2013/03/26

Agyő, nagy Ő, oszt meglátjuk



Agyő, nagy Ő, s oszt meglátjuk

Amit az elnök újabb politikai ámokfutásával ország-világ előtt a hét végén bemutatott, olcsó komédiába illő, gyengén sikerült performansznak, harmadosztályú vidéki fellépésnek nézhetnénk, ha nem egy ország sorsával való játszadozás, pontosabban a politikai kultúra nyomorúságának kétes ízlésű patetikus megjelenítése lenne. Mindig kételkedtem azok szakértőinek mondott véleményében, akik Băsescut már-már tökéletes animal politicus-nak mondták és titkon csodálták is stílustalan stílusáért, sőt ellenfeleinek azt sugallták, hogy legyőzéséhez hozzá hasonló viselkedési mintát kellene követniük. Ezzel szemben én azt láttam és látom, hogy az elnök egy pillanatra sem volt képes felnőni magas funkciójához, nemhogy „államférfivá” nem érett, de még saját jól felfogott érdekében sem képes szenvedélyein uralkodni (képtelen felismerni, hogy „az erény gyakorlása haszonnal jár” a kapitalista demokráciában: a hitelesség és bizalom alapja), vagy netán azokat a közjó érdekében háttérbe szorítani, esetleg előnyre váltani. Márpedig egy vérbeli politikusnak éppen az ilyenféle tulajdonságok: az önuralom, a nehéz körülmények között is szilárdan követett célok, a higgadtan mérlegelő magatartás, a hivatásnak való megfelelés, stb. - vagy legalábbis ezen viselkedésformák látszatának keltése és tudatos fenntartása – az elfogadott ismérvei. Persze a mi politikai kultúránkban a hitelességhez, illetve a hitelesség látszatának fenntartásához elég néhány stratégiailag elcseppentett könnycsepp („dragă Stolo”), vagy egypár megjátszott műfelháborodás, az áldozatiság látszatának keltése: a politikai színpadon nem elsőosztályú színészek, hanem afféle Muppet-showból kimaradt ripacsok, festett szőke dívák, és képzelt forradalmárok bohóckodnak, „hadd lásson a paraszt a pénzéért”(!) felkiáltással. A közéletben és a köztudatban tapasztalható demokráciadeficit ugyanis, befogadó oldalon sem igényel többet és jobbat, vidéki foci, provinciális nézőknek, igénytelen szappanopera az arra még fogékonyaknak. Ezt mutatta be az elnök és bukott pártja a hétvégi pédélé-show mediatizált és hiszterizált kulisszái között, és erre tette fel a koronát a mélyen frusztrált Băsescu esti, „konyhájából” közvetített, (élet)mentőmellényes klipjével; az elnöki szőke bukott, magával csődítette pártfogóját, aki – még ráadásul – időnap előtt búcsúzott, a szombat délelőtjén még „drágáimnak” mondott pártaktívától és a konyhai függöny ezzel, szemmel láthatóan, legördült, immár ki tudja hányadszorra bebizonyosodott, hogy az elnök több, mint pőre, alkatilag alkalmatlan.
