Kényszerű kilépés

Kényszerű kilépés

Egyre nyílvánvalóbb, hogy a gyorsan elfogadott (i)gazságügyi- és perredtartási törvények módosításait, egyes politikusok fölmentésének rendelte alá a hatalom, és fogadta el, (sőt helyenként kezdeményezte) a Fidesz itteni fő fiókpártja. És hogy ezek, még az alkotmányos normakontrollt megelőzően is tarthatatlanok. Aztán a sürgösségi kormányrendeletet lengette be Dragnea, a BTk módosítására, mely fölmentené aktuális büntetése alól még a fellebviteli szakasz előtt, viszont ezt a lehetőséget, most úgy tűnik - az utca hangjának és a külföldi nyomás hatására - koalíciós partnerei is elvetik.

A politikai manipuláció magasiskolája, ahogyan a hatalmon levő pártok és a rommagyar formáció a perrendtartási törvényt módosító törvénycikkelyeket védeni próbálja. A módosítók egyrésze ugyanis valóban elfogadható és megalapozott, más részük pedig, bűnöző politikusok fölmentését szolgálná, ha sikerülne az alkotmányossági próba után kihírdetni. Az ellenzék és a szakma az elfogadhatatlan “megcímzett”, egyénre szabott, cikkelyeket kifogásolja, minden kétséget kizáróan jogosan, a hatalom pedig “megjátsza a hülyét” és hajtogatja, más cikkelyek jogosultságát (ezt nemcsak a tettestársaihoz hasonlóan, mindenféle joggyakorlat híján parlamenti szakbizottságban ülő Márton Árpád hanem, másik rommagyar képviselő is támogatja, részt vesz a manipulációban).

Kizárásos alapon, mert hogyan másként, ha a Fidesz fiókpártjai egyre kevésbé képesek kommunikálni, illetve egyre több rejtegetni és nem közölni valójuk van, semmi más nem motiválja a jelenlegi kurzust, mint az “illiberális demokrácia” melletti elkötelezettség (egészen biztosan budapesti elvárás szerint), és a zsarolhatóság. És bizonyos értelemben a Fideszhez fűződő vazallusi viszonyt is joggal nevezhetjük zsarolásnak, hiszen - merem remélni - a rommagyar politikai mainstream nem saját kezdeményezésre, hanem mégiscsak kényszerből állt be a magyar kormánypárt és vezér alá (önkéntes underdog pozícióba), fogadta el az illiberális demokráciát sajátjának. Az itthoni zsarolás pedig a korrupt rommagyar politikusok miatt van. A közélemény ma tudatosabb és jobban érzékeli a rommagyar politikusok korrupcióját, mint amennyit a politikusok érzékelnek erről, magyarán, hülyének nézik a polgárokat - a perrendtartás “vitája” jelzi ezt jól - miközben azok érzékelik a gondot. Amíg a rommagyar politikai mainstream nem képes árnyalt képet festeni és közvetíteni a korrupcióról, illetve a rejtegetés az egyetlen stratégia, addig a hitelességük sem állhat helyre. Igen, a Fidesz itteni fiókpártjait a korrupt politikusok miatt zsarolják. Csak néhány példa, egyik a Borbély Lászlóé (akinek kivizsgálását, megvádolását kétszer is PSD-s segítséggel akadályozta meg a parlament egy olyan ügyben, melyben a többi szereplőt véglegesen elítélték és börtönbüntetésüket töltik), aki most meg Viorica Dăncilă tanácsosa (titokban, vagy hogyan nevezték ki, mert nyilvánosság előtt ezt nem hangoztatj(t)ák). Másik példa Borboly Csaba ügye, akinek ítéletét évek óta húzzák-nyúzzák, miközben ugyanabban az ügyben érintetteket már elítéltek, és aki továbbra is tanácselnök lehet, a vezérkar bizalmát élvezi, stb.

