2017/11/28

A demagógia, mely összehoz




A demagógia, mely összehoz

Amikor azt állítom, hogy a rommagyar politikai mainstream, hasonlóan az ország és a régió többi politikai elitjéhez, félreérti, illetve rosszul fogja föl a jelenlegi válságának különösen hosszútávú következményeit, nem az egyes politikusok szellemi képességeire utalok. Nem azért indulnak el a téves úton – a legtöbbszőr, szinte kényszeresen, vagy saját legjobb belátásukat téve zárójelbe, jobb sorsra érdemes politikusok – mert nem lennének képesek fölfogni az amúgy valóban bonyolúlt változásokat, hanem inkább azért, mert eleve rosszul pozicionáltak. Abból a kilátótoronyból, mely alig emelkedik a talaj fölé, mely ráadásul sűrű erdő közepén, a bokrok alján épült, alig látni rá a valós tényekre és folyamatokra, köldököt nézni persze onnan is lehet és még kényelmesebb is, mint távlatosan gondolkodni. Ennyiben a demagóg szövegek, melyek mint csapból a vezetékes víz folynak, a szellemi restség termékei is. Már persze elsősorban a megvezetési, manipulatív, önigazoló és rejtegetni való célok legitimmé tételére kitalált hazugsággyűjtemények, mert mi más lenne az alternatív tények és az igazság utáni valóság, amit a deep state konteójával egyesítenek, mint hazugsággyűjtemény? Márpedig folytonosan hazudozni nem intelligencia-hiány, hanem jellembeli hiba. Ha nem másért hát azért, mert a demagógia – amelyről elkövetői jól tudják, hogy hamis kijelentések gyűjteménye – másik sajátossága, hogy ha nem is idiótának, de minden esetre ignoránsnak tekinti hallgatóságát. A demagóg diskurzusok csak akkor és annyiban hatnak, ha elkövetőik és hallgatóságuk egyaránt szemet hunynak, vagy ez utóbbiak helyzetüknél fogva (a karhatalom, vagy a megvezetettség, vagy anyagi fenyegetések, stb., az ok mindegy is) nem léphetnek föl ellene. A vezérek meg egyenesen örömüket lelik összemérhetetlen kategóriák összehasonlításában, hamis szaktekintélyekre való hivatkozásokban, áldillemák fölállításában, egymáshoz nem illő tények párhuzamba állításában, mások démonizálásában, ellenségképek kialakításában, érzelmi támadásokban, gyülöletkeltésben, sejtelmes és hazug utalásokban, stb. Mert hogyan másképpen hathatna és válhatna már-már hihetővé, világösszeesküvések fölemlítése, a sorosozás, alternatív tényekre, párhuzamos- vagy mély államra való utalás, ha nem a hallgatóság bűnös/kényszerű cinkosságával? A médiapolitizálás korában, a legelső és kitüntett fontosságú hallgatóság, maga a kiszolgáltatott média, mely minden kritikai megjegyzés és az elemző gondolkodás legkisebb jele nélkül átveszi és sulykolja a demagóg diskurzusokat. (A média hatalmi struktúrában elfoglalt helye és tulajdonosi érdekstruktúrájának következtében – tisztelet a kevés valóban független médiának – a jelzett cinkosság transzmissziós szíja, elterjeszti a populista-demagóg diskurzusokat és meggyőzi hallgatóságát). Sőt, nemcsak visszhangozza, hanem generálja is a demagógiát és a populista diskurzusokat az állandó ismételgetés már önmagában is fölerősíti, egyfajta álhitelességgel ruházza föl a demagógiát.
Jó példa erre Liviu Dragnea párhuzamos állam definíciója (melyet a kormányfő nem is ért), mely szerint létét rengeteget hangoztatják a nyilvánosságban, és „mindenki érti” (sic!)... Dragnea and Co demagóg kijelentéseit nehéz – és kevesen teszik – komolyan venni, hiszen az ő rejtegetni valójuk annyira áttetsző, hogy motivációik – nemcsak kikandikál, hanem orrba is rúg, az a bizonyos lóláb – a többség számára beláthatóak. Dragnea-Tariceanu-Iordache (akinek balján állandósulni látszik Márton Árpád képviselő, mint fődemagóg) és társaik még csupán nevetséges hazudozóknak, elzavarható pojácáknak tűnnek, de senkit ne tévesszen meg, ha megerősödnek – mondjuk sikerül a parlamenten átverni korrupciót támogató elképzeléseiket – bebetonozzák hatalmukat (az orosz, török, magyar, lengyel, stb. példák mérvadóak ebből a szempontból), kormányra viszik a demagóg-populista politikát.
