Politikai manőverek

Politikai manőverek

Sokan és sokmindent elmondtak már a hazai politika bájos és megható tartalmatlanságáról, kiüresedett kliséiről és üresjáratairól, arról, hogy csupán formális szempontból működik, úgy ahogy, leginkább tehetetlenségi erők hatására, és ennyiben érdektelenségben, kiábrándultság légkörében tengődik. A román és benne a rommagyar politikában pedig, a leginkább arról van szó, hogy a teljes mezőny megkettőződött, mert a valós történések a kulisszák mögé vonultak, rejtenivalók, míg amit a közönségnek mutatnak, az lényegében szemfényvesztés, a politika szimulákruma. Amikor látszólag semmi nem történik, akkor érdemes a háttérre az átpozicionálásokra, a szereplők reflexszerűen működő, vagy éppen nem működő, attitűdjeire és törekvéseire figyelni az elemzőnek. A felszínén ma éppen kevés mozgást mutató román és benne a rommagyar politikai mezőny – elvégre bizalmatlansági indítványról szavaz ma a parlament, persze, persze esélytelenről, mint az ellenzékiektől, a kezdeményezőktől is tudjuk – meghatározói közül ma három jelenségre érdemes figyelni.

Először is, ma a politikai szcénát a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) ténykedése formálja, mindenik politikai formáció, sőt minden politikus rémálma, a kérdés, mely Damoklész kardjaként lebeg fejük fölött, hogy „ma éppen kit vádolnak meg, vagy kinek a kezére kerül bilincs?” Kétféle reakció van erre egyfelől a hallgatás, a rejtezés ősi művészetének a gyakorlása, csak-csak elkerülik a DNA kitüntető figyelmét – miközben másfelöl, a háttérben, elvtelen és távlattalan alkudozás, és keresztzsarolás folyik, védő és rejtő, immunitásra garanciát jelentő patrónusokat keresnek megvádolásuktól nagyon is félő szereplők. És ezen a téren – legalábbis a nyilvánosságba kiszivárgó információk szerint – az elnök (még?) nem adta be a derekát a mentelmet kuncsorgó lobbiknak, még „szeretett pártja” az új pénélé képviselőinek sem, ami bíztató a korrupcióellenes harc folytatásának ügyében. A másik napirenden levő kérdésben viszont, Johannis, alkotmányos hatásköreinek határán, vagy már azon is túllépve gyakorol nyomást a kormányra és parlamenti többségre, Ponta távozását eröltetve, csakhogy nincs hiteles és reális alternatívája. Ugyanis nincs sem értékelhető programja, sem hitelessége, már azon is túl, hogy legitim parlamenti többsége sincs, stb., annak a konglomerátumnak, amit ma „új”PNL-nek mondanak. Tagjait éppen úgy érinti a korrupció-gyanú és a DNA fenyegetése, mint az éppen hatalmon levőket – csupa gyanús, a maga során megvádolható politikus fenekedik a (nagyon gyenge lábon álló) vádakkal illetett Ponta ellen. Ez utóbbi előnye, hogy egy viszonylag jobb gazdasági helyzetben a kormány, javított valamelyest az életszínvonalon, vagy legalábbis „visszaállította” a mai ellenzék által visszavágott jövedelemszinteket, egy egyenlőbb/korrektebb elosztást megvalósítva. A bizalmatlansági indítvány egyetlen tétje az, hogy ki fogja kormánypozícióból megrendezni a jövő évi választásokat, de az eljárás – minden valószínűség szerint – perverz hatásokat fog eredményezni, nem elzavarja Pontat és a kormányt, hanem megerősíti pozíciójában, és világossá teszi, hogy ki fogja levezényelni a választásokat.

És itt jutunk el a harmadik lényeges problémához, az RMDSz (sőt a teljes rommagyar politikai mainstream) mély válságának kérdéséhez, a teljes fejetlenség és kiszolgáltatottsághoz, ami semmi jóval nem kecsegtet. A kelemenizmus lényege nyilvánul meg ugyanis abban, ami ma az egymásnak is ellentmondó szövetségi elnöki nyilatkozatokból átjön, mégpedig az, hogy a szövetségnek ma nincs véleménye a legfontosabb politikai kérdésekről sincs: napirend-kijelölő (agenda making) potenciálja, vagy ha úgy tetszik döntési és cselekvési autonómiája elpárolgott, a követő magatartás jellemzi és nincs semmiféle kezdeményező képessége.

A hazai politika vonatkozásában ezt a tehetetlenséget, ötlettelenséget és végső soron elszigeteltséget, valamint azt, hogy unja már elmagyarázni is politikai manöverezéseit, azzal fejezte ki az RMDSz elnöke, hogy a bizalmatlansági indítvány kapcsán kijelentette: a „politikai logika is azt mutatja, hogy ha nincs szükség rád, akkor úgy kell viselkedned, ahogyan azt az emberek és a lakosság elvárja”. Ugye jól értjük? Ha nincs esély a húsosfazék közelébe jutni, akkor tegyünk már a lakosság vélt elvárásai szerint, játszunk ellenzéket, hiszen a bizalmatlansági indítványnak úgysincs esélye. És ha nem lenne kellően blazírt és leleplezően cinikus, amit mond kiegészíti azzal a keresetlen indoklással, hogy jövőben egyidőben kellene tartani a helyhatósági és parlamenti választásokat, na miért? „Ha elnézzük, hogy milyen a helyzet, mindenkinek érdeke lenne egy mocskolással két dolgot elvégeznünk”. Szóval a demokratikus politikai berendezkedés legfontosabb intézménye a szabályos időközönként megtartott helyi és országos választások, Kelemen Hunor számára, egyfajta „mocskolás”, amin jó gyorsan túllenni. Hát itt tart ma a rommagyarság nagyobbik pártja, illetve annak elnöke, a választásokat „mocskolásnak” mondja, és a lakosságra figyelni is csak akkor látja politikailag értelmesnek, ha nincs esély a kormányba kerülésre. Ami ennél is szomorúbb, ma nincs senki, aki fölemelné a hangját a megtévedés, a demokratikus politizálás útjáról való megengedhetetlen letérés veszélyeire való figyelmeztetés, elmarad. És sejthető is, hogy miért. A szövetség és a teljes rommagyar politikai osztály (tisztelet a hallgatag kivételnek), és még sajnálatosabb módon a teljes rommagyar média (kivéve a csupán távcsővel látható kisebbséget – szívesen veszem, ha megcáfolnak, de tartok tőle a cáfolat elmarad) a magyar kormányzat és a vezér hálójában vergődik, a kiszolgáltatottság teljes. Ha Orbán pengedrótkerítést vizionál és tervez a magyar-román határra, akkor nekünk szögesdrót kell (az egyenesen a szabadság jelképe, nemde?, s különben is ki jár már/még a zöldhatáron?), és ezért a rommagyar politika akár a román, egyébként helyes irányt tartó külpolitikával, kormányzattal, sőt az elnökkel is szembe megy. Ha „illiberális demokráciát”, azaz kiüresített, a népnek háttal forduló csupán formálisat akar a pesti vezér? Hát, az itteni magyar politikai osztálynak is az kell. A rommagyar politikai elit szinte teljes egészében, az értelmiségi és médiaszereplők nagy többsége kiszolgáltatott, bábuk, akiknek spárgáit Budapestről húzogatják, nincs saját akaratuk és ötletük sincs valami mást kitalálni. Sodródnak az árral, a Budapestről induló populista és demagóg diskurzus-hullámokkal, és egyre inkább elszigetelődnek az európai civilizációtól, nemcsak a világi társadalomfilozófiáktól, és persze értékektől, de még a vallásiaktól is. A rommagyar egyházi előljárók (kivéve Böjte Csaba tiszteletreméltó példáját) paradox módon, hallgatnak és ezzel egy másik ország vezérének a szószólói, menekültügyben (is): a gyülölködés és nem a pápai intés pártján állnak (jelzem a média is elmúlasztja megkérdezni őket). Nehéz lesz visszatérni az elkezdett útra, a közös európai projekt racionális kereteihez, ami nélkül esély sincs a kisebbségi társadalmak reális problémáit megoldani, persze azért lehet tovább autonómiázni, a populizmus és manipuláció, egyelőre még, vevőre talál, hatása azonban nem több, mint a döglött lóba való beöntésnek!

