2013/06/25

Akut székelység feeling



Akut székelység feeling

Jól látni, hogy az a kép, melyet egy – minden bizonnyal álnév alatt közlő – szerző vázolt „elszékelyesedő” (kis)világainkról és főként a székelyeknek mondott politikai alanyként felépített közösségről, karikírozott ábrázolás: kár felháborodni, diszkriminációt vagy árulást kiáltani, amiért „új barbároknak, új pogányoknak” mondja bajuszos, harisnyás, mézeskalács-huszárnak maszkírozott atyánkfiait; a cikkben említett jelenség létezik. Az ominózus írás abban minden esetre elmarasztalható, hogy csúszkál a szintek között, azaz hol úgy beszél a „székelyekről”, „elszékelyedésről”, mint egy olyan politikai kampány és kommunikációs imidzsről, melyben a jelzett etnikum csupán jelképesen, mint - úgy ahogy - felépített politikai alany szerepel (csoportizmus nélküli politikai identitással rendelkező entitás), hol pedig rávetíti ezt a (mentális) konstrukciót, egy demográfiai értelemben is létező etnikai közösségre. Nem érdemes azon sem vitatkoznunk, hogy van-e, létezhet-e székelység, mint jellemző etnikai, történeti, kulturális, regionális, stb. identitással rendelkező csoport, mert tudhatóan létezik, még attól is függetlenül, hogy egy-egy (legutóbb éppen elhibázott) népszámláláskor ki minek mondja magát. A politikai szimbólumok önmagukban is többértelműek, ambivalensek. Ezek között most a (meglehetősen újdonsült - 2004-ből származó) „székelyzászló” és (a nevében vagy „alatta” elkövetett teátrális ki-, meg bevonulások), rituális használata viszi a prímet, az került a politikai napirend (agenda) középpontjába. De maga a zászlóhasználat is megtévesztő, hiszen nyilvánvalóan elszakadt a székelyföldi közösségek realitásától, sőt határon is „átívelt”, magyarországi középületekre is felkerült, jó esetben is egy bejelentett, de tartalmát tekintve nagyon is elnagyolt székely projekt, azaz az autonómia jelképe lett. A felvetett probléma pedig azzal kapcsolatos, amit a rommagyar politikai osztály (vagy establishment) két évtizede nem képes rendezni, t.i., hogy össze kellene egyeztetni egyfelől a rommagyarság mintegy felét kitevő demográfiai-regionális értelemben vett székelység, másfelől pedig az Erdély székelyföldi területein kívül élő magyarság politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, stb. érdekeit. Az a kérdés itt, hogy kinek a szempontjaiból fogalmazódnak meg a „teljes” rommagyarság igényei, mire fokuszálódnak a politikai projektek, és ennek folyományaként, milyenek lesznek azok a politikai stratégiák, melyekkel teljes közösségünk azonosulni tud? Magyarán, a politika nyelvén fogalmazva, az a sarkalatos kérdés, hogy mely közösség, etno-demográfiai és regionális szempont-rendszer tematizálja a politikai közéletet. A székelyföldi úgynevezett „tömbérdekek”, az etnikai-területi autonómia nézőpontjából fogalmazzuk-e meg politikai stratégiáinkat, vagy pedig egy ettől eltérő, úgynevezett szélesebb értelemben tekintett rommagyar, vagy „szórvány” érzékenységek, kulturális autonómia alapján tesszük azt? Kétségtelen nehéz egyeztetési feladatot jelent a sokféle közösség, a sokféle érdek, elvárás és hagyomány, stb., stb. összeegyeztetése, de a belső érdekegyeztetés folyamatos lebonyolítása lenne a szövetség (raison d’etre-je) legfontosabb értelme, és ez az amibe belebukott.