Annál bosszantóbb a rommagyar politikában és nyilvánosságban eluralkodó demagóg diskurzusokat olvasni, hogy jól tudjuk: ez nem saját kútfőből, hanem megrendelésre termelődik és forgalmazzák. És ráadásul magát a budapesti megrendeltséget, az utasításos-klienteláris rendszert, a teljes politikai mezőny kiszolgáltatását és az önálló rommagyar politikai cselekvés korlátozását is el kell rejteni. Kelemen Hunor nem egyszerűen Dragneat – elv- és szerződéses politikai barátját – utánozva hangoztat demagóg szövegeket, hanem ezt ráadásul orbáni ukázra teszi. Amit mond és ahogyan mondja az – ha ugyan lehet fokozni a demagóg-populista szövegelést – többszörösen demagóg és hiteltelen. Oly sok  mindent próbál elfödni, eltagadni és nem létezővé tenni, hogy az immár egyre inkább szabványossá váló párhuzamos államra való hivatkozás rövid takaró (apró zsebkendő egy jókora kupac bélsáron), a hazugság-hegyen.
És akkor itt van az újabb majdnem kifejtett demagógia, mely Dragneától indul (a deep statet „nem én találtam ki, ennek ma már van szakirodalma” (Sic!) – mondja) és immár Trump összeesküvés-elméletére hajaz, hogy azt mondja a Fidesz fiókpártjának vezére, hogy nincs párhuzamos állam, csak deep state van. Amit viszont definícióként igyekszik megfogalmazni, az a liberális demokráciák nélkülözhetetlen eleme, a fékek és ellensúlyok rendszerének őt zavaró működésére utal. Szögezzük le a hatalmi ágak szétválasztása és kölcsönös kontrollja, és igen, a „nem választott intézmények” hatékony működése (ez zavarja ám a demagóg-populista politikusokat, de nagyon) nélkül a populista és demagóg politikai irányzatok és politikai vezérek éppen a demokrácia fölszámolásában válhatnak sikeressé. Helyesen fejtegeti, hogy a vízfejű és agyonbonyolított bürokrácia, az elsősorban gazdasági, kibontakozás akadálya, hogy a korrupt bürokrácia, olyan saját érdekeket fejlesztett ki, melynek leépítése nélkül valóban nehéz előre lépni. Csakhogy a jelenlegi, általa is támogatott kormány, egekbe emelte a bürokraták és a fő-fő kinevezettek, az adminisztratív személyzet fizetését és ezáltal hatalmát, nem pedig csökkentette bürokráciát, vagy egyszerűsítette a működésüket. Az egy év óta a korrupció-ellenes törvények enyhítéséért folyó ádáz harc, az igazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatására való igyekezet, melynek egyik fő mecénása egy rommagyar képviselő, éppenhogy megnöveli a potenciális korrupciót, a Kelemen szóhasználatában mély államnak nevezett korrupt bürokratikus rendszer erejét, nem pedig korlátozza. Azután a civil szféra folyamatban levő korlátozásával hagynák kicsúszni a társadalmi kontroll alól a bürokratikus rendszert, melyet másfelől minden baj forrásaként jelölnek meg (erre mondaná Caragiale, hogy „curat murdar”, azaz „tisztára piszkos”). Magyarán Kelemen az általa definiált deep state érdekében szólal föl és nem ellene, akárcsak Dragnea and Co, akik korrupt ügyeik miatt illegitimek és ezért ellehetetlenítik magát a kormányzást, miközben láthatatlan erőkre, konteókra hivatkoznak. Álságos a kormányzás céltalanságát emlegetni – miközben a Fidesz itteni fiókpártja partnerséget vállal a PSD-ALDE-s hatalommal – hiszen ezzel csak elrejteni próbálja azt, hogy a kormányzat csupán a pártvezér menekvési érdekeit szolgálja, van cél, csak kimondhatatlan és nyilvánosan vállalhatatlan, mert a korrupt politikusok és közéleti aktorok fölmentését célozza. Ehhez adja nevét és arcát Kelemen, ezt csomagolja ilyen-olyan, lényegét tekintve demagóg-populista mezbe a pártvezér, és ezt akarja elhitetni velünk, balgának néznek és észre sem vesszük, sőt eszköztelenek vagyunk föllépni ellene, nincs alternatíva, mert nincs rommagyar pluralizmus (a jelek szerint még sokáig nem is lehet), kiszolgáltatottak vagyunk, mert klienteláris érdekek alapján kiszolgáltattak.
Kevesen figyelnek föl rá, vagy úgy is mondhatnám sokan, túl sokan érdekeltek a hallgatásban, de Kelemen Hunor az illiberális államot prómozza (méghozzá ezerrel, és némi intellektuálisnak tűnő fényt adva az antidemokratikus irányzatnak), a populista autoritér hatalomgyakorlást, ennyiben is Orbán itteni hangja.

