, az értő és értelmes, valamint morális nép nevében, és számonkérhető módon.

A demokrata „nem fél” a más véleményűektől (Bíbót parafrazálva), sőt attól sem, hogy egy megalapozott, racionális, tényeken alapuló és főként morálisan érvényes álláspont nevében, másik hatalomtól nem rettegve, hozzon döntést. S, mint köztudott, a szavazói elvárások, vagy ha úgy tetszik más összefüggésben, populista politika megalapozására használt rommagyar többségi álláspont, most a PSD-ALDE-től való elválást támogatná. Nem kétséges, hogy kevés nálunkfele a demokrata, talán, ha valamiféle „demokraták nélküli demokrácia” a hatalmi elit tudatos és belátó ténykedése pótolhatja ezt. Ezért a paktumot fölmondani félni nem kell, sőt jó lesz, ugyanis Dragnea és tsai egyre inkább az illiberalizmus, és azzal karöltve a ceausizmus irányába menetelnek. Nem én mondom, hogy egyre világosabb: Románia nemzeti projektje néhány bűnöző fölmentésében merül ki. A rommagyarságnak erről le kellene válni, még akkor is, ha a budapesti pénzen hízlalt „a magasabb rendű erkölcstelenségnek” elkötelezett politikai klientúra budapesti pozíciói kerülnének veszélybe. Ha másért nem azért, mert a morális meggondolásokat gyakran a gyakorlati haszon, a közvetlen érdek elé kell helyeznie annak, aki hatalmat gyakorol, mert demokrácia (értsd liberális, azaz valódi) másképpen nem építhető. A magasabb rendű erkölcstelenség és strukturális felelőtlenség, mely a politikai elitet időről-időre elkapja – néha bal, illetve jobboldali diktatúrák formájában, most éppen az alt right és a jobboldali populizmus formájában – azt akadályozza meg, hogy tanulni tudjunk történelmünkből. Márpedig az antidemokrácia bármely formájának útján eddig semmiféle pozitív nemzeti, vagy más projekt ki nem kerekedett, viszont nagyravágyó nemzetek és közösségek tűntek el – örökre vagy időszakosan – a történelem sülyesztőjében.

Tartok tőle, hogy a kocka el van vetve, a rommagyar politikai elit lejtőn van és képtelen lesz visszatérni a demokrácia ösvényére, kimondani viszont, hogy rossz úton jár, hogy vesztére/vesztünkre tesz, kötelesség. Dragnea and Co, és a budapesti illiberalizmus harcában elveszni cseppet sem dícsőség: most tévedni több mint bűn, végzetes politikai hiba.

2018/11/27

Kibékülni a hétköznapokban kell


Kibékülni a hétköznapokban kell

Az már úgy szokott lenni, hogy az ember a szülinapját “szerettei körében”, pezsgővel, vagy anélkül szokta megünnepelni, ritkán megy a szomszéd haragosához, éppen aznap megbékülni.
És persze hasonlóan minden analógiához – hogy stílusosan mondjam – a nemzeti ünnepek, olyanok, mint a családi ünnepek és évfordulók, ezek sem a kibékülésről szólnak, de sokkal inkább a győzelemről, valami rendkívüli megvalósításról. Van ahol a családias hangulat, a meghittség és nem a grandomán külsőségek adják az ünnep lényegét, mint ahogy pl. Finnországban egy ultramodern könyvtár felavatása a századik nemzeti évforduló ünnepének központi mozzanata. Ja, és a könyvtár kulcsrakész, használható, látogatható, sőt múltat és jövőt egybefonó, szemben a “nemzeti katedrális”-nak mondott épületmonstrummal Bukarestben, mely múltba révedő giccstorzó, egyelőre “fölszentelt” építőtelep. Szákrámentum a kőművesállványon, félig aranyozott, félig csupasz és mindenestől giccses épített milliő, óriási és ezzel távol áll a máramarosi kis fatemplomok csöndes és semmiben sem hivalkodó meghittségétől, éppen mint Makó Jeruzsálemtől. Ettől már csak egy fokkal nevetségesebb a fölnagyított “hármas facebook” jel, mely Gyulafehérvárt “ékesíti” a centenáriumtól kezdődően, ami leginkább egy anti-műemléknek néz ki, és azt üzeni: “ne is nézzetek ide, itt a semmi helye van”. Persze, még ezek is jobbak, vagy legalábbis kevesebb történelemhamisítással van átitatva, mint a pesti, jogosan kontesztált, turulos.

Más kérdés, hogy mi magyarok azon ritka népek közé tartozunk akik, elbukott forradalmakat, elvesztett csatákat és kivégzéseket tudunk évente megünnepelni: ez a mi extravaganciánk. Minden esetre március idusán mi sem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szomszéd népekkel kötendő béke hírét közvetítsünk, vagy kerekasztalbeszélgetéseket tartsunk a megbékélésről. Inkább igyekszünk sajátosságunkat/magyarságunkat, történetünket, teljesítményeinket, együvétartozásunkat éltetni. Ha még inkább átéljük az ünnepet, akkor alapító mítoszokat igyekszünk újraélni, “azokat az időket“, amelyekben nemzetünk hősei “először” követték el azokat a tetteket, melyek a profán időn kívüliek, és azóta is meghatározóak közösségi életünkben. Hát így van ezzel más is.

