2012/12/25

Politikai ámokfutás



Politikai ámokfutás

Lassan eljár a „mennyből-az-angyal” és szilveszterre fordul az idő kereke s a politikai földindulás utórezgései csak nem csillapodnak, azt hiszem soká fog tartani, amíg megtörténik az átrendeződés, amíg újra elhelyezkednek a politika tektonikus lemezei és viszonylag stabil képlet alakul ki. Minden esetre van túlhízott és lármás-ricsajos parlament és van ennek megfelelően kövér és funkcióit tekintve szertefolyó (tárcanélküliekkel meg fölös miniszterelnök-helyettesekkel dúsított) vadonatúj (persze azért csupa ismerős arcból álló) kormány. Hogy a brand new government mit fog jól, s mit rosszul tenni nem tudhatjuk – amúgy a hagyománnyá tett száz napos türelmi iőszak, a kormányváltásnak kijáró puffer-zóna arra is int, hogy még ne értékeljünk, várjuk a fejleményeket, először is a jövő évi költségvetést, és aztán a nagy projekteket (ennek immár külön minisztériumot is szenteltek). Szép ígéretben hiány nincs – áfa és vállalkozói hozzájárulás-csökkentés, minimálbér-emelés, progresszív adózás, stb. – szóval a „jólét következik”, ha hinni lehet az újaknak. Ne feszegessük, hogy miből és hogyan, mert nálunkfele a legjobb, ha a kormányok ígérnek, és aztán azonmód megfeledkeznek ígéreteikről. Azt hiszem egy, csak egy kormány és miniszterelnök volt a régióban, ki szavát tartotta – Medgyessy Péter és kormánya – s bár ne tette volna, mert Magyarország azóta is mélyülő gazdasági válsággal küzd: szóval politikusaink („ezek”) vagy ne ígérjenek (így járt el a fidesz-kormány), vagy ne tartsák szavukat (mint ahogy a fidesz „tartja”).
Elnyúló átmenetre számíthatunk, mert azt hiszem nehezen fog

az új establishment

kialakulni. Egyfelől, mert egyféle rendszerváltás fog bekövetkezni, a kétharmados parlamenti többség sarkalatos változtatásokat fog hozni a közeljövőben és az intézményi átalakítások, már a központi adminisztrció szintjén is bonyodalmakkal (belső vitákkkal) jártak és járnak. Az alkotmánymódosítás - és nem kétlem, hogy ennek egyik mozgatója az elnök elleni revans lesz, szerepkörének erőteljes megnyirbálása, az állam parlamenti jellegének megerősítése – és a választási törvény átírása, a politikai játékszabályok átszabását fogja jelenteni. De ugyancsak hosszútávú változást fog hozni a régiók határainak újrarajzolása, a területi önigazgatás, a szubszidiaritás elvének gyakorlatba ültetése, a központ-régió hatalmi viszonyainak újraszabályozása is. Másfelől pedig roppant nehéz lesz személyi változtatásokat kieszközölni azokon a területeken, ahol Băsescu az elmúlt időszakban fokozatosan megszállta az intézményeket (state capture) – titkosszolgálatok, legfelsőbb- és korrupció-ellenes ügyészség, alkotmánybíróság, legfelsőbb bíróság, annak ellenőrző testülete, a legkülönfélébb felügyelőbizottságok, a média egy része, stb., stb, – és ahol az ellenállás, rosszul értett és értelmezett, európai hátszéllel zajlik. Érdemes az intézmények visszavételéért folyó harcot és a kétharmados kormány ezirányú erőfeszítéseit közelről is figyelemmel kísérni. Ugyanis, ez lesz – meglátásom szerint – az elkövetkezendő év fő politikai csapása: kiszorítani a megszállott intézményekből az elnökhöz hű alattvalókat, „felszabadítani” a terepet a saját nómenklatúra számára. Ez pedig élet-halál harcnak ígérkezik, főként az elnök és a győztesek közötti egyfajta (informális) erőegyensúly láttán, melyet a „titkos paktum” szimbolikusan is rögzített. Az „országot” bevették a balliberálisok, de a városi gerillaharc dandárja még hátravan, azt hiszem redutról redutra, sorra kell majd bevenniük az elnök által ma még kontroll alatt tartott közintézmények és erőszakszervezetek mindenikét, és ez nehéz, elhúzódó feladatnak ígérkezik. Ha pedig a folyamatot az előregyártott, ajrópai szemeknek megmutatott, elnöki paktumok fogják szabályozni és egy-egy szakaszát kijelölni, legalább két évet fog tartani az „Age of War”, s cseppet sem babra fog menni a játék.
És aztán újra kell gondolni a kisebbségi politizálás kereteit és lehetőségeit egyaránt, pontosabban

testre kell szabni a romániai magyar politizálás kisködmönjét.