2017/11/21

Célkeresztben a civil társadalom



Célkeresztben a civil társadalom

Különös határozatot hozott, a kormányt adó, magát szociáldemokratának mondó, politikai alakulat vezérkara, dörgedelmeset és a korszellemnek megfelelően, alternatív tényekre, álhírekre, láthatatlan és ellenséges, valamint minden bizonnyal fiktív, összeesküvés-elméletre alapozottat. Ahogy az egyes „rossszabb helyeken” – értsd putyini Oroszország, Trump-féle AEÁ, orbánista Magyarország, és Kaczynszki-féle Lengyelországon kívül, talán leginkább az Erdogan uralta Törökországban – dívik. Azt üzeni a párt vezetősége, mely büntetett előéletű elnökének megvédésére, utolsó megvádolásának okán vészesen fogyatkozó hitelének megerősítésére gyűlt össze, obskurus virágnyelven ugyan, de jól kivehetően, hogy a párhuzamos állam (leánykori konteo nevén: „háttér hatalom”, deep state, Soros György, Fethullah Gülen) nem engedi, hogy a megvádolt, vagy egyenesen elítélt politikusok zavartalanul folytathassák garázda tevékenységüket. Ergo, a párhuzamos államra le kell csapni, politikai és jogi eszközökkel egyaránt. Osztály, illetve pészédé-áldé-ellenes összeesküvését le kell leplezni, lefejezni és láthatatlan fejét, elrettentő példaként, a városkapukra kitűzni. Keveset tudni arról, hogy mit is jelent az aktuális politikai zsargon kulcsszava a párhuzamos állam, hiszen maga Liviu Dragnea, a fő hangoztatója is csak annyit nyilatkozott róla, hogy: „Hosszú ideje (sic!) beszélnek róla a nyilvános térben, és mindenki érti (sic!) ....”, de minden esetre sokakat megtéveszt, illetve félrevezet. És minden bizonnyal azért nem lehet meghatározni a párhuzamos államot, vagy akár csak képviselőit pontosan megnevezni – mindazok az eufemizmusok, amelyek a titkosszolgálatokhoz, a DNA-hoz, vagy újabban Johannis elnökhöz kapcsolják, szintén csak sejtetések – mert a köd, a többértelműség fenntartása a cél, hangoztatásával. Valami olyasmi, mint a Soros-terv, ami ugyan nem létezik, de félelmet és szorongást kelt, sőt (lényegében antiszemita) gyűlöletkeltésre alkalmas konteóra utal.
Nem kis kihívás a párhuzamos állam lehetséges intézményi és személyi struktúrájának kifürkészése, hiszen a konteók természete, hogy titkosak és képesek ezerarcú fenyegetésként megbújni akármelyik bokor, akarom mondani intézmény mögött. Hol a titkosszolgálatok (főként a SRI), hol a Korrupció-ellenes Ügyészség (DNA és annak vezetője), hol pedig az EB Igazságügyi jelentése (MCV), (egyszer majd a betűszavak különös politikai karrierjéről is érdemes lesz szemiotikai elemzést végezni, hiszen úgy jelölnek valamit, hogy közben el is rejtik lényegét: benyomást, érzelmi viszonyulást keltenek, anélkül, hogy valós jelentésük, racionális tartalmuk lenne), de egyre inkább az államelnök szimbolizálja a rejtett hatalmat, mely nem hagyja Dragnea és tsainak, hogy minden létező intézményre rátegyék kezeiket, hogy megszállják az államot és a központi hatalmi intézményeket, hogy maguk alá gyűrjék az (i)gazsággszolgáltatást. Sajnos a PSD-ALDE nincs egyedül az illiberális állam kiépítésének szándékával, a fékek és ellensúlyok rendszerének gyengítésével, hiszen egyre inkább „természetes szövetségesük”, az Orbán elvárásait közvetítő, Fidesz itteni fiókpártja (hogy a jelentéktelenekről ne is szóljunk), valamint azok az „ellenzéki” pártfrakciók, képviselők és szenátorok, akik korrupciós ügyekben érintettek. Várom, hogy nálunk majd a korrupcióellenes politikákat nevezzék meg a liberális demokráciák felszámolási kísérleteinek okaként, mint ahogy az áldozatokat szokták rendre felelőssé tenni molesztálási, bántalmazási ügyekben.
