Alvilági klánok tagjaival táncoló

"Alvilági klánok tagjaival táncoló"

Ismerik a facebookon is terjedő játékot, amelyben ki-ki felfedezheti, illetve generálhatja saját, úgynevezett indián nevét? Nos, az államelnöknek és fivérének a névgenerátor-játék nagy valószínűséggel az „Alvilági klánok tagjaival táncoló”[i] magasztos nevet varázsolná a képernyőre. Most már világos, hogy ez a kép, és ez a benyomás marad kettős mandátuma végén a „Băsescu-éra” névadójáról. Az ifjabbik Băsescu előzetesbe vételével megszünt a Băsescu(k) korszak(a)! Az egyféle földszintes és harmadosztályú – előjogait és kötelezettségeit, gyáva módon, öccsén keresztül gyakorló, önmagát „A nagy” játékosnak képzelő – balkáni keresztapa, a már-már érzelgősen könnyeit csepegtető smekher, a szinte tökéletes politikai szélhámos, a nagy kombinátor, és mindenkit megvezető rafinált vezér vizilókönnyeinek, sokáig meghatározó, imidzsével búcsuzik a rendszer. És ezzel egyenesbe fordult az utódlásért folyó harc, bár a „végső” lebukást követően, a pálya erősen balra (tudom, tudom, csak jelképesen értendő ez a bal) lejt, hiszen az elnök nyiltan már nem erősítheti a képzelt jobboldalt. Sőt ezután látszólag, a szemfényvesztés, akarom mondani, a bevett politikai kommunikáció szabályai szerint, elhatárolódnak tőle klónozott utódjelöltjei, (lassan már csak a mindenre elszánt „szőke ciklon”, vagy politikai amazon, védi az elnök nemlétező presztizsét, míg valaki neki is szól, hogy ennyi volt, hogy konyec) a mérközés még nem lefutott. Ahogy nem volt képes szabványos, helyzetét átérző és alkotmányos feladatához felnövő elnöknek lenni Băsescu, „béna kacsaként”[ii] sem lesz politikai sorsába belenyugvó „nyugdíjas-jelölt”. És mert hatalmának láthatatlan hálózatai még működőképesek, és e hálózatok csomópontjain őrködő személyek/kliensek még aktívak, megjósolhatóan sok galibát fog okozni formális országlásának utolsó hónapjaiban is.

A politikai korrupció 22-es csapdájába esett, és onnan kivergődni képtelennek bizonyult elnök, végső soron, sajátmaga áldozata lett. Rossz személyes tulajdonságaiba – kisstílű és faragatlan modora, álhatatlansága és nagyravágyó hajlama, handabandázó stílusa, kocsmai cinizmusa, stb. –, és rossz környezetébe és/vagy szociális, valamint kulturális hátterébe kódolt sorsa utolérte, illetve mandátumainak kezdetétől fogva fogságában tartotta. Machiavellitől tudjuk, hogy a vezető (a fejedelem) legfőbb erénye, és egyben bölcsességének jele, hogy megfelően ki tudja választani és „maga mellett tudja tartani”[iii] a jó, és bölcs tanácsadókat. Nos, ez nagyon nem ment az elnöknek, az elejétől fogva, Băsescu ugyanis számlálatlanul fogyasztotta tanácsadóit, vesztette el azok hűségét, és bár aligha észrevette, játszotta el a kezdetben iránta táplált közbizalmat, sőt magatartásával delegitimálta, hiteltelenítette magát az elnöki intézményt is.

Mégsem az elnök személyes sorsa fölött érdemes sopánkodnunk. A baj ettől mélyebb és hosszú távon is nehezen orvosolható, neve pedig, az általánosult közéleti/politikai korrupciós rendszer, melynek részben kiépítője, működtetője, haszonélvezője, és ugyanakkor – szigorúan retorikai szinten – megveszekedett ellensége, illetve üldözője volt az elnök. A bűnöző alvilág és a „politikai felvilág” gazdasági és politikai összefonódása, mely fölött a kettős mércét mindvégig fenntartó elnök trónolt, a jó kormányzás[iv] lehetőségébe, és a korrupció elleni fellépés hatékonyságába vetett hitet rombolta le, kompromittálta azt, hosszú időre.