            De nem csak az elnök önmagában is cinikus és önsorsrontó, az alkotmányban rögzített státuszának újboli meg-, illetve áthágása – ami természetesen a legnagyobb gond az ország demokratikus fejlődésének, a sokat emlegetett jogállamiság szilárdságának tekintetében – miatt jutott újabb mérföldkőhöz a hazai politikai folyamat. A kérdés az, hogy vajon egy elhibázott felfüggesztési kísérlet sanyarú politikai következményei felhatalmazzák-e a politikai osztályt arra, hogy szemet húnyjon az elnök egészen nyilvánvaló, alkotmányt, a demokratikus jogi és politikai intézmények önállóságát sértő magatartása fölött? Hogy az elnök törvények és intézmények fölöttinek álmodja magát, hogy elhagyta politikai érzéke és csak a szőke ciklon vonagló hastáncát vízionálja nem először bizonyosodik be, de hogy az egyébként menesztésén fáradozó politikusok hada szemérmesen szemet húny legnyilvánvalóbb alkotmánysértése fölött (t.i. az elnök pártsemlegesnek, a pártok és intézmények közötti semleges közvetítőnek kellene legyen), egyfajta csendestársként asszisztál mindehhez, hát több mint bűn, ez politikai hiba. Az a meggondolás, hogy az elnök parlament általi fölfüggesztése – itt és most – esetleg nem örvendene nagy népszerűségnek, (drága, vagy kimenetele beláthatatlan, esetleg presztízsveszteséggel járna, szóval azok az álérvek, melyeket váltig hangoztatnak) vajon mentheti-e a politikai osztályt és mindenekelőtt a parlamentet az alól a kötelessége alól, hogy megvédje az elvet, miszerint senki sem lehet a törvények fölött, az alkotmány mindenkire, és annál is inkább az alkotmányos rendet garantálni hivatott elnöki intézmény számára érvényes kell legyen. A kérdés nem az, hogy a szombati vidéki Muppet-show keretében vétett-e  - ki tudja hányadszorra - az elnök, semmibe véve az alkotmányos rendet, hanem sokkal inkább az, hogy van-e mérlegelési joga a jogállamiság megvédésére és a demokratikus rend fenntartására hivatott intézményeknek akkor, amikor a jogtiprást észleli? Ha elengedik Băsescunak a törvénytelen magatartást, ezáltal mindnyájan, de legfőképpen a demokratikus rend van veszélyben. A törvény betűjétől és szellemétől való eltekintés azt üzeni, ha valami zsenáns vagy nem hoz szavazatokat a konyhára, a törvényeket és szigorú alkotmányos előírásokat bárki, bármikor  megbecstelenítheti, ez a jogállamiság vége, és nem a múlt nyáron (különösen külföldön) hangoztatott „parlamenti puccs”, az elnök szabályos fölfüggesztése.
És ide kívánkozik az is, hogy az újraválasztott pédélé elnök és csapata csak akkor tudná hitelesen feltölteni a jobboldali-konzervatívnak mondott pédélé által üresen hagyott politikai helyet, - ha ugyan a pédélé helyét még pédélével lehet feltölteni? - ha maga Blaga kiáltana a leghangosabban az elnök példás megbüntetéséért (egyéb kihágásainak felfedése is esedékes lenne, természetesen), de vajon miért is kételkedem ebben?