Minden esetre a párhuzamos állam, úgy ahogyan azt hangoztatják (rokonságban Putyin és azután Orbán és régióbeli társainak hagymázas elméleteivel) egyetlen dologra kezd hasonlítani, mégpedig a mégoly halovány és vérszegény, de utolsó bástyaként működő CIVIL TÁRSADALOMra. Eszerint a párhuzamos állam mi magunk, A CIVILEK, főként az aktív és ellenálló civilek, vagyunk! A nyomakodó és sajnos egyre inkább teret nyerő, K-K-európai kormányok és populista pártok (alt-right) ellenségei a civil társadalom és annak képviselői az NGO-k (ezek támogatása Soros fő „bűne”), az általuk megmutatkozó ellenállás, mely Romániában – egyelőre – képes ellensúlyt képezni a politikai mainstreammel szemben. A párhuzamos állam a vox populi, mely utcára vonul (mely paradox módon nem megy, vagy csak módjával vesz részt a szavazáson) és időről-időre felforgatja az „illiberális állam” híveinek terveit, elzavar kormányokat, megvédi a jogállam alapjait, stb. Mert a civil társadalom hagyományosan is „szemben áll” az elnyomó állammal, mindenféle totalitarizmussal és autoritér vezetéssel (Habermas definíciója szerint más a civil társadalomra jellemző rendszer logikája [párhuzamos], mint az államhatalomé. A civil társadalom ugyanis nem formalizált, a közvetlen és személyes kapcsolatok világa, de legfőbbképpen az “uralommentes kommunikáció szférája”.), diktatórikus hajlammal. Nem csak Romániában, hanem az egész régióban az utolsó védvonal, mely még megvédheti a többé-kevésbé Európától elfordult kormányok és mainstream politikai elittel szemben az európai liberális demokrácia értékeit az, a civil társadalom. Ezért támadják, ezért igyekeznek korlátozni (putyini mintára nemrég Magyarországon, most meg egy hallgatólagosan elfogadott törvénymódosítóval nálunk is. Vajon hol volt a Fidesz fiókpártja, amikor ez történt? Vagy maga is elfogadja, hogy az elsősorban bennünket, de a szevezetet magát is érintő, megbélyegzés és kirekesztés, potenciális üldözés lehetőségét jogszabályba foglalják? Hogy korlátozzák a civil társadalmi szerveződések mozgásterét, hogy okkult politikai erők céltáblájává, cimkézésnek tegyék ki az NGO-kat és képviselőiket?), tevékenységüket, ezért bélyegzik meg és igyekeznek hitelteleníteni (ennek része a CEU-elleni támadás is!).
És a párhuzamos államozással – ha még nem is vált hivatalosan a kormánypropaganda részévé, de minden esetre a legjobb úton halad az fele – Románia csatlakozott, a térségben Putyint követő, Orbán által közvetített és kiszínezett EU-ellenes politikai blokkhoz. Ha évekkel ezelőtt országos műfelháborodást váltott ki annak még csak a halovány fölvetése is, hogy Bukarest útja az EU-ba Budapesten át vezet, ma Dragnea and Co. nyíltan vállalják, hogy Romániát az orbáni útra terelik: ha nem a jó írányba, de majd a romlásba Budapesten át halad Bukarest is. Aki ezt az átállást ellenzi, ugyanakkor a korrupció-ellenes föllépést támogatja, aki legalábbis potenciálisan megakadályzhatná a hatalom nyomulását, egy újabb autoritér rezsim bevezetését az ellenség: a párhuzamos állam pribékje. Ehhez csendestárs, aki hallgat, aki civil-ellenes törvényeket támogat, aki párhuzamos államot emleget és korrupt politikusokat támogat. Itt tart ma a Fidesz itteni fiókpártja, erről beszél nemcsak Liviu Dragnea, hanem Kelemen Hunor is: „tél jön” és hosszúnak ígérkezik.