Pengedrótkerítés és őrtüzek

Pengedrótkerítés és őrtüzek, avagy széttrolkodni a kerek világot

Elképzelni is nehéz azt a temérdek frusztrációt, amit a kommentariátus (megköszönve TGM-nek találó kifejezését), a közösségi- és mindenféle média névtelen és arctalan (nem szó szerint értendő: a troll és annak kodása már pofával is megy pompásan) gonoszai kifejezésre juttatnak, és vége-hossza nincs annak a rengeteg ocsmányságnak, amit „magyar emberek” (hogy egy üres, de egyre hangzatosabb politikai reklámból származó szóképet használjak) egymásra, másokra, sőt az egész kerek világra mondanak. A menekültkérdés, és főként annak félrekezelése, az elhibázott, de egyébiránt cinikusoknak és pöffeszkedő, markukba röhögő pillanatnyi hatalmasoknak politikai (sőt anyagi) hasznot hozó (hejj pyrhoszi győzelmek ezek a mostaniak!) gyűlöletkampány, minden korábbi közéleti témánál inkább a felszínre hozta a közösségi frusztrációt, a gonosz térhódítását, a társadalmi megosztottságot. Amit – sokszor naivan – csupán politikacsinálta, azaz sekélyes ellenségeskedésnek gondoltunk, az most a maga teljes mélységében mutatkozott meg. És elég nyilvánvaló, hogy is mondjam, hogy korántsem a szellemileg gyengén eleresztett, alúlképzett és rendszerint olcsó módon, valamint vaskosan poénkodó, és háryjánoskodó (prekariátusból lesz a kommentariátus?) kocsmatöltelékek művelik a verbális agressziót és ingyenes gonoszságot, dehogy. Babaarcú finom, kispolgárkodó anyucik, éppen úgy nyomják a fasisztoid, idegengyűlölő (amúgy már mindent és mindenkit gyűlölő) szöveget a legkülönfélébb felületeken, sőt minden témában is, olyan válogatott trágárságáradatot létrehozva, ami mögül föl sem sejledhet semmiféle valóság: a köznapi gonoszság karneváljának zsivaja, és forgataga mindent maga alá temet. Pedig érdemes lenne megállni egy szóra és elgondolkodni a dolgok állása felöl, és főként arról, hogy hova vezet ez így? Mert az ugyan köztudott (már-már közkedvelt) dolog, hogy a gonosz köztünk jár, de ez így volt ezelőtt is, mégsem ünnepeltük iszonyatos pofáját, igyekeztünk föllépni ellene és nem szaporítani/befogadni, és nem hagytuk eszkalálódni, mindenre kiterjedni azt. (Philip Zimbardo, aki ma már Magyarországon is tevékenykedik egész karrierjét arra szentelte, hogy megértse azt a folyamatot, ahogy hétköznapi „jó emberek” rossz, vagy gonosz dolgokat cselekszenek. Az ő hétköznapi gonoszság meghatározása, mint kesztyű illik a kommentariátus magatartásására:”Gonoszt tesz, aki ártatlan embekkel szándékosan úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik, méltánytalanságot követ el velük szemben, lealacsonyítja, dehumanizálja vagy elpusztítja őket, illetve ha tekintélyével és a rendszerből fakadó hatalmával biztatást vagy felhatalmazást ad másoknak arra, hogy  nevében így járjanak el.”/Lucifer-hatás/. A világhírű pszichológus ezt a magatartást a kivülről irányított, a helyzet-függő személyiséghez köti, aki nem rendelkezik erős belső iránytűvel, aki csak „halad az árral” és tetteiért mindenkor  környezetétől remél fölmentést, azért tesz valami gonoszságot, mert – esetleg a hierarchiában fölötte álló – mások is teszik, aztán hárítja a felelősséget).

Azt látom (és nemcsak én), hogy a magyar társadalom – határokon innen és túl – hallatlanul frusztrált, fél a további lecsúszástól, kisebbrendűségi komplexustól szenved és nem a felzárkózást, a leszakadás megakadályozását, hanem a frusztrációból származó feszültségek másokra való kivetítésével, valamint elzárkózással reagál, illetve a gonoszt („dögöljön meg a szomszéd kecskéje is” – naponta vagy kétszer, alapon!) műveli, nagy előszeretettel. A magyar társadalom – legalábbis a megbízható mérések szerint – megosztott és hallatlanul frusztrált, de a gonosz még nem győzte le a jóakaratot, a szolidarítást és a világ megértésére irányuló pozitív szándékot. Még akkor sem, ha a kommentariátus ilyesmit sugall, illetve és mindenekelőtt, a politikai osztály az a „romlott alma” a kosárban, amely lassan de biztosan rohasztja szét az almapopulációt.

És most igazán kár, hogy ne nevezzem bűnös tettnek, hogy a teljes rommagyar politikum föladta (ha ugyan volt, mindenkinek) önállóságát (igen, azt a sokat emlegetett autonómiáját!) és elszegődött úricsicskának a magyar kormány alá. Hogy azok, akik az emberi jogokra (sőt kollektív, meg nyelvi jogokra!) apelláltak naphosszat, meg televonították a világot a határok légiesítésének követelésével (s, hogy „nem adják” – quel scandale) és a világot jelentő NER-el, most hirtelen „kerítéspártiak”[1] lettek. Azt hiszem az a cinizmus, amivel a rommagyar politikai osztály és csatolt részei, a médiák agitátorai, és a kommentariátus, stb., a román-magyar határra építendő pengedrótkerítés hírére előállt, már maga a gonosz (nem is hétköznapi, hanem teljes fegyverzettel ellátott afféle ősgonosz) elfogadásának, sőt terjesztésének minősített esete. Hogy az eddig szimbolikusnak gondolt (persze, persze hátsó gondolatokkal!) nemezetegyesítést egyetlen budapesti szóra, megkérdezésü(n)k nélkül hozott embertelenül rossz döntésre, feladták, és beálltak a kórusba: nekünk pengedrót kerítés kell! hisz eddig sem jártunk a zöldhatáron, ugye? Mintha az egész politika, a kisebbségi különösen, nem szimbolikus jellegű lenne, ahol a határra telepített szögesdrótkert önálló életre kel, elkezdi zsugorítani az országot és elválasztani, eltávolítani azt a hatumáktól. (Megőrült itt az egész politikai osztály és holdudvar, nem emlékszünk már a berlini falra? Az áhitott Nyugattól minket elzáró vasfüggönyre? Továbbá ki hitte volna, hogy a nemrég meghírdetett szövetségi politika, hogy t.i. ezután a népek, az istenadták fele fognak fordulni, a valóságban azt jelenti: sögesdrótot a népnek, rögvest, s örömest!) Nincs, egy politikus sincs a héthatáron, aki azt mondaná, eddig és nem tovább! – ejj bezzeg, ha a románok építenének kerítést a határra, lenne nagy ribillió, Brüsszelig meg sem állna a felbőszült sereg! – a határzár-kerítés magyart választ el magyartól, embert, szomszédot, barátot és rokont, és ez nem csak szentimentális kérdés, az egységesülő Európával megy szembe. A rommagyarságnak és a hatumáknak Európán kívül nincs esélye a megmaradásra – így is kevés –, feladtuk önmagunk? És aztán jönnek a belső szögesdrótok,  először a szimbolikusak, és aztán a reálisak, melyek végképp elválasztanak, és aztán jöhetnek az őrtüzek Székelyföld határán[2], a borgőzős összeborulások, a permanens farsangi bál, ... legyen, ki tudja, meddig lehet még?

[1] Ide másolom Markó Béla nemrég megjelent megható versét, kerítésügyben. Most már tőle tudjuk azt is, hogy a politika prózai műfaj, hiszen amit versben előad, azt nem ismétli meg a politika prózai nyelvén, eddig mélyen hallgat. Nagy kár, a vers kitűnő, csak a szerző nem döntött még arról, hogy költő vagy politikus? Markó Béla: Kerítés De ugye utólag azért nem változik semmi?/ Ugye nem lövitek le az öcsémet,/ha 1989 nyarán átkúszik a határon?/Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,/akik már kibiztosították a tücsköket,/a kutyákat, a géppisztolyokat,/és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,/egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?/Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,/ahol neki azon az éjszakán/át kell jutnia a zöld határon?/Ugye nincsen teherszállító időgépetek,/hogy ólomnehéz szíveteket/visszavigyétek egészen odáig?/Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már/semmiképpen sem lebeszélni?/Ugye segítetek neki?/Ugye tudjátok, hogy csakis azért/szerveztük meg a szökését,/mert itthon belepusztult volna?/Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,/de nem hagyhattam/meghalni a testvéremet?/Ugye nem álltok az útjába?/Ígérem, én nem megyek,/nem is akartam soha,/és most már mi értelme lenne?/Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,/amikor még fogalmunk sincs róla,/hogy rá egy fél évre Ceauşescut is lepuffantják,/mint egy veszett kutyát?/Igazán ki lehetett volna várni./Ugye nem ástok vizesárkot oda?/Ugye nem helyeztek el/taposóaknákat a fűben?/Ugye csak egy hangyaboly púposodik?/Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór?/Ugye csak tréfáltatok?/Ugye azt fogjátok mondani erre,/hogy mi magyarok vagyunk,/és hogy ez nem ugyanaz?/De ti 1989 nyarán a románokat is?/Szóval őket sem küldtétek haza?/Senkit sem küldtetek haza?/Csakhogy most 2015-öt írunk?/Kicsi országban kicsi falu,/kicsi ház, kicsi asztal, kicsi kenyér?/Nekünk sem elegendő?/Akkor hát mi legyen?/Égig érő kerítés legyen?/Valahol a felhők között,/kerítés tetején üldögél a mindenható,/elgondolkozva lógatja a lábát,/nem látszik innen lentről/se bőre színe, se szeme vágása./Ugye nem lövitek le az Istent?