Vannak még kifejezetten naív, vagy annak tűnő emberek a politikai színtér környékén is, akik abban reménykedtek, vagy teszik azt még ma is, hogy a romániai magyar politikai meinstream csak úgy, mintegy jószántából kijózanodik, számot vet múltjával és önkritikát gyakorol, majd megtisztul és megváltozik. Nem tartozom közéjük, nem gondolom, hogy a fél-vereség, illetve a teljes bukás ilyen katarktikus eredménnyel járna, nem csak vélem, hanem látom is, hogy ilyesmiről szó szincs, a romániai magyar politizálás egyre lennebb csúszik a lejtőn, egyre színvonaltalanabb.
            Kevés szót érdemel az EMNP és holdudvara, hiszen azt hiszem akik a teljes bukást – és a nullaegészhét százalékos eredményt én végzetes bukásnak tekintem, minden józan emberrel egyetértőleg – sikerként értékelik, elvesztek, számukra a „valóság” csak egy szó, mely üresen kong, a wishful thinking pedig a „király”, a szappanopera három nap és három éjszakán át trónoló királya. Amíg számukra Tőkés az abszolút idólum, a szimbolikus vezér, ez már így is marad: megtévesztettek és elvesztődöttek siralmas serege. És ezen a fidesz hátszél sem segít.
            A szövetség belső demokrácia-deficitje paradox folyamatokat indított el a vezérlés területén. A formális döntéshozási eljárások megváltoztatása nélkül, a legfontosabb döntéseket elvben még mindig az SZKT kellene, hogy hozza, a döntési kompetencia két, egymásnak ellentétes irányba húzódott szét. Egyfelől a politikai központ (elnökség és csatolt részei) önkényesen dönt a legtöbb kérdésben, és utólag próbálja - pusztán formai értelemben - legitimálni döntéseit, mintegy megerősíteni az SZKT által. Másfelől pedig előzetes mandátumot kér, mintegy biankó csekket, például a kormánypártokkal való tárgyalásokra. A szűk beavatott kör (de nem a formális elnökség, hanem a helyiek közül a befolyásosak is) által hozott döntésre példa a „titkos paktum” az USL-vel, melyet még szeptemberben megkötöttek és amelynek tartalma ma sem nyilvános, de a döntés formai ismérvei is homályosak („sokan tudtak róla az elnökségből és a vidéki vezetők közül is”, hallhattuk a magyarázatot – sic!). Na, ezt még utólagos jóváhagyásra sem bocsájtották, a „kis-parlament” elé. A döntések másik része – legyenek azok, akár központiak is – néhány befolyásos területi „terminátor” kezébe összpontosult, mindenféle központi, vagy alapszabályban rögzített kontroll nélkül. Így válhatott a sepsiszentgyörgyi polgármester egyfajta szóvívővé, aki viszont csak saját (és esetleg a Tamás Sándor – kovásznai „kiskirály”) szavát vitte/viszi kampányban és azt követően is. És maradtak a kiürült és ellényegtelenült formális vezető testületek, melyek immár csupán kellékei, afféle kulisszái a döntéshozatalnak, leginkább a felelősségek elkenésére, utólagos szétterítésére valók. A döntéshozatal ilyenformán két-három irányba is szétfolyt, felelősséget senki nem vállal, a szabályokra mindenki magasról tesz, nincs semmiféle átláthatóság vagy kiszámíthatóság, egyéni ambíciók és tülekedés van a

