2016/12/27

Kétezertizenhat, Vlagyimir Vlagyirimovics éve

 Kétezertizenhat, Vlagyimir Vlagyimirovics éve

Nehéz eldönteni, hogy mit is kívánjon, mit kívánhat az ember az új esztendőtől, no nem magánéleti téren – ott azt hiszem ki-ki vérmérséklete szerint kívánhat még több fogyasztói mámort, vagy egészséget, boldogságot és családi békét, stb., stb. –, hanem a közélet, a „világ dolgainak” alakulását tekintve. És azt sem könnyű helyén értékelni, hogy mit hozott, milyen volt, az elmúlni készülő esztendő? Azért nem könnyű a dolga az évértékelőnek, mert a széttöredezett és felemás világokból jó esetben is csupán mozaikszerűen összeálló képek megítélésének – ahogy a költő írta: „Akár egy halom hasított fa,hever egymáson a világ…”   sincs valamelyest is egységes, koherens és rendezett értékelési szempontrendszere, interpretációs mátrixa. Csupa posztmodern krízis, sőt akár a kétpólusú világrendet követő „igazodási periódus” végét jelző világrendetlenség időszakának kapujában állhatunk, és kérdés, hogy van-e könnyű módja a haladásnak, egyáltalán merre van az előre? Nem kétlem, hogy új igazodási pontokra van szükség, hiszen, ma sem egy, sem két jól körülírható, működési módozataiban viszonylag kiszámítható nagyhatalmi pólus nincs: a végelgyengülésben szenvedőnek hitt orosz medve kihívóbb és önteltebb, mint egy emberöltő óta bármikor, az AEÁ pedig éppen egy új demagóg beiktatására készül, aki az egykori dicsőséget (akármit is jelentsen ez) ígéri visszaszerezni, unortodox, sőt paradox módszerekkel, egyelőre arrogáns putyini mintára. És, ha Európa, legalábbis annak nyugati fele, az EU régi tagországai sok szempontból egyértelműen igazodási pontot jelentettek keleti szomszédaiknak, a hozzájuk való fölzárkózás, mint hosszú távú politikai projekt működött, akkor már ez is többé-kevésbé  múlt: a keletiek és jelesen a magyar establishment ármánykodása, (ál)harcos Brüsszel-ellenessége, Putyinhoz való dörgölőzése, Görögország hitel-válsága, a menekült-krízis, és azután pedig a Brexit, és a terror-fenyegtettség okán, stb., elvesztette igazodási minta szerepét. A német-francia béke és koordináció tartja takaréklángon az EU-t és kérdéses, hogy ez elég lesz-e a kontinens integrációjának újraindításához, különösen, ha a francia szélsőjobb előretörése nem állítható meg, illetve a menekültválság országos politikai krízist eredményez Németországban, és egy esetleges jobbra tolódást hoz ott is. A fenyegető és provokáló putyini Oroszország maga is a gazdasági összeomlás szélén lavíroz, a katonai gépezet még úgy ahogy működik, de a gazdasági szankciók és az energiahordozók alacsony ára bármikor összeroppanthatja a büszke nemzet gazdasági gerincét. Oroszország sem ellenállni nem tud a globalizációnak, sem globalizációs gócpont nem lehet, instabilitást és önkényt ideig-óráig exportálhat, de esélytelen a világhatalmi pozícióra. Kína, hosszabb távon lehet egy másfajta globalizáció kiindulópontja, de ez a távolabbi jövő, egyelőre modernizációs deficitjét, és technológiai lemaradását igyekszik fölszámolni, de előbb-utóbb politikai berendezkedését is fölül kell vizsgálnia és ez nem lesz megrázkódtatásmentes.