Joggal lehet rossz véleményünk az eddig hatalomra került két előző elnökről, a hamisítatlan kommunista pártapparatcsik stílusában regnáló, neo-sztálinista allűröket (lásd. bányászjárás megszervezése és üdvözlése) hordozó Iliescu-ról, és a szekus-hálózatok ellenében „gyengekezű" Constantinescu-ról, de a politikai korrupció kiteljesedése és a párt-, illetve elnöki patronátusi rendszer[v] bevezetése, Băsescu nevéhez fog tapadni, mindörökre. Hiszen, ha a két előző elnök legfennebb passzívan tűrte a korrupciós láncolatok kiépülését (Iliescu), vagy nem volt elég erős (Constantinescu) felvenni velük a harcot, az elnöki hivatalt nem csatlakoztatták, nem szolgáltatták ki a kormányzati, és főként megyei adminisztratív szinteken kiépült korrupciós rendszernek. Nem úgy Băsescu – a játékos elnök –, aki hivatalát és családját keverte a politikai korrupciós játszmákhoz. Az elnök maga osztotta fel a „mi” jó korruptjainkra és az „ők” rossz, és elítélendő korruptjaira a politikai mezőnyt  (bár gyakran voltak átállások, és egyes szereplők újraértékelésére is sor került, a napi politizálás kívánalmainak megfelelően), és kezdett hadjáratot az egyik fél ellen, miközben nemcsak szemet hunyt, hanem helyzetbe hozta a saját oldal korruptjait[vi]. Szintén ő vezette be a televíziós ítélkezés igen elterjedt intézményét, amely arról szól, hogy a politikai ellenfél vélt vagy valós korruptjait legalább egyszer bilincsben kell megmutatni, hogy a közvélemény szemében lejáratódjon, ugyanakkor jegel(tet)ni kell a saját korruptak esetleges ügyészségi/bírósági ügyeit, elrejteni a nyilvánosság elől, illetve zsarolható pozícióban tartani az érintetteket. Băsescu nagy sikerének az (i)gazságszolgáltatás és a titkos-szolgálatok, illetve az erőszakszervezetek kontrollja tűnt, az, hogy még az EU-s (és amerikai) politikai meanstream-mel is el tudta fogadtatni – legalábbis ideig-óráig – azt, hogy ő a tisztakezű, a korrupcióellenes vezér. Most ez a retorikai látszatépítmény omlik össze kártyavárként és temeti maga alá a „játékos”, és tisztakezűként árult elnök kreált imidzsét. Mi más amihez asszisztálunk, mint – Baudrillárd-al szólva – a legmagasabb szintű politikai pornográfia, a korrupciós játszmák perverz lenyomata, a képernyő legsötétebb forgatókönyve,a giccses politikai mánélizmus?

És ne feledjük a játszma csak most – az elnöki fivér előzetesbe helyezésével – indult, az ügyben (ha csak úgy nem döntenek a legmagasabb szinteken és egyfajta perverz kölcsönösség alapján a fővezérek, hogy jegelni kell a dolgot), a keresztzsarolások, leleplezések, támadások és ellentámadások évadja hosszú lesz még, az elnökválasztásig minden bizonnyal eltart majd. Csak látnánk ki fog, illetve máris ki az, aki kormányoz addig is!

---

[i] Kevin Costner híres filmjének címére is utalok ezzel, jelezve, hogy a „Farkasokkal táncoló” név mennyivel jobban hangzik, mint a balkáni átpolitizált megfelelője: kis pénz, kis foci.