politikai ámokfutás

megannyi jellemzőjével együtt. A szétesés és az implózió, a bedőlés szélén táncol a szervezet az alig több mint másfél éve, a Markó által kiválasztott és székbe helyezett utód „hathatós ténykedésének” köszönhetően. A rövid poszt-Markó éra megmutatta a szövetség legrosszabb tulajdonságainak továbbélését, a szervezeti megújulás képtelenségét, a vezetőváltás elhibázott, anti-demokratikus voltát, és a régi-új „vezetők” alkalmatlanságának majd minden vonását. Amit a tavaly januárban erről írtam, mára napnál világosabban áll előttünk: ”A szervezet leginkább társadalom-, kultúra- és politikaszervező képességét veszítette el, pedig éppen ezeken a területeken ígért megoldásokat és, ha mást nem, legalább fenntartható’ jövőképet, útmutatást. Márpedig egy jövőkép nélküli szerveződés aligha folytatható és még kevésbé képes mozgósítani bármilyen cselekvésre: hitelvesztett és halálra ítélt szervezet.” A szövetség a szakadék szélén billeg, az első szélfuvallat röpíti majd a mélybe, hacsak meg nem tud kapaszkodni az utolsó vagon legutolsó hágcsóján. Az utód(ok) alkamatlansága is előre látható volt: Az utód egyelőre “tulajdonságok nélküli” és nem rendelkezik azon vonásokkal, mint a felkent előd. Legitimálnia kell magát, megedződnie a „harcban”, s azután talán újratermelheti a ráhagyományozott hatalmat.” Nos, a harc ebben az értelemben elveszett, sem a szervezeti megújulás, sem a sikeres választás, de még csak a szinten tartás sem jött össze, mégha ezt is próbálják kommunikálni. Elbukott a Markó utáni, de paradox módon mégis Markó-féle terv,  a régi-új vezérkar illegitim, kezéből szétfolyt a hatalom és az is kiderült, hogy a “klikk szellem”, a klientúra, roppant labilis, új projekt után fog nézni, amint a régi végképp megbukik. Azt hiszem a “nagy előd” mindkét szeme sír, paradox módon a Markó-éra Kelemen Hunorral ér véget.
Most egy sajátos forduló következik, az eddigi székelyföldi kliensek válnak majd patrónusokká és a képviselők-szenátorok lesznek az új “kijáró” bukaresti kliensek. A Székelyföldön kívüli apparátus jórésze pedig elillan, vagy átváltozik és polgári életéhez tér vissza, nekük már csurranni-cseppenni sem fog, nincs ahonnan. A bukott paktum egyetlen haszna az lehet, hogy kizárta a magyarországi kormányzathoz való kelemeni dörgölőzés további balettlépéseit.
Egyelőre ez van az „angyaljárás” után, az ó-évi evés-ivás, dínom-dánom kellős közepén.

2012/12/18

Átállni tudni kell



Márpedig átállni tudni kell

Kivételesen Markó Béla idézettel indítanék, aki azt mondja, hogy a jelenlegi magyarországi kormány ellenséges magatartása a  „magyar történelem minden drámáját magában hordozza”, de érdemes e megállapítást kiterjeszteni az RMDSZ koalíciós politikájára is. Mert az, hogy a szövetség képtelen volt a tavaly tavasszal (és azóta még néhány kínálkozó alkalommal) „kiugrani” a gyalázatos kormányzásból, és Băsescu, valamint pártjának utolsó csatlósa maradt, úgyszintén magában hordozza „a magyar történelem minden drámáját”. Az „átállások”, „kiugrások” nem mennek nekünk magyaroknak, a rossz időzítés miatt valahogy minden esetben a vesztes oldalán találjuk magunkat, ez pedig a politikai érzék és professzionalizmus hiánya mellett, az előljárók telhetetlen hatalomvágyáról és kapzsiságáról egyaránt, tanúskodik. Az ugyanis már a legutóbbi RMDSz Kongresszust követően látható volt, hogy az átállás a balliberális oldalra előbb-utóbb, és inkább előbb, mint utóbb, a politikai pozicionálás napirendjére kerül. Ha megtörtént volna, minden bizonnyal ma jobb helyzetben lenne az ország. Nem került volna sor az elmúlt PDL-s kormányok népszerűtlen és elhibázott lépéseire és az intézmények Băsescu-féle megszállása sem folytatódhatott volna, ma pedig a szövetség, mintegy természetesen kapna helyet az új kormány asztalánál. Sőt, állítom – és mindvégig állítottam, nem is egyedül, hanem a vezérkarból Frunda Györgygyel egyetemben -, hogy a romániai magyar lakosság elvárásait tekintve az RMDSZ-nek a baloldali-liberális táborban van a „természetes” helye, nem pedig az egyszerre neoliberális és konzervatív – valójában populista – PDL és kiszámíthatatlan, felelőtlen és alkalmatlan államelnöke mellett. Ha még bárki is kételkedett volna abban, hogy