Ezért úgy érzem, hogy téves koncepció – elhibázott diagnózis és prognózis – alapján asszociálta először a rommagyar mainstream politika, a tavaly ősztől kezdődően, a román centenárium évét a “kötelező nacionalista” megnyílvánolásokkal, melyek ellenünk irányulnának és politikai kommunikációs meggondolásból (sic!), indított útjára egy azt ellensúlyozandó projektet. Kelemen Hunor jelölte ki elsőként az irányvonalat, abból kiindulva, hogy az idei év olyan lesz, amikor magyarellenes nacionalista támadások várhatók (neki politikusként el kell viselnie a támadásokat, de félő, hogy olyan magyarellenes hangulatot teremtenek, amit nem tudnak kezelni”), másrészt meg a kibékülés témát hozzákapcsolta az évfordulóhoz, amiből egyelőre semmi sem lett. Szóval sem eltúlzott nacionalista gesztusok nem történtek, ami volt az a megszokott trendeken belül maradt, sőt – különösen a politikai/közéleti vitákat tekintve – a románság (nemzet-e még/már egyáltalán? Fölépült-e már az a nemzetállam, melyről oly sokat ábrándoztak, de amelynek még körvonalai is ködbe vésznek, mint félkész katedrális tornyai? Van-e elég kötőanyag, vagy Kőműves Kelemen/Mester Manole legendája, mind ismétlődik itt?) - megosztottabb, mint ‘89 után bármikor, ezért nincs “igazi ünnep” sem.

Sem Kelemen Hunor, sem a Fidesz itteni fiókpártjai nem gondolták komolyan azt a kommunikációs fogást sem, hogy – elvben a gyulafehérvári nagygyűlésen 1918-ban elfogadott kisebbségpolitikai “ígéretekre” alapozva, melyekről Szilágyi N. Sándor joggal veti föl, hogy nem is igazán “ígéretek” - a centenáriumi év a román-magyar megbékélésről szóljon. Azzal a leütéssel, hogy itt román nacionalista kirohanásokra kell számítani, és ezzel azt üzenve, hogy de ők, mármint a Fidesz fiókpártjai, aztán megvédik a rommagyarságot (ami populista politikai húzásnak még éppen elmegy, gyakorlati haszna viszont nulla), valójában elejét vették mindenféle megbékélést célzó párbeszédnek. Ha ilyesmire készültek volna, először is alkalmat keresnek a párbeszédre, olyan fórumot, mely erre alkalmas, de egyáltalán, legalább jelezték volna a “román félnek”, de minden esetre a többségnek és annak a hatalomnak, melyhez a fő pártot parlamenti együttműködési paktum köt, hogy ez a szándékuk. Minden bizonnyal nem is tették viszont elindítottak egy projektet, “Ezer év erdélyben száz év Romániában” címmel, mely éppen hogy a történelmi elsőbbség, a ius soli, elvére utal és nem az esetleges megbékélési alapot mutatja föl. Egy ilyen tervnek – mondjuk az Adenauer-De Gaulle nevével fémjelzett 1963-as francia-német megbékélési egyezményhez hasonlóan – nem a múltbeli sérelmek fölsorolására, hanem a jövőbeni közös tervek vázolására kellene, hogy hangsúlyt fektessen. Ezzel szemben indult egy új többé-kevésbé történeti portál és elkészült három része egy jó és hasznos – helyenként és egyes történészek megszólalásában informatív és eredeti is – történeti dokumentumfilmnek, mely viszont csak a magyar szempontot követi (azért még hiánypotló!) és a párhuzamos román-magyar historiográfiai valóságot tükrözi. (Gondolom sok rázós rész fog még következni, hiszen még csak a “kicsi magyarvilág”-nál tart a történeti vázlat, és kicsit úgy számol be a negyvenes évekről, mintha háború és annak borzalmai nem is lettek volna, csak árvalányhajas, kakastollas, “jó magyarvilág”).

Azután meggyőzik a magyarországi politikai mainstreamet, hogy támogasson egy magyar-román megbékélést, vagy legalábbis indítson el egy diplomáciai támogatottságú folyamatot, ezirányban. Magyarán az, hogy a jelenlegi magyar és román hatalom egyetérteni látszik az illiberalizmusban, a Romániába is begyűrűző EU-ellenességben és az idegengyűlöletben, nemhogy nem a jó irány, hanem a viszonyok további megromlását készíti elő. A román nemzeti ünnep meg nem ünneplése, legalább a diplomáciai szokásrend és a jószomszédi, közös EU és NATO-tagsági szolidarítást jelölő minimális szinten, eltávolít mindenféle megbékéléstől. Való igaz, hogy Magyarországnak és nekünk erdélyi magyaroknak sincs ünnepelnivalónk az impériumváltás századik évfordulóján. De – ahogyan azt ismétcsak Szilágyi N. Sándor fejti ki, egy román portálon megjelent esszéjében ajánlja – el kezdhettünk volna arról beszélni, hogy az ünnepet nem román nemzeti ünnepnek, hanem “Románia ünnepének” kellene nevezni. Így talán minden nem román nemzetiségű állampolgár – ugyan különféleképpen, vagy más más hőfokon, de – inkább magáénak érezhetné az ünnepet.

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel. Ha meg megbékélni akarunk, akkor viszont ne a nemzeti ünnepnapon böstörögjünk, hanem a hétköznapokban építkezzünk, keressük a közös pontokat, amire jövő épülhet, és erősítsük azokat a szálakat, melynek révén egy nagyobb egységbe tömörülve – és az EU ilyen egység lenne, legalábbis szándéka szerint – közös jövőt képzelhetünk és azután tehetünk érte. Azután meg kimondható, hogy “La multi ani!”, nem von ez le semmit magyarságunkból, de hozzátesz európaiságunkhoz.

