2013/12/17

Bízik, nem bízik?



Tessék mondani, Ön ma reggel éppen bízik, vagy nem bízik az (i)gazságszolgáltatásban?

Egy demokratikus jogállam jogrendszerét, a jogalkotástól egészen az igazságszolgáltatás és végrehajtás legutolsó momentumáig, az adott társadalmi, politikai, illetve kulturális mezőny veszi körül, annak kontextusában működik. Éppen ezért a jogi kultúra[i] állapota, a jogrendszer formális, írásban rögzített, „instrumentalizált” vonatkozásai mellett, arra irányítja a figyelmet, hogy végső soron a jog és az igazságszolgáltatás, nem légüres térben, hanem élő társadalmi szövetben lehet értelmes, mégpedig a civil társadalom, a polgárok közösségének nyilvánossága és hozzáértő értelmezéseinek, a közös és nyilvános okoskodásnak, stb., a révén. Enélkül a hozzáértés, tapasztalati, és kulturális tudás nélkül következhet be az, hogy a politikai hatalom önös szándéka szerint, pontosabban kénye-kedvének megfelelően alakíthatja a jogrendszert, az igazságszolgáltatást, anélkül, hogy a társadalom reflektálhatna a folyamatra, anélkül, hogy bármiféle civil társadalmi kontroll működhessen ezen az életbevágó területen. Azt gondolom, hogy legáltalánosabb értelemben a jogi kultúra lehet az, amelyik megvédheti a jogot a politika túlzott beavatkozásától, a törvényhozók és alkalamazók részrehajló, saját-, párt-, vagy csoportédeknek alárendelt ténykedésétől. Az érem másik oldala pedig a jogi kultúra nagyon alacsony szintje, vagy egyenesen hiánya, mely – tisztelet a gyér kivételnek – társadalmunkra nagyon is jellemzőnek tűnik (ezúttal magamat sem vonom ki a jogi kulturálatlanság ódiuma alól) tág teret nyit a jogi köntösbe bujtatott demagóg, populista diskurzusoknak, a megtévesztésnek, a manipulációnak; aztán az is jellemző, hogy a politikai vitákat rendre bírósági úton próbálják megoldani, ezzel is kompromittálva a bírói intézmény hitelességét[ii]. A jogi kultúra hallatlanul alacsony szintje magyarázhatja nemcsak az utóbbi héten – az egyre inkább „fekete kedd”-ként elhíresülő jogalkotási ámokfutást követően[iii] – kirobbant politikai botránysorozatot, melynek még koránt sincs vége, hanem általában a jogról és (i)gazságszolgáltatásról zajló nagyon alacsony színvonalú és alig kontextualizált, velejéig átpolitizált közbeszédet is. Nálunkfele a jogrendszer és annak minden intézménye és vetülete látszólag légüres térben lebeg, ugyanis nem működik (nem létezik?) olyan jogi kultúra, mely összekapcsolhatná a jogot a társadalommal, mely beágyazhatná a jogalkotás és az (i)gazságszolgáltatás egészét a társadalmi környezetbe, mely megakadályozhatná példának okáért azt, hogy a honanyák és honatyák közvetlenül törvényerőre emelhessék saját érdekeiket, egyéni ízlésüknek, érdekeiknek rendelhessék alá a jogalkotási folyamatot. A jog világa legjobb esetben is csak valamiféle lebegtetett EU-s elvárásnak akar megfelelni, de ez a vonatkozás is zavaros, a közvélemény számára beláthatatlan dolog, az (i)gazságszolgáltatással kapcsolatos viták és felvetések, a nyilvános beszéd pedig, szeretem nem-szeretem (like-dislike), éppen előnyösnek, vagy számomra hátrányosnak tűnik egyik vagy másik jogi intézkedés, hiszek-nem hiszek benne, stb. alapon működik. Az alacsony jogi kultúra teszi, hogy nem is tudjuk hogyan viszonyuljunk a felmerülő, közérdeklődésre érdemes „esetekről”, egyáltalán még értelmes és racionális választ igénylő, azt feltételező kérdéseket sem tudunk megfogalmazni a jogalkotással és (i)gazságszolgáltatással kapcsolatban.