Ezért nem tűnik nagy árnak, hogy Eckstein Kovács Péter 28 év után kiválik a politikai formációból, tiltakozásként a Dragnea-t mentő cikkelyekkel elfogadott igazságügyi törvények okán. Pedig nagyon is nagy veszteség, hiszen ő volt az utolsó, aki még tudta: a politika minden hiresztelés ellenére igenis a morálról, tartásról, elvekről és következetességről, lojalitásról, de szakértelemről és racionális döntésekről is szól. Kelemen Hunor fölháborító nyilatkozata, melyben a kilépést elkönyveli pontosan jelzi: véget ért egy szakasz a rommagyar politikában, a Fidesz itteni fiókpártjai számára már nincsenek elvek és nincsen éthosz, csak önérdek és törtetés, és a végtelen önzőségről szól számukra a politika. (Nem hagyhatom szó nélkül a “csahos kutyusok” fülsértően éles csaholását sem. Egyikük, Hegedüs Csilla, többek között a “nőszervezet” vezető tisztségviselője, azt a politikust támadja, sőt egyenesen temeti, aki a nők és mindenféle kisebbség jogaiért a legkövetkezetesebben kiállt az elmúlt lassan harminc esztendőben. Ennyit a mostani nőszervezet, és főként vezetőinek hiteléről, akiknek egyike korrupciós botrányba keveredett, a most éppen “ártatlanság vélelmével” (értsd alapfokon nyolc éves ítélettel) megáldott nagyváradi ex-mogullal együtt, másik meg a nők jogaiért kiálló politikust temeti. A habzó szájjal, és igaztalan vádakkal EKP-t támadó Horváth Annáról itt csak azt a népi mondást érdemes idézni, miszerint “akinek vaj van a fején, ne álljon (és ne ugráljon) a napon”. A hirtelen fő propagandistává és agitpop vezérré lett újságíró kirohanását ne számítsuk ide, az úgy imorális ahogy van, szakmai kritériumok szerint is elítélendő, és őt minősíti). 

EKP olyan politikai habitussal képviselt mindvégig, ami a morális szabályok betartásán, a közérdek képviseletén, tolerancián és nem utolsó sorban az egyetemes emberi jogokra és a párbeszédre, az elvszerű alkukra és kompromisszumokra épült. Régebben volt, de mára nem maradt egyetlen olyan rommagyar politikus sem, aki a többség-kisebbség párbeszédet, az ország és benne a rommagyar és egyéb kisebbségek közös javát mindvégig következetesen szolgálta volna: ahogy lehetett. Kelemen és társai sem legitimitással, sem népszerűséggel nem rendelkeznek ahhoz, hogy lényegi, nyilvános és elvszerű kompromisszumokat és nem háttéralkukra alapozott, okkult illiberális célokat követő paktumokat, köthetnének a román, illetve a magyarországi politika szereplőivel.

De még arra sem telik a rommagyar politikusok egyikétől sem, hogy érthető románsággal elmondják, hitelesen kommunikálják álláspontjukat - a rommagyarság álláspontja rég nem érdekli őket - a többségi közönség fele, hogy párbeszédet folytassanak és ne vélt vagy valós sérelem-listát olvassanak be rossz bikkfanyelven, stb. És talán ez ami a leginkább hiányozni fog EKP távozása után, aki máris túl sokáig legitimálta jelenlétével az utját tévesztett, önállóságát elveszített Fidesz itteni fiókpártot. Mint oly sokan mások EKP is a jóhiszeműségének, a belülről való kritika és változtatás esélyének és lehetetlenségének az áldozatává vált. Legalábbis első pillantásra, hiszen eddig is voltak látványos kilépések, de ezek mindig a még nacionalistább irány javára, a radikális irányba történtek, a konfrontáció irányába mentek, amit a valamikori érdekszövetség nem vállalt föl. Most viszont a tolerancia és a jogszerűség, a párbeszédre való hajlandóság és képesség válik ki egy nagymértékben hitelvesztett szervezetből, mely maga radikalizálódott, illetve manipulatív módon és fű alatt lépett az intolerancia, a gyűlölködés és kizárólagosság útjára. És abban is téved a pártvezér, hogy nincs élet, azaz politikai élet a szervezetén, vagy a kis Fidesz fiókpártokon kívül, sőt, tisztességes, elvszerű politizálás egyre inkább csak azokon kívül van. És főként csak kívülről és alulról lehet újraépíteni azt a mezőnyt, mely éppen a Kelemen-érában veszítette el hitelét, és főként önállóságát, zsarolható és minden szempontból kiszolgáltatott, kiégett és cselekvésképtelenné lett.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófordulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távózásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel? Arról, hogy kisebbségi jogvédelem helyett, olyan törvénytervezeteket támogat, melyek a jogállamiság leépítését szolgálják? A korrupció támogatásának elvéről, nem mond le az elnök úr? Arról, hogy szembemegy a rommagyarság politikai opcióival, akkor is, amikor nem az államelnököt támogatja, szemben Dragneaval, a bűnözö pártelnökkel? És végül, mióta közösségi cél a korrupt politikusok fölmentését szolgálni? Zsákutcában menetelnek, és egyre közelebb a fal.