Sokszor szóltam az RMDSZ belső demokrácia deficitjéről, arról, hogy ma már nem képes sem a különböző politikai ideológiák vagy doktrínák közötti közvetítésre, sem pedig az eltérő közösségi-regionális érdekek megjelenítésére, egyensúlyuk megteremtésére. Ezért történhet meg, hogy olyan labilis politikai vállalkozásnak tűnik ma a szövetség, melynek nincs jól körülhatárolt politikai bázisa, hol a székelyföldi szempontokat nem vállalja fel, hol pedig a „szórvány” feladatairól feledkezik meg. Máskor pedig – mert úgy érzi valamiféle kényszerképzet, üldözési mánia okán, hogy szaladnia kell a székelyföldre koncentráló versenypártok tartalmatlan, de annál hangosabb autonómiázása után – kétfele, illetve többfele kommunikál. A székelyföldi kiskirályokat hagyja, hogy kisajátítsák a szövetség kommunikációját, akik jobboldali etno-nacionalista projekteket hírdetnek meg, illetve követnek, nem egyszer szemben a más régiókban élő rommagyarság érdekeivel, sőt rontva azok esélyeit. A két apró néppárt eleve „székely” (macsó és arhaizáló, bezárkózó és intoleráns, stb.) diskurzusra, az állandó autonómiázás sulykolására építi politikai kommunikációját, ha a vezető szövetség egyrésze (mára legbefolyásosabb része) szintén ezt erősíti, nem csoda a székely etno-nacionalista diszkurzus dominanciája, a teljes kisebbségi politizálás vonatkozásában. Aztán ebbe a közegbe robbant be a szászjenő féle intézmény szórvány ki-, illetve áttelepítési „ötlete”, mely végképp „elszékelyesítené” a mezőnyt.
(Mindig csodálkozom azokon, akik naívságból vagy csupán bornírtságból, azzal jönnek elő, hogy egy-egy újságcikk vagy megfogalmazott vélemény veszélyezteti az „egységet”, hozza létre a társadalmi konfliktusokat, mint ahogy az említett cikk kapcsán teszik sokan. Az is álságos, hogy felháborodnak, amikor valaki „zsarolási” potenciált, illetve politikai zsarolást említ, hiszen – mint köztudott – a kompromisszum és a zsarolás a politizálás legfőbb eszközei). Megoldódott a kéve, a politikai osztály képtelen, olyan minden rommagyar számára elfogadható, megélhető, azonosulási pontokat kínáló projektet létrehozni, mely nem szétválaszt, hanem egybefog. Ezért a szélsőséges gondolatok, filozófiák és politikai gyakorlatok előtt tárva-nyitva az ajtó: vulnerábilis társadalomban élünk, melyet egy erőszakos módon előadott és harsányan hirdetett üres képzet képes maga alá gyűrni. Hát, mi így székelyes(k)edünk, és válik egyre zavarosabbá politikai közéletünk.