2018/11/20

Hattyúdal és pártokrácia


Hattyúdal és pártokrácia

Ami ezidáig csak eufemizmusnak tűnt, az hogy a Dragnea and Co vállalkozása – és ne legyenek illúzióink, a rommagyar politikai párt, mely mára csak a Fidesz végeken újratermelt alteregója – a megboldogult, “létezett”, kommunista pártok mintájára működik, egyre nyilvánvalóbb realitás. Az átmenet végül visszavezetett – és ez nemcsak helyi nyalánkság, hanem regionális valóság – a nomenklatúra-pártok, új nevükön a klienteláris, elvtelen és amorális pártlojalitáson, ugyanakkor elkeseredett belső káder-harcokon épülő korrupt és kilátástalan, pártokráciához, az ismétlődő “nyocvanas évekhez”. A jelenlegi román és benne rommagyar politizálás megértéséhez leginkább – a szovjet pártvezérek budoárjába vezető – a felmelegített kremlinológia lenne alkalmas, modernebb és módszeresebb, valamint tudományosabb eljárások hatástalanok. Az a helyzet, hogy a politológia kipróbált analitikus fogalmaival, megragadhatatlanok azok a folyamatok, melyek az elbukott nyugatosodási kísérletek, az orosz hibrid-háborús befolyás, a demokratikus hagyományok hiánya, stb., stb., nyomán régiószerte létrejöttek. Az eddig is csak áhitozott, mégis úgy ahogy demokratikus politizálásnak, az áttetsző és racionális kategóriákkal elmondható, sőt számonkérhető politikai diskurzusoknak és a velük járó tényszerűségen és korrekt tájékoztatáson alapuló médiának, rövid úton, befellegzett. A történelem igen rövid ciklust követően ismétli magát, és ezt a stílus, a politikai elit ízlés(telenség)e jelzi a leginkább.

Bár meg kell hagyni, hogy Dragnea sanyarú mosolya és cinikus, “smekker”-kedése, amint “központi bizottsági” gyűlésről kijövet a médiát froclizza, vagy Iordachenak a parlamentnek egyébként sem nevezhető, sokkal inkább nagy nemzetgyűlésnek tűnő plénumában történt, duplán felmutatott középső újja, mégiscsak mulatságosabb, mint elődjeik karlengetése és a Ceau-féle nagynemzetgyűlés ütemes tapsa. A nyolcvanas évek ismét itt vannak, kissé talán emberarcubb, kicsit flitteresebb, de annál kilátástalanabb, a határok még nyitottak, és ez persze nagy különbség, csak az utolsó oltsa majd le a villanyt.

A pártvezérek vadászatainak képei viszont semmit sem változtak és a kamarillapolitika, a kulisszák mögötti egyezkedések, a hübéresi-vazallusi rendszer, a közvagyon korrupt hálózatok és klienteláris összefonódások szerinti szétosztása, ugyanúgy megy, mint az átkosban. És a káderpolitika, a kontraszelektált, félművelt-félanalfabéta pártelit kiválasztása, elő-, valamint leléptetése is a régi, amint az a hetek óta húzódó, végre (elvben) megtörtént kormányátalakítás látható/bemutatott képeiből kiderül. A román kormány (és csatolt részei) újra, és ismétcsak nyíltan felvállalva a(z utód) “párt” nyúlványa, a pártvezér játékszere, kénye-kedvének kiszolgáltatott végrehajtó “élcsapata”, hajlékony gerincű, sőt az “imádott vezér” akaratát kitaláló, annak előbe menő kliensek hevenyészett gyülekezete. Hevenyészett, hiszen szűk két év alatt három “saját kormányt” fogyasztott el a hatalom, és mintegy ötven minisztert menesztettek (“rémaniáltak”, hogy ezt a minden ajkon ott levő kifejezést se feledjük el), csak gazdáik által tudott okok és meggondolások alapján. Ezt biza megirigyelhetné az ex-diktátor, de akár Sztálin is, a kremlini modell él és virágzik, legalábbis egyelőre.

Egyébként nincs is itt semmi látnivaló, csak Dragnea – sztálinista mintára – éppen leszalámizta párton belüli ellenfeleit. Egyesek (Adrian Tuțuianu, Marian Neacșu, Paul Stănescu, volt alelnökök, a legbelsőbb hatalmi kör tagjai) kicsit kellemetlenkedtek, végül khm …. lábuk közé húzott farokkal, elvonultak (még szabadon megtehették), végül Gabriela Firea Bukarest főpolgármestere maradt “félellenzékben”, de ő sem érzi nagyon jól magát, a tisztogatás folytatódni fog. A káderek forgatása – éppen, hogy rendszert ne lássanak a “rendszerben”, hogy emlékeztessék őket kiszolgáltatottságukra, hogy megalázásuk képeit felidézzék, hogy tudják hol a helyük, stb. – központi szinten megtörtént (persze alacsonyabb szinteken még sok mozgás várható). A Daddy minden módszert bevetett, amit egy klasszikus sztalinista vezér pártján belül eljátszhat: kihasználta a párt kiskirályainak gyengeségeit és hiúságait megosztva és egymás ellen kijátszva azokat – ha kell, akár feloszlatott helyi szervezetet (lásd. Ilfov); a háborgók csoportját felszalámizta, funkciókat biztosított a megtérőknek (Ecaterina Andronescu, Nicolae Bădălău), viszont a pártból is elzavarva, funkcióiktól megfosztva a makacsabbakat; a háttérben, titkos „előgyűléseken” dolgozta meg a központi bizottságban szavazattal bírókat, fenyegetve és mézes madzagot húzogatva; a területi pártstruktúrák kontrollját az ideiglenesen kinevezett – és nem a párt szabályzatának megfelelő, választásokon kijelölt – kiszolgáltatott területi vezetőkön keresztül kontrollálja, és persze kulcspozíciókat juttat a szó nélküli lojálisaknak. A hozzáértés, a szakmaiság – az eddigi munkaügyi miniszter fogja vezetni, ha igaz, a szállítási minisztériumot, egy közismert ex-miniszter közismert divatboy a fejlesztési miniszter élére kerül, és egy matektanár fog a kultúra ügyeivel foglalkozni, miniszteri rangban – már formálisan sem szerepel a miniszterek kinevezési kritériumai között.