Ott tartunk, hogy horkolós, hosszúra nyúlt jogi demagógiával próbálják, nyilvánvalóan érdekelt, sőt érintett, előljáróink kimagyarázni a kimagyarázhatatlant, palira vesznek, mert felültethetők vagyunk, mert jogi kultúránk igen alacsony, mert nem tudunk még a szövegértés szintjén sem megbirkózni egy közepesen bonyolult törvényi szöveggel, vagy bírói indoklással, mert ráadásul a társadalmunk általános bizalomhiánya okán, semmit és senkinek nem hiszünk el. Egyébként erre jó okunk is van, hiszen nincs már olyan közszereplő (főképpen pedig politikai ágens), akinek manipulatív szándékáról tapasztalatot ne szerezhettünk volna a „szép új világ” beköszönte óta. Az (i)gazságszoláltatás meg csak úgy ontja az ellentmondó, gyanús, kellőképpen nem indokolt, stb., döntéseket, fittyet hányva minden precedensre, ellentmondva a józan észnek, stb.
Felsorolni is nehéz lenne, hogy hány politikus, képviselő, szenátor (országosan állítólag legkevesebb hetvenen vannak ilyenek), polgármester, tanácsos, stb. lett meggyanúsítva, vagy megvádolva, vagy immár jogerősen elítélve és fogalmunk sincs, melyik ügyről mit gondoljunk. És egyre sűrűsödnek azok a jogi, illetve (i)gazságszolgáltatási problémák, melyekben a rommagyar közösség (pontosabban a hangadó politikai elit) érintett és egyre nagyobb a tanácstalanság ezekkel az ügyekkel kapcsolatban. Most már napi rendszerességgel szolítanak fel a meggyanúsított-megvádolt, rommagyar politikai elit tagjainak megvédésére, a velük való szolidarításra, csak azt nem tudjuk valóban mit is kellene gondoljunk az ügyükről, tényleg csak azért kerülnek meggyanúsításra, megvádolásra, mert úgymond „magyarok”, vagy valóban korruptak (csalók, visszaélnek hatalmukkal, stb.)? Közben érintett jogász-(sic!)képviselőink rendre megmagyarázzák a lehetetlent is, a korrupt ügyeik kivizsgálása elé egyre több akadályt gördítő törvényi módosításokat, mint egyedül lehetséges, sőt EU-s elvárásnak megfelelő, „jogi tisztázást” tűntetve fel, amit aztán nemzetközi felháborodás és elnöki intés, politikai visszakozás követ, de sebaj mi majd a „magyar” jogi nyelvnek tűnő demagóg szövegekben fogunk hinni, na meg a rommagyar előljárók örök feddhetetlenségének. Nemrég a szövetségi elnök jelentette be, hogy ő, most éppen nem hisz az (i)gazságzolgáltatásban, máskor meg ő is, és különösen a meggyanúsított-megvádolt politikusok fejezik ki „bizalmukat a rendszerben”, persze egészen addig, amíg ítéletet nem hoznak ügyükben, akkor hirtelen elpárolog a rendszerbe vetett bizalom és magyarellenességet, politikai megrendelést és beavatkozást kiáltanak. Már-már azt gondolhatnánk, hogy a meggyanúsított politikusok azzal kezdik a napjukat, hogy a borotválkozó tükör előtt eldöntik, hogy ma (vagy mondjuk legalábbis délelőtt!) éppen hisznek vagy nem hisznek, bíznak vagy nem bíznak az (i)gazságszolgáltatási rendszerben, addig egy tapodtat sem mozdulnak. A végletekig kiélezett politikai harc[iv], ami a mostani jogalkotási akciót övezi, de azoknak az ügyeknek a napirenden tartása, persze homályos és kusza érvekkel, jogi demagógiával vagy populizmussal, stb. melyek különösen a korrupció kapcsán vetődnek fel (és nálunk arra az elsöprő többség mérget venne, hogy korrupció van, ja konkrét, megnevezhető, felelősségre vonható, stb., korruptak nélkül), nem fogják erősíteni a jogi kultúrát, sőt tovább züllesztik azt. Azt hiszem itt (is) évtizedekre lesz szükség, ma Brucan jóslata ebben is túl optimistának tűnik.