2013/06/18

Elfajuló dupla vadházasság



Elfajuló dupla vadházasság (és a valóság ismételt elveszejtése)

Korai lenne még részletesen reflektálni arra, hogy a Băsescu-Ponta között megkötött háttéralkuk pontosan mire is irányulnak, mert az valószínűnek tűnik, hogy nem mellékesen a nemzeti-liberális párt és elnökének elszigetelésére, kigolyózására használják (mellesleg nevenincs perverzió, hogy a miniszterelnök a félreállítandó pártvezérrel is kohabitál); másik „járulékos hozamot” a rommagyar igények és politikai elvárások visszavágása, azok megtagadása jelentheti, miután a politikai képviselet „bent ragadt” az el/ki/múlt kormánykoalícióban (Băsescu pálfordulása, ugye senkit nem lep meg). De vagy nem látni, hogy azon is túl, hosszútávú konstrukcióként, a vadházasság, valójában mit céloz meg? Minden esetre a mostani felfordulás kulcsszava az elnök és a miniszterelnök közötti békés/békétlen(?) együttélés, vadházasság, vagy latinos kifejezéssel kohabitáció. Része-e a megegyezésnek Crin Antonescu elnökségének megakadályozása (mindközönségesen megfúrása), vagy csak látszat az erre való igyekezet, azt biza csak a megegyező felek, a vadházasság érintettjei tudhatják és ez titok is marad még jó egy esztendeig. Eközben meg hányszor fordul a kocka alkotmányozás, azaz az elnöki jogkörök alakítása, a választási rendszer, az emberi jogok, illetve a régiósítás ügyében, a végeredményt csak a delphoi jósda (vagy maga Püthia) láthatná előre. Miközben mindkét alaptéma úgy az alkotmányozás, mind a régiósítás megszállt témák, a reménybeli elnök-jelölt („Liliomfi”), illetve a délvidéki kiskirály (Dragnea) magánjátszmáinak oltárán lesznek feláldozandók, a rommagyarság érdekei is áldozatul es(het)nek e játszmáknak.
Most áll igazán keresztbe minden mindennek, a rommagyar politikai élet szempontjából, vagyis mondhatni rendes felfordulás van, és nem is látni a végét. Történt ez azért, (is) mert a látványkongresszus semmit sem tisztázott, nem adott hiteles és pragmatikus lépésekre lebontható jövőképet, így a szervezet zavarodottágában, minden bedobott politikai témára csípőből tüzel, összevissza lődöz, „bolond fele” nyilatkozik, és kiismerhetetlen cikk-cakkos utakat ír le, pontosabban: minduntalan saját farkába igyekszik harapni, még ötletelés sincsen. Jó példa erre a család alkotmányos meghatározásával kapcsolatos szövetségi (avagy egyéni?) álláspont és annak kommunikálása, majd a visszakozás.
Viszont került itt valóban egy jókora 22-es csapdája[i], mert példának okáért, ha a szövetség valahogyan elfogadtatja (vigyázat ez most még csak halovány ígéret, az alkotmányozási folyamat a legelején tart!), valahogyan áterölteti, stb. a rommagyarságnak kedvező alkotmányos kitételeket - az öshonos kisebbségek “államalkotó tényezőként” való elismerését - benne marad az új alkotmányban a regionalizáció kedvezőtlen lehetősége is. És akkor amit itt nyernek(ünk), azt elveszítik(jük) ott, a régiósítás örvén. Az elhibázott régióstás ügyének halasztását éppen az új alkotmány elhalasztásával/elszabotálásával lehetne hatékonyan kivédeni, hiszen ha az alkotmányban nincs régió, akkor ezt alacsonyabb rendű törvényben sem szabályozhatják. Ebben pillanatnyilag az elnök és maradék “pédéléje” valamint csatolt részei látszólag partnernek mutatkoznak, holott régiósítási ügyben Băsescu a régi nótát fújja: annyi autonómiát a Székelyföldnek, mint Caracalnak, vagyis semennyit. Ő is homogenizációt szolgáló régiókat akar létrehozni, további adminisztrációt, klientúrát verbuválni. De az is megtörténhet, hogy a kedvező alkotmányos kitételek végül azért nem kerülnek be az új alaptörvénybe, mert nem lesz kvórum a népszavazáson, és ezt éppen a szövetség okozza azáltal, hogy az AB-hez fordult a 30%-ra lecsökkentett részvételi kvórum ügyében. Eközben egyre nyilvánvalóbb, hogy hiteles és korrekt népszámlálás továbbra sincs, ezért a szavazásra jogosultak valós számát továbbra sem tudjuk. Olyan ez, mint az ismerős viccben, - a hajóskapitány lekiált a motorházba, mennyi? mire a gépész hogy harminc, a kapitány, hogy mi harminc? mire a gépész, hogy mi mennyi? – ha nem ismerős az összszám, annak semmilyen töredéke sem lesz ismerős. Úgyhogy, ha sikerül az alkotmánymódosítást megakadályozni, akkor meglehet elódázódik a régiósítás, de elmaradnak a kisebbségi státuszt előnyösen érintő alkotmányos garanciák is.
A kialakult helyzet világosan jelzi: ha nincs stratégia, kialakított, megalapozott, szakmai szempontok szerint érvelhető politikai irányvonal, beleértve a prioritizálást, a legfontosabb célkitűzések és teendők kijelölését, minden építkezés csak kártyavár. A legkisebb rossz irányába való zegzugos bukdácsolás, előbb-utóbb zátonyra visz, csapdába ejt, elvtelen kompormisszumokra és hiteltelen politikai játszmákra kötelezi elkövetőit.
Băsescu kaján vigyora és Ponta még többé-kevésbé emberségesnek tűnő kétfele kacsintó mosolya, afféle rosszat sejtető dzsinnekként lengedeznek a zavaros, oszlani nem akaró ködös vizek fölött; én viszont a rommagyar politikai vezérek halovány képmását is lebegni látom, ugyanazon ködben; előreláthatóan hosszú és bonyolult politikai nyarunk lesz, sűrű záporokkal, zivatarral és kevés napsütéssel.