Caragiale országa vagyunk,

most ismét le kellett neki essen a tantusz, hogy az voltunk és az is maradtunk. Történt ugyanis, hogy az elnök, mint a politikai kampány egyik fő arca fenyegetőzni kezdett, és politikai ellenfeleit igyekezett minden elképzelhető „unortodox" módon lejáratni, kikezdett, padlóra próbált vinni mindenkit a közelmúltban. A győzelem várományosai a kétharmad reményével együtt, berezeltek és nyekergésbe, bizonytalankodásba, handabandázásba kezdtek, és az RMDSz segítségéért esedeztek, ígérve fűt-fát, arra az esetre, ha Băsescu megpróbálná beváltani fenyegetését. Miután a balliberális konglomerátum azzal szerzett kétharmados többséget, hogy torkaszakadtából ordította „Le Băsescuval”!, urnazárást követően, annak első intésére a győztes vezérek és a meggyötört elnök titkos megbeszélésre gyűltek össze az elnöki palotában. A győztesek, hirtelen felindultságból egyezkedni kezdtek azzal az elnökkel, aki a kampányban mindennek elmodta őket, nem utolsó sorban kijelentve, hogy csak holttestén át lesz Ponta ismét kormányfő-jelölt, s aki miután disznóknak mondta a kétharmados vezéreket, azzal fenyegetőzött, hogy nem fogja tekintetbe venni miniszterelnök jelölésnél a választási eredményeket. Létrejön valamiféle meg nem támadási paktum, melyet mindenki titkol, illetve misztifikál. Ponta urnazárás után pár perccel még bejelenti, hogy a romániai magyar szövetséggel kíván kormányt alakítani, majd lassan, úgymond „engedve a népnyomásnak”, kihátrál a bejelentett együttműködés mögül. Hirtelen eszébe jut az RMDSz közelmúltbeli viselkedése (a nyáron a székelyföldi vezérek – Borboly és Antal – a referendumtól való távolmaradásra buzdították híveiket, majd egyszer külön is meg kell köszönni ezt nékik!) és nemet mond a kormányzati együttműködésre. Băsescu Bruxellesben kavar még egy utolsót, Catavencu legfőbb imitátora, az utolsó utáni pillanatban is, protokollt mellőzve, zavaros eredetű, „elveszett leveleket” lobogtat az unott, vagy visszautasító európai vezérek szeme előtt. Aztán nyögve-nyelve (mint aki disznót nyelt) Pontát nevezi meg kijelölt miniszter-elnöknek.

Pestiesen szólva nagyon ciki,

vagy meglehetősen zsenya, hogy az a néppárt – nevezetesen az RMDSz -, amelyik néhány napja még versenypártként próbálta talajba döngölni, az amúgy szintén a populárisokhoz húzó EMNP-t, most  hirtelen „minden romániai magyarok érdekképviseleteként” követel magának kormányzati bársonyszéket, a baloldali-liberálisok oldalán. Ez tökkelütött országban nem feltűnő, de Ponta és Antonescu éppen most ígérnek normalizálódást és ezért sem voltak vevők a szövetség kettős játékára. Egyébként az etnopolitikai alapú szimbolikus politizálás kettős nyelvezete alkalmas az ilyen kettős beszédre. Egy kisebbségi párt politikai zsaroló képessége éppen abban áll, hogy egy ilyen kettős játszmát képes folytatni: ha támadják, ha egyre szűkebb a mozgástere, azt mondja az etnikum egészét éri támadás, ha a hatalmi vetélkedés tűnik előnyösebbnek, akkor viszont ideológiailag elkötelezett versenypártként viselkedik. Az elmúlt két évtizedben, ezzel a hatalmi monopóliummal gyakran élt az RMDSz, de ez az ami a másik két romániai magyar párt színrelépésével, illetve a rossz oldalon való beragadással erodálódott, és ez a pozíciója került veszélybe szavazatarányának a parlamenti küszöb közelébe való lecsökkenésével. Most még megpróbálkoztak az etnopolitikai zsarolás eszközével, de a kétharmados többség, meg a Băsescu-pártiság időbeli közelsége, ezt már nem tette hatékony eszközzé:

kormányon kívül maradt az RMDSz.

Marad az esetleges együttműködés az operett-parlamentben (vagy Nagy Népi Hurálban), adott esetben, tematikus, illetve napirendenkénti megegyezés szerint, ami persze lehetetlenné teszi, az ellenzéki politizálást, az éles kritikát. Az alkotmánymódosítás ugyanis, olyan lebegtetett téma, melyből kimaradni több, mint bűn, alapvető politikai hiba lenne. Az új „toxikus kétharmad” választási törvényt, új régiófelosztást, a parlament, az elnök és a kormány szerepének megváltoztatását, sarkalatos alkotmányos tételek átalakítását tervezi, stb. És ezt ha nélkülünk teszi aggályos, hogy ellenünkben fogja megszavazni, s ha kritizálunk és akadékoskodunk, minden eddigi „vívmányt” veszélybe sodorhatunk: csapdahelyzet ez a javából. A karcsú képviselet legfőbb politikai eszközeit elveszítve (kormányzás, magyarországi támogatás), nagyon szűk játéktérben, kell(ene) érdekvédelmi feladatokat ellásson, a jövő titka, hogy mekkora sikerrel.
Kimaradtunk a kormányból, és sem politikai, sem aritmetikai, sem ideológiai, de még erkölcsi alapunk sincs a helyzet észérvekkel való visszautasítására: ez a rossz kormányzás ára, a rossz oldal támogatásának következménye, az átállás képtelenségéé. De igazi ellenzék sem lehetünk, mert az operett-parlamentben nem is lesz igazi oppozíció (azt az emeletes marhaságot gondolom nem követi el a szövetség, hogy összeálljon a PP-DD-vel, vagy hogy újfent Băsescu vert csapatának, maradék pártjának karjaiba ájuljon), csak amolyan vékony operett-ellenzék, mely minden bizonnyal még tovább porlik. Tetszettek volna idejében lovat váltani!