A román és rommagyar pártokráciának, mely egyre inkább minden álca nélkül mutatja arcát, semmi köze a demokratikus hatalomgyakorláshoz, de a kormányozhatóság alapfeltételeit is kikezdi. A múlt rendszer éppen az ilyenfajta tehetetlenségbe bukott bele, nem lehetett folytatni, mert mindenestől illegitim volt, nem lehetett folytatni, mert erőforrásai (a külföldi kölcsönök is, visszatérítésük megszállott politikája is) kimerültek, nem lehetett folytatni, mert társadalomellenes volt. És itt vannak a nyolcvanas évek, ami nem világos, hogy az elején tartunk és még elhúzódik, vagy már a végén? Dragnea rendszerét ugyanolyan meggondolásokból, mint a ceausizmust – persze a megváltozott viszonyok mellett – nem lehet folytatni, csakhogy közel-e az újabb '89? A keleteurópai nyomorúság része, hogy akárhányszor nekilendül a „nyugatosodásnak” előbb-utóbb elakad, megijed, frusztráltá válik és visszafordul (erre mondja Ady, hogy Magyarország „Komp-ország, komp-ország, komp-ország”). A megrémült elit pedig folyton rosszkor „zár össze”, úgy tesz mintha minden kormányváltás mindenkor rendszerváltás lenne, mintha nem lenne alternatívája, ezért a rövid ciklusok, a gyakori visszatérések, a rendszer redundanciája és körforgása, egy helyben toporgás és forradalminak tűnő fellángolások.

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette '67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében. Viszont van még „másik román társadalom”, civil ellenzék, csak az kétséges elég erős-e, hogy elzavarja a korrupt hatalmat? A történelem ismétli önmagát, mostmár csak reménykedhetünk, hogy Marxnak van igaza, vagyis ami egyszer, mint tragédia kerül színre, az másszorra komédiaként áll elébünk. Akárhogyan is, tapsolunk, nevetünk vagy könnyezünk, az előadás sponzorai és elszenvedői mi magunk vagyunk, és nem mindegy, hogy mi marad miután a függöny legördül.

Azután meg, az a kérdés, hogy mit érlel annak az EU-nak a sorsa, melyet – legalábbis a dolgok mai állása szerint – Dragnea kötélen rángatott bábja Viorica Dăncilă fog vezetni? Nem nehéz kitalálni: megérett a pusztulásra, és végzetét elkerülni, aligha áll módjában!

2018/11/13

Becsúszunk a diktatúrába?


Becsúszunk a diktatúrába?

Egyre több a jele annak, hogy a jelenlegi román hatalom és csatolt részeként a Fidesz itteni fiókpártjai, elkötelezték magukat az illiberalizmus mellett. A magyar-lengyel, de az orosz és török, és egyéb autokratikus rendszereket kiváló útnak látják arra, hogy korrupt ténykedéseiket elrejtsék, hogy a politikai korrupciót, a klientelizmust és a demokratikus intézmények, különösen a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányzás fő szabályává tegyék. Az illiberális demokrácia – Fareed Zakaria által használt - eredetileg analitikus fogalmának legújabb kori politikai karrierjét, nehéz néhány szóban összefoglalni, de egy kis kitérőt kell tegyünk, hogy az elemzett jelenséget jobban megértsük.

Eredeti jelentése szerint a fogalom abból indul ki, hogy a politikai nyugaton régóta működő – nemcsak az illető államok alkotmányában, hanem az EU alapszerződésében is törvényesített – demokráciák kontextusban használták a liberális kifejezést, jelezve, hogy nem a többség diktatúrájáról, hanem a kisebbségi jogokal alkotmányos védelmét, a fékek és ellensúlyok rendszerének működését jelezték vele. (Ebben a részben Bozóki András jó és közérthető elemzését használom, melynek címe is igen kifejező: A hibrid rezsimek egyik típusa: “illiberális demokrácia”). Eredetileg a szó eleji (nem magyaros) fosztóképzővel ellátott illiberalizmus a nyugati típusú demokrácia hiányosságára utal és ez abból is kiderül, hogy milyen államokat/rezsimeket szoktak az illiberális demokráciák osztályba sorolni. Azután pedig – látva azokat a fejleményeket, melyek éppen térségünkben az elmúlt években zajlottak és amelyekkel szemben értetlenül állt, mindenekelőtt Európa, de általában a politikai nyugat – Orbán Viktor 2014-ben, éppen Tusnádon használt kifejezése, miszerint „illiberális demokrácia” fölépítésébe kezdett, új karrier fele indította a kifejezést. És bár kezdetben az Orbán-közeli értelmezők megpróbálták valamiféle „konzervativizmusként” újradefiniálni az illiberális demokráciát – ami azért is abszurdnak tűnt, mert egyfelől példaképként említett rezsimek világosan jelezték az irányt, ami az eredeti kifejezésnek felelt meg, másrészt meg fura, ha nem abszurd az államot/rendszert az egyik klasszikus ideológia, illetve politikai filozófia „ellenében” átalakítani, stb. - igen gyorsan fölhagytak ezzel. Magyarán lelepleződtek, hiszen kiderült a rezsim az autokráciák fele vette útját, ez az EU-tag Magyarország vagy Lengyelország esetében példátlan fejleménynek számít, egyetlen európai ország sem szakított még a liberális demokráciával, egyik sem indult el az autokrácia és diktatúra fele. Nálunk a kimagyarázással – tulajdonképpen a manipulatív célú félremagyarázással, Székely István pártideológus és fő politikai tanácsadó próbálkozott, amikor azt mondta: Orbán „az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását (whatever this mean) kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel”.

Az illiberalizmus-viták ezután az körül forogtak, hogy mennyiben tekinthetők az ilyen rendszerek – köztük a legbefolyásosabb a putyini oroszotszág, a legfurább viszont az EU-tag, orbáni Magyarország, mely „visszafordult a nyugatosodás útjáról”, keleti irányt vett, stb. - még egyáltalán demokráciának, és mennyiben a diktatúrák „puha”, vagy legalábbis vértelen (azért el ne feledjük az oroszországi és török ellenzékiek és újságírók vgyanús halálát és vegzálásukat) változatai. Én azt a nézetet osztom, hogy ha létezik egy kontinuum, melynek egyik végén a „fejlett” liberális demokráciák, másikon pedig a diktatúrák vannak, az illiberális demokrácia valahol ezen a vonalon, de arcal a diktatúrák fele haladó autokratikus, úgynevezett hibrid rezsimek.