[ii] Az amerikai politikai zsargonban a Lame duck-állapot, a mandátuma végéhez közeledő elnököt jelöli, azt az időszakot, amikor már nem jelöltetheti többet magát újabb mandátumra, ezért nem kezd nagyszabású tervekbe, csupán adminisztrál. És ami személyes jó imidzsét illeti, minden elnök ilyenkor szokott, olyan pozitív és népszerű dolgokat kezdeményezni/támogatni, melyek jó benyomást keltenek és megmaradnak a közönség memóriájában: egyszóval a történelmi imidzséért tesz az elnök. Éppen ennek a hagyománynak a részeként búcsuzott Băsescutól és köszönte meg az eddigi együttműködést  Joe Biden, a nemrég Bukarestbe látogató amerikai alelnök. Paradox módon a még román elnök, mandátumának éppen ebben az utolsó szakaszában bukott le, mint a korrupció hallgatólagos támogatója, rontotta el végzetesen amúgy is megtépázott imidzsét. Kicsinyességének és rossz helyzetismeretének része, hogy nemsokára Brüsszelbe utazik, ahol az EU jövőjéről akar tárgyalni, népszerűsége mélypontján, mandátumának formális lejárta előtt néhány hónappal. Ez ugyan nem szolgálja az ország érdekét, de megkoronázza félreértett szerepének, eddigi tevékenységének, rossz ízlésének, kontraproduktív voltát. Băsescu, szemmel láthatóan – jó bourbon módjára – „semmit nem tanult, és semmit nem felejtett”, mandátumai alatt.

[iii] „A fejedelemnek ügyelnie kell, hogy megfelelő minisztereket állítson maga mellé: ezek vagy jók, vagy rosszak, az uralkodó bölcsessége szerint. A fejedelem eszes voltát elsősorban az dicséri, kik vannak körülötte; és ha ezek alkalmasak és hűségesek, mindig bölcsnek tarthatjuk a fejedelmet, hiszen ki tudta ismerni őket és meg tudta tartani hűségüket. Ám ha nem ilyenek, mindig rossz véleménnyel lehetünk felőle, mivel az első hibát éppen ebben a választásban ejti.” – Niccolo Machiavelli, A fejedelem, XXII.

[iv] Mindent egybevetve, és a kedvező konjunktúra hatásait is figyelembe véve, a rendszerváltás óta a Tăriceanu vezette D.A. – RMDSz kormány volt a leghatékonyabb, és a leginkább elkötelezett a modernizáció/europenizáció mellett. Az elnök ezt a kormányt kezdte ki és próbálta hitelteleníteni, kedvenc szőkéje kénye-kedve szerint; fatálisan tévedett és ezzel a good governance eszméjének legalább annyit ártott, mint az ország érdekeinek, és saját politikai sorsának. Ma ismét aktuális a „rózsaszín cédula” ügyének felmelegítése, csak éppen senkit nem érdekel, és nem mentheti az eknöki klán korrupció-gyanús ténykedéseit, sőt a „szőke ciklon”, alias E.Udrea, politikai karrierjének sem használ.

[v] A párt-patronátus lényege, hogy a „pártok kizárólagos hatalmában áll, hogy közéleti és félig meddig közéleti pozíciókba nevezzenek ki embereket”, és ezzel valósítsák meg a klientúra megfizetését politikai, és gazdasági szolgálataikért. (Lásd. Kopecky P. - Scherlis, G., Party Patronage in Contemporary Europe, European Review, 2008, 16/3, 355-371 p.)

[vi] Eddig arra gyanakodtunk, hogy az elnök körül virágzó korrupciós láncolatok áldatlan tevékenysége – lényegében, vagy mindent egybevetve – „csak” politikai célokat (párt-, voks, és kampánytámogatás) szolgált, a most kipattant botrány már világosan jelzi a Băsescu-klán gazdasági érdekeltségeit is az ügyben. Persze nem precedens nélküli a család gazdasági érdekeinek érvényesítésében használt befolyással való visszaélés napvilágra kerülése, mint ahogy, a mindenféle botrányos vagyonosodási kérdőjel és bizonyításra váró felvetés sem.