[i] A fogalom egy meglehetősen összetett jelenséget jelöl, mely a könyvekben lefektetett jogi normáktól a jogtudatig, a jogilag releváns magatartásokig, illetve a laikusok és a jogászok sajátos, joggal kapcsolatos, tudásáig terjed. Szakértői elemzések azt mutatják, hogy a posztszocialista térségre jellemző jogi kultúrát, a végletes viszonyulások, egyfelől a szabályozásba vetett túlzott hit és bizalom, másfelől a teljes bizalmatlanság jellemzik.  
[ii] Hogy nemcsak a politikai hatalom avatkozik bele, közvetlen és demokratikus jogállamban megengedhetetlen módon a jogi intézmények, az (i)gazságszolgáltatás ügyeibe, hanem a politikai ügyeket bírósági úton intézik, illetve próbálják elintézni, szintén meg nem engedett módon, arra a legjobb példa a tavaly nyári elnök leváltási  referendum ügye. A végső döntést az elnök hivatalban maradásáról az Ab hozta meg semmibe véve a „népakaratot”, fiktív választói jegyzékekre való hivatkozással, lásd. : http://systemcritic.blogspot.ro/2012/07/tokkelutott-orszag.html. Ilyesmi látszik kibontakozni a Borboly-ügy hátterében is, ti. a megyei tanácsban lefolytatható politikai vita helyett, a tanácselnök arra szólította fel politikai ellenfeleit, hogy „forduljanak a bírósághoz”, aki majd eldönti a vitát. Nos, azt tették, s ma folyik a leárulózásuk, megbélyegzésük, kiközösítésük, jellemző módon pedig ők maguk sem vállalják feljelentő tettük következményeit, lásd.: http://www.maszol.ro/index.php/belfold/22393-szasz-jenoek-juttattak-ugyeszkezre-borbolyt
[iii] A felmerülő probléma és az elfogadhatatlan Btk módosítás(i kísérletről)ról eligazító és világos kifejtést Eckstein-Kovács Péter tett közzé, mondván „Az elfogadott módosítás szerint az államelnök, a parlamenti képviselők, a polgármesterek nem tekinthetők köztisztviselőknek, így nem esnek azon a BTK által büntetendő bűncselekmények hatálya alá, amit csak köztisztviselők követhetnek el (megvesztegetés, hivatali hatalommal való visszaélés, stb.).
Szűken értelmezve, az államelnök, vagy képviselő nem köztisztviselő, hanem választott képviselő, akinek eltérő a jogállása. A jelenlegi jogi szabályozás, a büntetőjog szempontjából hasonló elbírálásban részesíti a köztisztviselőket és a tisztségviselőket, véleményem szerint nagyon helyesen, hisz a tisztségviselők is nagy befolyással bírnak anyagi jellegű kérdésekben. A Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és az Összeférhetetlenséget Vizsgáló Ügynökség (ANI) hihetetlenül nagy számban leplezett le befolyásukkal visszaélő tisztségviselőket, az esetek döntő többségében bírósági itéletekkel szentesítve. “ (Lásd: https://www.facebook.com/Eckstein.Kovacs)
[iv] Ebbe a botrányba és politikai válságba robbant bele Kelemen Hunor „autoritér” (sic!) hangja, hogy ti. „most éppen nincs helyzet”, pontosabban, nagyszerű politikai érzékről téve tanúbizonyságot, azt mondja az előljáró: ” Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt.” (http://www.erdelyiriport.ro/a-takar%C3%ADt%C3%A1s-r%C3%A1nk-h%C3%A1rul-erdelyiriport-1296.html)