Visszatérve a román és benne a rommagyar politikai mezőnyhöz, világos, hogy Dragnea-Tariceanu és Kelemen Hunor minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse terveit, a hibrid rezsim irányába vezetik az országot. A magát baloldalinak mondó PSD programjában sehol nem szerepel az autokrácia, viszont az egész jogrendszer és intézményeinek átalakítása, mely végső soron a korrupt politikusoknak kedvezne, ebbe az irányba viszi a kormányt: a fékek és ellensúlyok leépítése, a jogállam gyengítése, az (i)gazságszolgáltatás politikai megszállása, stb. a hibrid rezsim fele menetelés. Az ALDE – szembemenve saját pártcsaládjának politikai filozófiájával – vezéreinek magán-, valamint hatalmi érdekeit követve megy a hibrid irányba. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig budapesti elvárásnak megfelelően, az orbán-rezsim klienseként az illiberális állam, a hibrid, az autokrata rendszer transzmissziós szíjának szerepébe kormányozták magukat.

Kétségbeesett és kilátástalan a kettős kiszolgáltatottság az a rossz pozicionálás, mely minden más mellett a kisebbségi politizálás elárulását, és ellehetetlenítését eredményezi. Kelemen Hunor – immár egymagában, a nevetségesség határán védi Orbán Viktor rezsimjét, manipulál és átlátszó módon próbálja félrevezetni az arra még fogékonyakat. Azt állítja: "Én ugyanis azt mondtam, hogy az illiberalimzus Romániára nem veszélyes, mert Romániában soha nem volt liberális demokrácia. Az elmúlt 100 esztendőben, de hadd beszéljünk csak az elmúlt 29 esztendőről, Romániában liberális demokrácia úgy, ahogy azt a nyugati világ a második világháborút követő fél évszázadban megismerte, nem létezett. Mint ahogy nem létezett kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia sem". Nincs gond az első állítással hogy Ro-ban nem volt/nincs "liberális demokrácia" - és itt a politikus is a nyugati, jelző nélküli demokrácia torzulásaként/ellentéteként értelmezi az illiberálist, viszont csúsztat, amikor a végén mégiscsak a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia mellé helyezi, ahol más a jelentése és egyszerűen a liberalizmusra próbál utalni. A dolog az orbáni eredeti kijelentést magyarázni, mentegetni akaró jobboldali populista és manipulatív eljárás leképeződése, a megtévesztési szándék pedig nyilvánvaló.
A csatlós politika szép példája, abban a kontextusban, amit Szijjártó Péter bukaresti és kolozsvári látogatásáról tudni lehet. Budapestet és Bukarestet az illiberalizmus, a hibrid rezsim irányába való tájékozódás, az EU-ellenesség, és ebben – egy marék aranyért – a Fidesz itteni fő fiókpártja közvetít. Egyfelől azt üzeni a magyar külügyminiszter hangján Orbán Viktor, hogy a bukaresti illiberálisok számíthatnak rá, ha az EU büntetéseket helyez kilátásba ellenük (Magyarország sem fog semmilyen politikai alapon, elfogult nem kormányzati szervezetek véleménye alapján elindított politikai támadást támogatni Románia ellen” - mondta a külügyér – egyben utalva azokra a konteókra, melyeket a magyar kormány központilag irányított módon propagál). De ezért cserébe elvárásai vannak, kisebb részt a rommagyarság jogaival kapcsolatosak, nagyobb részt energetikai üzletek megkötését várja a jelenlegi román kormánytól, és a fiókpártnak is ígér, ezt-azt. Csakhogy, a román kormányok egyelőre változékonyak, a választási rendszer még működik és a mostani ígéretek betartása, enyhén foglamazva föltételesek. A rommagyarság kettős kiszolgáltatottága viszont marad. A székelyföldi mezőgazdaságba – állítólag – beforgatott klienteláris ingyenpénz (bár ne lenne igazam) percek alatt elenyészik, és akkor majd hova állunk?
Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust. Ha Románia abbe az irányba fordul az végletesen megronthatja a román-magyar viszonyokat, ellehetetlenítheti az egész rommagyar közösség helyzetét. És akkor? Vajon a kettős kiszolgáltatottságba, marék aranyért, és egy kis hatalomért, az egész közösséget vezető vezéreink vállalják majd a felelősséget tetteikért? Az előzmények ismeretében én ezt nagyon kétlem. Márpedig a rommagyar kisebbséget leváltani nem lehet, elfogyni viszont elfogyhat, és akkor vége az illiberális szirénhangoknak, bezárható a kísértések apró kis boltja.

2018/11/08

Farmecul discret al cenzurii


Farmecul discret al cenzurii

(După ce a apărut un articol și în lb. română, afișezi aici reflexia mea asupra "cazului", și în românește. Mersi, Péter Demény pt. traducere)