2013/03/19

Dupla giccsparádé



Dupla giccsparádé
A mostanság divatos ki-, fel-, meg bevonulásokat érdemes egy pillanatra esztétikai, a jó ízlés és ezzel kapcsolatosan a jó érzés szempontjai szerint is megvizsgálnunk, hiszen azok a politikai üzenetek, melyeket ezek az események közvetítenek nem elválaszthatók a vonulók, tüntetők és köztereken ünneplők látványától, az elhangzó beszédek és híradások, valamint a hétköznapi átbeszélések stílusától. A magam részéről akárhányszor végignézem gyűlésező, felvonuló tömegrendezvényeinket a giccs, illetve giccses jelző jut az eszembe, a látvány és az elhangzó szövegek szinte mindenben megfelelnek a kifejezés legtöbb meghatározásának. A giccs értelmezésemben is olyan, a tömegkultúrát jellemző elterjedt jelenség, mely „mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni...” (Komlós Aladár). Megmaradva az ünnepi vonulások image-nél és a szövegek patetikus-szentimentális “forradalmiságánál”, a giccs kontextuálisan, az eltúlzás, az üres fogalmak és régmúlt idők felidézésében, a hamis hely- és idő meghatározásban, a hazug szólamok és politikai jelszavak, valamint abban jelentkezik, hogy “a személyeknek, eseményeknek a médium olyan rituális értékeket tulajdonít, amelyekkel azok nem rendelkeznek” (Gillo Dorfles).
A vásárhelyi autonómia-tüntetés, vagy székely szabadság napi kivonulás, vagy a vértanúkra való emlékezés – lehet választani, hiszen mindhárom egybe volt sűrítve – központi, ha úgy tetszik szimbolikus varázstárgya a székely-zászló volt. A kék-arany lobogót ezúttal talán a leginkább igyekeztek, olyan “ősi” rituális eszközként, időtlen szimbolumként feltűntetni és szentimentálisan körülbástyázni, olyan attribútumokkal ellátni, amivel az minden bizonnyal nem rendelkezik. Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy itt egy nagyon is aktuális politikai termékről (jelenlegi formájában 2004-ből datál csupán és az SzNT által elfogadott zászlóról) van szó. Jelentőségét, a politikai cirkusz nyomán (először a teljes erdélyi-romániai magyarságra, majd a magyarországiakra való) meg nem engedhető kiterjesztéssel, „hagyományos” pánmagyar reprezentációként próbálták eladni. Ami az elhangzott szövegeket illeti a felszólamlók megismételtek minden közhelyet, mely máskor, és máshol már elhangzott, semmi újat nem tettek hozzá zavaros és átgondolatlan autonómia-követeléseikhez, melyeknek újfent  hangot adtak. A tömegben felhangzó rigmusok és jelszavak pedig nem is igazán erre, hanem más politikai vágyálmokra voltak hangolva: trianonozás, nacionalista mellveregetés és a rommagyar politikai mainstream ócsárolása folyt, (immár jellemző módon a háromszéki vezérek asszisztálása mellett), ünnephez illő pátosszal és lendülettel.