[i] Joseph Heller hasonló című szatirikus regényében a következőképpen határozza meg a 22-es csapdáját: „Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”

2013/06/11

Vigyázat! "Liliomfi" alkotmányoz



Vigyázat! „Liliomfi” alkotmányoz

Ahhoz, hogy megértsük, vagy legalábbis megpróbáljuk megérteni a politikai folyamat egy-egy szakaszát, mindig jó a kályha sarkától kezdeni, azaz feleleveníteni, mi miből ered. Az éppen aktuális alkotmányozási folyamat kiindulópontja az volt, hogy a tavaly nyári politikai felfordulást követően, a jelenleg uralkodó pártok eltökélték: radikálisan visszavágják az elnök hatásköreit és – rövidtávú érdekeiknek megfelelően – „rendezik”, az elnök és miniszterelnök közötti zavaros hatáskörök alkotmányos szabályozásának kérdéskörét. Ehhez jöttek az újabb témák, jött a regionalizálásnak nevezett, de valójában újabb adminisztratív szint bevezetésének alkotmányba foglalása, a választási rendszer kérdésköre mellett jött mindenféle ötletelés, a legkülönfélébb témákban. Volt még egy potenciális akadálya annak, hogy a módosításokat népszavazással sikerüljön megerősíteni, éspedig az eddigi ötven százalékos részvételi kötelezettség, nosza hát a kétharmad hirtelen elhatározta, hogy ezután elég lesz a 30%-os részvétel is a népszavazások érvényességéhez.
Történt viszont, hogy az alkotmányozó bizottság élére a magát még liberálisnak mondó ortodox fundamentalista, nacionalista és ultra-konzervatív szenátusi elnököt nevezték ki, aki politikai magánjátszmájának fogja fel az alkotmánymódosítást, saját hatalmi ambicióinak eszközeként. Crin Antonescu jó ideje csak hatalmi vágyképének üldözésében érdekelt, és szinte biztosan megjósolható módon kifullad, mire a valódi megmérettetés ideje eljön. És, véleményem szerint,  márcsak a kormánykoalíción belül észlelhető egyre alapvetőbb ellentétek okán sem fogja meglátni vágyálma beteljesülését, miközben az alkotmányozási folyamatot elnöki ambcióinak rendeli alá. Mással nem magyarázható, hogy olyan populista és demagóg elvárásoknak enged teret, olyan tiltó szabályozásokat támogat, melyek az eddigi – és Európában mindenhol hatályban levő – alaptörvényben megengedő, azaz az alapvető emberi jogokra való tekintettel nem voltak restriktívek. Ilyen mellékesnek tűnő áldozatot (collateral damage) hozna a család alkotmányos meghatározása, mely abbéli igyekezetében, hogy hosszú időszakra megakadályozza a hasonneműek élettársi és/vagy házastársi kapcsolatának jogi elismerését, egyúttal a nem „egy férfi és egy nő” önkéntes egyesülésén, házasságán alapuló családokat kizárná az alkotmányosan meghatározott család-formák közül. A diszkriminatív passzus, a ma is tilos hasonneműek házasságát pillanatnyilag nem érintve, az egyszülős (monoparentális) családok és az élettársi kapcsolatban gyereket vállalók, illetve nevelők, stb. családi közöségét is kizárná, többek között, a családot megillető támogatások köréből. Az át nem gondolt, illetve csupán az ortodox egyház nyomására hozott populista szabályozás-tervezet, egyfelől a minden állampolgárra kiterjedő alapvető emberi jogok vonatkozásában diszkriminál (úgy, hogy még ellentétbe is kerül egy másik alkotmányos kitéttel a szexuális és mindenféle kisebbségek diszkriminálását tiltó rendelkezéssel); másrészt viszont homlokegyenest ellentmond annak az európai (és a fejlett demokráciákat jellemző) trendnek, mely egyre inkább elfogadja a hasonneműek