2012/12/16

A második Respublika



A második Respublika demokráciája

"Olyan alkotmánnyal élünk ugyanis, amely nem igazodik szomszédaink törvényei után, s inkább mi magunk szolgálunk példaképpen, mintsem hogy utánoznánk másokat. A neve pedig, mivel nem kevesekre, hanem a többségre támaszkodik: demokrácia. Törvényeink szerint a személyes ügyeket tekintve mindenki egyenjogú, de ami a megbecsülést illeti, hogy a közösség előtt kinek miben van jó híre, itt nem a társadalmi helyzet, hanem a kiválóság ér többet és ha valaki olyasmire képes, ami a város javára van, szegény sorsa és így jelentéktelen társadalmi rangja nem áll útjában. A szabadság szellemében intézzük közügyeinket és mindennapi tevékenységünk...” /Periklész beszéde az Athén-i demokráciáról/

Élnek itt felnőtt népek, úgy kábé 8 milliónyian, (persze tökkelütött országban semmi nem biztos), akik távol maradtak a múlt vasárnapi választási procedúrától. És élnének itt, magukat magyarnak gondoló és mondó felnőtt népek, úgy kábé fél milliónyian, (persze tökkelütött országban semmi nem biztos), akik úgyszintén távol maradtak a múlt vasárnapi választási procedúrától. Ők a második Respublika, a láthatatlan, de létező, és minden egyébben a többiekhez hasonló ország állampolgárai, csakhogy politikailag passzívak, vagy akadályoztatottak voltak, de ha egyszer aktivizálódnak .... És akkor itt álljunk meg egy szóra és tekintsük közelebbről a

politikai passzivítást,

mindkét megnyílvánulásában, úgy is, mint 1) szándéktalan akadályoztatást, vagy az urnáktól való (akcidentális) vétlen távolmaradást, és főként mint 2) szándék és akaratkifejező, illetve tudatos állampolgári magatartást.
                Ahhoz, hogy jobban láthassunk és az előítéleteket félretegyük, a kampány-kommunikációs sallangot leválaszthassuk a politikai valóságról, hogy eloszlassuk a jelszavakba és lájk-diszlájk színtű cimkézésekbe sűrített demagógiát, szögezzük le: aki távol maradt a választástól semmiféle bűnt el nem követett, magatartása racionális, decens és elfogadható, ha úgy tetszik magánügy volt, de minden esetre a demokratikus rendszer része, üzenet a politikumnak, nem ártott senkinek (legfennebb az általa gyűlölt, vagy legalábbis nem kedvelt jelölteknek vágta el az útját a húsosfazékhoz, sajna az irracionális szabályozás következtében ezek jórésze – vigaszágon – úgy is mandátumhoz jutott), stb. Közérthető módon foglalja össze ezt Egyed Ufó Zoltán, egy cikkében, ezért nem is részletezném tovább.
1)      A választástól távol maradó polgárok egy része, azért nem ment el szavazni, mert ebben a szándékában akadályoztatva volt; vagy mert külföldön tartózkodik és nem állt módjában a nagyon gyér szavazóhelyek egyikére elútazni; vagy mert nincs érvényes személyazanosságija; vagy mert szakmája-munkahelye akadályozta az urnához való járulást; vagy mert elvesztette szavazati jogát; betegség miatt; mert valóban nagyon zordak voltak az időjárási viszonyok és egészsége nem tette lehetővé a szavazófülkéhez való zarándoklást; stb., stb.  
Az akadályoztatottak, nem tudatos döntésként, racionális politikai opcióként éltek a távolmaradás eszközével, de az ők esetében is közrejátszhatott az alacsony motiváltság. Az adott körülmények között nem érte meg számukra, nem volt akkora tétje a választásnak, stb., hogy plusz erőfeszítést és erőforrás allokációt érjen meg.
2)      A távolmaradást, politikai opcióként vallók és alkalmazók sokasága, akik szintén többféle meggondolásból váltak, vagy maradtak passzívak. Azért, mert számukra a választások tétje nem volt világos, ismerték a választási szabályokat és azt, hogy szinte lutriszerűen múködik a rendszer, alig van befolyásuk arra, hogy végül ki jut mandátumhoz, a szabályozás következtében; nem találtak a palettán, vagy saját választói körzetükben,  politikai ízlésüknek, érdekeiknek, elvárásaiknak megfelelő pártot és jelölteket, a körzetük szavazólapján levőket pedig, nem kívánták szavazataikkal támogatni; egyáltalán nem érdekeltek és nem is tájékozottak a politika kérdéseiben – parokiálisak, az egész politikai osztályt sötét, tolvaj, stb. bandának gondolják, és azt képzelik nem érdemes semmilyen formában érintkezni ilyen kétes társasággal, hát még támogatni is őket.
Érdekes módon a választásokon való részvételi arányok, illetve a passzivitás mértéke nem feltétlenül politikai kultúra függő, hiszen nagyon fejlett plurális demokráciára jellemző politikai kultúra mellett is gyakran a lakosság fele nem vesz részt a választásokon. A politikai aktivitás tágabb fogalom, mint a választásokon való részvétel önmagában, hiszen más módon is aktiválhatnak a polgárok, mint az egyszerű szavazáson való részvétel, mégis érdemes egy pillanatra elidőzni annál, hogy


