Politikai ámokfutás
Lassan eljár a „mennyből-az-angyal”
és szilveszterre fordul az idő kereke s a politikai földindulás utórezgései
csak nem csillapodnak, azt hiszem soká fog tartani, amíg megtörténik az
átrendeződés, amíg újra elhelyezkednek a politika tektonikus lemezei és
viszonylag stabil képlet alakul ki. Minden esetre van túlhízott és
lármás-ricsajos parlament és van ennek megfelelően kövér és funkcióit tekintve
szertefolyó (tárcanélküliekkel meg fölös miniszterelnök-helyettesekkel
dúsított) vadonatúj (persze azért csupa ismerős arcból álló) kormány. Hogy a brand new government mit fog jól, s mit
rosszul tenni nem tudhatjuk – amúgy a hagyománnyá tett száz napos türelmi
iőszak, a kormányváltásnak kijáró puffer-zóna arra is int, hogy még ne értékeljünk, várjuk a
fejleményeket, először is a jövő évi költségvetést, és aztán a nagy projekteket
(ennek immár külön minisztériumot is szenteltek). Szép ígéretben hiány nincs –
áfa és vállalkozói hozzájárulás-csökkentés, minimálbér-emelés, progresszív
adózás, stb. – szóval a „jólét következik”, ha hinni lehet az újaknak. Ne
feszegessük, hogy miből és hogyan, mert nálunkfele a legjobb, ha a kormányok ígérnek,
és aztán azonmód megfeledkeznek ígéreteikről. Azt hiszem egy, csak egy kormány
és miniszterelnök volt a régióban, ki szavát tartotta – Medgyessy Péter és kormánya – s bár ne tette volna, mert
Magyarország azóta is mélyülő gazdasági válsággal küzd: szóval politikusaink
(„ezek”) vagy ne ígérjenek (így járt el a fidesz-kormány), vagy ne tartsák
szavukat (mint ahogy a fidesz „tartja”).
Elnyúló átmenetre számíthatunk,
mert azt hiszem nehezen fog
az új establishment
kialakulni. Egyfelől, mert
egyféle rendszerváltás fog bekövetkezni, a kétharmados parlamenti többség
sarkalatos változtatásokat fog hozni a közeljövőben és az intézményi
átalakítások, már a központi adminisztrció szintjén is bonyodalmakkal (belső
vitákkkal) jártak és járnak. Az alkotmánymódosítás - és nem kétlem, hogy ennek
egyik mozgatója az elnök elleni revans lesz, szerepkörének erőteljes
megnyirbálása, az állam parlamenti jellegének megerősítése – és a választási
törvény átírása, a politikai játékszabályok átszabását fogja jelenteni. De
ugyancsak hosszútávú változást fog hozni a régiók határainak újrarajzolása, a
területi önigazgatás, a szubszidiaritás elvének gyakorlatba ültetése, a
központ-régió hatalmi viszonyainak újraszabályozása is. Másfelől pedig
roppant nehéz lesz személyi változtatásokat kieszközölni azokon a területeken,
ahol Băsescu az elmúlt időszakban fokozatosan
megszállta az intézményeket (state capture) – titkosszolgálatok, legfelsőbb- és
korrupció-ellenes ügyészség, alkotmánybíróság, legfelsőbb bíróság, annak
ellenőrző testülete, a legkülönfélébb felügyelőbizottságok, a média egy része, stb.,
stb, – és ahol az ellenállás, rosszul értett és értelmezett, európai hátszéllel
zajlik. Érdemes az intézmények visszavételéért folyó harcot és a kétharmados
kormány ezirányú erőfeszítéseit közelről is figyelemmel kísérni. Ugyanis, ez
lesz – meglátásom szerint – az elkövetkezendő év fő politikai csapása: kiszorítani
a megszállott intézményekből az elnökhöz hű alattvalókat, „felszabadítani” a
terepet a saját nómenklatúra számára. Ez pedig élet-halál harcnak ígérkezik,
főként az elnök és a győztesek közötti egyfajta (informális) erőegyensúly
láttán, melyet a „titkos paktum” szimbolikusan is rögzített. Az „országot”
bevették a balliberálisok, de a városi gerillaharc dandárja még hátravan, azt
hiszem redutról redutra, sorra kell majd bevenniük az elnök által ma még
kontroll alatt tartott közintézmények és erőszakszervezetek mindenikét, és ez
nehéz, elhúzódó feladatnak ígérkezik. Ha pedig a folyamatot az előregyártott,
ajrópai szemeknek megmutatott, elnöki paktumok fogják szabályozni és egy-egy
szakaszát kijelölni, legalább két évet fog tartani az „Age of War”, s cseppet sem babra fog menni a játék.
És aztán újra kell gondolni a
kisebbségi politizálás kereteit és lehetőségeit egyaránt, pontosabban
testre kell szabni a romániai magyar politizálás kisködmönjét.
Vannak még kifejezetten naív,
vagy annak tűnő emberek a politikai színtér környékén is, akik abban
reménykedtek, vagy teszik azt még ma is, hogy a romániai magyar politikai meinstream csak úgy, mintegy
jószántából kijózanodik, számot vet múltjával és önkritikát gyakorol, majd
megtisztul és megváltozik. Nem tartozom közéjük, nem gondolom,
hogy a fél-vereség, illetve a teljes bukás ilyen katarktikus eredménnyel járna,
nem csak vélem, hanem látom is, hogy ilyesmiről szó szincs, a romániai magyar
politizálás egyre lennebb csúszik a lejtőn, egyre színvonaltalanabb.