S, néhány napra rá következett a március 15-i nemzeti ünnep. Viszont megviccelt a márciusnak idusa, pontosabban az időjárás tett lóvá, mezei gyalogost, autóst, vonatost és buszozót egyaránt. Persze ilyenkor jó a patás négylábú a háznál, nosza pattanjunk fel a hátára és gyerünk a nyiltszíni karneválba. Legalábbis tátott szájjal figyeljük, ahogy lovasok jönnek (sze’ lovas nemzet lennénk vajmi) innen és odaátról, hátrahagyják kényelmes (és ugye golyóbiztos) verdáikat, s lóra váltanak, csákó vagy parasztkalap, sujtásos mente, könnyű csizma és lovászlegény, ki a kantárt fogja. Kokárdák, zászlók és csontot fagyasztó szélben elmondott, rég elkoptatott speechek: hősök lennének, szabadságharcosok, csak a helyzet nem hagyja, semmerre nincs ellenség kivel összecsapni lehetne, marad tehát a karnevál. Biztosan megfigyelték már, hogy ünnepeink főszereplője egyre inkább a (huszár)ló, s hátán a szinte bóbiskoló, laposakat pislogó „hagyományőrzően” sujtásosak. Operetthuszárok mindenfele, amolyan „hagyományörzők”, legnagyobb hőstettük, minden bizonnyal, a kötelező katonai szolgálat elsunnyogása volt, orvosi felmentésre, vagy kivárással, most díszes parádéposztóban feszítenek a szélben. Középszerű, középkorú alkeszok ők, mellükön fényes kitüntetések sora – ugyan mely csatában hősködtek, miféle győzelmek hordozói? Hát kicsit megkéstek, de azért megy a nóta, hogy aszongya: „....megjöttek a háromszéki (stb.-beli) huszárok”. Ja, jó százötvenet késtek, hiába na, ez az örökös hófúvás. Rég be vagyunk ám havazva, de azért „kard ki, (fa)kard”. (A lóháton bevonuló semjénes-helyi-vezéres különítmény huszáros sarzsijával másodszórra is bevette Kézdivásárhelyt, előszőr a gaz empépésektől szerezte vissza a szövetség, most meg...., nem is tudni ki és kitől hódította vissza a céhes városkát).
Akármennyire is igyekszünk elhessegetni a gondolatot, nem szabadulunk a benyomástól, hogy anakronisztikus, egy régen letűnt kor kellékeiben diszelgő, afféle operettkulisszák képeit és szövegeit hozzák létre a vonulások, az ünnepi forgatókönyvek szerzői és ezt adják elő több-kevesebb pátosszal a hivatásos és önkéntes szereplők. Azt hiszem a márciusi politikai megmozdulásaink, a vonulások összképe, a performansz, amit a szereplők előre kitervelten és ugyanakkor „spontán módon” előadtak, a groteszk határát súroló szentimentális politikai giccs kategóriájába sorolható. Csakhogy nota bene, a képi giccs hamissága, a politikai szövegek hatásvadász túlzásai, nem szolgálják, hanem kiszolgáltatják a segítségükkel megjelenített, eljátszott vagy kommunikált üzenetet; hiteltelenné teszik azokat az ügyeket, amelyek mellett a tüntetők felszólamlanak, illetve kiállnak és ennyiben nemcsak szemet szúrnak, hanem kontraproduktívak is. Vitte-e elébb az autonómia, a székelyzászló, vagy a (régen elbukott) ’48-as szabadságharc ügyét a giccses kulisszák közötti, cseppet sem felszabadult ünneplés, a nagyotmondó szövegelés?
Hideg szél fújja a falhoz támasztott székelyzászló-hadat, de meleg a kocsma, mert ahogy a költő - aktuális átköltésben - mondaná: „Élni a hó alatt is lehet jó, de”... fütőtt kocsmában élvezetesebb. Szomorúan hallgatnak fáradt pacik a szélben, nyerít helyettük is a kocsma, közönséges közönsége. Alkoholbűzös mézeskalács huszárok (óh, nemzetem)...

