Akut székelység feeling
Jól látni, hogy az a kép, melyet
egy – minden bizonnyal álnév alatt közlő – szerző vázolt „elszékelyesedő” (kis)világainkról és
főként a székelyeknek mondott politikai alanyként felépített közösségről,
karikírozott ábrázolás: kár felháborodni, diszkriminációt vagy árulást
kiáltani, amiért „új barbároknak, új pogányoknak” mondja bajuszos, harisnyás,
mézeskalács-huszárnak maszkírozott atyánkfiait; a cikkben említett jelenség létezik. Az
ominózus írás abban minden esetre elmarasztalható, hogy csúszkál a szintek
között, azaz hol úgy beszél a „székelyekről”, „elszékelyedésről”, mint egy
olyan politikai kampány és kommunikációs imidzsről, melyben a jelzett etnikum
csupán jelképesen, mint - úgy ahogy - felépített politikai alany szerepel
(csoportizmus nélküli politikai identitással rendelkező entitás), hol pedig
rávetíti ezt a (mentális) konstrukciót, egy demográfiai értelemben is létező
etnikai közösségre. Nem érdemes azon sem vitatkoznunk, hogy van-e, létezhet-e
székelység, mint jellemző etnikai, történeti, kulturális, regionális, stb.
identitással rendelkező csoport, mert
tudhatóan létezik, még attól is függetlenül, hogy egy-egy (legutóbb
éppen elhibázott) népszámláláskor ki minek mondja magát. A politikai szimbólumok
önmagukban is többértelműek, ambivalensek. Ezek között most a (meglehetősen
újdonsült - 2004-ből
származó) „székelyzászló” és (a nevében vagy „alatta” elkövetett teátrális ki-,
meg bevonulások), rituális használata viszi a prímet, az került a politikai
napirend (agenda) középpontjába. De maga a
zászlóhasználat is megtévesztő, hiszen nyilvánvalóan elszakadt a
székelyföldi közösségek realitásától, sőt határon is „átívelt”, magyarországi
középületekre is felkerült, jó esetben is egy bejelentett, de tartalmát
tekintve nagyon is elnagyolt székely projekt, azaz az autonómia jelképe lett. A
felvetett probléma pedig azzal kapcsolatos, amit a rommagyar politikai osztály
(vagy establishment) két évtizede nem
képes rendezni, t.i., hogy össze kellene egyeztetni egyfelől a rommagyarság
mintegy felét kitevő demográfiai-regionális értelemben vett székelység,
másfelől pedig az Erdély székelyföldi területein kívül élő magyarság
politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, stb. érdekeit. Az a kérdés itt,
hogy kinek a szempontjaiból fogalmazódnak meg a „teljes” rommagyarság igényei,
mire fokuszálódnak a politikai projektek, és ennek folyományaként, milyenek
lesznek azok a politikai stratégiák, melyekkel teljes közösségünk azonosulni
tud? Magyarán, a politika nyelvén fogalmazva, az a sarkalatos kérdés, hogy mely
közösség, etno-demográfiai és regionális szempont-rendszer tematizálja a
politikai közéletet. A székelyföldi úgynevezett „tömbérdekek”, az
etnikai-területi autonómia nézőpontjából fogalmazzuk-e meg politikai
stratégiáinkat, vagy pedig egy ettől eltérő, úgynevezett szélesebb értelemben
tekintett rommagyar, vagy „szórvány” érzékenységek, kulturális autonómia
alapján tesszük azt? Kétségtelen nehéz egyeztetési feladatot jelent a sokféle
közösség, a sokféle érdek, elvárás és hagyomány, stb., stb. összeegyeztetése,
de a belső érdekegyeztetés folyamatos lebonyolítása lenne a szövetség (raison d’etre-je) legfontosabb értelme,
és ez az amibe belebukott.
Sokszor szóltam az RMDSZ belső
demokrácia deficitjéről, arról, hogy ma már nem képes sem a különböző politikai
ideológiák vagy doktrínák közötti közvetítésre, sem pedig az eltérő
közösségi-regionális érdekek megjelenítésére, egyensúlyuk megteremtésére. Ezért
történhet meg, hogy olyan labilis politikai vállalkozásnak tűnik ma a
szövetség, melynek nincs jól körülhatárolt politikai bázisa, hol a székelyföldi
szempontokat nem vállalja fel, hol pedig a „szórvány” feladatairól feledkezik
meg. Máskor pedig – mert úgy érzi valamiféle kényszerképzet, üldözési mánia okán,
hogy szaladnia kell a székelyföldre koncentráló versenypártok tartalmatlan, de
annál hangosabb autonómiázása után – kétfele,
illetve többfele kommunikál. A székelyföldi kiskirályokat hagyja,
hogy kisajátítsák a szövetség kommunikációját, akik jobboldali
etno-nacionalista projekteket hírdetnek meg, illetve követnek, nem egyszer
szemben a más régiókban élő rommagyarság érdekeivel, sőt rontva azok esélyeit.
A két apró néppárt eleve „székely” (macsó és arhaizáló, bezárkózó és
intoleráns, stb.) diskurzusra, az állandó autonómiázás sulykolására építi
politikai kommunikációját, ha a vezető szövetség egyrésze (mára
legbefolyásosabb része) szintén ezt erősíti, nem csoda a székely etno-nacionalista
diszkurzus dominanciája, a teljes kisebbségi politizálás vonatkozásában. Aztán ebbe
a közegbe robbant be a szászjenő féle intézmény szórvány ki-, illetve
áttelepítési „ötlete”, mely
végképp „elszékelyesítené” a mezőnyt.
(Mindig csodálkozom azokon, akik
naívságból vagy csupán bornírtságból, azzal jönnek elő, hogy egy-egy újságcikk
vagy megfogalmazott vélemény veszélyezteti az „egységet”, hozza létre a
társadalmi konfliktusokat, mint ahogy az említett cikk kapcsán teszik sokan. Az
is álságos, hogy felháborodnak, amikor valaki „zsarolási” potenciált, illetve
politikai zsarolást említ, hiszen – mint köztudott – a kompromisszum és a
zsarolás a politizálás legfőbb eszközei). Megoldódott a kéve, a politikai
osztály képtelen, olyan minden rommagyar számára elfogadható, megélhető,
azonosulási pontokat kínáló projektet létrehozni, mely nem szétválaszt, hanem
egybefog. Ezért a szélsőséges gondolatok, filozófiák és politikai gyakorlatok
előtt tárva-nyitva az ajtó: vulnerábilis társadalomban élünk, melyet
egy erőszakos módon előadott és harsányan hirdetett üres képzet képes maga alá
gyűrni. Hát, mi így székelyes(k)edünk, és válik egyre
zavarosabbá politikai közéletünk.