2017/11/14

Mérföldkő



Mérföldkő

A tegnaptól illene abbahagyni az eluralkodott összeesküvés-elméletek szajkózását és elgondolkodni azon, ami az elmúlt év politikai mozgásainak lényegét – nem a manipulált közbeszéd szintjén és nem is az „alternatív tények” (lánykori magyar nevén a hazugságok) és az „igazság utáni” (a hazugság egy másik metafórája) szónoklatok szintjén – adja. Mondom, hogy illene, miközben tudom, hogy semmi esély rá hiszen, akik a kamuhírek és konteók útjára léptek, még, ha hirtelen megvilágosodnának is, képtelenek lennének visszatérni a realitások szintjére. Egyetlen diskurzust ismernek az elfogult és irracionális, a puszta hiten alapuló „személyes” meggyőződések és igazolhatatlan föltételezések beszédmódját. A politikai kommunikációban ugyanis, túlságosan elterjedt az a gyakorlat, hogy ott ahol elakad a logika, pontosabban lelepleződik a hazugság, hát alternatív tényekre, kamuhírekre alapozott konteókat kell fölvetni – sokszor ki sem mondani, csak sugallni (ebből a szempontból a román és benne a rommagyar politikai elit mintha szemérmesebb lenne a magyarországinál, kevesebb a sorosozás, vagy a külföldi összeesküvés és a migráncsozás. Ez viszont nem téveszthet meg, hiszen az összeesküvés-elméletekhez való fordulás regionális, sőt ettől is szélesebb körű jelenség, és elég sunyi utalásokat tenni, valamiféle „mély- vagy párhuzamos államra”, „binomra”, miegymásra, hogy ugyanott legyünk, mintha megneveznék a feltételezett összeesküvés résztvevőit.) – és úgy tenni, hogy ezzel igazolódott az, ami logikus számvetéssel igazolhatatlan.
Ezért kérdés, hogy a politikai mainstream – mindenekelőtt a kifáradt „régi pártok” képviselőit továbbra is hatalmon tartva –, a politikai osztály, megreformálható-e még, vagy csak egy új politikai elitnek sikerülhet a „párhuzamos valóság diskurzusainak” leépítése? (Különösen esélytelen a kijózanodás a „bűnöző felvilág”, a korrupt politikusok esetében, akik – a köznapi  összeesküvés-elméletek a legtöbbszőr megvádoltak „önigazoló” diskurzusaiban, hamis vallomásaikban, félrevezető magyarázataikban jelenik meg, amivel bűnös cselekedeteiket igyekeznek elfödni, felelősségüket elhárítani – érdekből fordulnak a konteókhoz, az alternatív tények fantazmagórikus világához. Mind Dragnea, mind Tăriceanu, a két kormánypárt vezére megvádoltságuk okán kezdtek összeesküvés-elméletekre hivatkozni – a Dragnea diskurzusában maga Soros, mint az ő „személyes ellensége” is megjelent, nem nehéz kitalálni milyen mintát követve –,  binomot és párhuzamos államot, rejtett rendszert, stb., emlegetve. Érvek és tények, bizonyítékok helyett konteókra hivatkozni, úgy ahogy érthető a megvádoltak esetében, akik minden eszközt megragadnak reménytelen helyzetükben. Annál különösebb viszont, amikor a holdudvar – hangos nyerítés helyett – követi őket erre a megátkozott területre, mint többek között Márton Árpád „örökös képviselő”, színész/jogász és még ki tudja miféle kitüntetések birtokosa teszi, dagályos és horkolós szövegében. Márton zavaros, manipulatív viszont a jogi nyelvezetet imitáló diskurzusai különösen ártalmasak, általában a szakértőiséget, a jogi nyelvezetet járatja le: bizalmatlanságot sugall, amikor helytállót mond akkor is gyanús. És tényleg nehéz megállni anélkül, hogy megkérdeznénk: Qui prodest?).
Két további dolog is támogatja a politikai konteók gyakorlatát, egyfelől a médiastruktúra, különösen, ha az online- és közösségi médiák perverz – a hagyományos médiák deontológiai szabályait megkerülő, az oknyomozás, vagy a forrásellenőrzés, stb., minimális feltételeit is negligáló, stb. – működésmódjait tekintjük. Másfelől pedig az általános bizalmatlanság közepette, ami nemcsak a politikai, hanem a tudományos mezőnyt is elérte, végletesen relativizálta a szakértőiséget, megkérdőjelezte a tudományos eredményeket, a biztos, igazolható, logikusan megérvelhető igazságok helyett a kéznél levő, egyszerű és gyors válaszokat kínáló mitológiák, cinikus konteók fele fordult, a közönség jórésze.