Au reușit să înfrîngă marele critic înrăit, și după cca 350 de transimii tableta mea săptămînală a dispărut din grila Emisiunii de lb. maghiară de la Radio București. Presupun că sunt mulți care se bucură enorm, poate că se mai deschide și cîte o butelie de șampanie bună prin cîteva birouri importante. Dar am o veste proastă: sunt aici, și criticile pe care le-am spus, și mai cu seamă cele pe care le-am scris sunt mai actuale decît oricînd. Rezilierea mea scandaloasă - pe care o numesc așa pentru că nu mi s-a comunicat niciun motiv, niciun argument, am fost anunțat printr-o convorbire telefonică retransmisă, că nu mai e valabil contractul meu, că altcineva o să vină în locul meu, fiindcă… și aici interlocutorul meu nu a mai avut ce să spună - rezilierea mea scandaloasă, zic, nu a fost și neașteptată. Nu sunt singurul pe care puternicii zilei încearcă să-l reducă la tăcere, puternici care au capturat societatea maghiară din România și care ar elimina orice gîndire liberă și mai ales pe oricine gîndește altfel. Numai că e de la sine înțeles și derivă din natura lucrurilor că proiectul lor e găunos, timpul lor este extrem de limitat, iar ei vor fi demascați și vor sfîrși în trapa istoriei, mai mult, în depozitul din spatele clădirii.
De altfel, problema cea mare nu e brațul lung al cenzurii, și oricum nu ea este cea care mă sperie să-mi urmez propriile mele proiecte, ci autocenzura încăpățînată și nemiloasă, despre care Péter Esterházy spune undeva că ”este ca zăpada care se topește și se strecoară sub gulerul omului”, autocenzura care tărăgănează problemele reale (în aproape întreaga publicistică de lb. maghiară de la noi, excepțiile rămîn excepții, toată stimă lor), rănile pe care tabletele mele au pus degetul; că nu mai discutăm despre nimic, că nu mai sunt dezbateri despre nimic, cultura disputei s-a ofilit și ne e frică să spunem lucrurilor pe nume exact așa cum ne-a fost și în dictatura comunistă. Asta e problema arzătoare, nu transmisia emisiunii mele, și mai ales nivelarea și fărîmițarea intelectualilor, tocmelile personale. Cenzura n-ar fi periculoasă, pentru că în mass-media schimbată nu există tăcere absolută, pe nimeni nu poți să muțești definitiv, întotdeauna există posibilitatea apariției într-un alt spațiu public, și cei care exercită cenzura nu cunosc natura ei.
Este îndeobște cunoscut locul comun care însă exprimă realitatea conform căruia timpul va cerne faptele și el va decide despre ce va rămîne în perspectivă istorică, ce va reține posteritatea ca fiind o realizare memorabilă. Ei bine, în procesul acesta cenzura are un rol major. Dacă ne gîndim bine abia sunt autori și opere importante care nu ar fi fost puse pe index sau marginalizate de cenzura din vremea lor. Așa funcționează jocul cu cenzura, asta e efectul lui pervers: uităm cenzorii, mai mult, uităm și cine le-a dat de lucru, îi uităm pe cei de la putere, și cei care au fost interziși reapar în memorie și în conștiința noastră istorică – de aceea nu merită să acceptăm autocenzura. Știu prea bine că pentru mulți asta e o consolare slabă sau nu e consolare chiar deloc, dar și asta e ceva și cu altceva oricum nu ne putem consola.
Adică ar mai fi ceva, acel ceva pe care îl numim parrhesia, curajul gândirii, a ideilor. Autocenzura, asimilarea automatică și necritică a îngrădirilor este un fenomen social extrem de caracteristic, sau dacă vreți, un fapt sociopsihologic ca oricare alt factor care are relevanță socială în ecuația complexă a exprimării libere. Dimpotrivă, curajul gândirii, a ideilor are ca scop să împiedice fenomenul acesta aproape automatic, adică să i se opune interiorizării cenzurii exterioare, este deci nonconformismul, în forma lui consecventă neimpunerea intelectuală. Curajul gîndirii, vorbirea răspicată, ignorarea diferitelor forme ale autocenzurii este de obicei ”arma” morală și intelectuală a celor ”fără putere”, a celor slabi etc. Dacă vreți, este un fenomen care nu se organizează ca mișcare de protest exact datorită antecedentelor regionale în materie de istorie, societate, economie și cultură, și tot din cauza asta nu devine nici antiputere care ar putea îngrădi puterea actuală în exercitarea oricărei forme de cenzuri. Din cauza asta ea nu poate eluda cenzura, nici obliga puterea la orice nu vrea ea, cu toate acestea, încearcă s-o închidă într-o ”paranteză fenomenologică”, într-o carantină, asumîndu-și marginalizarea și faptul să fie redus la tăcere, handicapurile materiale și de alte natură, in extremis urmărirea și închisoarea. Cugetul liber  ”se face că plouă”, că cenzura nu contează. Într-un sfîrșit chiar și acest discurs fără speranță și fără putere poate fi victorioasă, acest discurs care de multe ori nu e pe înțelesul tuturor, așa cum îi reproșează populiștii, poate să fie un discurs marcant cu ecouri reale în spațiul public și acest fapt demontează puterea încetul cu încetul. Puterea care cenzurează se teme, mai mult, tremură de frică chiar și de intelectualitatea care are un statut nesigur, mai ales cînd se uită în oglindă și își dă seama că puterea lui se bazează pe manipulare, pe repetarea obositoare a faptelor alternative și a minciunilor.
Puterea populistă și ilegitimă se teme pe bună dreptate de mass-media deoarece esența politizării mediatice este că însăși comunicarea politică funcționează pe baza logicii mass-mediei, asta e cel mai important factor al funcționării ei, spațiul politizării se suprapune cu  spațiul mediatic, toți încearcă să folosească aceleași mijloace. Nu e întîmplător faptul că autocrațiile populiste care se furișează (și exercitarea puterii hibride) își încep construcția bazei lor de putere prin monopolizarea spațiului mediatic. Libertatea presei sau cel puțin gradul mic al controlării mass-mediei este o condiție de bază a funcționării democrației autentice. Dar se vede cu ochiul liber că mass-media din Ungaria (în primul rînd cea publică) este stăpînită de guvern, iar spațiul românesc este împărțită conform relațiilor și agendelor politice, presa maghiaromână fiind ”mestecată” aproape integral de guvernul Ungariei. Să ne mai mirăm că există cenzură și autocenzură?
Iar celor care dau din cap cu o falsă empatie spunînd că ceea ce am spus și am scris a fost deseori contondent, tăios și alte asemenea, adăugînd că aș fi putut să ascult de vocea ocrotitoare a cenzurii pot să le spun că toate opiniile mele ireverențioase care i-au vizat pe cei care sunt la putere, sau sunt pupilii celor de la putere, tuturor le spun deci că mereu asta a fost scopul meu și asta este în continuare: ironia, disprețul cinic, adică arma celor fără de putere. Să nu fac ceea ce am promis și ceea ce se află și în numele blogului meu (systemcritic.blogspot.ro), adică critica sistemului? Păi și cu ce să mă ocup, că a înflorit păpădia, așa cum a sugerat artiștilor defunctul pion al guvernului Orbán, Imre Kerényi? Să scriu apologia puterii arogante, a autocrației care se furișează, a pașilor politici greșiți, a discursurilor populiste/demagogice? Dar cu asta se ocupă sute de ”jurnaliști” aici și dincolo, să dau împăratului ceea ce nu merită și de aceea o cere și prin forță? Nu, mersi.
Am lăsat la sfârșit aspectul cel mai pervers al poveștii rezilierii mele, al manifestării recente al cenzurii de aici. De parcă n-ar fi destul că puterea maghiaromână este nevoită să cenzureze, încă și mijloacele ei sunt indirecte, și acesta trădează dubla subjugare a puterii maghiaromână care regnează. Nu am niciun dubiu că și urechea ei a fost zgîrîiată de tot ce am spus, dar nici faptul că a existat o ”șoaptă suavă” de la Budapesta, dacă nu cerință de-a binelea, care a urgentat reducerea mea la tăcere. Las să apase asta sufletul celor care s-au conformat, să zîmbească și să se bată peste umăr de bucuria că au reușit. Sunt sigur că au primit ceva pentru fapta lor cea bună”, sunt sigur că au primit și ceva bănet, iar puterea budapestană le mîngîie căpșorul cel aplecat. Dar cenzura a implicat corupție și dependență politică în cealaltă direcție, cea a puterii românești actuale: directorul numit de PSD s-a conformat ordinii (a lansat ordinul incomod, a făcut abstracție de obligațiile sale contractuale etc.), dar va cere el sau partidul altceva în schimb la un moment dat. Sunt curios cu-adevărat – și asta este important în a mea poveste - ce o să dea în schimbul gestului care m-a ”zburat” pe mine partidul de sertar de-aici al FIDESZ? Ce principii și ce coloane vertebrale trebuie să sacrifice în schimbul rezilierii mele? Prînz pe gratis nu există nici în lanțul slăbiciunilor.
Altfel: To be continued!