Jobbra, és balra át

Jobbra, és balra át

Ahogy közeledik az elnökválasztások időpontja, a romániai politikai mezőny egyre inkább kétosztatúvá válik egyfajta – hangsúlyozom leginkább csak nevében – baloldalra és egyfajta jobboldalra sorol be az összes párt, politikai alakulat, és nem utolsó sorban politikus, valamint holdudvaruk, azaz gazdasági összefonódásaik, klienteláris hálózatuk, és értelmiségi drukkereik, média fan-jaik is. A kétosztatú mezőnyért való versenyfutás startpisztolyát Crin Antonescu és követői sütötték el azzal, hogy a liberálisnak mondott pártot felkínálták a populáris jobboldalnak, elhagyva pártcsaládjukat, és azonmód összebútorozva a nemrég (2012 nyara) még galád ellenségnek tekintett, elnöki támogatással klónozott, úgynevezett néppárti jobboldallal, akkor, amikor, legalábbis formálisan, hirtelen jobboldali keresztény-demokrataként léptek fel. Ezzel sokadszorra bizonyították, hogy a megnevezéseknek, a „szójátékoknak” (PNL), és az ígéreteknek csupán paraván jelentőségük van, hogy a romániai politikában Talleyrand-nak igaza lehet, amikor azt mondja: „A beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat”. És nem is csak az van, hogy a határ egyre elmosódottabb, jobb- és baloldal között, hiszen mindenki egyfajta néppárti, pontosabban populista, és mindenki jobb híján választ egy oldalt, hanem mindkét fogalom belülről is kiürült, és harmadik, liberális pólus, egyáltalán nincs is. Hol van már az egykori ülésrendre való utalás tartalma, hol vannak azok az „értékek”, melyek irányították az ideológiai alapon szerveződő politikai formációkat: a szociálisan érzékeny egyenlőségpártiakat; a szabadságot legfőbb értéknek tekintőket; vagy a tisztességes tradíciót éltetőket? A kérdés, természetesen költői, sehol sincsenek. Meglátásom szerint a közbizalom olyan mély válsága van kialakulóban, mely nagyon könnyen azt mondathatja a választópolgárokkal: „a politikusok, az eddig kormányra került pártok és személyek mindenike annyira korrupt, annyira csak saját érdekeit tekinti, hogy jöjjön már egy erőskezű, egy akárki, aki MÁS”! És egy ilyen gesztus könnyen véget vethet a romániai demokratikus kísérletnek. És ne legyenek illúzióink, Európa „csendes” – a magyarországi fejlemények, a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszeréhez, és a sajtószabadság, stb., leépítéséhez való európai asszisztálás, ezt jól illusztrálhatja – sem érdekei, sem eszközei, sem őszinte szándékai nincsenek, az alig szárba szökkent, Kelet-európai (ál)demokratikus rendszerek fölötti őrködésre. A Nyugat összevetési alapja ma Ukajna; ha nincs polgárháború, és közvetlen orosz fenyegetés, meg az éppen soron következő bevándorlási hullám sem fenyeget, akkor egyéb „minden elmegy” (sőt, akkor tutto bene), hadd főjenek meg, az amúgy is gyanús végeken, a maguk bűzös levében.

Érzékeljük, vagy sem a pártok és politikusok sűrű átállása egyik oldalról a másikra, és vissza, a strukturális és általánossá lett politikai-közéleti korrupció legfontosabb vonása, és azt se  feledjük, hogy az eredeti olasz corruzione (a megvesztegetés, amit Machiavelli a kormányzás megromlására használt) kifejezés szinonímája a decomposizione azaz a bomlás. A korrupció olyan méreteket öltött, hogy a gyenge, de legalább formálisan mégiscsak demokratikus intézmények, melyek működése fölött a politikai mainstream és a hatalmi intézmények vezetői hivatottak őrködni, minden eresztékében recseg-ropog. Csak egy példa: ma nem azok a pártok vannak hatalmon, akik alig két éve, elsöprő fölényű győzelmet arattak a parlamenti választásokon, a mezőny „menet közben” átstrukturálódott, sőt a hatalmi szerkezet olyan formációkat is beolvasztott, melyek választásokon meg nem mérettek, legitimitásuk tehát több, mint kétes (UNPR, PC).