Ma egy olyan személy van hatalmon és kézivezérléssel irányítja nemcsak a parlament, hanem a háttérből a kormány munkáját is, aki végleges, igaz fölfüggesztett, ítéletét tölti és további három vádemelés alanya. Dragnea mindvégig azzal védekezett, hogy minden ellene fölhozott vád, mindegy, hogy a kivizsgálás vagy immár a végleges bírói ítélet meghozatala után jár, puszta összeseküvés, az ő „igazságos és bölcs” kormányzása ellen. Minden korrupciós ügy, melyben neve fölmerült a mély állam, a rendszer, a binom terméke lenne, és őt nemcsak az ártatlanság vélelme illeti meg az új botrányok kapcsán, hanem valóban ártatlan is, hiszen sötét erők próbálják csupán elmozdítani befolyásos helyéről. Másképpen pedig azt is sugallja, pártját megválasztották, tehát ő ártatlan. Mit számít egy kis logikai baki egy ilyen nagy személyiségnél, nem igaz?
Nem Dragnea az első a PSD-s pártvezérek köréből akik védelmére a pártelit az ügyészség/bíróság lépcsőjére vonul (úgy tűnik semmi sem változott az elmúlt húsz évben, amikor is Adrian Nastase miatt vontak védőkordont politikusok a bíróság lépcsőin, azóta is megpróbálva kimagyarázni a gesztus jogellenes üzenetét), megpróbálva befolyásolni, esetleg megfenyegetni is az ügyészeket, akik idolumukat merészelik kérdőre vonni. De esélyt látok arra, hogy utolsó eset legyen ez a tegnapi. Az újabb vádat a pártelnök ellen ugyanis, nem valamiféle obskurus és elfogult „titkos ügyészség” – mint a vezér próbálta mindenddig sugallni –, hanem az OLAF (az Európai Csalás Elleni Hivatal) indítványozta, bűnöző csoportosulás létrehozásáért, melyről a DNA azt állítja ma is működik, és amellyel költégvetési, illetve EU-s pénzeket térítettek el, párt- és magánzsebekbe (lásd, TelDrum-ügy). Ezért hiteltelen a mély- vagy a párhuzamos államra való hivatkozás, Dragnea mostmár közvetlenül a DNA vezetőjét és az államelnököt jelöli meg kezdeményezőkként és utcai megmozdulásokkal fenyeget. És itt látok esélyt, hiszen a PSD már a télen is megpróbált ellentűntetést szervezni, szemben a hatalmas Dragnea és korrupció-ellenes megmozdulásokkal, meglehetősen sikertelenül.
Azt hiszem elszámolta magát a pártvezér legalább három másik vonatkozásban is, egyfelől túlzottan bízik a monolitikus pártjában, abban, hogy követni fogja a végetelnségig. Másfelől pedig és ez a bűnös hiba fogja vesztét okozni, a kormány tevékenységét alárendelte személyes és nagyon szűken értelmezett pártérdekének, márpedig a tarthatatlan ígéretek miatt a kormány működésképtelen a közvélemény érzékeli ezt. Harmadrészt pedig a törvénykezést próbálta/ja saját korrupciós ügyeinek eltussolására, fölmentésére használni és ez is kudarcos, (és erről mondja Márton Árpád, hogy ő nem is érti, holott fölteszem éppen az zavarja, hogy a közvélemény jó része éppenhogy érti, ami itt folyik!) nemcsak a politikai nyugat, hanem a lakosság jó része is elkötelezett a korrupció-ellenes harc mellett. Ma elsőrendű problémának tűnik föl a korrupt politikai osztály ténykedése és ezért könnyen lehet mozgosítani ezzel a témával. Vesztésre áll Dragnea and Co még akkor is, ha parlamenti többséget tud szerezni, olyan nyilvánvalóan kínos ügyekhez is, minthogy az elítéltek bármilyen közméltóságot megpályázhatnak és betölthetnek. Sajnálattal kell észrevételezzük, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással, képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.