Keresztező párhuzamok

Keresztező párhuzamok

Úgy tűnik messziről jobban látszik, amit mi románok és rommagyarok valahogy nem látunk meg, pedig alapos okunk lenne észrevenni a nyilvánvalót. A NYTimes minapi összefoglalója jobban és egyszerűbben keretezi be és értelmezi azt, ami a napokban a román politikában történik, mint a legtöbb itteni elemző és politikai szereplő teszi. Dragnea and Co., a putyini, orbáni, trumpi (stb.) szélsőséges jobboldali nacionalista és populista retorikához igazodva (alt-right) összeesküvéselméleteket sző és forgalmaz az (i)gazságszolgáltatással szembeni harcában, ezért beszél a meghatározhatatlan “párhuzamos államról”, és tűnteti föl sajátmagát, áldozatként. A büntetett és több ügyben megvádolt PSD elnök - egyébként Trump eljárásához mindenben hasonlóan cselekszik - újítása csak annyi, hogy nem “mély”, hanem “párhuzamos” államról beszél, amikor körvonalazódó összeesküvéselméletét (konteóját) vázolja, és a DNA vezetőjét, valamint az államelnököt vádolja összeesküvéssel. Ugyanakkor - Orbánhoz hasonlóan, bár egyelőre valamennyivel visszafogottabban - a sorosozást is kezdik divatba hozni, a kormányt valóban a háttérből irányító Dragnea és társai, mindenféle konkrétum, vagy tény, információ fölvázolása nélkül. A cél az (i)gazságszolgáltatás politikai befolyás alá helyezése, mostmár nem hirtelen hozott sürgösségi kormányrendeletekkel (ezek miatt ment az utcára a forradalmat követő legnagyobb tömeg a tavaly télen), hanem magyar-lengyel mintára, a parlamenti többség diktátumával, törvénykezéssel. Az igazságszolgáltatás alárendelése (state capture) nemcsak a megvádolt (sőt már elítélt) korrupt vezetők fölmentését célozza, hanem a korrupcióellenes harc ellehetetlenítését. És nem mellesleg, az államelnök politikai játékterének a szűkítését is célozza, aki a korrupció-ellenes harc fő szóvívője, akinek politikai kommunikációja erre épül.

Nem lenne érdemes önmagában a párhuzamos-, vagy ügyészállam (ezt a statisztikák önmagában is cáfolják, hiszen a DNA-s vádemelések igen magas aránya válik bírói végzések alapjává, még európai mércével is hatékonyak az elmúlt időszak eljárásai, és a felmentettek aránya is rezonábilis, elfogadható mértékű) üres konteójának értelmezésére fordítani energiát, hiszen bizonyíték hiján, nyilvánvalóan csak politikai retorika, kommunikációs fogás. Hanem az itteni Trump-jelölt, Dragnea helyzete különösen cinikus, illetve faramuci, hiszen ha valaki háttérből irányít központi hatalmi intézményeket, az éppen ő maga, aki nem mellesleg büntetett előéletű is. Ha addig nem lett volna világos, akkor a jelenlegi miniszterelnök-asszonytól tudnánk, hogy biza ő csak a “párt - értsd Dragnea - erős karja”, akaratának kormányzati képviselője. De, hát az elmúlt időszak botrányos miniszterelnök váltásai éppen a párhuzamos párthatalom működésének az eredménye. Ezért kellett példátlan módon parlamenti procedurával meneszteni saját kormányt és lemondásra kényszeríteni saját - enyhén renitens - miniszterelnököt, és állítani egy ezidáig obediens, bábuként működő harmadik miniszterelnököt. Ez pedig nagyban hitelteleníti az egész Dragnea-i harcot, tetszik nem tetszik - és ezt biza a mi rommagyar előljáróink is egyre gyakrabban elfelejtik - a hitelesség, a bizalom és a legitimitás (amit tévesen csak a választások aktusára igyekeznek korlátozni) feltétele, hogy hiteles kommunikátorok, azaz az adott ügyekben nem érintettek beszéljenek. Tetszik nem tetszik a beszélő őszintesége és érintetlensége, az hogy “ki beszél” ad vagy nem ad hitelt, annak amit mond. Amikor egy büntetett előéletű személy beszél ügyészállamról, vagy egy a háttérből irányító pártvezér papol titkos összeesküvésről, láthatatlan párhuzamos államról, hiteltelen, és minél többet és intenzívebben kardoskodik, annál hiteltelenebb lesz, ez biza ellene megy a bizalomépítésnek, és a meggyőzésnek, köztudottan, az ókortól (Platón és Arisztotelész fejtik ki ezt elsőként) egészen napjainkig.