2013/12/10

Ez van?



Ez van?

A demokrácia létének vagy nemlétének kérdése végső soron a demokraták társadalmi arányának, elköteleződésének és politikai aktivizmusának kérdése, hiszen ad absurdum, ha hiányzik vagy nagyon alacsony arányban vannak jelen a demokratikus elkötelezettségű, politikailag aktív polgárok egy társadalomban, a demokrácia – jó esetben is – csak formális, üres keret lehet. Olyan polgárok tehetik tartalmassá és működőképessé a demokratikus politikai rendszert, akiknek egyben identitásuk, nyilvánosan vállalt azonosságtudatuk magját képezi a demokratikus rendszer melletti elköteleződésük. Továbbá – mint tudjuk – a rossz dolgok akkor történnek, amikor a „jó emberek” éppen nem figyelnek oda, amikor nem emelik fel szavukat, amikor elbátortalanodnak, érdektelenek és passzívak lesznek. És ne feledjük a demokrata egyben toleráns is a mindenféle kisebbségekkel szemben, legyen szó véleményekről, vallási, etnikai, nemzeti, szexuális, stb. identitásokról, elfogadja a másság létét, és nem tekinti sem árulásnak sem fenyegetésnek azt.
Mi magyarok szívesen és gyakran idézzük Bibót, hogy „demokrata az, aki nem fél” (persze a legtöbbször így a kontextusától megfosztva, de általánosan érvényesnek tekintett aforizmaként), csak éppen komolyan nem vesszük azt, azaz folyton szorongunk és fenyegetve érezzük magunkat, bizonytalannak identitásunkat, és ezért aztán egyfajta ál-demokratákként viselkedünk: egyszerre aggódjuk halálra magunkat és közben intenzíven várjuk a csodát. Türelmetlenek vagyunk és mégis passzívak, intoleránsak, de ennek alapja az, hogy magunkkal is békétlenek, elégedetlenek vagyunk, erőt mutatunk, de gyengének érezzük magunk. Egyre kevésbé a valós világhoz, és egyre inkább csupán sajátmagunkhoz mérjük magunkat, belső árkokat ásunk és melldöngető, értelmetlen és tartalmatlan vitákat, sőt már-már totális belháborúkat vívunk, persze magunk között, az „akol melegének” megtévesztő biztonságában. Egyszóval magyaros-huszáros lendülettel vágjuk magunk alatt.
Közben érdekes gondolatot fogalmaz meg Vintilă Mihăilescu, antropológus és neves román értelmiségi, aki arról beszél, hogy a románok többsége egyfajta „aktív megengedő”, pontosabban megbékélő magatartást mutat. Nem arról van szó, írja, hogy a többség passzívan elnéző lenne, hanem arról az igényről, hogy a megbékélést akarja. Véleménye szerint a december elsejei békés ünneplés, és főként a közvéleménykutatás által jelzett 83%-os  aránya azoknak, akik büszkék románságukra, egy jó kezdet a románok önmagukkal való megbékéléséhez. Nem az önelégültség, nem, mint „a legszeretettebb halandók”, hanem a békességre, az önmagukkal való megbékélésre való törekvésben alakul pozitívan a jelenkori román identitás; „És nem valós arról a napról álmodozni, amelyen németekké válunk. Nem leszünk azok! De kortársaik lehetünk, vagyis az emberi sokféleség asztalához ülhetünk – ami önmagában is jó dolog.”
Úgy vélem ez a magyar-rommagyar-román szétfejlődés („elkölönböződés”), amennyire meglepő, éppen annyira jellemző[i], közös csak az, hogy egyelőre kevés a demokrata itt is, ott is. Szemmel látható viszont, hogy  – bár még „törpe kisebbség” – a román(iai) progresszív civil társadalom mozgósul, és aktív a demokratikus intézmények és értékek érdekében való fellépésben. Pártsemleges módon próbálja számonkérni a hatalmon (mely ugye szocialista-liberálisnak mondott politikai elköteleződése ellenére süket a szociális, környezetvédő, stb., követelésekre) a demokratikus jogokat, éles és érdekes vitákat gerjeszt a demokratikus intézmények működéséről, hiányosságairól, stb.
Ma Magyarországon a demokratikus intézmények működéséről és a magyar demokrácia állapotáról nem folyik nyilvános vita, nincs közös nyilvános okoskodás, nincs politikai pártok fölötti, hallható és látható civil társadalmi mozgalom, a politikai lövészárkok mögül tüzelnek egymásra a két politikai oldal bozótharcosai. És ezt a modellt követi a rommagyarság, a belháborút, a demokratikus politikai elköteleződés hiányára épülő zsarolást, a többségi szövetség egy kisebbség és néhány főkolompos (fideszes hátszéllel persze) hangos és tartalmatlan nemzeti populista és etno-nacionalista jelszavait visszhangozza. A politikai osztály, a rommagyar (és általában magyar) belháború szabályait próbálja, a román közélet és társadalom vonatkozásában is működtetni. Az „új”, konfrontatív politikai eszköztár, a ki- és bevonulós, zászlólengetős, nagyot mondós, agresszív magatartás pedig, nem vezet eredményre, sőt lehetetlenné teszi, hogy „az emberi sokféleség” asztalánál saját jogon helyet foglalhassunk[ii].
Advent van, és most végre azt tehetjük, amiben világelsők vagyunk (na, megengedem, egyike az elsőknek), patópálosan várjuk a csodát, azt amelyik nélkülünk, és titokban készül, de persze – türelmetlen elvárásunk szerint – a mi hasznunkra, amelyik csak úgy spontánul hozza el a „rendes” megváltást. Márpedig ez a forgatókönyv egyáltalán nem életszagú ...


[i] Ha valaki néhány éve azt mondta volna, hogy Magyarország  keletre fordul, és nem a nyugati demokráciák mintáját tekinti feltétlen követendő mintának, miközben Románia – alap szinten és nyögve-nyelve, de mégis – konszenzuálisan nyugatra tart, biztosan őrültnek nézik. Ma ez van, a két ország két fele tájékozódik, s a volt „legvidámabb barakk” néz keletre! Lásd. http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/a-magyar-polip-termeszete
[ii] Pedig a párbeszéd és az etnikumközi együttműködés kifizetődő, ezt Kolozsvár példája mutatja, a Funar-korszak lejártával, történelmi léptékben, szinte pillanatok alatt javult meg a város közérzete és ez komoly energiákat, és motivációt ad a fejlődéshez: http://www.romanialibera.ro/actualitate/locale/clujul-mai-apropiat-de-paris-si-bruxelles-decat-de-bucuresti-si-iasi-319527.html

2013/12/03

Vigyázó tekintetünk ...



Vigyázó tekintetünk ...

Kijev híres kapujánál látszik megtorpanni a külterjes, a kisgömböc Európa, az az Európa, mely egy befejezetlen (open ended) projekt, az amelyiknek határa az Atlanti óceántól a Behring szorosig akar(t) érni, kisgömböc módjára beláthatatlanul nagyra akar(t) hízni.
Azt gondolom, ami Ukrajnában történt/történik a vilniusi csúcs után, pontosabban az Európához való közeledést garantáló társulási szerződés megtagadásával (diplomáciai zsargonban elhalasztásával), az egyik oldalon az európai eszme aprópénzre váltása és a palástolt kiárusítási szándék, az egyensúlyozó hatalmi játszma kudarca; másik oldalon pedig a nyers hatalmi befolyás kiterjesztésére tett kísérlet (egyelőre gazdasági) kényszerrel, zsarolással való élés és visszaélés, a putyini Oroszország részéről. A kettő közötti elvtelen és önérdekű egyensúlyozási manőverekbe bukott bele (de facto) Janukovics, és ezért az újabb „narancsos” forradalom (potenciális polgárháború), melynek kimenetele alig jósolható meg. A történtekért és azért ami következ(het)ik, akárhogyan tekintjük is, végső soron, az ukrán vezetők a hibásak. Akármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, az ukrán polgárok fogják megfizetni az árát, és nemcsak a pillanatnyilag kedvezőtlen geopolitikai elhelyezkedésért, hanem a politikai vezetők nyilvánvaló „árulása” miatt is, akik a hatalmat meggazdagodásra és politikai ellenfeleik kicsinálására használták/használják jó ideje. Hatékony és tisztességes kormányzás helyett a lopás folyt, az eltéríthető, illetve magángazdagodásra használható pénz viszont elfogyott (nálunk felé is ismerős, sőt már untig ismerős téma, nemde?) sem az EU sem Oroszország nem akarja megfizetni az eltűnt óriási összegeket. Az ukránok többsége (de nem biztos, hogy a lakosság többsége? Szevasztopoli előljárók az orosz csapatokat hívnák segítségül, legalábbis ezt fogalmazták meg Putyinhoz írt levelükben!) az EU-t tekinti követendőnek, oda szeretné kapcsolni országa, és saját, sorsát: csatlakozáspárti. A hatalom hezitál, zug-piaci árusként viselkedik, menekülne a felelőssége elől, de közben erőszakosan lép fel, amivel éppen gyengeségét, félelmét bizonyítja. Európa ígérget (kevesebbet, mint Janukovics szeretné), kivár és jó esetben igyekszik közvetíteni, Oroszország pedig zsarol. Ez nem folyhat így sokáig, a robbanás karnyújtásnyira, a kérdés csak az, hogy az utca és a tüntetők megtalálják-e/megtalálhatják-e a megoldást?  
A krízis illetve az EU tehetetlenségének hátterében ott van viszont az euroszkepticizmus növekedése, ott vannak azok, akik vélt vagy valós nemzeti szuverenitásukat féltik a lassan föderalizálódó Európától. Paradox módon akadnak szép számmal olyan rommagyar követői ennek az irányzatnak, akik (a magyar kormánypártok és szélsőjobboldali párt hatására?) ki tudja milyenféle meggondolásból, akár az EP padjait koptatva is, ilyen irányú meggyőződésüknek adnak hangot. Csak el kellene döntsék már, hogy mikor, kinek a nemzeti szuverenitása mellett és mikor, kinek a nemzeti szuverenitása ellen lépnének fel, illetve akkor, ha magyar nemzeti szuverenitásról van szó akkor „kevesebb” Európa kellene, ha a románról, akkor több? Lépjen fel az EU mindenféle kisebbségi sérelem elhárítására a román hatalom ellen ITT, és hagyja elzárkózni, Európa ellen hőzöngeni (kokikat és sallereket kiosztani), EU-s szabályozásokat átlépni, a liberális demokrácia európai alapértékeit megkérdőjelezni a magyar kormányt, OTT?  
Máskor és máshol is mondtam: „nekünk nem kevesebb, hanem több „Európára” van szükségünk”! Természetesen olyanra, mely a szorosabb integráció mellett sajátos problémáinkra is érzékeny, nem zárkózik el a kisebbségi jogok kanonizálásától, fellép a kisebbségi sérelmek ellen, stb.,: az egyenlő méltóság és bánásmód európai értékének tiszteletben tartására van szükségünk. Ezért kérdezném, hogy vajon eddigi EP képviselőink és potenciális jelöltjeink hozzátettek-e bármit is az „európai eszme” megrősödéséhez, vagy azért mentek Brüsszelbe, Strasszburgba, hogy „elhozzanak” onnan valamit, anyagi javakat, maguknak, családjuknak (esetleg szűkebb közösségüknek) és nem azért, hogy hozzáadjanak valamit a potenciális és eszmei Európához, hogy egy sajátos színt vigyenek el és jelenítsenek meg ott? Eurószkeptikusokat vagy egyenesen az európai értékeket megkérdőjelező személyeket küldünk képviselni, vagy olyanokat, akik sajátosságainkat, nemcsak elvárásainkat, hanem hozzájárulásunkat is fel tudják mutatni, meg tudják jeleníteni Európában, olyanokat, akik nemcsak ímmel-ámmal, hanem hittel és meggyőződéssel képviselnek ott? Az európai értékek – a tartalmas liberális demokrácia, az egyenlők közössége, a páneurópai szolidarítás, stb.  – melletti következetes elköteleződést nem látom az EP-képviselői jelöltek kritériumai között a szövetség elfogadott szabályozásában, véletlen ez, vagy a szkepticizmus csírája?
Ma ismét kiviláglik, hogy az a („klasszikus”? „európai”?) hajsza, mely a befolyási övezetek kiterjesztéséért/megtartásáért Európa és Oroszország – és mások – között folyik, nemcsak abszurd, hanem kilátásait tekintve reménytelen, és következményei drámaiak lehetnek. Ma Ukrajnában, holnap meg ki tudja hol? Újra kell gondolni Európa potenciális határait, és minden bizonnyal zárni kell, a belső viszonyokat, az erősebb integrációt, a nagyobb szolidarítást, az európai identitást kell erősíteni, ezt vagy felismeri az európai és européer politikai osztály, vagy megbukhat az a szép „álom”, melyet oly régóta dédelgetünk.