[2] Csak remélni lehet, hogy az őrtüzek, nem a majdani pengedrótkerítés nyomvonalát rajzolják az éjszaka egére, de ki tudja? Ne, mind kerteljünk, mert ahogy azt orbánvezér mondta: „bármi megtörténhet”!

A meghökkentés művészete

SZOROS OLVASATBAN

A meghökkentés művészete (és a pofáraejtés kommunikációs paneljei)

Két, az általam elemzett Bakk Miklós cikkének utóhangjaként megjelent szövegre érzem úgy, hogy muszáj reflektálnom. Az első Kelemen Attila Ármin reflexiója, a második pedig Bakk Miklós viszontválasza, és ami a dolog  lényegéhez tartozik, azt hiszem egyértelművé lett, hogy ez utóbbi, melyik Orbán Viktor szöveget vette eredetileg is védelme alá. Ezúttal nagyon rövid leszek.

Az idézetverseny, amit Kelemen Bakknak ajánl nincs hiján jóféle iróniának, helyzethumornak, ami nélkül meggyőződésem, hogy az eredeti szöveget még olvasni is tereh. A cikk így sokkal frappánsabban, rövidebben és néhol csattanósabban képes a szövegelemzés eszközével, és nem személyeskedve, hanem szigorúan a hermeneutika adta lehetőségeknél maradva „leleplezni” Bakk eredeti szándékát. Azzal az egyszerű eljársással, hogy fél lépéssel tovább viszi azokat a „vezérelveket”, melyeket az eredeti szerző ellentmondást nem tűrő módon vázol, gondolatébresztő ötleteket ad. Az ad absurdum-ig való továbbvitel ugratja ki a nyulat a bokorból, a lényeget a sok cikornyás kommunikációs panelből, mely hol teológiai, hol politológiai, hol meg morálfilozófiai ösvényeken vezeti a manipulációt, igyekszik elrejteni Bakk mögöttes szándékát. Az idézetverseny erénye, nem is a kihalászott és bemutatott idézetekben van, a cím ebben az értelemben beugrató, hanem Kelemen nagyon jó és nem egyszer eredeti kérdésfelvetéseiben. És aztán van egy kiválóan, röviden és velősen előadott kérdéssorozat – „Félnek, akik jönnek, félnek, akikhez jönnek. Melyik félelem igazsága a nagyobb? Mi mit féltünk? A biztonságunkat? Az integritásunkat? A létszínvonalunkat? A szavazatainkat? Vagy a szellemi kényelmünket, az egymondatos igazságainkat? Melyik félelem jogos és mennyire?” – aminek nyomán egy igencsak lényeges gondolat vetődik föl, mintegy automatikusan. „Mert mostantól Európa nemcsak attól változik, ha beengedi a menekülőket, hanem attól is, ha nem …” – mondja Kelemen, és azt hiszem innen kellene egy igazi morálfilozófiának, majd nyomában akár cselekvésprogramnak is elindulni: a menekültkérdés efemer – bár persze komoly kihívás – ahhoz képest, hogy bármelyik fölmerült alternatíva (befogadni, vagy elüldözni a menekülteket) esetén az Európaeszmét kell megújítani.

Bakk viszontválaszával is egyértelművé teszi, ő – és különösen idóluma a magyar miniszterelnök – temetik és nem megreformálni akarját Európát, a „felvilágosodás visszavételére”, meg nem történtté tételére, elfeledésére utaznak. Bakk csak egy idézetet használ eredeti írásában, ez pedig egy olyan zavaros elmétől származik, aki – szintén orbánista tanácsadóként – a törzsi/nemzeti idólumoknak (Bakk ezt aztán „zsigeri közösségként” viszi tovább) biztosítana elsőbbséget, az egyén méltósága és szabadsága fölött, aki az etikai univerzalizmust támadja a – még! – ki nem mondott „faj” nevében. És hát ez Orbán első  „örömteli identitásválsága” (sic!), az általa vélt liberalizmus vége, a boldog középkor, amelyben rendek és előjogok, sőt kasztok és azok álszent, urhatnám „nagyurai” élvezik az uralmat az egyének, az alávetettek fölött, a hatalmasok zsigeri indulatainak és a zsarnoki tánclejtés motívumainak megfelelően, stb. Hát ezt a világképet védi Bakk Miklós viszontválaszában is. Bakk régi, és újabb szövege is önmagában halovány, ellentmondó és már-már abszurd, nemcsak meghökkentő, hanem egyenesen pofáraejtő. A mögöttes hatalmi szó, Orbán legújabb – és csak utóbb napvilágra került – kötsei beszédére való rejtett hagyatkozás, nem több, mint a „legyünk bátran és egyre inkább etnonacionalisták” – hiszen Orbán és urhatnám társai már azok, és íme milyen jól megy nekik!

Mérhetetlen cinizmus, már-már a potenciális olvasók hülyének nézése kell ahhoz, hogy az orbáni menekültpolitikát, és különösképpen az idegenellenes gyülöletkapmányt „felelősség-etikai” szempontból korrekt eljárásnak mondja valaki, mint Bakk visszatérően teszi. A politikai felelősség-etika egyik cseppet sem lényegtelen vonása, immanens tartalma az önmegtartóztatás, az, hogy bizonyos kérdéseket meg sem fogalmazunk, márpedig az álkonzultáció éppen ezt a szabályt lépi át, nem beszélve a gyülöletkampány plakátjainak üzenetéről, amit minden körülmények közt kerülne, egy felelős politikai hatalom. Nemcsak azért, mert Max Weber és egy egész filozófus-szociológus-politológus kórus hangosan nevetne ezen. Hanem elsősorban, mert alantas érzelmekre, atavisztikus félelmekre, etnocentrikus monomániákra, gyűlöletre alapozni politikát, nemcsak egyszerűen érzelem-etikai, hanem éthosz nélküli tett: antimorál, a politikusi amoralitás biztos jele (Weber a maga stílusában erre mondta, hogy: „Aki azt lesi, hogy másoknak tessék, az nem lehet jó politikus”). Másodszor pedig ugyanannyira érvényes, hogy a „zsigeri közösségre”, valójában, a felfokozott etnonacionalista népnemzeti közösség érzelmeire egyáltalán nem építhető felelősség-etikai, azaz a következmények szempontjából helyes, politika. A diktatúrák, a totalitarizmusok – a nácizmus éppen úgy, mint a bolsevizmus, vagy az iszlám totalitarizmus , stb. – történetének éppen az az üzenete, hogy a gyülölet és a diszkrimináció, a zsarnoki akarat, a hatalommal való viszzaélés, stb., végső pusztuláshoz, és semmilyen formában nem felelős politizáláshoz vezet. Más kérdés, hogy képes-e a politikus és aztán az őt legitimáló „behódolt” politológus „tanulni a történelemből”, vagy szükségszerűen megismétlik azt?

Metafizikai idők

Metafizikai idők

A filozófiát, akárcsak a világrendszer, a globális kapitalizmus posztmodern formáit, stb., mély kihívások érik, melyek a menekültkérdés kapcsán, mintegy cseppben a tenger kerülnek elő és mutatják meg az emberiség – a condition humaine – aktuális korlátait, nehezítik a folyamatok valamelyest is higgadt végiggondolását. A filozófiát ért legnagyobb kihívások egyike, hogy képes lesz-e pragmatikusabbá, eligazítóbbá válni, vagy a társadalom-, és humán tudományokban oldódik föl? Másrészt pedig, véleményem szerint, az a kérdés is egyre sürgetőbb módon kiállt megválaszolásért, hogy van-e út a posztmodern „rendetlenségből”, a széttöredezett világképből (a nyitott narratívák világából), egy egységesebb („csak” modern?), de ugyanakkor kételyeit, föltételes módjait, megőrző toleráns és fölvilágosult világnézet kialakítása fele. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a szektáns és militáns nézeteknek a valódi, megalapozott (kontextualizált) gondolatoktól való elkülönítése napi feladat, amit a gondolkodóknak folyamatosan meg kell oldaniuk, ha nem nyugszanak bele a metafizika végleges eltrivializálódásába, a kommentariátus fölülkerekedésébe. Ma a porondon, a közviták és értelmezések szcénáján egyaránt játszanak botcsinálta és valódi filozófusok, valamint mindenféle (önjelölt) egzegéták (...), hangos süvölmények, és higgadt elemzések, igazi posztmodern „installáció”, bizarr hacknik, stb., képét mutatva. És már-már abszurd módon azok hangja hallatszik messzibre, akik „nem tudják csak mondják”, és azokét nyomja el, akik tudják, mit mondanak, és akiktől tanulni lehetne, akik eligazíthatnának csöppet sem könnyű ügyeinkben.