2013/03/12

Hangoskodva be nem lépni Schengenbe



Hangoskodva be nem lépni Schengenbe

Mint minden felmerülő kérdés a schengeni övezethez való csatlakozás is hangos politikai cirkusszal … khm, marad el időről-időre, de egyre biztosabban. Nincsenek igazi szempontok, nincsenek mércék és ellenőrizhető feltételrendszerek, sem itt sem az EU-ban, viszont van politikai  hisztéria, kettős, illetve többes mérce, földszintes és többemeletes “ajrópa”. Van sunyi politikai döfködés (meg dafke-ség), elfogultság, tudatlanság és tehetetlenség; román, bolgár, magyar, német, holland és dán, balkáni és európai politikai harc: a bábeli nyelvi és értelmezési zűrzavar idegesítő és demagóg “elschengenezése”[i]. Emlékszem, amikor utoljára nem lett nyerő az ország schengeni övezethez való csatlakozása, mert Hollandia ellenezte, az elnök még az onnan érkező “mérgező tulipánokat” okolta az ügyért (a nagykövetüket azóta sem volt érkezése fogadni és ezzel hivatalában megerősíteni), most meg (adásidőnkben) minden bizonnyal üres, és némiképp tele, parlamenti székeknek és képernyőknek ecseteli az általa nem kedvelt román kormány és parlamenti többség felelősségét az ügyben.  Szokásává lett az igazságszolgáltatás és a korrupció ügyét, bel- sőt külföldön is keverni a schengeni csatlakozás témájával, t.i. politikai kommunikációjának (értsd nyilvános hazudozásainak) alig maradt más szüzséje, és persze emlékezete szerint a korrupció, meg a jogbiztonság, a bírák és ügyészek politikai kiszolgáltatottsága és manipulatív viselkedése a legutóbbi pár hónap “terméke”, s ő maga sem elnök lassan kilenc, nagyon szűk esztendeje.
Nem is lenne csoda, hogy belháború keletkezett (újra) Schengen körül – ugyan, az elmúlt huszonvalahány évben, mi minden nem vált már a belpolitikai csatározások és nagyközönségnek szánt szappanoperák témájává széphazánkban? -, föltűnő viszont, hogy ez az értetlen és lényegében értelmetlen, guvadt szemű keménykedés és zavaros történetek mentén való kardcsörtetés elborította hőn szeretett, illetve nagyarccal megvetett (tessék választani) ajrópánkat is. A schengennel való fenyegetés, kecsegtetés és jelentőségének felnagyítása, illetve a csatlakozás elmaradása világosan jelzi az unió tehetetlenségét, a legutóbb csatlakozott poszt-országok felkészületlensége mellett azt, hogy bizony Európa sem volt kész a K-K-európai politikai kultúra “bejövetelére”, a vállalt kötelezettségek írott szövegének, és főként szellemének, balkánian laza elszabotálására. A kelet európai nyomorúságos kisállamok pedig tudtak(nak) meglepetéssel szolgálni, mert ahogy Bíbó mondta: "ezen a területen szerteburjánoznak a legzűrzavarosabb politikai filozófiák s legotrombább politikai hazugságok, amilyeneket egészséges fejlődésű társadalomban még megfogalmazni sem igen lehet, nemhogy elhitetni". A politikai zűrzavar és manipuláció, a lamentáló vagánykodás – egy sajátos etnikumhoz tartozó honfitársaink mellett - egyébként is egyik legfontosabb exportcikkünk (hungaricum mintára, talán románicumnak kellene ezt nevezzük?) bebocsájtásunk óta, de főlega tavaly nyártól, amikor is “puccsot” kiáltott az elnök és klientúrája, s azt készséggel vette a művelt nyugat, jó pénzért, készpénznek.
Egy csendes, alig észrevehető román-bolgár schengeni csatlakozás,  európai oldalról annak a magatehetetlenségnek és politikai, valamint és elsősorban jogi értelemben vett eszköztelenségnek lett az áldozata, ami az uniós csatlakozás időnap előtti bekövetkeztéből fakad. (Sokan gondolták már a két legutolsó posztállam felvételekor, hogy ezen államok még nem készültek fel a csatlakozásra, de hogy Magyarország az, amelyik a legtávolabb kerül a jogállamiság normáinak betartásától, hát egészen biztosan keveseknek jutott eszébe.) Európa eszköztelen a poszt-országok korrupciójával, a jogállamiság és demokrácia intézményeinek kiüresítésével, a vállalt kötelezettségek elsunyításával és a nem demokratikus politikai kultúra hajtásainak túlburjánzásával szemben és ezért “schengenez”. Igaza van tehát Európának, ha azt mondja a korrupció (minden formájában) elviselhetetlenül magas szinten működik országunkban, ugyanakkor viszont nem képes hatékonyan hozzájárulni annak leépítéséhez és számonkérni alakulását, nicsenek rá eszközei. Ezért érdekesebb az a levél, melyet négy fontos tagország (Németország, Hollandia, Dánia és Finnország) külügyminisztere az ET elnökéhez intézett, a demokratikus normáktól és a jogállamiság elveitől és gyakorlatától való eltérés monitorizálásának és megbüntetési módozatainak kidolgozására kérve az EU-t. Talán ezzel majd szétválaszthatóvá lesz a schengeni övezet kérdésköre és a csatlakozás, az igazságszolgáltatás meglehetősen sikertelen felügyeletétől és a demokrácia követelményeinek balkáni elsunnyogásától is.
Szögezzük le, hogy a schengeni csatlakozás fontos, hiszen szimbolikusan lezárná a csatlakozási folyamatot, de azért azt is, hogy minket köznépeket nem igazán érint, hiszen 2007 óta szabadon közlekedhetünk, letelepedhetünk és munkát vállalhatunk (ezzel azért vannak gondok még) az EU-ban[ii], európai állampolgárok vagyunk, hogy ellenőrzik-e az unión kívüli országokból érkezőket a határainkon? népiesen szólva: not our business, nem a mi ügyünk.