2013/11/26

Az új kurzus be lett jelentve



Az új kurzus be lett jelentve

Azt hiszem senkinek nem lehet kétsége affelől, hogy a Kelemen Hunor-vezette szövetség életében,  – annak ellenére, hogy nem verték nagydobra –  sorsfordulót hozott az elmúlt hét vége, mind belpolitikai, mind pedig a magyar-magyar viszony tekintetében. Az elnök mostani beszéde jelzi ezt a leginkább, melyet előszőr konferencián, aztán az SZKT-n mondott el, és amelyet végül Orbán Viktornak is elismételt, legalábbis a beszámolók szerint.
Ha egy mondatban kellene jellemeznem a beszédet[i], akkor azt mondhatnám: ez az új programatikus szöveg mind politikafilozófiai, mind eljárásbeli új kurzust, és ennek megfelelően újfajta politikai vonalvezetést, új elköteleződéseket és általában megváltozott beállítódást jelentett be, és ezzel reálisan is elérkezett a Markó-éra vége[ii]. A változás bejelentése, bár nem volt minden előzmény nélkül, – például Markó bizonyára tudott a küszöbön álló váltásról, és bírálta is az új irányt, a maga mérsékelt („kényszer”?)konzervativizmusát védve, az eredmények megőrzését féltve, magam is sokszor reflektáltam a küszöbön álló változásra, stb. –  kétségtelenül át fogja rajzolni a rommagyar politikai térképet. Először is, (és csak a könnyen belátható és közvetlen következményekre reflektálva) az elnök a radikálisok és a radikális politikai eszközök[iii] használata mellett tette le a voksot, és ez szerteágazó, ha úgy tetszik strukturális következményekkel jár. Megváltozik ugyanis az a politikai „tájkép”, mely az elmúlt egy emberöltő folyamán jellemezte a szövetséget. Belső vonatkozásban, a szövetség (mint gyűjtőpárt, „ernyőszervezet”) plurális/sokszínű szervezetnek tételezte magát (mégha egyre csökkenő mértékben is jellemezte már a belső demokratizmus[iv]), és az egész erdélyi/romániai magyarság nevében politizált, ezért (is) aztán, a fontolva haladás, a mérsékelt fellépés és a dialóguskészség, az észérvek és nem a „szívre való hallgatás” politikáját folytatta. A Székelyföldre koncentráló radikális szövetség, (az ún. „szórványban”, még pontosabban, a Székelyföldön kívül élők nem élhetnek a radikális fellépés, az utcai, zászlólengető, erőt mutató, fenyegető, stb. politikai eszközök adta lehetőségekkel![v]) mintegy automatikusan mond le a bukaresti politizálásban eddig eredményes „koalícióképességéről”, és csökkenti az eddigi eredmények – különösen az oktatási törvénybe foglalt lehetőségek[vi] – megőrzésének esélyeit. Egy potenciális kormánykoalíciós partnerség „ígérete és lehetősége” jó esélyt biztosított, és biztosított volna továbbra is[vii], nemcsak a rommagyarság számára fontos eddigi eredmények megőrzésére, hanem, mint a decentralizációs törvény esete mutatja, a nagy többség (és elsősorban Ponta miniszterelnök) még törvény-módosító javaslatokat is elfogadott az „ellenzéki” szövetségtől, vagyis még további pozitív eredmények elérésére is lehetőség lett volna.[viii] Az elnöki beszéd a „sorok közé rejti” és ezért feltételezhetően sokan észre sem vették, hogy a székelyföldi kiskirályok szövegét mondja, hogy a két apró kispárt, és újabban az SZNT, radikális fellépését jelöli ki követendő politikai útként, eszközktárként, hogy zárójelbe teszi az eddigi megvalósításokat (a radikálisok mindig is semmisnek, vagy legalábbis túl kevésnek gondolták ezeket). Ugyanakkor egy olyan útra tereli a szövetséget, mely a pártszerű működést preferálja, mely a zászlólengetés és kivonulás melletti feltétlen kiállásra kényszeríti a teljes közösséget; és ezzel elfogadja azt a megosztó, egyeseket kirekesztő magatartást, melyet a nagy mentelésen jelentettek be; erősíti a regionális különbségekből fakadó ellentétetek a rommagyar közösségen belül. Továbbá, valójában, a román politikai mezőnyben felmutatható („zsarolási potenciál”) teljes közösség általi támogatás képzetét gyengíti; erdélyi magyar szövetségből, székelyföldi, nemzeti és radikális párttá fokozza le a szervezetet. Másfelől pedig – nem hallom a tiltakozásukat, de világos –, hogy a két kis „ellenzéki” pártot teljesen perifériára szorítja, mindenki jobboldalon van és mindeki radikális, valamint mindenki a fidesz kegyeit keresi, azért verseng. Itt a magyar-magyar vonatkozású radikális változást is tekintenünk kell: Kelemen hétvégi beszéde Orbán Viktornak üzent (valójában Pelcznének?), a hétfői kényszeredett mosolyok közepette bejelentett „új barátság” jól mutatja ezt; 

 Foto: kelemenhunor.ro

lezárult a hároméves bolyongás, Kelemen Hunor elfogadta, sőt megfogadta a Pelczné által a nagyváradi kongresszuson megfogalmazott fenyegetés és zsarolás tartalmát, beállt a sorba[ix]. Az elnöki beszéd és a vicsorgós-mosolygós kézfogás azt jelzi, hogy a szervezet elvesztette, illetve önként és danolva feladta a magyar kormánypártokkal szembeni (vélt vagy valós) függetlenségét. Ezzel usque három esztendőt lépett vissza az időben és lenyelte a fidesz alelnök akkor botrányosnak tekintett kongesszusi üzenetét, magáévá tette – nem kétlem, hogy a székelyföldi kiskirályok hatására – annak tartalmát, és ezután meg fog felelni az abban megfogalmazott elvárásoknak; Budapestről fogják kézi vezérelni: itt van tehát a kelemeni mű, itt fekszik a szervezet kiszolgáltatva és megalázva, pőrén és sebezhetőn, ahogy azt Budapestről elvárták. A szövetség ma kegyként kapja meg azt, ami ellen nemrég még tiltakozott. A kiéheztetés három szűk esztendeje sikert hozott a fidesznek, az meg csak a cinizmus csimborasszója, hogy ezt úgy jelentik be, hogy a magyar kormánypártok fogják támogatni a kelemeni politikát; ez senkit nem téveszthet meg, minden bizonnyal fordítva lesz, a polip bekebelezte az erdélyi magyar politikát, majd ő mondja meg, hogy mit kell tennünk. Ha ma valaki az RMDSz jövőbeni terveiről kérdezne, a magyar miniszterelnöknél kellene érdeklődjön, hiszen a kézfogással eldőlt: Ő dönt erről a kérdésről (is), a Kelemen-féle szövetség csak a (vélhetően még a nagyobbik) végrehajtó! Hogyan lesz itt és ebből autonómia?