Traducere de Péter Demény

2018/11/05

A cenzúra diszkrét bája


A cenzúra diszkrét bája

Felteszem sokan kárörvendenek – pezsgőbontás sem elképzelhetetlen, itt-ott fontos irodákban -, hogy sikerült legyőzni a gonosz kritikust és mintegy 350 adás után kikerült heti jegyzetem a bukaresti rádió magyaradásából, csakhogy itt vagyok és elhangzott, de még inkább leírt kritikáim aktuálisabbak, mint valaha. Botrányos kiebrudalásom - botrányos, hiszen semmiféle érv el nem hangzott, közvetített telefonbeszélgetésen tudatták, hogy velem tovább nem kötnek szerződést, hogy majd más, mert …. és itt elakadt a beszélgetés, mert ... csak -, persze várható volt. Nem egyedül vagyok akit megpróbáltak/nak elhallgattatni a hatalmasok, akik foglyul ejtették a rommagyar társadalmat, akik mindenféle szabad, és főleg másképpen gondolkodást legszívesebben örökre elüldöznének. Csakhogy a dolgok természetéből fakad, hogy rossz projektet folytatnak, idejük nagyon is véges, lelepleződnek és a történelem llyesztőjébe, sőt a hátsó, lakatra zárt, lomtárba kerülnek.

Nem a cenzúra hosszú karja a fő probléma, és az el sem rettent terveimtől, hanem az a makacs és kíméletlen ÖNCENZÚRA (melyről azt mondja Esterházy Péter egy helyen, hogy „olyan mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”), mely évek óta inkább elsunyítja – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azt amiről jegyzeteim szóltak/nak, a nagybetűs VALÓS PROBLÉMÁKAT; az hogy nem vitatkoztunk/unk, hogy elhalt a nyilvános okoskodás, hogy elsatnyult a vitakultúra, hogy éppen úgy félünk kimondani, amit gondolunk, mint az átkosban. Ez a reális probléma, és nem a rádióadásom lekeverése, ez a gond itt és még inkább az értelmiségiek bedarálása, leszalámizása, az egyénenként megkötött különalkuk. A cenzúra nem veszélyes, mert a megváltozott nyilvánosságban nincs teljes elhallgattatás, mindig van lehetőség – hej, de zavarja ez a “disznófejű nagyurakat” – más média-térben megjelenni, aztán meg a természetét is félreismerik a cenzúrának, akik élnek vele.