Egy ilyen süvölvénynek, magát mindenkin átkiabáló, magát örök igazság hordozójának tekintőnek mondhatunk békét poraira. Az agresszív ceausiszmus, a szélsőséges nacionálkommunizmus leghosszabb ideig kitartó és leghangosabb híve, a botcsinálta filozófus friss halott. Nézem, ahogy ravatalánál az eddig rejtőzködő eszmei társai, az eddig hitüket meg nem valló apróvadimok egész sora jön elő az arnyékból, és tesz hitet már-már elfeledni vélt szélsőséges és intoleráns „Nagy-Nnemzethy” krédójáról. Pedig most megbocsájtani és temetni kellene csendes és nyugodt földbe. Lesz még utóhangja áldatlan ténykedésének, ahogy az idő elkezdi nemcsak feledtetni, hanem indokolatlanul megszépíteni is gondolattalan beszólásait.

De nem a botcsináltákról, hanem két vérbeli filozófus, két szövegére szeretnék fókuszálni itt és most. Az elsőnél – Slavoj Zizek, szlovén „sztárfilozófusról” beszélek, aki rövid, de velős esszét írt a menekültválságról – a diagnózis körültekintő felállítása, annak tartalma, vagyis a globális kapitalizmus szülte hallatlan egyenlőtlenségek radikális kritikája a nagyon is elgondolkodtató, anélkül, hogy sugallt megoldási modelljét ne fogadnám erős fenntartásokkal. A másodiknál, és itt Heller Ágnes kisesszéjére utalok, a tolerancia metafizikai hátterének kifejtése, és az elkerülendő társadalmi modellek, a megtapasztalt európai és az egyre erőteljesebben lopakodó iszlám diktatúrák elvetésének motívumait érdemes érveléséből követendőnek tekinteni.

Zizek kétféle képmutatást leplez le az Európába érkezett menekültekkel kapcsolatos diskurzusokban, egyfelől azokét, akik a minden megkötés nélküli befogadást, teljesen nyitott kapukat követelnek, egyféle moralizáló alapállásból; de úgyanúgy bírálja a másik oldalt a „bevándorlásellenes populistákét”, akik teljesen elhárítanának minden felelősséget a menekültekkel és helyzetükkel kapcsolatban. A két fél közötti vetélkedést, az aktuális meccset patthelyzetnek tekinti és miután kifejti, hogy „a menekültek az ára annak a globalizált gadaságnak, amelyben az áruk – de nem az emberek – szabadon áramolhatnak”, azt látja mérvadónak, hogy „az emberiségnek fel kell készülnie rá, hogy sokkal ’plasztikusabb’ és nomádabb életet éljen”. Lényegében arra figyelmeztet, hogy az erőforrások végtelenül egyenlőtlen megoszlását – mérvadó számítások szerint az emberiség „fölső” húsz százaléka elhasználja az összes elérhető erőforrás nyolcvan százalékát, míg a többi nyolcvan százalék csak a fennmaradó húsz százalékon osztozik – föl kell számolni, mégpedig (ha lehet) békésen: a nemzeti szuverenitást radikálisan újradefiniálva, illetve a globális együttműködés és irányítás új formáinak kialakításával.

Heller Ágnes írásának programatikus tétele, hogy el ne feledjünk különbséget tenni egymástól különböző dolgok között, a mai filozófiát ért kihívás központi magjával felér. Ő ezt a menekültügyre alkalmazva azt találja, hogy különítsük el a mai magyar kormány bűnös menekültpolitikáját, a gyülöletkampányt, a magyarok alapvetően toleráns és befogadó természetétől és ebben a szellemben fogant látható gesztusaitól; el ne feledjük, hogy a menekült- és migránshullám globális jelenség és egyedül föltartóztathatatlan, a helyzet megoldása globális és komplex válaszokat és összefogást kíván; Európa ma a nemzetállamok Európája, amelyek igen rosszul integrálják a más kultúrákhoz tartozókat (az USA-val példálózik, ahol az integrálódás könnyebben megy), ezért föderálisabb, népek Európájára van szükség az integráció biztosításához. Heller a felvilágosodás hagyományát, az egyetemes emberi jogok alapján történő integrálást – meglátásom szerint helyesen – a totalitarizmus ellenességgel azonosítja. Azt mondja választani lehet a „felvilágosodás visszavonását is”, de az totalitarizmust jelent: „Európa találta ki a fasizmust, a nácizmust, a bolsevizmust. A totális ideológiák és rendszerek közül egyedül az iszlamizmus született Európán kívül. Ettől óvjuk meg legalább kultúránkat, de nem úgy, hogy visszahozzuk az Európa szülte másik három egyikét!” (Nem mellesleg az „arab tavasz” generikus megnevezés alatt megismert demokratikus berendezkedést célzó forradalmak elbuktak, az a kérdés, hogy az „ellenreformáció”, a konszolidáció megáll-e a mérsékelt és szekuláris „illiberális demokráciák” formájánál, vagy óhatatlanul az iszlám totalitarimusba torkoll?). Lefordítva, önmagában nem az, az akár néhány százezer, menekült státusra jelentkező személy veszélyezteti az európai értékrendet és „életmódot”, hanem a mindenféle totalitarista reflexek. Az, hogy úgy védekezünk, mondjuk az iszlám totalitarizmus ellen, és ezt a hősies gesztust olyannyira eltúlozzuk és fölnagyítjuk, stb., hogy nem is marad más, toleránsabb, „felvilágosultabb” alternatívánk, csak valamely másik kipróbált és katasztrófába fulladt totalitarizmus. Ne ezt válaszszuk az „ellenállás” modelljeként. Végülis az a menekültkérdés európai tétje, hogy képesek vagyunk-e a föderalizálódás útján tovább haladni, és összehangoltan cselekedni a kihívás megoldásában, vagy az el- és bezárkózást választjuk, a már megélt borzalmas rendszerek fele regresszálunk, visszavonjuk a felvilágosodást?

Mély sajnálatra a mai magyar kormány menekültpolitikáját Zizek, „helyi barbárságnak” nevezi, melyet mindenáron kerülni kell, a gyülöletkampány, a menekültek kriminalizálása, és további következményei a rossz irány, a probléma és nem a megoldás része.

Magyar megváltás: szigorúan csak bárcával!

SZOROS OLVASATBAN

Sorozatot indítok (egyelőre) saját blogomon a fenti címmel, ahol aktuális kérdésekben megjelent szövegekre reflektálok (és vendégszerzőket is szívesen látok). Az írások nem föltétlenül alaposan átgondolt, megrágott és megszerkesztett tanulmányok, esszék vagy recenziók, viszontválaszok, és kritikák, stb., hanem gondolatok, melyeket továbbgondolásra érdemesnek tekintek. Azért igényes, tájékozódásra nem rest olvasóknak ajánlom, és természetesen hozzászólásokat, és vitaíratokat várok.

Magyar megváltás: szigorúan csak bárcával!

                                    „Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.”

                                                                                                                                                                /J.A./

Azt hiszem rosszul olvassa Bakk Miklós, látszólag a menekülválságról szóló cikkét az, aki elhiszi, hogy szerző a menekültügyről, mint komplex társadalmi  (szociológiai, pszichológiai és politológiai) problémáról ír, vagy azzal kapcsolatban próbál kérdéseket fölvetni, illetve érvekkel alátámasztott véleményt mondani. Ezzel szemben, Bakk Miklós, morális kérdéseket feszeget,  a menekültügy keltette tömegpszichózis közepette, arra tesz kísérletet, hogy egy etnonacionalista filozófia, illetve egy „zsigeri” antiéthosz segítségével, Orbán Viktor menekültpolitikáját, azon belül is a gyülöletkampányt, legitimálja. Először, arról próbálok meggyőzően érvelni, hogy a menekült-téma az említett cikk szerzője számára csak alibi, ürügy arra, hogy etnonacionalista (hadd ne mondjam lényegében szinoním, de erősebb kifejezéssel) filozófiáját legitimnek tűntethesse föl. Azután pedig e filozófiára és már-már teológiára reflektálok, illetve azokat kritizálom, akarva-akaratlanul is megőrizve az általa ürügyként használt kontextust.