És mi más lehetne a demokratikus rendszerek bomlásterméke, mint a tökéletes demokrácia-szimulákrum, a diktatúra. A romániai politikai szcéna úgy lépett a posztkommunista és egyben poszt-demokratikus (lásd Crouch Nyugat Európára érvényes modelljét), és posztideológiai korszakba, hogy – látszólag – ismét átugrott néhány történelmi lépcsőfokot: a liberális demokrácia intézményei még azelőtt indulnak bomlásnak, hogy megszilárdulhattak volna, a demokraták nélküli demokrácia (mint előrelátható volt) összeomlóban, végnapjait éli. És ne tévesszen meg senkit, hogy nincs klasszikus diktátor, erőszakos vezér, a láthatáron, a kellő pillanatban kerül majd valaki, aki beleillik egy ilyen szerepbe – apropos Băsescunak csak elnöki mandátuma jár le, informális hatalmi hálózatai kezében vannak, a legfontosabb szálakat még ő mozgatja! Meglehet egyszerű üveggolyójátéknak tűnik az, ami a politikai szcénán ma történik, hogy izgulva, tenyerünket súrolva kapcsolunk a hírtévékre, és élvezettel fogyasztjuk, már-már habzsoljuk az átállások és árulások zsibvásárának képeit, hogy ma éppen ki-kivel haver, kivel lett ellenség, vagy szövetséges. És akár fogadásokat is köthetünk arra, hogy holnap ez hogyan változik, a politikai helyzet közben mégiscsak drámai, a folyamat kimenetele semmi jóval nem kecsegtet. A tét végül is nem az, hogy Ponta, Johannis, esetleg Diaconescu, (vagy X-ulescu), a tét a demokratikus intézmények megerősítése az elnökválasztás rendszerén keresztül az, hogy reális alternatívák fogalmazódjanak meg, hogy tudjuk (amennyire tudható, persze), hogy kire, és főként mire szavazunk, és azt végül szabadon megtehessük. A fontos az lenne, hogy egy paraszthajszálnyit is visszaépítsünk a közbizalomból, és ehhez az kell, hogy a jelöltek hitelesek legyenek azon a politikai, vagyis szimbolikusan értelmezett, „helyen” (locus-on), abban a szerepkörben, ahol fellépnek.

A helyzet viszont az, hogy kamupártok és formációk (most éppen a DáDi – pépédéje körül folyik ádáznak tűnő, de értelmetlen „harc”), kamupolitizálnak egy virtuálisan is alig körülhatárolt szcénán – a romániai politikai szcéna határát észrevesszük, vagy sem, az ukrán polgárháború, illetve az egyre fenyegetőbb ukrán-orosz háború adja –  a következmény pedig a maradék közbizalom felszámolása és a korrupció teljes uralma, illetve végső soron, a demokratikus intézmények teljes kiürülése/felbomlása lehet.

Spiriturizmus

Spiriturizmus[i]

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak 

a búcsújárás képei,

a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják. Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”[ii] A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökuménikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget. A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ezt a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt. Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel, nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat[iii] spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik. Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: "Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni" (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!). Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki. A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását[iv] – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

.

---

[i] [i] A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

[ii] Mircea Eliade, A szent és a profán, Európa, Bp., 2009.

[iii] Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak: „Boldog a méh, amely téged hordozott”. A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

[iv] Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland ... Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben ... ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994). Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására: úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az "valóságos" lenne.