Van az az ismerős, de valóságot kifejező közhely, hogy az idő rostája megszűri, hogy mi marad fenn történelmi perspektívában, mint említésre/megemlékezésre méltó teljesítmény. Nos, ebben a folyamatban a cenzúra nagyon is közrejátszik. Kicsit is átgondolva alig van olyan szerző és mű, akire, amire emlékszünk, akit a korabeli cenzúra ne üldözött, tiltott, vagy marginalizált volna. Hát így működik a cenzúrával való játszadozás, ez a perverz hatása: elfeledjük a cenzorokat, sőt kenyéradójukat, a hatalmasokat is, és a kicenzúrázottak bekerülnek történeti tudatunkba, ezért nem érdemes elfogadni az öncenzúrát. Tudom, tudom, gyenge és alig vígasz ez sokaknak, de hát ez is valami, és más nincs is. Illetve hát lenne az, amit parrhesia-nak, gondolatbátorságnak nevezünk. Az öncenzúra, a korlátozások szinte automatikus és kritikátlan belsővé tétele nagyon is jellemző társadalmi jelenség, vagy ha úgy tetszik szociálpszichológiai tény, mint minden más társadalmi relevanciával rendelkező összetevője a szólásszabadság bonyolult képletének. Ezzel szemben a gondolatbátorság, éppen arra irányul, hogy ezt a szinte automatikus fejleményt, a külső cenzúra belsővé tételét megakadályozza, szembehelyezkedjen az előbbivel, ennyiben pedig sajátos fajta nonkonformizmus, következetes fomájában intellektuális engedetlenség. A gondolatbátorság, a szókimondás, a cenzúra különféle formáinak ignorálása általában a „hatalom nélküliek”, a gyengék, a kiszolgáltatottak, stb., morális/intellektuális „fegyvere”, mely különösen régiónkat tekintve, annak történelmi társadalmi, gazdasági és kulturális, stb., előzményei okán nem szerveződik igazi (proteszt) mozgalommá, netán ellenhatalommá, mely a maga során korlátozhatja a hatalom bármiféle cenzúráját. Ezért fölszámolni nem tud(hat)ja a cenzúrát, kényszeríteni sem a hatalmat, viszont igyekszik azt „fenomenológiai zárójelbe”, azaz karanténba zárni, lényegében vállalva az elhallga(tta)tást, marginalizálást, az anyagi és egyéb hátrányokat, vagy akár az üldözést és börtönt kockáztatva, stb., „úgy tesz mintha” cenzúra nem létezne. És azután még ez a reménytelen és kiszolgáltatott értelmiségi – igen sokszor nem közérthető, mint populista embertársaink követelik – diskurzus is képes győzedelmeskedni, vagy legalábbis uralni a közbeszédet és ez biza előbb-utóbb kikezdi a hatalmat. A cenzúrázó hatalom ugyanis, szorong, fél, mit fél, egyenesen retteg, még a bizonytalan helyzetű értelmiségtől is, különösen akkor, ha - néha tükörbe néz, ami elkerülhetetlen - tudja: hatalma manipuláción, alternatív tények sulykolásán, hazugságokon alapszik.

A populista, és akként illegitim hatalom joggal tart a médiáktól, hiszen a médiapolitizálás éppen arról szól, hogy a média logikája szerint működik a politikai kommunikáció, sőt ez működésmódjának a lényege, a politizálás tere és a nyilvánosság, a média tere egymásra tevődnek, ugyanazokat az eszközöket próbálják használni. Nem véletlen, hogy a lopakodó populista autokráciák, amit hibrid hatalom gyakorlásnak mondunk mostanság, a médiatér kisajátításával kezdik hatalmi bázisuk kiépítését. A sajtószabadság, vagy legalábbis média alacsony kiszolgáltatottsági foka a demokrácia működésének alapfeltétele. A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?

Azoknak pedig, akik látszat-jóindulattal csóválják a fejüket, hogy sokszor volt éles és határozott, meg tekintélyt nem tisztelő, meg szókimondó és miegymás, amit mondtam/írtam és miért nem hallgattam a cenzúra óvó-intő hangjára csak azt üzenhetem, hogy ami az erős és figyelemfelkeltő - legtöbbszőr mindenféle, és főként hatalmaskodó, pöffeszkedő és mindenki mást alattvalójának tekintő felkapaszkodottat, stb. - polgárpukkasztó gesztusokat illeti, ez volt és ez a célom: az irónia, a cinikus megvetés, a hatalomnélküliek fegyvere. Mondjak le arról, amit ígértem, és amit blogom címében (systemcritic.blogspot.ro) évek óta “hordozok”, t.i. a rendszerkritikáról? Hát, akkor mivel foglalkozzak, hogy kivirágzott a pitypang? Megírjam a pöffeszkedő hatalom, a lopakodó autokrácia, az elhibázott politikai lépések, a korrupció, a manipuláció, a populista/demagóg diskurzusok apológiáját? De, hát ezen százak dolgoznak itt és máshol, adjam meg a császárnak azt, amit soha meg nem érdemel, és ezért erőszakkal is követel? Hát kösz, de nem.

És végére hagytam a rádiótól való kirúgatásom történetének, a rommagyar cenzúra mostani megnyilvánulásának legperverzebb vonatkozását. Nem elég, hogy a rommagyar hatalom cenzúrázni kénytelen, de még eszközei is csak közvetettek, ez a gesztus is megmutatja a regnáló rommagyar hatalom kettős kiszolgáltatottságát. Nem kétlem, hogy alapvetően az ő fülét karcolta a rádióadás és ezért saját indíttatásból járt el, de azt sem, hogy volt budapesti sugallat, ha nem egyenesen követelmény, mely elhallgattatásomat sürgette. Nyomja ez a „nyílt titok”, az elkövetők lelkét, hadd mosolyogjanak és veregessék egymás hátát sikerük fölötti örömükben. Bizton nyertek valamit tettükért, valami anyagiakat is, és a jelenlegi budapesti hatalom megsímogatja okos kis lehajtott fejüket. Viszont a cenzúrázás végrehajtása  korrupciót és politikai kiszolgáltatottságot implikált a másik irányban, a jelenlegi román hatalom fele is: amiért a PSD-s igazgató elkövette a kirúgatást (elvégezte a kellemetlent, minden indoklás nélkül, felrúgva a szerződésbe foglalt kötelezettségeit is, stb.), azért még kérni fog egyszer valamit a Dragnea-féle hatalom. Na, arra lennék én a leginkább kíváncsi, - és szerintem ennek megtudása a közérdek -, hogy a gesztust mivel viszonozza a Fidesz itteni fiókpártja? Mit/kit, miféle elveket és mennyi gerincet kell beáldozni kirúgatásom fejében? Mert ingyenebéd a korrupciós láncolatban sincs.
Egyébként: To be continued!


2018/10/30

Egy ámokfutás utolsó lépései


Egy ámokfutás utolsó lépései

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható. Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen, olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja, ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása, stb. - mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján. Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak, hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismétcsak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pátrstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű, marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE, na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea, a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik, ezért csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, Az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak, stb. - meghallgatgására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban. Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátzik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre, és elhatárolódni, az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozicionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokollum, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismétcsak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co parlamenti többsége. És ismét fölmerül a kérdés, vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket, szinte lenullázni. Nem sikerült sem az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni, a külső támogatásért cserében, a protokollum semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.




Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs 

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.