A párhuzamos állam konteójának sűrű emlegetése, hogy már a sorosozást  - melynek biza nemcsak antiszemita, hanem magyarellenes éle is van, amikor román politikusok és propagandisták hajtogatgják - ne is mondjam, különösen zavarba hozza, az amúgy is önállóságát vesztett, itteni Fidesz fiókpártok megszólalóit. Közvetlen kérdésre válaszolva Kelemen Hunor is csak ötöl-hatol, nem tudja, hogy mi az, paradox módon, és kiszolgáltatott helyzetének következtében viszont, azokkal menetel, akik erre alapozva hoznak törvényt és viktimizálják sajátmagukat, leszerelni igyekeznek a korrupcióellenes politikákat, stb.

Nem tudom, ezért csak logikai levezetésnek, spekulációnak, viszont ilyenként megalapozottnak tűnik, hogy a rommagyar politikai mainstream aktív és lelkes közvetítője az orbáni illiberális állam eszméinek és tanácsadója a PSD-ALDE vezérkarnak, a magyarhoz hasonló rezsim kiépítési kísérletében. Márpedig ez ha kiépül - egyelőre a fél-elnöki rendszert statuáló Alkotmány, valamint a kétharmados parlamenti többség hiánya miatt kétséges a dolog - az a viszonylag önálló rommagyar társadalom, igen a régebb annyit követelt autonóm, önigazgató és ennyiben párhuzamos társadalom eszméjének, és/vagy utópiájának feladását jelentené.

A párhuzamos állam, bármit is jelentsen ez a PSD-s összeesküvéselmélet kontextusában, elleni kirohanások nem csak az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatását célozzák, hanem mindenfajta autonómiát fenyegetnek. Ha sikerül elzavarni a DNA vezetőjét és egy politikailag lojálisat helyére ültetni, ha sikerül a korrupció üldözésének jogi kereteit felpuhítani, az államelnök hatásköreit megnyirbálni, és mindenekelőtt az elítélt/megvádolt korrupt hatalmasokat fölmenteni, akkor a “harc” tovább fog folytatódni. Az összes még valamelyes függetlenséggel, autonómiával rendelkező intézmény veszélyben forog, bármikor a “párhuzamos állam” jelzővel illethető és mint ilyen einstandolható, fölszámolható képviselői leválthatók, sőt megbélyegezhetők és üldözhetők.

És akkor, hogyan tovább rommagyarság? Hová vezethet a kettős beszéd, mely egyfelől továbbra is retorikájában autonómiáz, másfelől pedig az intézményi függetlenségek és autonómiák fölszámolását követeli? És főként, kit képvisel még, egy ilyen diskurzussal a rommagyar mainstream? Egyáltlán, meg lehet-e fogalmazni a magyarországi kormánynak való kiszolgáltatottság és az illiberális demokrácia bevezetésének itteni követelése mellett, hiteles rommagyar politikai - de egyre inkább társadalmi és kulturális - jövőképet? Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Teleormányi köztársaság

Teleormányi köztársaság 1.

A román nemzeti történetírás - kevésbé maga a megtapasztalható történelem - kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg. (A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, viszont mára sem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani - a tudományos szempontból tarthatatlan - nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a - lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő, stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) - nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely - mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült - örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont - legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán - politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidarításra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.

Ez roppant mód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgosító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgosítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások  megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyölje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olayn alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatgókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.

Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat - száz éves közös történelem ide vagy oda - egyre szembetűnőbben jellemzik. És, hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.

A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a “törékeny és sajátos demokrácia” formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával, stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját - legalábbis politikai, választási értelemben - a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, - a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig, stb. - de ezek, mintha kifulladtak volna mára.

Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (f.év jun.9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért - lényegében ortodox/homofób érzelmekért - akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott naggyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan - közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal  összetrombitált - pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket - a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós, stb. -, társadalmi szegmenseket fordítta egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbeli kategóriákat, stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ettől többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormány oldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni - nem utolsó sorban - a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez prsze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.