Szerző írásának nagyrésze – akármennyire is eklektikus és szerteágazó vagy csúsztatásokkal teli, stb., szöveg – lényegét tekintve lábjegyzet Lányi András tíz pontjához, amit az orbánista filozófus a menekültügy kapcsán fogalmaz meg, de aki számára a téma szintén csak ürügy (ez most nem témám, de egyébként a szöveg az illiberális demokrácia hevenyészett védőbeszéde). Azért tekintem az írás látható témáját kamuzásnak, mert szerző semmiféle erőfeszítést nem tesz annak fogalmi körülhatárolására, illetve olyan brutális csúsztatásokat követ el, melyek bizonytalanná teszik, hogy valóban a menekültügyről beszél-e? 
Ezzel kapcsolatban újra érdemes leszögezni, ha valaki szinonímaként beszél, a menekültekről, a (gazdasági)migránsokról, és globális népvándorlásról, akkor az valami mást árul, mint hogy szociológiai, politológiai, jogi, netán antropológiai problémát tematizálna. A téma szakirodalma – igaz sokszor csak elméleti kereteket, fogalmi behatárolásokat, illetve statisztikai képleteket, stb. vázol – lényegében csak a nem kényszerű migrációt, azaz a nem erőszakos üldözés nyomán keletkezőt (amilyen a menekültügy) vizsgálja, vagy még inkább  modellezi és osztályozza. A menekültügyről csak, mint egyik senki által nem kívánt alkategóriáról tesznek említést, minden részletes kifejtés nélkül. De az világos, hogy a menekültek kérdésköre egy speciális kategóriát (internationally-, internally  dislocated persons vagy általánosan csak refugees) alkot a belső/külső migrációval foglalkozó szakirodalmon belül. A kategóriák szociológiai határvonalai nem mindig tisztázottak, még akkor sem, ha tisztán jogi értelemben a különféle kategóriák pontosan elhatároltak és más-más szabályozás alá esnek. Akiket ma általánosságban és jobb híján, Európa (leggyakrabban az EU-t értve ezalatt) kapuinál jelentkező menekülteknek nevezünk, lényegében heterogén csoportok. Abból a szempontból is, hogy más-más kontinensről, országokból, eltérő kultúrákból származnak, és abból is, hogy lényegében menekült, illetve oltalmazott státusért folyamodók, de ezzel a státussal még nem rendelkező személyek. Csak egy kisebb hányadukról tudható, hogy valóban kik ők, honnan jönnek, legalábbis szándékuk szerint, hová tartanak, és még kevesebben vannak köztük olyanok, akik már menekültént/oltalmazottként Európában maradhatnak, véglegesen, vagy időszakosan letelepedhetnek, stb. Ezért érdektelenek azok a viták, melyek máris kritikus tömegről, vészes eliszlamizálódásról, stb., stb., szólnak, és különösen hiteltelenek azok az apokaliptikus víziók, melyek óriási számokkal dobálóznak, és az európai kultúra végét hirdetik. De akárhogyan is alakuljon a most mozgásban levő tömegek sorsa, a menekültek megsegítése és emberséges kezelésük kötelezettsége a nemzetközi szabályozásokban világosan szerepel.

Bakk Miklós felül arra a hullámvasútra, örvényszerűen forgó körhintára, melyet a magyar kormány gyülöletkampánya hozott létre, vagyis induktív logikával, a magyar menekültpolitika következményeit vetíti ki egész Európára, sőt világméretű problémát kreál belőle, mondván – egyébként a leghaloványabb indoklás nélkül –, hogy „a magyarországi menekültügy kétségtelenül egy új világtörténeti jelentőségű folyamat”. Félreértés ne essék, magam is úgy gondolom a menekültkérdés európai, sőt világméretű probléma, végső megoldását csak egy átfogó, akár forradalminak mondható, világrendszerbeli átrendeződéssel lehetne elérni, és éppen a jelenlegi világrendrend(etlenség) krízisét mutatja meg. Viszont a logikus kérdés, amit meg kell válaszolni, ahhoz, hogy a dolog ránk magyarokra vetülő morális következményeit is megértsük – és amit szerző következetesen megkerül – az, hogy

hogyan és mitől lett a nemzetközi menekültügy magyar?

Abból érdemes kiindulni, hogy a szóban forgó menekültügy a nemzetközi kösösséget, sőt a világrend(etlenséget) ért komoly kihívás, és következményeit tekintve nyitott végű folyamat, mely mindenekelőtt ebben a legáltalánosabb vonatkozásban érdemes vizsgálatra, illetve ezt szem előtt tartva kell és lehet morálisan megítélni, és közpolitikák szintjére levinni, illetve instrumentalizálni. A menekültügy a Közel-Kelet és Ázsia, valamint az afrikai kontinens problémája, még azelőtt, hogy európai kérdés lenne. Azután a menekültügy sokkal inkább szír, iraki, afgán, líbiai, szudáni, stb., stb., kérdés – amely országok lakossága adja a menekültek zömét –, és másodsorban török, jordán, libanoni, stb., kérdés – amely országokba a legtöbb menekült érkezett/érkezik – és csak harmadlagosan görög, macedón, olasz, és szerb, valamint magyar, osztrák, német, francia, stb., stb., kérdés. Nem lehet túlhangsúlyozni, hogy a nemzetközi menekültügy azért, és csak annyiban lett magyar kérdéssé, amennyiben a kormány – minden bizonnyal politikai népszerűségmegörzés és kiterjesztés, magyarán hatalomféltés, stb., okán –  úgy döntött, hogy gyülöletkampányba kezd a menekültek ellen. Ezzel egyszerre tévesztette szem elől a menekültkérdés pragmatikus oldalát, a megoldandó feladatokat (illetve hárította azt át hallgatólagosan, a „civilekre”, akiknek erőfeszítéseit aztán szintén megvetéssel és ellenkampánnyal nehezítette!), és ugyanakkor éthosz nélküli morális problémává tette az ügyet. A nemzetközi menekültkérdés nem akkor lett magyar kérdés, amikor menekült státusért fordulók tömegei jelentek meg a határon, akiknek egyfelől nem adtak menekültstátust, másfelöl, akik tovább szándékoztak menni, stb., hanem akkor, amikor az első magyar nyelvű, menekülteket vegzáló plakát kikerült, amikor az álkonzultáció kérdőívei a polgárok postaládájában landoltak. Itt a hangsúly az álmoralizáló, azaz éthosz nélküliségen van, hiszen a kormánypropaganda nemcsak a menekülteket sértette meg emberi méltóságukban, hanem saját politikai közösségét is egydimenzióssá züllesztette, szimbolikusan bezárta. Azt kommunikálta, hogy csak egyféleképpen, mégpedig nemzeti gőggel és megvetéssel, ugyanakkor rettegéssel és elútasítással közeledhettek a menekültekhez azért, hogy a „zsigeri” közösség szolidarítása meg ne gyöngüljön. Az etno-nacionalista nemzetértelmezés márpedig ethosz nélküli, mert nem közös értékekre, a belső/külső másság toleráns elfogadására, stb. épít, hanem az ösztönös félelmekre, a kirekesztésre, a leszármazási (törzs)közösség misztikus/kultikus imidzsére (idolum tribus), az éthoszt megelőző és nélkülöző kollektív „ösztönéletre”. (Az éthosz fogalmát, magam, mindvégig Geertz-i értelemben, használom, aki azt írja: „Egy közösség éthosza nem más, mint tagjai életének alapárnyalata, jellege, minősége; morális és esztétikai stílusa, atmoszférája; azaz alapvető viszonyulás saját maguk és az élet által visszatükrözött világ fele”). A vitatott cikk teljességgel megfeledkezik az egész folyamatról, aminek eredményeként a nemzetközi menekültügyet a magyar kormány belpolitikai használatra, előszőr magyar üggyé tette, aztán, nem kevés cinizmussal mostanra meg „német kérdéssé” minősítette át. Csakhogy közben egész menekültpolitikája, határzárastól, gyülöletkampányostól, stb., a nemzetközi közvélemény homlokterébe került és ott szinte teljesen hitelvesztetté vált. Bakk kísérlete Orbán menekültpolitikájának rehabilitációjára, valamiféle morálfilozófiai (vagy teológiai) legitimitás felvázolására irányul, illetve mindenekelőtt

a menekültpolitika mentális szögesdróttal való körülkerítését célozza.

