Teleormányi köztársaság 1.
A román nemzeti történetírás - kevésbé maga a megtapasztalható történelem - kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg. (A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, viszont mára sem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani - a tudományos szempontból tarthatatlan - nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a - lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő, stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) - nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely - mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült - örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont - legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán - politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidarításra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.
Ez roppant mód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgosító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgosítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyölje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olayn alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatgókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.
Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat - száz éves közös történelem ide vagy oda - egyre szembetűnőbben jellemzik. És, hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.
A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a “törékeny és sajátos demokrácia” formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával, stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját - legalábbis politikai, választási értelemben - a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, - a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig, stb. - de ezek, mintha kifulladtak volna mára.
Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (f.év jun.9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért - lényegében ortodox/homofób érzelmekért - akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott naggyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan - közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal összetrombitált - pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket - a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós, stb. -, társadalmi szegmenseket fordítta egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbeli kategóriákat, stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ettől többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormány oldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni - nem utolsó sorban - a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez prsze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.
A teleormányi patyomkin köztársaság kihírdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyülöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése