Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson." - Immanuel Kant

Tapasztalatom szerint manapság, enyhén szólva ritkán, ha egyáltalán valaha is, foglalkozunk morális kérdésekkel, hiszen azok filozófiai, általános kérdések, és ma a világ, hogy úgy mondjam, absztrakt pragmatikus. Nagyobb becsben van a politikai haszonelvűség - legtöbbszőr álságos - hangoztatása, mint az életünket, beszélünk róla vagy sem, végső soron meghatározó erkölcsi elvekről és a vele járó felelősségről való beszéd. Nincs olyan csepegős szirupos regény, szappanopera, vagy akár hétköznapi történet, melyben meg ne jelenne a motívum, miszerint a jóakarat és a helyes, azaz, a morálisan indokolt cselekvés végső soron mindennél fontosabb az emberi élet szempontjából. Megkönnyezzük, vagy csak közösségi oldalunkon osszuk meg, mint fél napig érvényes, kolosszális bölcsességet, viszont ritkán, egyre ritkábban, reflektálunk rá, illetve “tesszük is a jót”. Különösen a közszereplők, de korántsem csak a politikusok, hanem egyre inkább a közösségi-média, az internetes felületek egyperces sztárocskái, Kant egyetemes erkölcsi ítéletét mindenestől mellőzve osztják az észt, termelik és terjesztik az amorális eszméket, egyfajta rosszul felfogott nyájszellemből, elvont pragmatizmusból. Azt hiszem a legtöbb magát gyakorlati emberként ünneplő szereplő nem is érti, hogy helyes, morális értékek kifejezésére, képviseletére irányuló cselekvés, önmagában gyakorlati cselekvés: a helyes, az egyetemes morál, ami az emberi méltóság kifejezése, fölmutatása, önmagában való érték, és ha úgy tetszik gyakorlati, a helyes, a humánus, alternatíva.

A fölvilágosodás óta biztosan tudjuk, sőt szándékunk szerint intézményesítettük is, (az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzítettük), hogy az egyedül emberhez méltó cselekedetek, az egyetemes erkölcsi törvényekből fakadnak (Kant ezt kötelességtudatnak nevezi), a mindenkit megillető emberi méltóságot erősítik és soha nem annak csorbítási szándékával teszik azokat. És hogy miért jutnak ezek - az egyébként jobb időkben és jobb helyeken közhelyszámba menő dolgok az erkölcsös cselekedetekről - az eszembe?

Előszőr, mert egyre világosabb, hogy a megosztott, a “törzsi morál”, amire (mint ultima ratio-ra), oly sokat hivatkoznak, a kettős vagy többes mérce, amire hol sunyín, hol nyíltan (és egyre nyíltabban) utalnak, az emberhez nem méltó cselekedetek, reflektálatlanok és károsak, (a kategorikusz imperatívusz tagadásai), antihumánusak. Az emberi civilizáció, tetszik nem tetszik, nem az “ősi”, “atavisztikus”, “törzsi”, vagy természetjogból, hanem az “ész parancsából” fakad. Visszatérni a törzsi morálhoz decivilizációs aktus, és ez kiviláglik, amikor az erkölcsi megítélést mellőzve - pragmatizmust mondva, vagy megosztott mérce szerinti álmorális tételekre, hitre, isteni és/vagy természeti elrendelésre, kikezdhetetlen szokásrendre, horribile dictu népszerűségvesztésre, stb.-re hivatkozva - rutinból teszik a rosszat, ami aztán rendre gyakorlati haszonnal sem jár.

Mert másodszorra - és hogy eljussak tulajdonképpeni témámhoz - itt van a kollektív politikai ténykedésnek ez a bejáratott és normális körülmények között demokratikus, részvételre alapozott formája a népszavazás, amit most a törzsi morálra, valamiféle eleve meghatározott “természetesnek” mondott házasság-, illetve család-idólumra (még arra is zavarosan és felületesen) utalva tévesen és károsan kezdeményeztek, és írtak ki. A tradicionális családról kiírt népszavazás először amorális aktus, egy virtuális  többségnek egy virtuális kisebbség ellenes intézkedése. A belátható döntés következménye diszkriminatív, kétszeresen jogfosztó, mert nemcsak nem engedélyezi a hasonneműek házasságát, vagy legalább bejegyzett élettársi viszonyát, hanem az alkotmányba rögzíti a hátrányos megkülönböztetést és ezzel, igyekszik bebetonozni a jelenlegi állapotokat. És ugyanakkor gyakorlati szempontból értelmetlen - olyasmit akar, ami már jelenleg is van - és ami még fontosabb, zavarossá, ellentmondásossá teszi a család fogalmát, összekeverve azt a házassággal.

És, bár alig reflektálnak rá, fölteszem a kezdeményezők és a törvényhozók sem gondolták végig a népszavazás tárgyát képező szabályozást, illetve a szabályozás következményeit, alkalmazhatatlan. Ha ugyanis a csonkacsaládok, vagy az egyéb - és nem hasonneműeket érintő - családformákat egyszerűen többé nem akként kezeli majd az alkotmány és ezzel érvényteleníti az eddigi törvényes formákat, akkor hallatlan zavarok és igazságtalanságok keletkeznek. Ha anya és gyereke, apa és gyereke, vagy nagyszülők és unokák, stb., nem képeznek családot, akkor olyan jogfosztás keletkezik, aminek a következményei, az egész társadalomra vetítve, beláthatatlanok. (Viccnek is rossz, de jól jön majd a hatalommal való visszaélés, a korrupcióval vádoltak esetében, akik szigorún csak közvetlen családtagjaik hasznára elkövetett lopások miatt vonhatók felelősségre. Továbbá, ha szülő és gyermeke nem család, akkor a Iordache-Nicolicea-Márton törvényben foglaltak szerint, a hajadon, elvált, vagy megözvegyült korrupt hivatalnokok gyerekei nyugodtan haszonélvezői lehetnek a közvagyon lenyúlásának, nemde?)

Az igazság és a morál kimentek divatból, és helyüket a HAZUGSÁG vette át, az alternatív-tények és a posztigazságok a hazugság eufemizmusai, amit roppant szemérmesen, viszont következetesen mondanak ki képviselői, miközben a korrekt beszédet támadják. Mert ott tartunk, hogy az ártatlanság vélelme, lassan mindenkit megillet, akit megvádoltak, vagy akár el is ítéltek (ja, nem is akármiért, hanem szinte kizáróan csak korrupcióért); amikor a politikusok saját társaik, a basáskodó, és minden hájjal megkent társaikat féltik a törvény szigorától, és nem a valóban hátrányos helyzetűeket, akiket gyakran az (i)gazságszolgáltatás is súlyt. Mint tudjuk, az igazmondás ritkán népszerű (“Mond meg az igazat és betörik a fejed” - tartja a népszólás), viszont az egyetlen útja a progressziónak, az igazság, a helyes cselekvés keresése, a civilizáció útja. Ezért a jó politikus soha nem a népszerűséget, hanem az igazságot keresi, ami ha nem népszerű, éppen a népszerűvé tétellel jelent kihívást, az igaz vezető számára.

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen. 

Elvtelen és káros

Elvtelen és káros

Az a fajta jobboldali populista, pontosabban alt-right politikai hitvallás, mely a szemünk láttára bármelyik hagyományos - konzervatív, liberális, vagy szocialista - politikai ideológia karikírozott, eltorzított változataként áll elő, alapjaiban paradox jelenség. Olyan nézőpontokat és politikai attitűdöket kapcsol egybe, mindenekelőtt érzelmi és nem a tényeknek való megfelelés szerint, melyek az analitikus, a racionális észjárás szerint össze nem illőek. Az így kialakuló proto-ideológia, mely a leginkább az “eredeti (olasz) fasizmushoz” hasonlatos (Jay Griffith), gyülöletbeszédet, erőszakkultuszt, macsó magatartásokat, klerikális konzervativizmust (senkit ne tévesszen meg, hogy ezt keresztény kurzusként hírdetik), elegyít jobboldali libertariánus eszmékkel (a libertarizmusnak nincs köze a hagyományos liberális politikai filozófiákhoz, az anarchiához, a nihilizmushoz áll közel). Egyben anti-modernista, más megközelítésben decivilizációs, és reakciós ideológia, nihilista, hiszen semmiféle koherens és távlatos programot nem ad, hatalomfetisiszta, de egyáltalán nem pragmatikus. Képviselői elit- és értelmiségellenességükről, a klímaváltozások tagadásáról, alternatív-tények és poszt-igazságok terjesztéséről ismerszenek meg. A szólászabadságot hazugságok, rágalmak és igazolhatatlan összeesküvés-elméletek erőszakos terjesztésére használják, minden lehetséges alkalommal megtámadva a politikailag korrekt beszéd létjogosultságát. Nem hisznek a szakszerűségben, sőt a nacionalista és rasszista elfogultságot használják tudományos tények tagadására, mítoszokat állítanak a valós történelem tényeinek helyére, stb. Populizmusa teszi többé-kevésbé népszerűvé, és - a tömegdemokrácia szabályai szerint választásokkor - sikeressé is, ezt az irányzatot. Követői populista, elit-ellenes kirohanásokkal, a civilizációs eredmények, a haladás, kétségtelenül létező, negatív vonásainak a fölnagyításával, mértéktelen eltúlzásával fedik el azt, hogy számukra a hatalmon, sőt az abszolút hatalmon kívül semmi nem számít.

A populista alt-right legbefolyásosabb képviselője Vladimir Putyin orosz elnök, de nyilván Donald Trump is hozzá hasonló ideológiát próbál rákényszeríteni első körben a republikánusokra, azután az AEÁ-ra. Őt időben megelőzi Orbán Viktor, aki nem csak régiónkban, a legőszintébben vállalja ennek az ideológiának a képviseletét, hiszen Orbánon kívül, nincs is olyan EU-s miniszter- vagy államelnök aki Steve Bannon és Milo Yiannopoulos-al vagy a belga szélsőséges fiatalok csoportjával parolázna/fényképezkedne. De ez a lengyel Kaczynski, a francia Le Pen, a brit Farage, a holland Wilders, és az olasz Salvini politikai krédója is. És azután - talán a fönt említettektől kissé megkésve - ebbe az irányba tart Liviu Dragnea és a mögötte álló PSD-s társai, és szintén ebbe az irányba tájékozódik Călin Popescu Tăriceanu. Azután meg tetszik vagy sem, de sok mindenben Orbán és a PSD-ALDE kormánykoalícióhoz csatlakozó Fidesz itteni fiókpártja, vagy legalábbis a vezetőségének legbefolyásosabbjai: az elnök és a székelyföldi kiskirályok is, politikai filozófiájukat tekintve, az alt-right fele tartanak.

Az alt-right más és másképpen nevezi meg magát, illetve más és más társadalmi-politikai jelenségeket tematizál, régiónként, és országonként, de lényege ugyanaz: a gyülöletkeltés, az erőszakkultusz, a háborús és botrányos nyelvezet, a civilizációs vívmányok lebontásának kísérlete, az anti-modernizmus, államimádat, nacionalizmus és rasszizmus, nőgyülölet, homofóbia, bevándorlás és kisebbség-ellenesség, stb. A Putyin-féle hibrid diktatúrának és az Orbán-féle illiberális demokráciának, az idegengyűlöletnek és elitellenességnek ugyanaz a gyökere és a hátterében fölsejlő ideológiája, mint Trump protekcionizmusának, vagy Farage-Brexitének, és EU-ellenességének, az alt-right.

Van abban valami véletlen, konjunkturális, hogy hol mit tematizál és helyez a politikai ágenda középpontjába a mozgalom. Magyarországon a Fidesz egész pályás letámadása - a torz választási rendszer következtében elnyert kétharmados parlamenti többségével a háttérben -, minden területet módszeresen próbál átállítani az alt-right szolgálatába, a saját oligarcha-osztály kiépítésétől kezdve, a kulturharccal bezárólag, módszeresen. Lényegében, és szándéka szerint, ezt rögzíti, illetve leplezi le a Sargentini-Jelentés, mint az EU értékrendjétől, a liberális demokrácia szabályaitól való szándékos eltérést.

Romániában az igazságszolgáltatás megszállási kísérlete, melynek hátterében elsősorban a PSD vezéreinek korrupciós megvádoltsága/érintettsége áll, a DNA-t és a korrupció ellenes fellépést emelte ki, helyezte az alt-right alapon kiélesített támadások középpontjába. Csakhogy a kétharmad hiánya, illetve a civil társadalom ellenállása, valamint az elnöki hivatal és az EU pozicionálása következtében, az Orbán-modell közvetlenül nem alkalmazható. Dragnea és társainak A-terve - valószínű saját értékelésük szerint is - első körben elbukott. Az igazságszolgáltatás közvetlen megszállását célozta meg a tavaly január végi híres/hírhedt Iordache-féle 13-as kormányrendelet, és az összes azóta - a parlamenti különbizottság által kiokumulált - aggályos törvény-tervezet, de kudarcot vallottak.

Úgyhogy jöhet a B-terv amit az ortodox egyház és fanatikus hívőinek a segítségével próbálnak átvinni - elterelő hadműveletként, álszolidarítást teremtve, stb. -, mégpedig az alkotmány-módosítás. Ez a téma kitűnően illusztrálja azt, amit föntebb az alt-right sajátkjaként fölsoroltam, kiválóan alkalmas populista szólamok és klerikális igények, valamint anti-modernista, reakciós álláspontok kifejtésére, decivilizációs, agresszív, macsó és ultramontán ötletek, gyülöletbeszéd és intolerancia kiélésére. A “hagyományos család” védelme - bármit is jelentsen ez - főként olyanok szájából, akik igencsak libertariánusok saját magánéletük tekintetében (Dragnea “barátnője” fiatalabb menyénél, Tăriceanu, ha jól számolok, ötödik feleségét “fogyasztja”, stb.), életmódjuk a vallás hirdette aszkétizmus ellentétje, stb., csak ürügy. Egyszerre igyekeznek ezáltal populista módon, azaz pillanatnyilag, az alt-right zászlaja alatt, egybekovácsolni manipulált tömegeket és elterelni a figyelmet a korrupcióról, az A-terv tarthatatlanságáról. De egyre nyilvánvalóbb, hogy tévednek Dragnea és társai, amikor azt képzelik, ha időt nyernek “életet”/szabadságot nyernek, még elég erős a civil ellenállás, ami egy kis európai hátszéllel, amit a külföldre szakadt román állampolgárok fújnak, sikerül leleplezni és megakadályozni őket, alig rejtett céljuk elérésében. Ahogy diverzió volt az augusztus  tizedikei kiprovokált csendőrségi erőszak - ami egyre inkább lelepleződik - és a Giulianni-féle levél, éppenúgy nem a családról (annak definícióját is elvéti a javaslat), hanem a rejtegetni való araszoló alt-right projekt, a demokrácia ellehetetlenítéséről és a hatalom bebetonozási kísérletéről szól, a népszavazási kezdeményezés. Az alt-right populistáinak semmi sem drága, most a homofóbiára és gyülöletre játszanak rá, a vallásos fundamentalizmus pre-modern érzelmi világára építenek kampánystratégiát.

Sajnálatos, hogy számíthatnak a Fidesz itteni fiókszervezeteinek hathatós támogatására, akik Orbán-imádatuk jeleként, illetve egyházi sugallatra mennek a nyájjal, bele az elvtelen és káros, társadalmi szolidarítást és toleránciát leromboló, diszkriminatív és értelemetlen népszavazásba: kisebbségiként, kisebbségek ellen.

Iskolakezdés - utánlövéssel

Iskolakezdés - utánlövéssel

Az oktatáspolitikákhoz, inkább mint a footballhoz, mindenki ért, legalábbis évente kétszer, érettségikor és iskolakezdéskor. És mivel hogy szeptember van éppen, hát előbújtak a mindenhez (is) értő nagyokosok és ami ettől is rosszabb kiderült: akiknek érteni kellene az oktatáspolitikához, gőzük sincs róla, harmad-negyedrangú politikusok, akik ki tudja milyen politikai háttéralkuk és elvtelen megegyezések nyomán kerültek magas polcra. Attól tartok, hogy a mai kormányzat egyre nyílvánvalóbban eléri az inkompetenciájának azt a szintjét, mely már a kormányozhatóságot veszélyezteti, és nem csak az oktatás terén, hanem szinte minden területen.

Ilyen körülmények között már az eredménynek számítana, ha az örökös “pedagógiai konzervativizmus” szerint, az iskola, képes lenne önmagát változatlan formában újratermelni, márpedig ez a minimum, amit egy oktatási rendszer megvalósíthat. Megújulásról, az iskolai műveltség átalakításáról, új módszerek és formatív gyakorlatok elterjesztéséről, az új társadalmi kihívásoknak való rugalmas megfelelésről, szó szerinti - és nem az ideológiai, politikai kommunikációs panelként használt - reformról, szó sem lehet. A tehetősek majd kül- vagy belföldi magániskolákba íratják gyermekeiket, a többiek pedig érjék be a politikusok horkolós és nemzetieskedő dumáival, évnyitókor és zárókor. Reményt csak az nyújt, ha belegondolunk, hogy a diákok jórésze (a jóféle és nonkonformista skaccok), kis családi-baráti segítséggel, “az iskola ellenében” tanul és nevelődik. Magyarán magasról tesz azokra az ideológiai és korlátoltság-vezérelte szabályokra, idejétmúlt és unalmas tartalmakra, melyeket a legtöbb iskola imamalomként forgatva újra és újra elővesz és sulykol - tisztelet a gyér kivételnek -, és kis szerencsével hasznos és használható tudásra és tájékozottságra tesz szert. Nagy gond, hogy a rendszer viszont egy dolgot hatékonyan tesz mégpedig azt, hogy a társadalmi távolságokat, az egyensúlytalan osztályszerkezetet, nemcsak változatlan formában újratermeli, hanem megerősíti. A mai román oktatási rendszer nem integrál, felzárkóztat és mobilitási pályákat kínál, hanem az uralkodó osztályokat megerősíti (kevély vagányokat hoznak-visznek a magániskolákba, illetve néhány központi iskolába, felkapaszkodott szülők, luxusautókkal, hogy nézni és közlekedni is tereh), másokat meg “leszakít”, “kirekeszt”, elválaszt és rossz közérzetüket kelti.

Az inkompetencia a tanügy-minisztertől kezdődik, sőt tőle föntebbről jön és jelzi, hogy az a klienteláris (patronage politics) politika és rekrutációs rendszer elzüllése, ami fokozatosan, de az utóbbi két évben meredeken következett be, már tarthatatlan. Félanalfabéta, negyedművelt, valójában sötét-korlátolt csak lojalításuk és demagóg magatartásuk alapján kiválasztott vezetőkkel nem lehet eredményes egyetlen terület sem. Ha az a szabály, hogy a “főnöknél” (a “Daddy”, amivel Dragneat társai, vazallusai illetik, vagy nem is az atyácska, ahogy oroszosan nevezhetnék, találóbb kifejezéssel), műveltebb, intelligensebb, hozzáértőbb egyetlen kinevezett pártkatona sem lehet, akkor ne csodálkozzunk se a miniszterelnök asszony, se a tanügyminiszter, se a mezőgazdasági, vagy energetikai, stb., negatív teljesítményén: amit látunk az, az egyre inkább illiberális rendszer jellemzője, afféle collateral damage, aminek a közpolitikák áldozatul esnek.

A rommagyar iskolákban rendhagyó volt a kezdés: előszőr volt iskolakezdés fehér karszalaggal, a japánsztrájkot jelző fehér zászlók alatt. Micsoda rossz hangulat, félmosolyok és aggodalmak között kezdeni, diákoknak (különösen a nulladik, vagy első osztályosok számára, akik aligha értik ami történik körülöttük, csak a stressz és a rossz közérzet, a felnőttek elégedetlensége, a “valami nincs rendjén” hangulata jön át), szülőknek, pedagógusoknak, ja, és az őket is egyre kevésbé képviselő előljáróink, mintha észre sem vennék (Olvasom, hogy Korodi képviselő úr a “tanügyminiszter előtt bírálta az ominózus kormányrendeletet”, nahát szobrot neki - ja, a rendelet marad, a minisztert nem érdekelte a hatalommal szövetséges parlamenti frakcióvezető bírálata, minek is, majd újra összehozza őket a homofób és jogfosztó népszavazás, a nemi kisebbségek stigmatizálásáról és a család fogalmának ellehetetlenítéséről!).