mennyire volt hatékony az éppen lezajlott választásokon. Az általános képhez tartozik, hogy a médiapolitizálás kommunikációs technikái, a tévés és internetes, stb. üzenetek, többé-kevésbé a pszeudorészvételnek kedveznek, a politikai kommunikációt, mint sporteseményt tálalják és úgy is fogyasztják, olyan dologként, melyet elég a fotelben ülve megfigyelni. Ez derül ki abból is, hogy miközben a tévénézők óriási tömege ül képernyő előtt az exit poll bemutatásakor, illetve a választások előzetes eredményeinek kihírdetésekor, ettől jóval kevesebben mennek el effektíve szavazni
Ami az országos részvételt és a kampány mobilizációs hatékonyságát illeti, nem lehet vitás, hogy az USL-nek jobban sikerült mozgósítani. Egyfelől azért, mert jól kitalált egy alapüzenetet, melyet jól kommunikált és mostanra emelve érdekessé tette a tétet, a nyáron elmaradt akció befejezését, az elnök elmozdítását. Az eredmények azt mutatják, hogy a kampányuk abból a szempontból is sikeresen mobilizált, hogy megvalósította a szelektív mozgósítást, a saját szavazói nagyobb arányban járultak az urnákhoz, mint az ellenzékként nagyon halovány ARD szavazói. Az ellenzékbe szorult, népszerűtlen és összezsugorodott volt kormánypárt több vonatkozásban is paradoxális helyzetbe került ezért nem tudott erős üzeneteket megfogalmazni és azokkal mozgosítani. Egyfelől igyekeztek elterelni a figyelmet a hallatlanul népszerűtlen kormányzásról, egy újonnan, sebtében összehozott ismeretlen formáció, és jelvény mögé elbújva, másfelöl pedig nem tudtak mit kezdeni sem az elnök szerencsétlennek bizonyuló beszólásaival, sem pedig saját vezetőik nyilvánosságban is megjelenő torzsalkodásaival. Băsescu „stratégiája” éppen az volt, hogy minél több embert távol tartson az urnáktól, abból a meggondolásból, hogy a kevés részvevő mérsékli a vereséget. De nem ez történt, hanem a szelektív mozgosulás: az elnök ellenfelei nagyobb mértékben elmentek, ellene voksolni, a pártja szavazói pedig elbizonytalanodtak.
Ami a rommagyar politikai mezőnyt illeti, erről bebizonyosodott, hogy a két jelölt párt, a „választás elvi szabadsága”, nem mozgósít, hanem a „kereszthatások”, a „széthúzás”, egymás lejáratási kísérlete, az ellenkampányok, sőt negatív kampányok kiábrándítják a rommagyar szavazókat. Ezzel együtt, vasárnap délután, sikerült egy utolsó mozgósítási hajrában – Székelyföldön, leginkább a csíki körzetben – többé-kevésbé „unortodox” módszerekkel egy végső hullámot elvinni az urnákhoz. Ahol ezt nem próbálták meg, ott lényegesen alacsonyabb maradt a részvétel (lásd. Kolozsvár). Az utolsó perc utáni mozgosítás sikere, a negatív következményektől való félelem, a képviselet nélkül maradás Damoklész-kardjának megvillantása miatt lehetett sikeres, de ez minden bizonnyal egyedi siker volt: nem megismételhető.