[i] Annyit hallani a luxemburgi kisváros nevéről és az egyezményhez való csatlakozás ügyéről (az egyezmény a belső határokon történő ellenőrzés megszüntetéséről szól és eredetileg 1985-ben írták alá, azután összesen 22 EU állam csatlakozott hozzá), hogy ajánlom megalkotni a „schengenezés” kifejezést, mely igeként a folyamat  kétoldalú elszabotálását, ugyanakkor a politikai cirkusz keltését jelölné. És legalább mondhatnánk ajrópának – súlyosabb káromkodást kiiktatva -, hogy „ne mind schengenezzetek velünk, bakker”.
[ii] Köszönet a dolog tisztázásáért Czika Tihamérnek, aki egy fb bejegyzésben, röviden és velősen mondta el a dolog lényegét.

2013/03/05

Régiósítási játszma in ... dul!



Régiósítási játszma in … dul!

Megfigyeltem, hogy amikor a politikusok és közéleti hangadók nem akarják vagy nem tudják megmagyarázni valamely téma elvi hátterét ugyanolyan könnyedséggel utalnak Európára, mint régebb szoktak Marxra, vagy más összefüggésben manapság a bibliára (avagy a jereváni rádióra)  szeretnek hivatkozni. Amiről ők maguk sem tudnak semmit (és ezért hallgatniuk arany lenne), vagy esetleg úgy került napirendre, hogy semmiféle elvi alapra még csak nem is gondolt, aki “bedobta”, akkor azt mondják: “ajrópai követelmény, ajrópa megmondta” ….(Marxal is így voltak és a biblia is folyton erre való). Na, most a régiosítás fölöttébb való szükségességét “üzente meg ajrópa”, nem a reálisan létező, hanem az amelyik a régi Moszkvának a megfelelője, az a Brüsszel, amelyik mindent meg szokott mostanában mondani, nem igaz? A régiósítással peniglen az a helyzet, hogy azt Băsescu “mondta meg”, mégpedig úgy, hogy Európával fenyegette meg a volt ellenzéki pártokat és zsarolta az RMDSZ-t. De, mint lenni szokott az elnök és az ország végtelen nagy pechjére (emlékeznek, a karcsusított parlamentről még népszavazást is kieröltetett csakhogy újraválasszák, aztán meg jó nagy parlament lett belőle), pártja törpe ellenzékké vált és most “ezek” a hatalmasok, az elnök ellenségei, kapták fel a régiósítás ötletét. Az elnöki “megmondás” mögött sem volt semmiféle elvi (európai) meggondolás, a helyi adminisztráció maffiozóit fenyegette meg, no meg a választott és renitenskedő megyei tanácselnököket, hogy kihúzza alóluk a talajt, az új “terv” is csak ennyin alapszik: megfenyegetni a maradék pédélés helyi akarnokokat és korrupt tisztviselőket, helyükbe ültetni a “mieinket”, no aztán meg, megmutatni a magyaroknak/székelyeknek, merre is terem a sokat áhitott otonómia. Mert, ahogy ismétcsak lenni szokott, a dolognak van persze egy etnikai vonzata is, mert ugye arra is gondolha(tt)nak a központi elvtársak (akarom mondani urak, vagy mi?), hogy egyúttal szarvát lehetne letőrni a sok tartalmatlan autonómiázásnak és az állandósulni látszó zászlólobogtatástól lehetne kedvét elvenni a két maradék magyar (urambocsá’ székely) megyefőnöknek.
Világos kell(ene) legyen tehát, hogy itt szakmai vitát nyitani nem érdemes, meg nem is lehet. Mert egy eleve politikai zsarolásként, a központ fenyegetéseként indított akciót nehéz decentralizációnak, átgondolt adminisztratív reformnak, az ügyintézés és hivatalszervezés racionalizálásának nézni (esetleg erős tudatmódosítók használatával lehetne csak). Hiteles szakmai vitát azért sem lehet(ne) lefolytatni, mert azok a sarkallatos adatok – demográfiai, gazdasági, társadalmi, kulturális, stb. számsorok -, melyek ismerete mellett tervezni lehetne az új régiókat szinte teljességgel hiányoznak, ami van az