A teleormányi patyomkin köztársaság kihírdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyülöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

---------------------------------------------------------------------
1. A románból átvett kifejezés arra utal, hogy a jelenlegi kormányzó hatalmat egy Teleorman megyéből származó csapat vezeti, élükön Liviu Dragnea PSD-, és parlamenti elnökkel, és Viorica Dăncilă kormányfővel, de további mintegy 80 magas rangú kormány-tisztviselővel, többek között miniszterelnök helyettessel is, akik m ind onnan származnak. 

Valósághajlítók

Valósághajlítók

Olyan időkben, amikor az innovációt “valósághajlításnak” nézik hangadó politikusok, valóban bármi megtörténhet, az is, hogy a szavaknak új “valósághajlítóan innovatív” jelentést tulajdonítsanak, és az is, hogy össze nem illő, egymásnak ellentmondó kijlentéseket, játszi könnyedséggel, és látszólagos következetességgel illesszenek egymáshoz. (Baudrillard évtizedekkel ezelőtt megjósolta az “alternatív tények” és “igazságok”, irracionális mátrix alapján való összekombinálódását, a hiperreális szimulákrum új dimenziójában. Ez az a tér, ahol a valóságot teszik hiperreálissá, valószerűtlenné, ahhoz, hogy az új dimenziót, a szimulákrumot, valóságosnak láttassák. A valósághajlító guruk - például Orbán tanítómesterei, többek között az éppen Pesten, nagy titokban bölcselkedő Bannon és Yiannopoulos az alt-right fekete papjai - arra vállalkoznak, hogy egy szimulált teret valóságként prezentáljanak és megtévesszék nemcsak a vélt, vagy valós ellenzéket, hanem- és elsősorban a jóhiszemű konzervatív-jobboldali híveket. Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni “magyar embereknek”, hogy az amerikai nemzeti szupremációt hirdető megszállottak miért, és mennyiben képviselnek “magyar nemzeti” érdeket, vagy hogy miért is tennék ezt?). A valósághajlítás sikeréhez elégnek látszik, hogy valami horribiliset mondjanak a hatalommal rendelkezők, amihez azután hozzáillesztik a “nemzeti” jelzőt - melyet t.k. kiürítenek, tartalmától fosztanak meg, amikor mindenhez hozzáillesztik a dohánybolttól kezdődően az összes intézmény nevéhez, amit mi idevaló magyarok nagyon jól ismerünk a százéves román gyakorlatból - mintha az valóban a szimulákrum kapuja, az új dimenzió mennyei bejárata lenne. Orbán éppen fölfedezte a román, és különösen a nacionál-ceausiszta retorika adta lehetőségeket, azt, hogy a nemzeti jelzővel - legalábbis egyelőre - bármi eladható a valósághajlítás időszakos gyakorlatát segíti a tartalmatlan nemzetieskedés. És immár, a sebtében kivégzett diktátorhoz hasonlóan, Európára, a politikai Nyugatra vetíti reakciós látomását a szuverén nemzetállamokkal kapcsolatban (hajlottabb korúak jól emlékezhetnek még arra, hogy Ceausescu szájából hogyan hangzott a “szúverényítátyé” és a külföldi beavatkozást átkozó kifejezések, és akkor Soros nem lévén, terítéken az “adzsinturíli sztrőíné”, belügyekbe avatkozásának sűrű emlegetése volt divatos).

Orbán “szuverén nemzetállamok” Európájáról képzelődik, mely nem a liberális demokrácia és a haladás, hanem - legalábbis hellyel közzel - a nyugati pénzen hízlalt diktatúráknak (a Putyin-Orbán-Erdogan triónak) kedvez, a gyülölködésnek és kirekesztésnek. Nem zavarja, hogy ez abszurdum, hogy a nacionalizmus, a nemzetállami kizárólagosság és az EU-hoz való csatlakozással közössé tett, átruházott szuverenítás elemeinek “visszavétele” elválaszt és nem egyesít. Ez a Brexit-elve, a közös EU-politika feladása, t.k. a menekülés, regresszió, vissza az akol melegébe, ha ugyan meleg és befogadó, barátságos lesz ez még, Nagy-Britannia esetében is (még az sem biztos, hogy a “nagy” jelző megmarad a királyság nevében). Orbánt nem érdekli, hogy egy ilyen alapon elképzelt Európa nem egyesülne/egységesülne, hanem először parttalan - és lássuk be, számunkra esélytelen - vetélkedésbe és végül háborúkba keveredne. Orbán, amikor az EU-t “szabad nemzetállamok szövetségének” mondja valójában megveszekedett EU-ellenes, megszüntetné a jelenleg létező uniót és egy bizonytalan, szimulált, szövetséggel helyettesítené, mely az örökös belső viszály, és egyáltalán nem az egységes és demokratikus unió képzetét idézné.