A szuverén nép,

melynek akaratát legalább szavazásokkor, legalábbis demokratikus rendszerekben, elismerik, végső soron a józan ész hordozója és megjelenítője: a józan ész győzött. Akik tudatosan távol maradtak, mert nem kívántak a lejáratott és korrupt politikai osztályra szavazni, és mert tudták, hogy a jelenlegi szabályozás eltéríti a szavazáskor kifejezett akaratukat, stb. maguk is a józan ész hordozói, kifejezői és jogos képviselői: a második respublika, ilyen értelemeben, győzött. Igaz, hogy őket kevésbé ismerjük, az ők szociológiai és politikai profilja kevésbé látható, mint akik voksoltak, igaz, hogy az ők elvárásairól, elképzeléseiről, vagy akár egyszerű esztétikai vagy más preferenciáiról kevesebbet tudunk, de léteznek, számosan vannak, és tudatos döntésük meghatározó lehet. Azt üzenik, hogy változtatásra van szükség, hogy a jelenlegi politikai pártok nem fedik le sem vertikálisan, sem horizontálisan a létező politikai érdekcsoportokat, és képtelenek megszólítani a teljes lakosságot, az állampolgárok egész közösségét. Azt üzenik, hogy helytelen szabályok mellett, nem hajlandók részt venni a demokratikusnak mondott játékban, hogy hiteles szereplők nélkül, számukra nem tét, hogy ki lesz hatalmon az elkövetkező időszakban.
A második Respublika - számításaim szerint - ma a felnőtt lakosság mintegy negyedét teszi ki, ha nem lesz képes a politika és a politikai osztály őket is megszólítani a rendszer elleni politikai csábítások, a szélsőségek martalékaivá válhatnak: túl minden lamentáláson, erre figyelnünk kell.