kapcsolatának jogi elismerését. Ezért is különös, hogy az uralkodó rommagyar politikai alakulat támogatja ezt a megtévedt álláspontot. Ahol bármely kisebbség tagjait marginalizálják, vagy kizárják egyes társadalmi intézményekből, korlátozzák vagy – jogi értelemben – tiltják családba vagy élettársi kapcsolatba való egyesülését, ott a többi kisebbségi jog is veszélyben van. Aztán, ha hitelesnek és következetesnek akarjuk mutatni saját kisebbségi jogainkért vívott politikai harcunkat, ha az etnikai/nemzeti kisebbségek egyenjogúságát központi értéknek tekintjük, szolidárisak kell(ene) legyünk minden egyes jogos kisebbségi elvárás vonatkozásban, és nem adhatjuk nevünket és szavazatunkat, indokolatlan, előítéletes és kirekesztő indulatainknak engedve, olyan szabályozásokhoz, melyek másokat diszkriminálnak.
A Márton Árpád képviselő fölényes és nyeglén odavetett önigazolása, miután a család indokolatlanul szűk alkotmányos meghatározását megszavazta a bizottságban, nemcsak a rossz ízlés és stílus miatt elfogadhatatlan, hanem alapvetően kérdőjelezi meg a szövetség demokratikus jellegét. Miféle belső demokratikus vita, egyeztetés, közös álláspontot jelenthet az, hogy a képviselő úr egyszerűen kijelenti: én nem értek egyet a hasonneműek házasságának elismerésével és punktum. Ezért – mellesleg egy olyan szabályozásban, mely nem a hasonneműek házasságát tiltja, hanem a családot akarja meghatározni – olyan diszkriminatív passzust szavazok meg, amilyent csak akarok (román megfelelője: „cum vor muschii mei”). Biztos, hogy a most felülről kijelölt mindenik belső platform így képzeli? Van még egyáltalán bármiféle tartalma és/vagy tétje a belső pluralizmus megjátszásának? Biztos, hogy a képviselő úrnak, mert – legalábbis elvben - „szövetségi álláspontot” képvisel, nem kellett volna ellene szavaznia a család fogalmát eltorzító, ultrakonzervatív szabályozási tervnek, vagy legalábbis tartózkodnia a kérdésben? Tudom, hogy választ hiába is várnánk felfuvalkodott-megtollasodott előljáróinktól. Majd kérni fogják szavazatainkat és szolidaritásunkat, ha bajban lesznek, addig dölyfösen-fölényesen letorkollnak mindenkit, akik cselekedeteik okára kérdeznek rá, akik netán másként gondolnak dolgokat, sőt akiknek érveik is vannak rossz beidegződések helyett.
Gyűröttebb homlokúak talán még emlékeznek, hogy mi – vagyis K-K-Európa létezett szocialista társadalmai – akkor kerültünk közelebbi kapcsolatba az atomkorszakkal, amikor a csernobili atomerőmű robbanását követő (1986) radioaktív szennyezést fölénk sodorta a szél. Nos, úgy tűnik, a nyugati típusú liberális demokrácia szép napjainak (heydays) tekintetében is az ámenre érkeztünk, akkor, amikor az már leáldozóban van: Colin Crouch[i] innen nézve még hízelgőnek mondható kifejezésével élve „poszt-demokratikus” válságkorszakában. A politikusok nem azért tesznek, illetve nem tesznek meg bármit is, hogy azzal a közjót és a progressziót támogatnák, csupán szemfényvesztésből azért, mert a médiatikus térben, hatalmukban áll megtenni vagy meg nem tenni szinte bármit, azért mert a szétesett, futballdrukkerként (vagy -huligánként) viselkedő társadalom, eszköztelen velük szemben. Így lett az alkotmányozás egy jövőbeli elnökválasztási kampány demagóg-populista érdekeinek a foglya és így lett a regionalizáció egy másik politikai kisbáró növekedési vágyainak játékszere: quo vadis, sokat vágyott demokrácia?