A világrend fölbomlása a fontos szerepet játszó államok belpolitikai folyamatainak, a régi ideológiai alapon tagolt politikai mezőnyök és a neki megfelelő politikai váltópártok krízisének és áthelyezkedésének a következménye. A középre húzó politikai mezőnyök decentrálását hozta a jobbra tolódás, a baloldal mély válsága, a liberalizmus szitokszóvá degradálása, a populista és demagóg diskurzusok térnyerése a közéletben. Ez utóbbiak, lassan, teljesen marginalizálják az értelmiségi és tudományos értelemben is kontextualizált nyilvános diskurzusokat elhitetve azt is, hogy az elitek fordultak el a „köznéptől”, az értelmiség a válság okozója, és nem éppen megfordítva, az értelmiségellenes politikák, melyet a jobboldali és széljőjobboldali, valamint neokon hatalmi gócok kiszorítósdija erőltet az értelmiségre. A jobbos lejáratókampányok, virulens populista és demagóg nyilvános diskurzusok marginalizálják az értelmiségiek többségét – első sorban a baloldali és liberálisakat, de végső soron a többieket is – azután pedig bűnbaknak kiáltják ki a marginalizált, megalázott és kigúnyolt, stb., eliteket. Az áldozat kriminalizálása gőzerővel folyik, amint a magyar példán látszik, ahol a mediatikus tér hatalom általi agresszív kisajátítása mellett, a baloldali-liberális írástudókat és újabban a civil szervezeteket tették meg, nemcsak célpontnak, hanem bűnbaknak is. Sokakat, túlságosan sokakat megtéveszt ez a gátlástalan hatalmi technika, még az értelmiségiek körében is, és sokakat tesz a rendszer érdekelté az egyenlőtlen és tisztességtelen játszmában való részvételre, mint ahogy sokan, túlságosan sokan hallgatnak és ezzel mintegy legitimálják a rendszert. Eközben a „köznép”, aki habitusánál fogva a tudásbeli szükösségből erényt farag, félművelt, viszont magabiztos, magát nyeregben érző, az egyre szélesebb réteget kitevő prekariátus és nem utolsó sorban az internetes csőcselék, a kommentariátus lelkesen asszisztál az értelmiség karaktergyilkolásához. A hiszékenység dominál, a manipuláció leleplezésének, a kritikai szemléletnek alig vannak hívei, elképesztő butaságok és agyament összeesküvés-elméletek kerülnek be főleg a közösséginek mondott média tartalmai közé, és szereznek maguknak lelkes, sőt harcias híveket.
Nagy kérdés, hogy jövőben, a belpolitikai használatra fölépített és terjesztett populizmusok, átkerülnek-e a nemzetközi politikai mezőnybe, a jelenleginél is nagyobb fölfordulást és instabilitást eredményezve, vagy pedig a nemzetközi politika megmarad a diplomácia szabványos és visszafogottabb keretei között és egy stabilabb helyzetet teremt. Meglepő lenne, ha a belső status quo fölrobbantásán, az eddigi politikai stílust harsány demagógiára – igazság-, illetve tények utáni politizálásra – váltó egyre inkább domináns politikai diskurzusok megállnának a határoknál és nem harapóznának el a nemzetközi politika mezejében is. Akik a demokrácia-exporttól féltik a nemzetközi közösséget, azok játszi könnyedséggel exportálják saját „illiberális”, autokrata, és politikailag inkorrekt diskurzusaikat, sőt aktívan részt vesznek külföldön is a kampányokban. Ezt igazolja Putyin és a brexitet áteröltető brit politikusok beavatkozása Amerikában, de – kisebb léptéken – a magyar kormánypártok itteni politikai kampánya, valamint a magyar külügyminiszter beszólása is.
Meglehet kétezertizenhétben sem döl el, hogy a mostani populista elhajlás és a jobboldalra való kilengés, a hosszútávú ciklusok részeként és szükségszerűen visszalengést, középre igazodást és stabilizációt hoz-e, vagy valami egészen másnak a kezdeténél vagyunk? Jó lenne a középrerendeződés évéről írni jövő ilyenkor, de minden esetre addig is érdemes éberen figyelni a jelenségeket, és tájékozódni, nem engedni a manipulációnak, az ész mentheti meg a világot, a többi üres beszéd.




2016/12/20

Jobb lett-e a világ?