Kevés
szót érdemel az EMNP és holdudvara, hiszen azt hiszem akik a teljes bukást – és
a nullaegészhét százalékos eredményt én végzetes bukásnak tekintem, minden
józan emberrel egyetértőleg – sikerként értékelik, elvesztek, számukra a
„valóság” csak egy szó, mely üresen kong, a wishful
thinking pedig a „király”, a szappanopera három nap és három éjszakán át
trónoló királya. Amíg számukra Tőkés az abszolút idólum, a szimbolikus vezér,
ez már így is marad: megtévesztettek és elvesztődöttek siralmas serege. És ezen
a fidesz hátszél sem segít.
A
szövetség belső demokrácia-deficitje paradox folyamatokat indított el a
vezérlés területén. A formális döntéshozási eljárások megváltoztatása nélkül, a
legfontosabb döntéseket elvben még mindig az SZKT kellene, hogy hozza, a
döntési kompetencia két, egymásnak ellentétes irányba húzódott szét. Egyfelől a
politikai központ (elnökség és csatolt részei) önkényesen dönt a legtöbb
kérdésben, és utólag próbálja - pusztán formai értelemben - legitimálni döntéseit,
mintegy megerősíteni az SZKT által. Másfelől pedig előzetes mandátumot kér,
mintegy biankó csekket, például a kormánypártokkal való tárgyalásokra. A szűk
beavatott kör (de nem a formális elnökség, hanem a helyiek közül a befolyásosak
is) által hozott döntésre példa a „titkos paktum” az USL-vel, melyet még
szeptemberben megkötöttek és amelynek tartalma ma sem nyilvános, de a döntés
formai ismérvei is homályosak („sokan tudtak róla az elnökségből és a vidéki
vezetők közül is”, hallhattuk a magyarázatot – sic!). Na, ezt még utólagos
jóváhagyásra sem bocsájtották, a „kis-parlament” elé. A döntések
másik része – legyenek azok, akár központiak is – néhány befolyásos területi
„terminátor” kezébe összpontosult, mindenféle központi, vagy
alapszabályban rögzített kontroll nélkül. Így válhatott
a sepsiszentgyörgyi polgármester egyfajta szóvívővé, aki viszont
csak saját (és esetleg a Tamás Sándor – kovásznai „kiskirály”) szavát
vitte/viszi kampányban és azt követően
is. És maradtak a kiürült és ellényegtelenült formális vezető testületek,
melyek immár csupán kellékei, afféle kulisszái a döntéshozatalnak, leginkább a
felelősségek elkenésére, utólagos szétterítésére valók. A döntéshozatal
ilyenformán két-három irányba is szétfolyt, felelősséget senki nem vállal, a
szabályokra mindenki magasról tesz, nincs semmiféle átláthatóság vagy
kiszámíthatóság, egyéni ambíciók és tülekedés van a
politikai ámokfutás
megannyi jellemzőjével együtt. A
szétesés és az implózió, a bedőlés szélén táncol a szervezet az alig több mint másfél
éve, a Markó által kiválasztott és székbe helyezett utód „hathatós
ténykedésének” köszönhetően. A rövid poszt-Markó éra megmutatta a szövetség legrosszabb
tulajdonságainak továbbélését, a szervezeti megújulás képtelenségét, a vezetőváltás
elhibázott, anti-demokratikus voltát, és a régi-új „vezetők” alkalmatlanságának
majd minden vonását. Amit a tavaly januárban erről írtam, mára napnál
világosabban áll előttünk: ”A szervezet leginkább társadalom-,
kultúra- és politikaszervező képességét veszítette el, pedig éppen ezeken a területeken ígért
megoldásokat és, ha mást nem, legalább ‘fenntartható’ jövőképet, útmutatást. Márpedig egy jövőkép nélküli
szerveződés aligha folytatható és még kevésbé képes mozgósítani bármilyen
cselekvésre: hitelvesztett és halálra ítélt
szervezet.” A szövetség a szakadék szélén billeg, az első
szélfuvallat röpíti majd a mélybe, hacsak meg nem tud kapaszkodni az utolsó vagon legutolsó hágcsóján. Az utód(ok) alkamatlansága is
előre látható volt: “Az utód egyelőre “tulajdonságok nélküli” és nem rendelkezik
azon vonásokkal, mint a felkent előd. Legitimálnia kell magát, megedződnie a „harcban”,
s azután talán újratermelheti a ráhagyományozott hatalmat.” Nos, a harc ebben
az értelemben elveszett, sem a szervezeti megújulás, sem a sikeres választás,
de még csak a szinten tartás sem jött össze, mégha ezt is próbálják
kommunikálni. Elbukott a Markó utáni, de paradox módon mégis Markó-féle terv, a régi-új vezérkar illegitim, kezéből
szétfolyt a hatalom és az is kiderült, hogy a “klikk szellem”, a klientúra,
roppant labilis, új projekt után fog nézni, amint a régi végképp megbukik. Azt
hiszem a “nagy előd” mindkét szeme sír, paradox módon a Markó-éra Kelemen
Hunorral ér véget.
Most egy sajátos
forduló következik, az eddigi székelyföldi kliensek válnak majd patrónusokká és
a képviselők-szenátorok lesznek az új “kijáró” bukaresti kliensek. A
Székelyföldön kívüli apparátus jórésze pedig elillan, vagy átváltozik és polgári
életéhez tér vissza, nekük már csurranni-cseppenni sem fog, nincs ahonnan. A
bukott paktum egyetlen haszna az lehet, hogy kizárta a magyarországi
kormányzathoz való kelemeni dörgölőzés további balettlépéseit.
Egyelőre ez van az „angyaljárás”
után, az ó-évi evés-ivás, dínom-dánom kellős közepén.