2017/11/07

Tények nélkül



 Tények nélkül

Két téma borzolja a kedélyeket és a rommagyar médiatér poshadó állóvizét, és egyikben sem haladunk előre, szóval nem haladunk semerre, leállni és elakadni viszont még itt is színvonalsülyedést jelent. Nemcsak a vitakultúra hiányzik ahhoz, hogy demokratikus és plurális nyilvánosságban, felnőtt emberek módjára, a közös okoskodás hasznát keresve, álláspontokat meghallgatva és árnyalva, jobbító szándék mellett vitázva végiggondoljuk ügyeinket, de lassan már fogalmaink sincsenek, amivel a valóságot megjeleníthetnénk. És nem arról van szó, meglátásom szerint, hogy a tények utánra (post-fact), vagy az alternatív tények manipulatív világába kalauzolnának a nagysvádájú megszólalók, hanem TÉNYEK NÉLKÜL vagdalkoznak – tisztelet a gyér kivételnek – enervált és intoleráns, előítéletes (köz)szereplők. Egy rosszul strukturált és végletesen jobbraborult, (a szó szoros értelmében) együgyű mezőnyben, vakon és egyre türelmetlenebbül merül föl mind a kettős állampolgárság és félszavazati jog – és ehhez kapcsoltan persze a fidesz-kádéenpének való kampányolás – kérdésköre, mind a MeToo mozgalom által fölvetett molesztálási ügyek átbeszélése.
A szavazati jog kérdéskörével kezdve, soha nem vitattuk meg, sőt még föl sem merült, hogy vitára érdemes az, hogy a kettős állampolgárság „megadását” követően mit tegyünk, tegyünk-e egyáltalán valamit is a félszavazati jogunkkal? Márpedig a dolog fölöttébb kényes és problematikus, enyhén szólva is megosztja a magyar (széles értelemben vett) közösséget a határok mindenik oldalán. Ugyanis elvi és a demokratikus gyakorlatot torzító hatása lehet annak, hogy egyfelől olyan szavazók, akik nem élnek egy adott állam területén, nem is szándékoznak oda költözni, vagy ott adót fizetni, illetve a szavazatuk következményeit semmilyen formában nem élvezik, vagy épp ellenkezőleg szenvedik el, jogosan és morálisan tekintve dönthessenek félszavazatukkal sarkalatos kérdésekben. Azután a határontúli magyarságnak csupán egy része – a felvidéki és kárpát-ukrajnai magyarság, de az ausztriai sem vehet részt, még a listás szavazásban sem. És a félszavazatok nyomán az egyenlő, közvetlen és titkos szavazásról szóló törvényes előírás is sérül(het) a kialakult regisztrációs és levélben (sőt közvetítőkön keresztül történő) voksolási gyakorlattal, amire ráadásul a külföldön tartózkodó állampolgárok, állandó magyarországi lakhellyel rendelkező szavazók, nem is jogosultak. Ismétlem a regisztrációs manipulációtól (a Minority SafePack-re gyűjtött aláírást, nálunk összemossák a szavazási regisztrációval, sőt a fidesz-kádéenpé mellett való kampánnyal) függetlenül problematikus az eljárás, amellyel – persze jó adófizetői pénzért –  a Fidesz itteni zseb- , valamint fiókpártja „segítik” a regisztrációt. Mondom elmúlasztottuk megbeszélni, hogy jogi és morális meggondolásokból miféle dolog is a hálavoks, és most jó kiadós „Gyurcsányozással” lehet ismétcsak elterelni a figyelmet, fölülírni mindenféle reális vitának még a lehetőségét is, ahogy azt az itteni pártok és megmondóemberek (most a névvel vagy álnévvel trollkodó kommentariátust nem is említem) sulykolják. Amikor többek között, Markó Béla vetette föl, hogy nem kellene belekeverednünk a magyarországi politikai csatározásokba, hiszen abból semmi jó nem származhat számunkra, akkor rámordultak ugyanazok, akik ma is tabuként kezelik a dolgot. Megvitatni nem lehet, mert aki ezt teszi az alanyban állítmányban és nem „nemzetben gondolkodik” és alulértetten