Jobb lett-e a világ?

Nézem az év terrorista akcióinak interaktív térképét, melyen több mint ezerhétszáz terrorcselekményt jelöltek be, melyekben több mint tizenötezer ártatlan ember vesztette életét és bár nem tudom, hogy ez a szám abszolút értelemben sok vagy kevés – a most is dúló háborúkban nagyságrendekkel többen vesztették életüket – mindenképpen elborzasztó. Nyilvános – a médiahatást mindenképpen fölhasználó, azt megcélzó – kivégzés Ankarában, teherautós tömeggyilkosság Berlinben, lövöldözés Zürickben. És mindez egy napon, sok ez így, szinte egyszerre, még az erőszakhoz szoktatott nézőknek is az, ünnep helyett terror, gyilkos és öngyilkos elkeseredettség versus páni félelem, és döbbenet: a humánum decentrálásának (Nietzsche óta már nemcsak az Isten, hanem, mintegy végességének biztos jeleként, az ember úgyszintén halott) számomra, és józan ésszel, nehezen emészthető képei, mint megannyi memento mori. Mintha nem az ember(iség), hanem valaki/valami más lenne a fontos, a célok kijelölője, amihez képest az ember már csak kivitelező (dezantropomorfizált, dehumanizált humán erőforrás?), puszta eszköz (vajon Kant kategorikusz imperativusza is halott? „Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind saját személyedben, mind pedig mindenki máséban mindig egyúttal célként is kezeld, sohasem puszta eszközként”), öngyilkos merénylő, vagy vétlen áldozat. Vagy fölváltva, hol egyik, hol másik: biodíszlet a döbbenetes látványhoz, a mindenek fölött levő, fogyasztói illúzióhoz. Úgy tűnik a halál képei az üzemmód részei (az infotainment előállítási technológiájának fogaskereke), az erőszak elad és a gátlástalanság „élvezetes”, illetve „szórakoztató”, nézettséget, ratinget termel, két reklám közt éb(e)ren tartja az embereket, növeli a reklámértéket.  
Ha meg a világ politikai térképére vetek egy tekintetet és azt is megnézem, hogy nőtt, vagy csökkent a demokráciák száma, hát ismétcsak negatív képet kell látnom, azt, ahogyan a szabad világ zsugorodik és a valós, meg a különös, újfajta fél- vagy már egészen diktatúrák száma nőtt. Nap mint nap látható ahogyan államok, országok és népek élete fordul ki megszokott sarkaiból, normális folyásából, és válnak senkiföldjévé, ahogy az élet megszokott keretei eltűnedeznek és valami más, az új barbarizmus, a decivilizáció terjed, nemrég még élhető, civilizált helyeken és társadalmakban is. És mintha a világ vezető hatalmai egyfelől tehetetlenek lennének, másfelől meg maguk generálnák a bajokat, és nem vennék észre, hogy a terrort a demokrácia-deficit táplálja, a gátlástalan gazdagodás és határtalan fogyasztás vágya teszi zombivá, önmaga elfogyasztójává az emberiséget.
És aztán ott vannak a „borzalmas” szavazók, akik egyfelől, a pusztán formai demokrácia gyengéit kihasználó, a manipulációt irányító hatalmasok, a félrevezetésre és az érzelmekre, különösen a gyűlöletre alapozott kampányok hatására, másfelől meg, maguktól is szinte teljesen elidegenedve, megválasztják a zsarnokokat. És nemcsak megválasztják, de félreértett törzsi szolidarításból, érzelmi alapon értelmezett, nemzethynek hazudott mitikus valósághoz való azonosulásból, ki is tartanak mellettük, asszisztálva a romboláshoz, a dezintegrációhoz, a már megvalósított emberjogi szabályozások és toleráns attitűdök (lásd politically incorrectness, mint újfajta „érték”) fölszámolásához. Vidáman és egyre gyorsabban pörögve megyünk tönkre, és foszlik szét egész világunk, jön a teljes világrendetlenség, a nihil, és nem látszik, hogy ki vagy mi vethet gátat a pusztulásnak. És ki mondja meg, hogy mitől lenne jobb, ha már nemcsak Putyinok és Erdogánok, hanem immár Trumpok (valamint magyar, brit és lengyel kistestvéreik) is, azaz gátlástalan, saját hatalmuktól eltelt, haladás- és felvilágosodás-ellenes, okkult célokat szolgáló, újfajta diktátorok vezetik a világot? Sokan idézik a demokrácia korlátairól szóló churchilli bon mot első szavait, de elfelejtik a mondás végét, úgy tesznek mintha a demokrácia csupán egy hobby lenne, melyet a nyugati társadalmak lelkesen követnek, de csupán esendő és esetleges hatalommegosztási szisztéma, jobb híján. Csakhogy mondjon már valaki egy másik szisztémát, akár fél vagy egész autokráciát, diktatúrát, valamit, ami hosszabb ideig biztosítja a békét, a hatalom erőszakmentes átszármaztatását, mint a valódi demokrácia. Hát erről soha nem szólnak az új próféták, csak arról, hogy „bármi megtörténhet”, hogy minden rossz, ami van, hogy Brüsszel és az integráció, a menekültek/bevándorlók az ellenség, meg mindenki „más”, aki nem „mi” vagyunk (ha ugyan ebben a kontextusban egyáltalán meghatározható, hogy ki és mi vagyunk). Ezért aztán pusztuljon a világ, mi majd valahogyan (ugyan hogyan?), mondjuk „kiválasztottságunk” okán, megmenekül(het)ünk. Márpedig az emberiség pusztulását még az újsütetű próféták sem él(het)ik túl. A mindenféle új stílusú diktátorok határtalan étvággyal („egyszer, illetve utoljára jóllakni”) fölfalnák és a gyanútlan fogyasztókkal is fölfalatnák a felvilágosodás századainak megvalósításait, és bevezetnék a szép új zombivilágot, ami aztán hatalmukat és magukat is tönkretenné.