Mindenekelőtt azt vázolja, hogy Magyarország, pontosabban az Orbán-kormány ideológiai támadások, és egyéb ármánykodások áldozata. Az önviktimizáció, pontosabban a „tettes-áldozati viszony megfordítása”, az „ostromlott vár” imidzse meg arra való szövegében (nem kis meglepetésre éppen Tismăneanu-t említi, mint ilyen ideológiai betolakodót, támadót), hogy együttérzést gyűjtsön, na nem a menekültek iránt, hanem a gyülöletkampány mellett. Itt pedig azzal a csúsztatással (Carl Smithre való hivatkozással) él, hogy nem a magyar kormány indított elvtelen offenzívát a menekültekkel-, sőt az őket humanitárius meggondolásból támogatókkal szemben, hanem külső/belső támadók, az „egy-ügyüek”, egyfajta „értékzsarnokságot” szándékoznak alkalmazni az ártatlan magyar kormánnyal szemben. Így aztán Bakknál már nem is a hangjuktól megfosztott – a közmédiák manipulációja és hazugságai által nemcsak elhallgattatott, hanem egyenesen dehumanizált, sőt démonizált – menekültek lesznek az elsőrendű ellenség, hanem az értelmiségiek, a „radikális humanisták” (akárkik legyenek is azok), az „egy-ügyű”, „nem politikusok”, akik kritizálni merészelik Orbán menekültpolitikáját. A magyar kormány menekültpolitikája köré pengedrót akadályt (mentális GYODA) pedig, egy olyan áljogi diskurzusból fon, melyet a már említett Lányi Andrástól kölcsönöz, akinek ötletelését nem is idézem. A gondolatmenet lényege, hogy a történelmi partikularitáson, de persze valójában a „zsigeri közösség” törzsi/leszármazási szolidarításán alapuló, disztributív, azaz megosztó és hierarchikusan elképzelt jogok előbbre valóak, az ENSZ Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatának első cikkelyében rögzítetteknél, hogy t.i. minden embert születésénél fogva megillet a méltósághoz, az egyenlőséghez, stb., való jog. A Lányi-Bakk féle gondolatmenet az áldozatok megvádolásától addig jut, hogy kijelentik, a méltóság jogalapját, kizárólag a „zsigeri közösséghez való tartozás” képezi. Számukra nem az egyetemes embert, hanem a partikuláris történelmi körülményeknek alávetett, (értsd a közösség politikai hatalom által megvalósuló zsarnokságának kiszolgáltatott) törzsi/kollektív alanyt illeti meg a méltóság. Itt az a gondolat tör magának utat, hogy a partikularizmus – amit bátran fordíthatunk Bakk szóhasználatában „zsigeri közösségnek”, ami a maga során az etnonacionalista módon értelmezett népnemzeti közösség – egyfelől az univerzális, az egyetemes emberi fölé kerül, mert az utóbbi „túl általános, ahhoz, hogy közösségek rá építhetők legyenek”, ami színtizta körkörös érvelés (petitio principii), azaz logikai hiba. Másfelől meg a partikularizmus az individuálisat, az egyént is maga alá temetheti, azaz bátran megtagadhatja tőle a méltóságát, csakhogy a törzsi szolidarítás fennmaradjon. Az egyetemes szolidarítás ára a „saját ’zsigeri’ közösségünkkel való szolidaritás feladása” írja Bakk, és ezzel elintézettnek véli a dolgot. Csakhogy az a paradoxon keletkezik a fenti értelmezés nyomán, hogy egyetemes méltóságuktól megfosztott egyének, akiket ráadásul csupán „zsigeri”, leszármazási szolidaritás alapján agregál(t) a „történelmi partikularitás” egyáltalán emberi lények-e még saját akarattal, méltósággal, szabadsággal, akik tudatosan alanyaivá válhatnak bármiféle politikának, vagy csupán behódolt követők, egyéniség és akarat nélküli viszont regisztrált törzstagok, „kartoték-adatok”? A helyzet viszont az, hogy éppen ellenkezőleg, a minden embert megillető méltóság intézményes elfogadása a „történelmi vívmány” (hogy Lányi más korokat idéző kifejezését használjam), és nem a törzsiség primátusának hírdetése révén megtagadott méltóság elvi, és aztán – ne adj isten –  diszkriminatív jogi, és zsarnoki intézménye. Lányi és Bakk Orbán és menekültpolitikája köré akar elméleti/mentális kerítést emelni, miközben nem mást tesznek, mint – lejárt szavatosságú ordas eszmékre való hivatkozásokkal – elfogadhatóvá, legitimmé maszkírozzák a szélsőséges etno-nacionalista életfilozófiát, fölhelyezik azt az ökölvívóringként értelmezett politikai paletta sarkába, mint az egyéb politikai meggyőződésekkel egyenrangú ideológiát, versenytársat.

De mivel Bakk cikke nincs hijával a(z ál)teológiai fejtegetéseknek, melyek egyrészére Demény Péter is reagált, magam azzal a kérdéssel zárom fejtegetéseim, hogy

van-e a menekültügynek keresztény (vagy bármiféle más) teológiája? És ha van, akkor azt hogyan kellene érteni?

A gonosz banalitásából, annak a felismeréséből, hogy itt sétál, üvölt és rugkapál közöttünk, nem az kell következzék, hogy el is kell azt fogadnunk, sőt valamiféle közösségi éthosszá kell azt avatnunk, hanem éppen ellenkezőleg. A „regisztációt követelő Krisztus-kép”, és ami az idegengyűlölet politikai kommunikációja mögött fölsejlő antiéthosz által jellemzett embert, és „zsigeri” közösséget (valójában ethoszátol megfosztott, ösztönéletére redukált, etnikailag, vagy ha úgy tetszik puszta leszármazásilag értelmezett nemzet) reprezentálja, az a végső kiábrándulás és hitetlenség statikus állapota, a beletörődésé.  Azt mondja ilyen vagyok, ilyenek a zsigeri reflexeim, elzárkózó, gyűlölködő, sőt gonosz és önző vagyok és esélyt sem látok arra, hogy megváltozzak. Ez az emberkép merőben keresztény- (és általában vallás) ellenes, még akkor is ha gondolati struktúrájában, és végső soron antropológiainak tűnő megalapozottságában, vallási fundamentalizmushoz hasonlatos. A vallás ebben a mátrixban csupán politikai erőforrás, külső hivatkozási alap, tartalmatlan intézményes kollaboráció, mely csak propagandisztikus célokat szolgál. Észre kell vennünk, hogy minden vallás legbensőbb magja az a hit, hogy az ember – mint antropológiai lény: természet, kultúra és civilizáció –,  az emberi közösség, a társadalom (sőt politikai intézményrendszer) megjavítható (meliorizmus), a gonosz jelenléte tény, de a hit éppen arra irányul, hogy felismerjük és, hogy felvegyük ellene a harcot. Ha van a menekültügynek teológiája, azt most éppen a pápa mondta ki, azzal, hogy a megsegítés a humanitárius bánásmód, követelményét hírdette meg, és ezzel ismételten arra apellált, ami egy közösségben éppen, hogy nem a „zsigeri”, hanem az ethoszszal telített. Egyébként Bakk Miklós, Krisztust „érdemtelenül” keveri kártyái közé, hiszen – mint a hivatkozott Lányi András 8. Tételében is teszi – neki nem a keresztény etikával van elsősorban baja, bár nem mellesleg azt is tagadja, hanem a kanti, felvilágosult abszolút morállal. Morált relativizáló kísérlete arra irányul, hogy az embereket emberként, azaz születésüktől fogva, morális lényekként megillető méltóságot és szabadságot ossza fel méghozzá éthoszuktól megfosztott, csupán leszármazási/törzsi közösségek szigorúan zárt belső szolidaritásai alapján. Szerző itt antiéthoszt a zárt „zsigeri” közösségekre épített, kifele elutasító, befele föltétlen homogenizáló, az egyént, annak szabadságigényeit, sőt a belső demokratizmust is, stb. elnyomó „világ”-rendszert hírdet, mely mindenben megfelel a mai magyar kormányzat menekültügyi politikájának, pontosabban a gyülöletkampánynak.

Világosan látszik, hogy Bakk pro domo fölszólamlása, a menekültellenes gyülöletkampányt legitimáló igyekezete – hiszen semmi érdemlegeset nem mond a menekültügyről – híveket szerez (lásd a cikke alatti kommenteket), és követői szinte mindannyian, mintegy a „zsigeri közösség” szolidaritásának felbomlásától rettegve, alávetik magukat az etnonacionalista „partikularizmus” meghirdetett zsarnokságának – lehet ebben némi szerepe a kisebbségi traumáknak is –, de igazuk azért még sincs.

