22-es csapdája hatumáknak, szeretettel
Szavazzunk, vagy ne szavazzunk,
úgyis megbánjuk!
Korunk egyik paradoxona, s nem a
leglényegtelenebb, hogy a Big Data, a különféle módokon előállított és
változatos mátrixok szerint összekapcsolható irdatlan mennyiségű adat feltárja,
avagy éppen hogy eltakarja a „tényeket”, azt a valóságot, amiből az információk
– legalábbis elvben – erednek. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, ugyanezt
az igazsággal – egy származtatott logikai kategóriával – kapcsolatban is fölvethetjük
(nem összetévesztendő az igazságérzettel, az igazságossággal, mely, mint
viszonyfogalom, még több szubjektív mozzanatot invokál), minek következtében
csak ködösebb lesz az egész, már-már áthatolhatatlan. És valahogyan mégis
boldogulnunk kell a hétköznapokban, valahogyan rendet kell vágnunk a
dzsungelben, mert a feszültség egyre inkább elviselhetetlen. És ha nem tudunk
tényekre hivatkozni, nem tudjuk „mi az igazság”, hát nem a rációra, hanem az
érzelmekre és szenvedélyekre, félelmekre és reményekre (wishful thinking), ha
nem egyenesen rémálmokra és hiú ábrándokra hagyatkozunk: menekülünk a való
világból, egy másik, szimulált tévéshowba, kukkolni, mások életét élni, s aztán
valóságnak nézzük a szimuláltat, a kimódoltat, a manipulatív módon felépített
álvalóságot. Alig engedjük hozzánk jönni a racionális meggondolásokat, hiszen
érzelmileg az álvalósághoz kötődünk, azzal azonosulunk, (hollywoodi kulissza az
egész világ, Shakespeare örömére szolgálna). A megvágyott jövő délibábja, vagy éppen
ellenkezőleg a „strukturális nosztalgia” vesz erőt rajtunk, egy a jövőnél nem
kevésbé bizonytalan alapokon nyugvó „szebb múlt” iránt, mely nem számol a
tényekkel, viszont megvigasztal: „nagyok leszünk újra”, s ezért semmiféle
erőfeszítést, még gondolkodásbelit sem kell tegyünk, mert valahogyan ez nekünk „kijár”,
jussunk, a miért is?
Tények és racionálisan fölfogható
(nemrég még büszkék voltunk arra, hogy a homo sapiens nembeli attribútuma a
racionális gondolkodás, ma meg egyre inkább elterjed a jelszó miszerint szívünkre kell hallgatnunk, hányszor leírták
már, hogy „nemzetben kell gondolkodni”, nem alanyban, s állítmányban!) valóság
nélkül nincs felelősség, hiszen egy érzelmekre és szenvedélyekre épülő világban
– ahogy az új magyar idólum mondta is – „bármi megtörténhet”. Nem marad semmi,
ami kiszámítható lenne, s ha mégis lenne, azt majd fölülkommunikálja a hatalom,
túlharsogják az agitátorok, megoldják a spin
doctor-ok, elfödik a médiák, s jöhet is a „bármi”, mégpedig olyan, melyet
a hatalom szeret, melyet végül csak ő akar, de nagyon.
Ismét messziről indítok, de az
aktuális szimulációhoz jutok, és a kérdéshez, döljünk-e be, kényelemből,
félszből, hálából (melyről azért jól tudjuk, hogy nem politikai kategória), szenvedélyből,
dafkéből, a csak azért is gesztusának öröméért, stb., a kvótanépszavazás (szép Loreley
dalának), hívó szavának? Sokan (köztük magam is, többek között, itt, itt,
itt,
és itt)
és sokféleképpen elmondták, hogy
semmiféle racionálisan kiszámítható, előrelátható haszna nincs a
kvótanépszavazásnak, legalábbis a menekült és bevándorlókkal kapcsolatos kérdés
(sok szempontból mondvacsinált krízis) megoldásához nem visz közelebb,
különösen számunkra határontúliak
számára káros. De alig beszélünk arról, hogy milyen származékos
veszteségekkel kell számolnunk, amennyiben részt veszünk, melyek tőlünk
függetlenül, sőt akaratunk ellenére alakulhatnak, kelthetik ismételten rossz
hírünket, tehetnek a következő gyűlelethullám alanyaivá, illetve célpontjaivá.