Ennek kell(ene) megálljt mondani, és ez nem kevés. Nincsenek történelmi előképek – mint ahogy a világégésre, az ordas eszmék és nyomukban a háborúk pusztítására nagyon is vannak – és hallgatnak még azok, akik megállíthatnák a romlást, visszaállíthatnák a civilizáció folyamatát. Kétszázhatvanöt éve, a felvilágosult genfi, J. J. Rousseau esszéje, mely a civilizáció erkölcsromboló hatásairól értekezett díjat nyert egy olyan pályázaton, mely azt a kérdést vetette föl, hogy „Előbbre vitték-e a művészetek és a tudományok az emberiséget”? Nos, a kérdés természetesen ma is él, és lényegében megválaszol(hat)atlan, mert annak minden egyes terminusa nagyon is relatív, és időben is változó. De föltenni és válaszkísérleteket megfogalmazni nemcsak művészi és tudósi, hanem egyetemes erkölcsi kötelesség. Én optimista vagyok, (legalábbis olyan hegeli, azaz gnoszeológiai vonatkozásban) előbbre kell vigyék a művészetek, a tudományok, egyszóval a tudás, az emberiség ügyét, még akkor is ha ez ma kevésbé látszik, mint a közelmúltban. Csak ehhez, nem a felvilágosodás, a ráció ébredésének tagadására, hanem ellenkezőleg, ÚJ FELVILÁGOSODÁSra van szükség, az ítélőerő és azután a gyakorlati ész (kanti eszméinek) posztmodern fölélesztésére, tudományra és nem manipulációra van szükségünk, józanságra és nem a szenvedélyek fölkorbácsolására. Ezen legyünk hát. 