[i] Lásd. Colin Crouch 2004, Post-Democracy, Polity Press, Ltd.

2013/06/04

Mi motoz a barackfa alatt?



Mi motoz a barackfa alatt?

Az ünnepek társadalmi és kulturális értelemben megtörik, illetve felváltják, a hétköznapi élet megszokott, rutinos létét, és kiemelik az ünneplő közösséget annak monotóniájából, olyan rituális (ritualizálódó) tevékenységsorozatot jelentenek, mely lehetővé teszi a különbség és mindenekelőtt az azonosság megélését. Az ünnep performatív jellegű, saját rituális forgatókönyvvel és az előadást megvalósító ünneplőkkel s főként ceremónia-mesterek segítségével előadott, dráma, „játék”, mely közösségteremtő hatását, a forgatókönyv és az előadás hitelességéből nyeri. Az ünnepi rituálék ugyanakkor a hatalmi viszonyok kitermelését és újratermelését, megerősítését is létrehozzák, sajátos társadalmi teret és időt hoznak létre, amelyben a performansz, az előadás folyik és amely ráirányítja a figyelmet az ünnep sajátos tartalmára, a közösségteremtés rituális magjára. Ha bonyolultnak is tűnik ez a fejtegetés, végiggondolását mégsem kerülhetjük meg, ha érteni akarjuk, hogy miért lehet sikeres és miért lesz sikertelen egy ünnep, valamely ünnepi rítus, vagy miért lesz egyszerű pótcselekvés, sőt kudarc az, amit ünnepként szeretnének elfogadtatni a hatalom képviselői. Márpedig ma (június 4.) egy olyan ünnep kellene az „összetartozás érzését” keltse minden magyarok között, mely három éve elrendeltetett, de amely ünnep, a vizsgálati szempontok mindenikének fényében, félresikeredett, képtelen jottányit is előmozdítani a kijelölt, közösséginek tűnő célt, erősíteni az összetartozást.
Szóval miért talál süket fülekre a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára rendelt „Nemzeti Összetartozás Napja”? Mindenekelőtt mert Trianon emlékezete, nem az összefogás és az együvé tartozás, hanem a szétszakítás és területvesztés emlékét idézi a magyar történelemben, csupa negatív és gyászos dolgot, mely szinte egy évszázad óta – ahogy mondogatják – traumatizálja a nemzeti közösséget. Ezt az eseményt, tartalmát tekintve, a gyász és nem az együvé tartozás örömeként rögzítette a történelmi emlékezet és a ráépülő hagyomány. A „tartalomcsere”, vagyis a gyásznapnak örömünneppé való átalakítása (transzfer) valójában indokolatlan, pótcselekvés. Akárhogyan is ezt a magyarországi szélsőjobboldali párt pontosan, és a maga módján hitelesebben elmondja, az ünnepnapot paradox módon megelőző „dac- és gyászünnepi” kivonulásával, ahol elítélték a kormányzati kísérletet, a dátum ünneppé nyivánítására, illetve annak „átlényegesítését”. És apropó a jobbikos ellenünnep rituális kellékei és tartalma, ha megnézzük, szinte tökéletesen sikerült kisajátítani azokat a szimbólumokat és témákat, melyeket nálunkfele lobogtatnak és hangoztatnak: két "vesszen trianon" felkiáltás között székely zászlók lobognak (sűrű nyilas-zászló rengetegben), és autonomiázás folyik, mely csak „első lépés” a revizonizmus útján. Kiáltják mindezt, gárdista egyenruhára hajazó, katonai rendre emlékeztető alakzatban vonuló, hajatlan (agyatlan) ífjak. Ezzel viszont már az összefogás ünnepének előestéjén, ellenünnepükkel, eltérítik – mégha jó szándékú is lenne – a hatalom által kijelölt álünnep jelentését és hatását. A június 4-i ünnep ezért tartalmatlan, illetve, ami ennél is rosszabb, megosztó és zavaros, megtévesztő és félrevezető, mesterkélt és üres.