Miért 22-es csapdája számunkra
hatumáknak az, amibe belekerültünk? Normális körülmények között racionális és
morálisan is elfogadható, akármelyik népszavazással kapcsolatos álláspont a
magyarországi szavazók számára. Már, ha a kérdés nem lenne
okafogyott és a népszavazás következményei nem lennének beláthatatlanok
(következmény-etikai meggondolások azonmód kizárva). De még így is, a kormánypártiak
bármilyen kimenetel esetén megerősödhetnek abbéli hitükben, hogy ők a többség,
és fölhatalmazhatják „bármire”, szeretett vezérüket. Az ellenzékiek, különösen ha
érvénytelen lesz a referendum, „erőt mutathatnak”, azt, hogy mégiscsak tenyezők,
stb. Mindkét oldalnak lehetnek legalábbis érzelmi elégtételei (legalább, mint
egy nagymintás közvéleménykutatás eredményeinek láttán: jó a többséghez
tartozónak tudni magunkat, és jó az is, ha hallatni tudjuk a hangunkat,
tényezők vagyunk a politikában, stb.), de mi van a határontúliakkal? Mi ugyanis
nem vagyunk sem kormányon, sem ellenzékben Magyarországon, úgyhogy az elégtétel
szinte kizárt. A kibic (akinek, mint tudjuk semmi sem drága), a nap végén nem
marad semmivel, szimulált valóság szereplője, és maga is szimulákrummá lesz. Védtelenek
vagyunk a hibáztatásunkkal, sőt érzésem szerint, egyenesen a bekövetkező megvádolásunkkal
szemben: bármelyik eredmény „ránk fogható”, akár van, akár nincs „füstszűrős
sapkánk”. Úgyhogy veszíthetünk mindahányan, éspedig a referendum kimenetelétől
függetlenül, hiszen – amint Keszthelyi
András egy korrekt írásban fölveti – eldönthetünk valamit, amiről még azt sem
tudjuk végül is mire való, miközben következményei miatt semmiféle pozitív
élményt, vagy előnyt nem élvezhetünk. A hálavoksok nem ugyanabban a dimenzióban
működnek, nem úgy érvényesek, mint a demokratikus játszmában amúgy szokásosak,
olyan ügyekben, melyek kimenetele belátható, a felelősségek aztán feloszthatók,
a következmények terheit és/vagy előnyeit a szavazók viselik, stb. Lássuk be, a
hatumák voksai szimulált valóságban működnek, abban az „égi hazában,”, vagy „elképzelt
nemzetben” (imagined community), melyről szavazni abszurdum, mentális dimenzió,
kivetítés, „égi paradicsom” (ízlés szerint).
Ha érvénytelen lesz ugyanis a
referendum, azt fogja mondani az egyik, a hatalmon levő, magyarországi fél, hogy többen mehettünk volna,
és eldönthettük volna a dolgot az ők javára. Ha, a mi szavazatainkkal lesz
érvényes a szavazás – ami tekintve a szűk eltérést a táborok támogatottsága
között, legalábbis a mérések szerint – könnyen bekövetkezhet, mások helyett
döntöttünk, haragudni fognak ránk, akik a bojkottot hírdették. Jól ki nem
jöhetünk a dologból és ráadásul a gyűlölködés még hosszú ideig nyomot hagy a mi
nyilvános diskurzusainkban, megmérgezi a társas kapcsolatainkat, sőt muníciót
ad az ellenünk acsarkodó többségieknek, hogy hangoztassák: íme a kisebbség (aki
magát fölsőbbrendűnek képzeli) a hibás az etnikus konfliktusokért, hiszen
merőben intoleráns, xenofób és gyűlölködő.
A kocka el van vetve, és mához
egy hétre könnyen a magyarázkodásra, önvédelemre kényszerítettek népe, bünbakok
lehetünk, a gyűlölködés, acsarkodás, és a megveszekedett ellenségeskedés célpontjai,
és ezen nem segít a referendum kimenetele: csapdába estünk, s nehéz lesz ebből
kivergődnünk, az Olymposziak (no, meg az „erő”) legyenek velünk!