Értjük-e a történészt?

Értjük-e a történészt?

„A történelem haladás, mely a szerzett képességek nemzedékről nemzedékre való átadása révén valósul meg. ... A történelem tényei nem lehetnek teljesen objektívek, hisz csak azáltal válnak történeti tényekké, hogy a történész jelentőséggel ruházza fel őket.” (E.H.Carr)

Az írott történelem tele van tanulsággal, csakhogy soha nem úgy tanulságos, hogy megpróbálunk letűnt időkbe konkrétan és mindenben visszatérni, hiszen a jelen lehet filozófiai, kulturális, vagy morális értelemben „hasonló” letűnt időkhöz (magam is értekeztem már a „körkörös”, vagy „örökkön visszatérő” idő filozófiai eszméjéről), szociológiai, illetve gyakorlati értelemben soha nem azonos. Mások a szereplők, de mások a körülmények, a motivációk, a technika dolgaitól kezdődően, a „korszellemig”, minden változik, a társadalom soha nem másolja magát, a történelmi idő, folyamat és nem klónozott valóság: vége nincs haladás (bár némi meglepetésre, volt már aki lezárta, mások meg elhitték neki, és aztán teljesen történelmietlenül, folyton új kezdetet vizionálnak – olyasmi ez, mint mikor az örök elsőtitkárok ellentmondást nem tűrő hangon kijelentik: „Mától minden másként volt” – avagy egy újszülöttnek minden vicc új!), valami olyasmi, ami látensen benne van a köznapokban, de mindig csak virtuálisan, lényegében, mint asszimilállt modell, vagy visszavetített jelenbeli terv.

A történelem a történészek „műve”, nélkülük csak időszegmentumok egymásra következése lenne, a fel nem tárt, le nem írt, ki nem elemzett történelem nem létezik, ezért a historiográfia főszereplője nem a sok ilyen-olyan hős, hanem maga a történész, aki egyetlen gesztussal hőssé tesz, vagy nem létezővé, a történelem sülyesztőjébe küld. Ma ilyen „ünnepelt történész”, akinek a szavára sokak hallgatnak, illetve hitelesnek érzik, Lucian Boia professzor, akinek legutóbbi könyvét (Hogyan románosították el Romániát címmel – de nem a valódi címén, ami úgy hangzana, hogy „Hogyan románosodott el Románia” /Cum s-a românizat România/!), szinte instant fordították le magyarra. A kötet nem sok újdonsággal szolgál ami a feldolgozott adatokat illeti, pontosabban ismert tényeket, és főként népszámlálási adatokat rendez egy érvrendszer köré, és témája, valamint alapötlete sem föltétlenül és mindenben eredeti (Irina Livezeanu húsz évvel ezelőtt megjelent kötete átfogóbb és úgyancsak meggyőzően mutatja be, hogyan lett Románia egységes nemzetállam, a román (etno)nacionalizmus pedig a legátfogóbb társadalomfilozófia, csak az ő történelmi munkája csupán a 20-as éveket vizsgálja /lásd. Cultural politics in Greater Romania. Regionalism, Nation Buidling & Ethnic Struggle, 1918-1930/, és ennek a kötetnek az alapgondolatát viszi tovább, hozza el napjainkig Boia). Viszont következetes abban, ahogyan föltárja hogy ”az /nemzeti/ ’egység’ filozófiája, domináns maradt a román politikai mentalitásban”, és ezért a mindenkori hatalom (elsősorban az oktatási rendszer, az ortodox egyház hathatós segítsége, de adminisztratív intézkedések nyomán, illetve áttelepítéssel, és mítosztermeléssel, stb.) minden tőle telhetőt megtett a kisebbségek elrománosításáért. Kitér arra is, hogy kulturális értelemben a provinciák, a királyi Romániához csatolt részek esetében, nemcsak a kisebbségieket („idegeneket”) kellett asszimilálni, (esetleg, elüldözni, vagy a zsidóság, és részben a cigányság esetében elpusztítani) hanem etnikai románságát is „regátivá” kellett átnevelni, ahhoz, hogy a kulturális értelemben (nagy-román mentalitás) fölépített, de továbbra is etnikai alapon meghatározott románság részévé legyenek. A szerző igencsak plasztikusan mutatja be az elrománosítási folyamat „kontinuitását” (hogy egy másik, a román mitoszteremtő historiográfia kedves kifejezését használjam) az ország egész modern történelmét tekintve. Azt, hogy a létezett szocialista rendszer, és annak a Ceaușescu által vezetett nacionálkommunista szakasza, hogyan teljesítette ki a huszas évek „regáti ideálját” a homogenizálást, a román „elem” egyeduralmát minden régióban, illetve nemcsak, a mindenkor többséget képviselő vidéki románság, hanem immár a városi lakosság esetében is. Még egyszer a demográfiai/népszámlálási adatok, amelyekre elemzését alapozza ismertek, a folyamat – legalábbis a rommagyar közönség számára – nemcsak tankkönyvből, hanem tapasztalatból is ismert, a szerző következetes és lényegre törő bemutatása (újrafeldolgozása) mégis igencsak meggyőző, mert mintegy legitimálja azt a „halgatag” – és persze magyar, illetve kisebbségi –  tudást, melyről a román etno-nacionalista ideológiának alávetett történetírás hallgatott és hallgat. Hogy t.i. az elrománosítás jórészt (de persze nem mindenestől megtervezetten, hiszen egy század történelmi „helyzeteire”, változásaira, háborúira, forradalmaira, és rendszerváltásaira, a korrupt kormányzás mellékhatásaira, stb., stb., stb. volt szükség a "projekt" sikeréhez) tudatosan követett, ideológiai célkitűzés volt mindvégig. És noha pontosan értem, hogy a Boia értelemezés egyféle mindig is alulértett (többé-kevésbé erőszakos asszimiláció, a kisebbségek üldözése, illetve marginalizálása, stb.) „kisebbségi történelmi tudat”, mondjuk úgy „hivatalos beismeréseként” tűnhet föl, mégiscsak meglep, hogy a rommagyar értelmiség (aztán a médián és a kommentariátus ténykedésén átszűrt módon) és közönség egy, a rommagyarság végét vizionáló történészt (amint azt Bretter Zoltán izgalmas esszéjében helyesen vesz észre, itt) emel piedesztálra (sőt egyenesen sztárol). Nem is tévedhetnének nagyobbat például kedves autonómiázóink (és csatolt értelmiségi holdudvaruk, itt, itt és itt), minthogy Boiat „székelyföldi autonómiát elfogadó” autoritásnak gondolják (ehhez kicsit a szerző is hozzájárul interjújában). Érdemes viszont leszögezni, Boia a rommagyarság végét jelenti be, mondván: „A magyarok elveszítették az Erdélyért folyó harcot. Semmi, amit ma tesznek, nem Erdélyért folyó offenzíva, hanem védelmi harc, hogy megmentsék, ami még megmenthető a magyar kisebbségből és annak identitásából”. Magyarán a rommagyarságnak (előbb, vagy utóbb, illetve nagyon is előbb) vége, bármit tenne, akár – valamilyen csoda folytán – székelyföldi autonómiát vívna ki magának beolvadásra, illetve identitása feladására (kivándorlásra, stb.) ítéltetett, a román etno-nacionalizmus végérvényesen győzőtt.

Lucian Boia tisztességes történész, aki a román történelem utolsó évszázadának „domináns politikai mentalitásából”, az általa győztesnek tekintett, etno-nacionalizmusból („Nacionalista Iskola”), illetve filozófiájából a kisebbségek (lényegében a még jelentős számú rommagyarság) végét olvassa ki egyfelől, másfelöl pedig a román hatalomnak és értelmiségieknek (különösen a történészeknek) azt üzeni, hogy az „elrománosítás projekt sikerült”, nem visszafordítható, ezért fölösleges a túlbiztosítása; a fölmerülő regionalizmusok, és esetleges etnoterritoriális autonómiák nem veszélyeztetik már az „egységes és osztahatatlan román nemzet” beteljesült ideálját, fölösleges az állandó utóvédharc, lehetnének immár „európaiak”. Hangsúlyozni kell, Boia paradigmája, hogy a románok „évezredes álma” a nagy-román etnonacionalizmus szülte „egységes és oszthatatlan román nemzet” MEGVALÓSULT. Percig sem veti el az ahhoz vezető történelmi útat (már a zsidóüldözést és pogromokat, természetesen elfogadhatatlannak tartja) és nem delegitimálja semmilyen formában azt: a végeredmény felől rekonstruálja a román történelmet. Minden kijelentése – és ezt becsülettel be is vallja – ebben a paradigmában érvényes, mint ahogy ebben is fogant!