Itt jönne a másik oka a sikertelenségnek, mégpedig az ünnep rituális forgatókönyvének hiánya, olyannyira, hogy akik megszólalnak, szemmel láthatóan (Tőkés, Németh Zsolt) maguk is zavarban vannak, nem tudják mit is kellene mondaniuk, miféle szertartást kellene előadjanak, mire való és miért lenne érdemes Trianon felemlegetése? Egy szerencsétlen, vagy legalábbis minden eddigi interpretáció, történelmi emlékezet, és említés szerint tragikus eseményt, nem lehet rituálisan úgy előadni, hogy az az összetartozás, a pozitív jövőkép és derüs perspektíva performansza legyen; hogyan is lehetne magyarként, mondjuk „boldog” vagy ”kellemes trianon-napot” kívánni? Mit is kellene jelentsen a Trianon évfordulóján elmondott, elénekelt, összetartozás gyakorlati kimenetele? Az elrendelt ünnep elfogadtatása, egyenesen abszurd kísérlet, vagy cinikus hatalmi gesztus, akkor amikor a széthúzás és az ellenségképtermelés, a megosztás kormánya trónol, az amelyik példa nélkül és széles körben exportálta a magyarországi társadalom megosztottságát a határontuliaknak, aki nyiltan és szemrebbenés nélkül vállalta a határontúliak egyik felének támogatását a más felek ellenében, aki pártokat alapíttat és pénzel, ésatöbbi, stb.
Attól tartok, június 4 az idén június 2-re esett, amikor a neonáci kellékek és kulisszák minden jellemzője mellett, a szélsőjobb játszotta el, kiáltotta ki az etno-nacionalista, revizionista és irredenta „nemzeti liturgiát”, a hatóságok passzív részvétele mellett. Az összefogás napja ezzel aztán ki is siklott, afféle post festum, pótcselekvéssé vált, egyes nép-nemzeti vezérek kétségbeesett kapálózása, göcögős és hümmögős szövegelése ellenére is. Az elhibázott és tartalmatlan ünnep bár a hatalmasok hatalmát lett volna hivatott megmutatni, hatalmat, mely akár ünnepet is önkényesen elrendelhet, de minden jel szerint az ünnep szabályainak mellőzése éppen a visszáját mutatja meg, a hatalom kiszolgáltatottságát (sajnos, egyelőre) a szélsőjobbnak.
Nézem az ünnepi alkalomra elénekelni rendelt dalocskát a barackfáról, melyre összefognunk kellene. A rövid video-klip, koreográfiája Michael Jackson és Lionel Richie ’85-ös, közismert karitatív dalára emlékeztet, haloványan; a gügye és semmitmondó szöveg viszont egyenesen nevetségessé teszi az éneklését, szóval annyira van a We are the world-tól, mint Trianon Csajagarecsegétől, (vagy Felső-Alsó szent Biharbasznádtól). Azt mondja a nóta, hogy (vigyázat, képzavar!) a barackfa alatt „talpaink egymásra lépnek”, s tényleg hosszú-hosszú ideje tapodunk egymás tyúkszemén és idegein, de én úgy látom: az élet azért ettől jobb.