nemzetáruló, oszt slussz. Úgy tűnik a tabusítás, a dolgok elsunyítása és szőnyeg alá söprése ma nemzeti érdekké avanzsált, csakhogy egy nemtelen és elvtelen eljárás sehogyan sem támogathatja a magyar kultúrnemzetet, de még az egyes vagy kettős állampolgárok közösségét sem. Érdemes viszont egy kis gondolatkísérlettel elképzelni, hogy mi lenne, vagy mi lesz, ha a közvélemény átbújik a tű fokán (márpedig a közvélemény természete szerint nagyon is változékony) és nem a jelenlegi kormánypártoknak kedveznének az itteni voksok, milyen harsányan követelnék a határontúli szavazati jog visszavonását ugyanazok, akik ma gyurcsányoznak.
Aztán előkerült a szexuális zaklatás tabutémája is, ugyanolyan félszeg és féloldalas, ugyanolyan át nem gondolt klisék szerint ki nem beszélve, mint a legtöbb közös dolgunk: perverz és az eredeti szándékokat szinte egészében elrejtő, mellébeszéléssel és gyűlöletbeszéddel fűszerezve. Olyan rosszul ütötte le az alaphangot mindkét rommagyar média – a vásárhelyi állami Rádió és nyomában a maszol.ro éppenúgy, mint a transindex.ro főszerkesztője -, hogy szinte nem is lehet érdemben hozzászólni a fölmerült ügyhöz/ügyekhez. Első esetben a színházigazgatókat kérdezték, anélkül, hogy az esetleges érintetteknek szót biztosítottak volna és ezzel nemcsak elbagatellizálták, hanem mintegy ad acta tették, befejezettnek tekintették az ügyet (Érdekes, hogy az színiigazgatók mindenike kikérte magának, hogy csak a színházak lennének/lehetnének érdekeltek ilyen ügyekben, de az eljárás amivel a sajtó élt maga is csupán erre az egy területre/intézményre fókuszálta a kérdést, és ezt már nem is tették szóvá. Kiváncsi lennék mit gondoltak a szerkesztők, amikor csak az igazgatókat kérdezték az esetleges zaklatásokról, hogy majd maguk ellen beszélnek és ügyekkel jönnek elő?), nem volt, nincs és nem is elképzelhető molesztásál kies tájainkon, szóval ha lett volna, vagy lenne sem lenne, punktum. A vita így egyenesen a MeToo mozgalom és a szexuális zaklatás magán, illetve nyilvános jellegén rugózik, bár sejteni is alig lehet, a transindex.ro fölütéséből, hogy miről is beszélünk? Sanda sejtetések, vádak és ellenvádak, összemosás, gyülöletbeszéd van, de tisztázó szándékú átbeszélés, tények és argumentumok fölsorakoztatása nincs. Márpedig (legalábbis Foucaulttól tudjuk) a szexualitás, a tabuk, az obszcenitás, az erőszak vagy éppen a perverzitás, az elfogadott és a tiltott szexuális gyakorlatoknál nincs is közérdeklődésre számot tartóbb téma: a szexulitás korszellemet és kultúrát, valamint hatalmi viszonyokat fejez ki és sokszorosan kapcsolódik a biopolitikai és a test-politikai meggondolásokhoz és eljárásokhoz. Ráadásul a kontextus amiben, a Weinstein-botrány nyomán, fölmerült, a hatalom – amelyik mindig, még azon ritka esetekben is amikor éppen nem perverz – nyilvános, ezért a kiszolgáltatottságot, a megalázást a molesztálást is ki kell mondani, nyilvánossá kell tenni. Erről szólna a MeToo mozgalom, az „előbújásról”, hatalmi helyzetek és hatalmasok által elrejtett és tabusított esetek felszínre hozásáról, abból a meggondolásból, hogy ne fordulhasson elő, vagy ritkuljanak a szexuális zaklatások. Csakhogy eltorzult és állandóan a tabusításra hajló nyilvánosságunk (elsősorban a médiák, de nemcsak) átfordítja a dolgokat, semmiben sem segíti a tisztánlátást, nem is tudja hogyan tehetné, hiszen sem hozzáértése, sem hitele, nincs annak amit és ahogyan eddig mondtak, de még egyenes szándék sem vezérli a megszólalókat, dadogásuk több kárt okoz, mint hasznot.