[i] Eklektikus, de nagyon sűrű és sokrétű, minden esetre egy hosszabb elemzést igényelne az elnöki beszéd.
[ii] Markót,  Kelemen Hunor ma “kívülről bekiabálónak” aposztrofálja, és minden érv nélkül visszautasítja felvetését, hogy a radikalizmus a szórvány-tömb magyarság közötti regionális ellentéteket erősíti.
[iii] A radikalizmus vita két évtizede eldöntetlen volt a rommagyar közéletben, most Kelemen néhány mondatban, mindenféle konzultációt, vitát, stb. megkerülve döntött a radikalizmus javára.
[iv] Ma már nincs vita a kiürített, tartalmát és célját vesztett SZKT-ban, ti. nincs aki felszólaljon, kérdezzen, netán bíráljon. Az új kurzusról szóló elnöki beszédet, minden további nélkül (szerintem százszázalékos szavazattal!) elfogadta a képviselő testület, figyelmét inkább a Vass-Frunda csörte kötötte le, mint a radikális változások megvitatása, esetleg már nem is érzékelték a váltást?
[v] Akárhogy is nézzük a rommagyarság többsége, sőt az „urbanizált(abb), tanult(abb), stb., többsége”, a Székelyföldön kívül él, részvétele a menetelésekben és zászlólengetésben – minden bizonnyal  – pillanatnyi kényszerrészvétel, hiszen sajátos problémái ezen az úton, ezzel az eszközzel nem kezelhetők.
[vi] Ebben a vonatkozásban még mindig a leglátványosabb a MOGYE-ügy, de jelentőségében, következményeiben talán ennél is lényegesebb az osztálylétszám kötelező megnöveléséről, valamint a fejkvóta csökkentéséről szóló miniszteri rendelet. Következményei, a “szórvány” oktatás alakulására nézve, drámaiaik lehetnek. Történik ugyanis, hogy az Oktatási Törvény 63/2 – kisebbségekre vonatkozó – cikkelyének értelmében lehetőség volt és lenne akár 15 diákkal is magyar nyelvű osztályt indítani (kérésre még ez alatti diákszámmal is), de egy módszertani határoztaban a minisztérium újabban ezt figyelmen kívül hagyja és a minimális osztálylétszámot, egységesen 28 diákban jelöli meg. Következésképpen rengeteg magyar nyelvű osztály fog megszűnni és ez, valamint az osztályösszevonások, magyar tanárok elbocsátását fogja eredményezni. Formálisan van a kisebbségi (magyar) nyelvű oktatásért felelős magyar államtitkár, csak éppen semmit sem tesz ez ellen!
[vii] Hol vannak már azok az idők, amikor a román-magyar közös kormányülésen, a két miniszterelnök között a rommagyar miniszterelnök-helyettes foglalt el előkelő helyet, amikor ez a közvetítői szerep praktikus előnyökre váltható volt? Ma ott tartunk, hogy miközben Orbán és Kelemen kényszeres mosolyok közepette jattol Bukarestben, a román miniszterelnök még csak nem is fogadja külön találkozón az éppen ott tartozkodó magyart!
[viii] Annyi naívságot nem feltételezek az RMDSz vezetők részéről, hogy azt gondolják, a román kormánypártok nem veszik észre az átsorolást, az pedig a politika logikájából következik, hogy több „engedmény”, döntésbe való bevonás nem lesz.
[ix] Az RMDSZ, az átsorolással, egyfajta MKP-vá vált és ezzel minden valószínűség szerint, egyfelől az EP-ből és a bukaresti parlamentből való kimaradásának , másfelől egy vegyes román-magyar pártnak ágyazott meg!