Történt ugyanis, hogy a bölcsnek aligha mondható tanügyminiszter (ha igaz, a Borboly elnök úr folyamodványára, melyben diszkriminációt kiáltott a magyar gyerekek román oktatásával kapcsolatban) kormányrendeletet hozott (ha igaz, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, a magyar tanfelügyelők, pedagógus szövetség, és a Fidesz itteni fiókpártjának megkérdezése, sőt tudta nélkül) arról, hogy a kisebbségi nyelveken működő iskolák alsó tagozatán, nem a tanítók, hanem szaktanárok kell majd tanítsák a román nyelvet és irodalmat. Fölsorolni is sok lenne, hogy milyen pedagógiai, szervezeti, sőt morális, méltányossági szabályt sért, illetve diszkriminatív, a rendelet (ezt a civilek, a szülői és pedagógus szövetség, és végül maga a Fidesz itteni fiókpártja, valamint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, aki minden előző tiltakozóval és állásfoglalóval egyetért (micsoda kreatvitás és felelősségvállalás, valamint akcióterv, nemde?) - ja, usque tíz nap késéssel, de mit is számít az? -, és néhány tanfelügyelő, valamint intézményvezető, fölsorolt). De ellentmond annak a “nagy politikai vívmánynak” is, hogy a román nyelvet - egy hosszabb implementációs folyamat végén - más módszer szerint fogják tanítani a magyar nyelvű (és más kisebbségi nyelven működő) iskolákban, mint a románul működőkben.

Az eset szimptomatikus, hiszen meglátásom szerint (bár ne lenne igazam) egy új rommagyar kisebbségi politizálási stílust jelképez: a passzivitásét, azt, hogy nem idejében, nem kellő határozottsággal, és nem kellően magas szinten lép fől, hallgat és kivár a Fidesz itteni fiókpártja, és főként annak vezérei. Ez abból is következhet, hogy nem is értik a bukaresti politizálást és logikát (hogy a magyarországit nem ismeri a főnök, azt szíves közléséből tudjuk), de abból is, hogy kifulladtak, nem értik a pesti ukázokat sem, nem urai a helyzetnek. Mert éppen most hosszabbították meg a protokollumot (ugye, milyen rosszul hangzik, miközben elátkozzák magát a kifejezést is? Apropó még egyetlen bíróság, alapfokon sem mondta ki, hogy az ú.n. protokollumok törvénytelenek, vagy netán alkotmányellenesek lennének, és máris átkozzák, ördögtől valónak tartják, nem csak a közvetlen érintett Dragnea and co, hanem a rommagyar politikai elit is. Ilyenkor nem érzékenyek az “ártatlanság vélelmére”, ilyenkor előre tudják, és hirdetik, hogy jogtalanok és erkölcstelenek az intézmények közötti megegyezések, legyenek azok nyilvánosak, vagy titkosak, az mindegy is.) a Dragnea-féle illiberális pártokkal, ezzel politikai zsarolási tőkéjük lenullázódott, és a fejük fölött egyezkedik az itteni vezér a budapestivel. Azt hiszem ebből a szempontból sem lényegtelen fejlemény, hogy mostanra időzítette Szijjártó Péter magyar külügyminiszter az “önleleplezést”: ő/ők indították újra a vásárhelyi katolikus gimnáziumot, közelebbről meg nem nevezett “diplomáciai eszközökkel”, Dragneaval megegyezve.

Úgy hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, mégha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Nem értik, mert populisták

Nem értik, mert populisták

Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus - vagy legalábbis első látásra annak tűnő - változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politkai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két - egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő - politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.

Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába. (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembenálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül - szinte minden esetben - megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit, stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll, stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.

Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis - a háttérből - hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás, stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan - Dragneat és további korruptakat fölmentő - lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarségot ebben sem, Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erölteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő, stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága - ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára - elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.

Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozicionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játsza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat - más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen - formális és informális - politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert hanem elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus oportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a ”külső” parlamenti támogatásnak, ezekután? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz uton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.