sokszorosan megbízhatatlan. Azok a gumikritériumok, melyeket az unió valóban megfogalmazott a régiók kialakításával kapcsolatban, ezért is alkalmazhatatlanok. Feleslegesnek is tekinti minden párt a vitát, kivéve persze a kisebbségi szövetséget, mely nagyon nekiveselkedett a reménytelen “harcnak”, mert elkezdett ebben az ügyben is össze-vissza- és szétnyilatkozni (miután van egy viszonylag megalapozott, sőt a szenátuson hallgtólagosan átvitt régióterve, hirtelen azt nyilatkozta, hogy csak Erdélyben érdekelt – puff neked etnikai jelleg elfedése -, majd mindenki fujja a magáét, lesz vagy 12-13 régió mondják, de persze Borboly másként képzeli, mint Cseke, Csutak hümmög, a háromszéki kiskirályok még várnak a különvélemény bejelentésével, Kolozsvár mozgolódik, ésatöbbi, stb.). Téves viszont azt gondolni, hogy az áteröltetett régiósítás kihúzza az autonómiázás méregfogát, sőt minden valószínűség szerint a radikálisok malmára hajtja majd a vizet, az át nem gondolt intézkedés visszájára fog elsülni (ki tudja hányadjára már), s erre talán a politikai háttér-vitákban és alkukban is érdemes hivatkozni.
A központ pedig a nyolc eddigi, valamilyen nyelvi csúsztatás folytán (ismét “ajrópa”, na) fejlesztési régiónak nevezett, de statisztikai régiónak is csapnivaló, egységet akarja keményebb adminisztratív funkciókkal felruházni, elvonva döntési és intézkedési jogokat a megyei szintről és felvinni azokat az újonnan alakított régiókhoz. (Olyasmi ez, mint a posztországokban mindefele ismeretes “felfele buktatás”, a megyék rosszul, de legalábbis bizonyos kérdésekben önállóan  jártak el, nosza decentralizáljunk és buktassuk felfele a dolgot, vegyük el tőlük és nyomjuk fel a régióhoz a döntési-intézkedési jogot, ott jobban kontrollálni tudja a központ, értik ugye?) Az ügyeket és döntési hatásköröket a központhoz és nem a lakossághoz tervezik közelebb vinni, a fordított szubszidiarítás elve szerint ugye (már megint “ajrópa”?)  és persze még nagyobb kontrollt akarnak, regiós szinten.
Az új régiók, melyeket minden elvi-ügyviteli filozófia nélkül azért hoznának létre, hogy középszintű adminisztrációt alkossanak és funkciókat vonjanak el a megyei szintektől, szemmel láthatóan ugyanazon az elven fognak működni, mint az eddigi forráselosztási (allokáció és redisztribúció) rendszer. Az viszont teljesen arbitrális, önkényes volt: a csókosoknak jut; értsd párt- és egyéb klientúrának, saját pereputtynak, a többiek meg vigyázzanak hogyan szavaznak, hát nem? Kívülállóknak, politikai ellenfeleknek legföntebb, ahogy mondani szokás, “járni járna, de nem jut”, ez a lobbitörvény nélküli lobbi farkastörvénye, leánykori nevén pedig rendszeres és általános közéleti korrupció (félreértés ne essék, ebben azok is sűrűn részt vettek, akik “magyarként/székelyként” /óvatos vagyok, mert azt hiszem a rommagyarság megnevezésére a pc név manapság, a székely/ miniszterkedtek, vagy legalábbis miniszterasszony szoknyája körül legyeskedtek, az elmúlt kormányzás alatt).
Alighanem a legértelmesebb ellenlépés az lenne, ha mindenki bojkottálná a régiósítás ügyét és sikerülne elnapolni, jegelni a kérdést, minden esetre a legkisebb veszteség elve ezt diktálná. Ha csak nem akarjuk, hogy egy újabb kifizetőhely jöjjön létre a klienseknek és még egy olyan intézmény, ahol – mi többiek - “fejjel nyitogathatjuk az ajtót”, ráadásul a szilvapálinkát és a májashurkát a bukaresti ügyintézők továbbra is szeretni fogják, és kopogtatni való ajtó marad ott bőven…