2012/12/11

Az utolsó vagon hágcsóján



Az utolsó vagon hágcsóján

Halálos lövedék az RMDSz halántékától miliméterekre elsuhant, az EMNP semmit sem tanult, a román belpolitikai helyzet pedig továbbra is feszült, a rengeteg felgyűlt negatív energia, fröcsögő gyűlölet, tudatlanság, rosszindulat, stb. szinte szétfeszíti, s még az elnök bele sem rondított az újrarendeződő mezőnybe. Nem kétlem, hogy rövidesen meg fogja tenni. Csak két dolgok említsek, a PP-DD (DáDi ultrapopulista pártja) szinte annyi szavazatot szerzett, mint a volt kormánypárt, de maga a tévésztár, az egyszemélyes éjszakai showman (sic!) nem jutott mandátumhoz. Ezért (is), képviselőinek, szenátorainak szedett-vedett serege mindenféle iránytű nélkül szédeleg majd a nagyranőtt parlament „pótszékein”.  Bármikor megnyerhetők egy-egy szavazáshoz, vagy mindenféle egyéb diverzióra, manipulációra is foghatók. Aztán a rendszerváltás óta most először egyforma nagyságú a rommagyar képviselőházi csoport és a többi kisebbség – pozitív diszkriminációval megválasztott – parlamenti frakciója, vajon adott esetben „sok lúd disznót győz”, ők fognak eldönteni kisebbségi ügyeket?, velük fog tárgyalni a túlhatalom ilyen ügyekben?, stb.
Egy gyorselemzés máris segíthet az eligazodásban. Ezzel próbálkozom, még most melegében.
A választási törvény hallatlanul előnytelen, egyenesen gyalázatos a jelenlegi visszaosztási rendszere teszi, hogy a politikai felelősség végképp elkenhető, szétteríthető a különböző körzetek, megyék és területek között. Csak a rommagyar példát tekintve, a Kolozs megyei RMDSz silányul teljesített, mind a részvétel, mind a szavazatarány tekintetében, a visszaosztás mégis többletet hozott egy szenátusi hellyel. A Maros megyei sikeres kampány és a kolozsinál magasabb részvétel sem volt elég a második szenátori hely megtartásához. A magyar szavazatokat alig vonzó Temes megye képviselőt kapott, miközben Brassó veszített, stb. A háromszéki bizonytalan, ide-oda loccsanó kommunikáció szavazatvesztést eredményezett, ez viszont nem számított a megyei mandátumok esetében, de láthatatlanul gyengítette más régiók képviseleti esélyeit, stb. Csak reménykedni lehet, hogy a „pártelemzők” a reális képet és teljesítményt fogják figyelembe venni elemzéskor, és arra alapoznak megújulási projekteket.
Ezért a választási törvényt mielőbb meg kell változtatni, ellenkező esetben lassan a pótszékeket is további fapados helyekkel kell majd kiegészíteni (most mintegy 20%-al nőtt a parlamenterek száma), és kockajátékon (vagy borgesi „sorsjátékon”) lehet majd eldönteni a képviselők-szenátorok nevét.
Ami a rommagyar eredmények értelmezését illeti, két fontos szempontot ajánlok figyelembe venni. Egyfelől az újonnan fellépő néppárt elhibázott üzenetei, illetve hiteltelensége szembetűnő. Máshol részletesen is kielemeztem, hogy legnagyobb problémájuk, hogy autonómiát hírdetnek, miközben ők maguk, a hangadó politikai személyiségeik (Tőkés László, Tóró T.Tibor, Szilágyi Zsolt, stb.) Budapestről monitorizáltak, sőt kontrolláltak. A párt zavaros „nemzeti minimummal kapcsolatos” retorikája, inkonzisztens etno-territoriális autonómia követelései, és a kampány alatt bedobott „föderatív Románia” elképzelés, egy ettől átfogóbb és még inkább elhibázott pán-magyar projekthez kapcsolódik, mégpedig a NER-hez. Az EMNP központi retorikai magja a NER Erdélyre való kiterjesztéséről szól, ezt éppen most a választás napján igazolta vissza a párt ikonikus figurája, mondván, hogy „a budapesti rendszerváltó vonalat kell követni” (sic!). Nem kétlem, hogy nehezére esne Tőkésnek elmagyarázni, hogy miért és, hogyan kellene Orbán ámokfutását követnie az országnak és különösen a rommagyarságnak, de ez maradjon az ő fejfájása. Arra érdemes viszont reflektálni, hogy bármeddig folytatják a jelenlegi retorikát bukásra vannak ítélve, hiszen a budapesti lóláb kilóg, a közvélemény percepciójában ők egyáltalán nem autonómak, csak a jelenlegi magyar kormány itteni megbízottjai, a „fejdelem” emberei, a NER kétbalkezes ügynökei. Másfelől pedig azt hiszem egyértelmű, hogy az RMDSZ „utolsó pecsétjét” az adta, azért nem bukott el, mert megőrizte, azt amit a rommagyar közösség FÜGGETLENSÉGnek, szervezeti ÖNÁLLÓSÁGnak értelmez. A szövetségnek sikerült megőrzinie ennek legalábbis a látszatát, azt amit jó éveiben, Markó Béla „egyenlő közelségtartásnak nevezett”, a Budapesttől és Bukaresttől, valamint a többi politikai párttól való (kissé megkopott, de még jellemző) elkülönülést. Az RMDSz-t még mindig egyedül a sajátosan erdélyi, és a közösségi éthoszt több-kevesebb sikerrel megjelenítő, integráló, és nem megosztó, politikai formációként percipiálja a rommagyar szavazók jelentős része (a válaszgási eredményeket tekintve, mintegy negyven százaléka). Ez most elég volt ahhoz, hogy a rezgő léc helyén maradjon (komoly veszteségek árán), de egészen biztos, hogy ez az utolsó alkalom volt, a szervezet és a pártfegyelem megerősítésre szorulnak. A függetlenség-erdélyiség percepciójának, központi politikai stratégiájának megőrzése viszont, azt feltételezi, hogy az elnök lemondjon az Orbánhoz (és persze a Fideszhez) való hiábavaló dörgölőzésről, a Semjénnel való csoportos fotózkodásról  és határozott „különállást” legyen képes felmutatni a bukaresti politikai mezőnyben is.
A központi politikai vezetést sokoldalról gyengítették a közelemúlt politikai történései – a rossz kormányzás; a Băsescuval való túl hosszú és értelmetlen menetelés, a nyáron nyújtott támogatás; a vidéki „terminátorok”, helyi politikai potentátok pozicióinak megerősödése a központ ellenében; a magyar kormány kegyeiért való felesleges versenyfutás; a szétkommunikáció; a regionális ellentétek, stb., stb. – de nem elhanyagolható a vezér „gyenge kezűsége” és a politikai felelős ügyészségi fenyegetettsége, sem. Nos, mindezeket újra kell gondolni, a szevezeti autonómiát (és nem egy zavaros etno-territoriális autonómiát)  kell megerősíteni, kiszélesíteni a belső demokráciát, felkarolni a kritikai és önkritikai gondolkodást, stb.
Az RMDSZ elnökének vissza kell szereznie autorítását a szövetség egységes imidzsét és kommunikációját kell visszaállítani, mert ez erodálódott (csak egy példa ismét, a nyári kibeszélés, melyet a referendum kapcsán két székelyföldi helyi potentát is elkövetett, most bosszulja meg magát, most nehezíti a új többséggel való tárgyalásokat!).
Az utolsó vonat, legutolsó vagonjának hágcsóján kapaszkodik a rommagyar politikai képviselet, leeshet vagy megkapaszkodhat a jövőben, ez itt a kérdés: válasszatok.