A szimulákrum elsőbbsége a valóban létező és fontos dolgokat teszi zárójelbe, feledteti, hogy az oktatás és kutatás, a “valódi innováció” és a haladás szolgálója és nem a valósághajlítás olcsó bűvészmutatványa, bár a cirkusznak, ez időben, elsőbbsége van a magyar közéletben a teljesítményhez képest, ez a szimulákrum valósága: szándékos megtévesztés. És kétség sem férhet hozzá, hogy a mérleg nyelve, Magyarországon is, vissza fog lendülni és a szimulákrumból való visszatérés fájdalmas lesz, áldozatokkal tele, és szomorú (illúziókat veszíteni mindig lehangoló).

És kétszeresen abszurd - még a szimulákrum mátrixából is kilóg - rommagyar vezetőink Orbánt majmoló, vazallusi magatartása. Nemzeti kizárolagosságot, idegengyűlöletet, hírdetni kisebbségi helyzetben, a biztos vég fele való határozott lépés, zsákutca, amit semmilyen köntöfalazással magyarázni nem lehet. A mai rommagyar politikai formációk mindenike ebben a zsákutcában és az ott levő lagyakban caplat: fejjel a falnak, a visszatérés esélye nélkül. Mert itt, sajátos helyzetünkben, és főként fogyásunk okán, az ingalengés is másként működik, könnyen megeshet, hogy nem lesz aki, és főként nem lesz akinek, visszalendítse azt. A szimulákrum foglyaivá válunk mert helyzetünk többszörösen vulnerábilis, elfogyunk, mielőtt kijózanodnánk. Nem lep meg, hogy azok, akik az Orbán Judás pénzén hoztak létre “alternatív” (sic!) pártocskákat, vagy akik a szövetség elfideszeződését évekig erőltették, amíg az is a Fidesz egyik itteni fiókpártjává nem vált (egyszer majd az ebben közrejátszó magánérdekekről is beszélni kell!), kitartanak a tévúton.

Az viszont meglep, hogy Markó Béla - egy jobb korszak politikai, sőt kulturális ikonja - még mindig mentegeti a regnáló hatalmasokat, hogy maszatol, bizonytalan, ellentmondásos és következetlen, maga is építi, és nem lebontja a szimulákrum terét. Úgy tesz, mintha a rommagyar politikai establishment téves döntései csupán logikai bakik lennének. Pedig ő is tudja, ez a politikában több, mint bűn, ez biza megbocsájthatatlan, sőt visszafordíthatatlan hiba. Az illiberális állam orbáni eszméjét és “innovatív ötleteit” közvetíteni a bukaresti hatalom fele, minden reakciós PSD-ALDE-s valósághajlító elképzeléshez asszisztálni, sőt orbáni mintára, akár kezdeményezni a reakciós szabályozásokat, eljárásokat, kisebbségveszejtő cselekedet, árulás.

Markó újabb hosszú interjúban fejtegeti - esszéisztikusan, sejtelmesen, elhallgatva lényeges dolgokat, de mégis - helyesen, hogy a jelenlegi szövetségi vezetők téves úton járnak, csakhogy. Anélkül, hogy levonná a korrekció szükségességének követekeztetését, értelmetlenül teszi: ez így, “csak szövegelés”. Elhiszem, hogy a szerkesztő hibája, hogy Markó szájába adja, miszerint “a korrupció” - és nem a korrupció ellenes föllépés hatékonysága - “a kordában tartó /európai/ eszköz”. Hogy intézményes kapcsolatok jó működését hiányolja magyar-román viszonylatban, majd Orbán Dragneahoz intézett magán telefoneszélgetését tekinti mégis helyénvalónak, azzal együtt, hogy ennek beígért eredménye sincs meg, lehet csupán figyelmetlenség.

Viszont egyensúlyozási kísérlete az orbáni nemzetállami kizárólagosság és a “határok nélküli Európa” között nemcsak erőltetett és logikailag is hibás eljárás (tertium non datur, mondanák a bölcs latin logikusok), hanem politikailag is gyáva. Képtelen megkongatni a vészharangot (igaz, azzal menti magát, hogy “továbbra is RMDSz-es vagyok”, és innen a korlátja. Értsük úgy, hogy ez az “identitás” már számára is terhes?) és ezzel t.k. felmenti az elhajlókat, mégha ezzel az ő politikai építményét bontják is le. Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.