Azt már csak én jegyzem meg, hogy Boia könyve is jól illusztrálja, a transzilvanizmus szárba szökkenéséhez nem egyszerűen formális „hatalomváltásra” (mondjuk új fajta kormányzásra, vagy némi decentralizálásra, a korrupció kicsit visszább szorítására, európaibb politikai diszkurzusra, stb.), hanem mentalitásváltásra, azaz kulturális változásra van/lesz szükség, ami viszont egyáltalán nem esélytelen.

(Meg)menekülünk?

(Meg)menekülünk?

Társadalmi értelemben értelemes és hatékony cselekvéshez az kell, hogy pozitív morális hozzáálláshoz kapcsolódjanak a célok megvalósítását elősegítő tettek, hogy a cselekvők átérezzék, az amit tesznek, mind a célok, mind pedig az eszközök vonatkozásában értelmes, és erkölcsileg is elfogadható. A morális értelemben helyes cselekvés különösen fölértékelődik válságos időszakokban, amikor olyan kihívásoknak kell megfelelni, melyek egyediek, melyekre nincs recept, amikor minden tett egyben útmutatás, vagy legalábbis példa vagy előzmény értékű. A háborús övezetekből, népirtás és veszélyeztetettség, stb., elől Európába menekülő tömegek problémája ilyen alapvető kihívás, a kérdés kezelésben a morális meggondolások legalább annyira fontosak, mint a pragmatikusak, és talán ezért is van, hogy olyan kiemelt figyelemmel követik, midenütt a világon. Az a kérdés merül fel ugyanis, hogy az EU –  mely magát nemcsak (gazdasági-pénzügyi-katonai, stb.) érdekközösségként, hanem érték-, azaz morális értelemben is közösségként tünteti föl (ez különösen azok számára kellene világos legyen, akik az európai morális tradíciók közül kiemelten a keresztény tanításokra való hivatkozást szeretnék elfogadtatni) – képes-e a maga humanista értékeinek megfelelően, de ugyanakkor hatékonyan kezelni a kihívást? És nem vitás, van némi tétova tanácstalanság, abban, ahogyan az EU – legalábbis egyelőre – képtelen egységes álláspontra jutni, illetve morális és gyakorlati értelemben is elfogadható, kivitelezhető menekültpolitikát kialakítani. Alapvető gond, hogy nincs egységes politika, azaz a tagállamok egymástól függetlenül alakítják menekültekkel (és bevándorlókkal) kapcsolatos eljárásaikat, az egyeztetés mechanizmusai is hiányoznak, illetve döcögnek. Egységes menekültpolitika híján, ma a megítélés és a megoldások terén is Németország van a skála legtoleránsabb, civilizáltabb és befogadóbb tetején (és senki nem lehet annyira naiv, hogy azt gondolja: a Német nagykoalíciós kormányzat nem végzett számításokat a menekültek befogadása kapcsán, és nem volt pozitív a számolt mérleg, azaz anyagilag is kifizetődő, a magasra helyezett morális léc, amit elsőként Izland látszik követni), míg semmi kétség nem férhet hozzá, Magyarország van a skála legalján, hisz nemcsak hogy nem akar semmiféle közös menekültpolitikát a kormány (meglepő, hogy milyen hosszan tartható az a kettős beszéd, mely Európát gyávasággal vádolja a közös föllépés hiánya miatt, de a közös menekültpolitikát éppen Magyarország akadályozza a leginkább), hanem – afféle szégyenletes hungarikumként – gyűlöletkampányba kezdett a menekültek ellen. Magyarország a jelenlegi menekültpolitikájával a teljes erkölcsi – sőt nemsokára minden bizonnyal gazdasági és egyéb hátrányokban mérhető – elszigeteltségben fogja találni magát. Ma ott tart, hogy a pápa toleranciára és emberiességi gesztusokra való felhívásait elhallgatja (a mainstream katolikus klérus is), és a magát keresztény-konzervatívnak mondó kommentariátus egyenesen cinikus és gunyoros megjegyzéseket tesz a pápa, vagy a máskor annyit sztárolt, Böjte Csaba erkölcsi kötelességre felszólító kommunikációjára. A demokratikus ellenzék hallgatását, egy alternatív cselekvési program kidolgozására való képtelenségét, stb., ki ne feledjük a képletből, mely Magyarországot (a gyülöletkampány elérte viszont az egész magyarságot) sötét, Európával és a demokratikus közösséggel ellentétes irányba húzza/tolja, a pozitív fordulatnak még a reményét is legyilkolva.

Az előítéletekre, és sztereotípiákra, a látens idegengyűlöletre és vélt vagy valós, veszélyeztetettség érzésére épített fideszes propagandahadjárat morális tarthatatlnságáról, aligha érdemes újra és újra értekezni: botrányos és elfogadhatatlan eljárás, minden ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember föl kellene emelje a hangját ellene. Jó kérdés, hogy van-e még egy kellően széles többséget alkotó, morális integritással rendelkező magyar társadalom, mely még hallgat, de föllép(het)ne az erkölcstelen, az elesettektől/üldözöttektől minden segítséget megtagadó, sőt ellenük uszító, kormányzati rangra emelt kommunikáció ellen? Vagy a magyar társadalom többségének erkölcsi érzéke, és ennek tükrében identitástudata eltorzult (úgy ahogy erre Bíbó István lassan hetven esztendeje felhívta a figyelmet, és amit sokat idéznek, de kevesen értenek: „A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hiszterikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között.”), olyannyira deformálódott, hogy a nagy többség fanatikusan követi a „kedves vezető” elfogadhatatlan útmutatásait? A kevés pozitív példa, a civil társadalom megmozdulása, a menekültek apró emberi igényeinek önkéntes kielégítése – nagyon úgy tűnik, amúgy is kifulladás határához érkezett – szemmel láthatóan nem elegendő a homo moralist előhívni az etno-nacionalista uszítással hiszterizált társadalmi többségből, sokkal erősebb példákra lenne szükség.

Másfelöl, a dolog pragmatikus szempontok szerinti megítélését érdemes kiemelni, azt, hogy a gyülöletkampány minden szinten kontraproduktív, akadálya a hatékony cselekvésnek. A kihívásra adott rossz válasz, és minden ebből következő lépés csak mélyebbre visz a gyülölködés örvényében, míg az eltúlzott, alaptalanul hazug és cinikus módon fölfestett apokaliptikus jövőképek, egyike-másika önmagát beteljesítő jóslattá nem válik. A gyülöletkampány, olyan tömegpszichózist keltett, mely nemcsak a menekültek helyzetét nehezíti meg, hanem a megoldások körét is végletesen beszűkítette, olyan kényszerpályára helyezte a kormányt – különösen a még radikálisabb szélsőséges párt nyomásával számolva – amelyből nincs kiszállás, márpedig a jelenlegi helyzetből nem csak a kormánynak, az egész magyar társadalomnak ki kell hátrálnia. A hatalommegóvás érdekében indított, előítéletes kommunikációs kampány, mely politikai kommunikációs szempontból (amoralitása ellenére) hatékonynak tűnhetett elszabadult és addig eszkalálódott, ahonnan már nem lehet továbbmenni. A haszontalan, de látványosan nemzetközi ellenszenvet, már-már diplomáciai konfliktust (Szerbiával, de Franciaországgal is, egyelőre) szülő szögesdrót akadályt (GYODA) le kell bontani. Ha pedig hadsereget vezényelnek a határra, akármennyire is körülírt és behatárolt fegyverhasználati felhatalmazással, az a Rubicon átlépése lesz. Ahol lőfegyvereket sétáltatnak, ott előbb-utóbb elsül egy pár és akkor? Magyarország magára húzza a nemzetközi, különösen muszlim szélsőséges, terrorizmus veszélyét.

Senki nem várta/várja a menekültkérdés megoldását Magyarországtól, azt sem, hogy erején fölül befogadjon menekülteket, csak az emberséges elbánás, és a menekülök sorsának megkönnyítését, az áthaladásuk biztosítását várják (hasonlóan a Nyugat balkáni nem EU-s államoktól – akik mellesleg sokkal pragmatikusabban kezelik a kérdést, hiszen az integrációjuk elősegítésének a lehetőségét látják a humánus politikában) a hatóságoktól, és a szélsőségesek megfékezését, a gyülölethullám kontroll alatt tartását. Ehhez még uniós pénzügyi segítség is jár, a magyar kormány meg mindezzel szembemegy (nem kétlem én, hogy Putyin – és Orbán, na meg Vona újkeletű „keleti barátainak” – tetszésére) és egyre mélyebbre sülyed a maga kreálta erkölcsi és az egyre inkább megtapasztalható mocsárba: itt a pokol tornáca, még talán vissza lehet térni.