2016/12/13

A visszarendeződés forgatókönyvei

A visszarendeződés forgatókönyvei

FSN-PARFÜM, sötétkék szteppelt-kabát (vagy nem is, pufajka!) és baszksapka, cinkos-cinikus mosoly és Iliescu-s poló (vagy inkább, az „Újraosztjuk a nyomort!”, felíratú T-Shirt), ál (vagy nem is, neo) proletár retro, (vagy nem is, vintage) a kényszerű divat a román politikai mezőnyben, sőt – prömierben – Erdélyben és Bánságban is, valamint városon is az. Visszatért a kilencvenes évek eleje, nemzeti egységpárttal, és nagyon gyenge, szétaprózott és halovány ellenzékkel, ráadásul a mostani szociáldemokratának mondott párt vezetői a lehető legásatagabbak, provincialistábbak és revansistábbak, múltba révedők és hataloméhesebbek, mondjuk Adrian Năstasehoz képest is. A Dragnea-féle párt nagyarányú győzelmét nehéz valamely szerves politikai folyamat eredményének tekinteni (de nyomában bizonyára a látványos, viszont kevésbé hatékony, korrupcióellenes föllépés stratégiáját is újra kell gondolni); és az elmosódott, ugyanakkor gyengén teljesítő, a szakértőiséget lejárató kormánnyal szembeni ellenreakció is benne van a nagyon magas arányú győzelemben; meg a nyakló nélküli populista ígérgetés, stb. Minden esetre a PSD “hagyományos”, ígérgetős/nacionalista diskurzusa “még” bejött, sőt teret nyert a fiatalok és a városi szavazók körében is. És nem nagy csoda ez ott, ahol az állami szektorban magasabbak a jövedelmek mint a versenyszférában, ahol az inaktívak száma magasabb az aktívakénál, akik legkevesebb egyharmada külföldön dolgozik, stb. Most a kormány majd kihátrál a túlzott ígéretek mögül, de az alkotmánymódosítás pészédés kezdeményezésétől és levezénylésétől borsoznia kell a hátunknak. Egy kis kiegyensúlyozó erővel fog bírni az ALDE (pontosabban Tăriceanu), de ez halovány remény a normalitáshoz, a decens kommunikáció és párbeszéd fönntartásához; az meg hogy mikor és mennyire ütőképes parlamenti ellenzék lesz, még csak nem is körvonalazódik. A technokrata kormányzás, és a Cioloș-féle kettős játszma lecsengett és csúfosan megbukott, vele együtt pedig a legtöbbet Johannis VESZÍTETT, második mandátumra való kilátásai ma, szinte a nullával egyenlőek.
Ezzel együtt az előreláthatatlanságot nagyban növeli, hogy még nincs elnöki reakció, a választási eredményekre és elkezdődhet egy húza-vona, Dragnea-Johannis párharc, ami olyanféle mezőnyt teremthet, mint Băsescu elnöksége alatt, a Pontával való distruktív és kontraproduktív párharc által meghatározott. És mivel az elnöknek alig maradtak eszközei egy Dragnea-ellenes politikai háború megvívásához, félős, hogy a DNA közvetítésével próbálja meg gyengíteni a PSD-s állásokat, és még látványosabban vonja be a politikai háborúba, még inkább lejáratja, elhitelteleníti a korrupcióellenes „harcot”. Vagy pedig mindenki kihátrál a korrupcióellenes politikák mögül és az azonmód el is enyészik.

Zsákbamacska a zsákutcában

Ami a rommagyar politika szempontjából első blikkre elmondható, hogy örvendetes a parlamenti jelenlét, amit jobb és hatékonyabb érdekérvényesítésre lehet(ne) használni, a sikerélmény és az önbizalom részleges visszaszerzése sem utolsó fejlemény. Csak a kialakult helyzet rossz értékelésének veszélye nem múlt el, sőt, egyre inkább előtérbe kerül, hogy a nacionalista és fidesz-sugallta "igazság utáni" kampány bevált, A FÉLELEM MOZGOSÍTOTT és ezzel az első cél, a parlamentbe jutás sikerült. Érdemes hangsúlyozni, függetlenül attól, hogyan fogják „hivatalosan” értékelni a kampányt, hogy nem a konfrontatív, román-magyar viszonyt elmérgesítő jelszavak és kommunikációs panelek, melyekből szinte minden esetben visszavonulót is fújt az RMDSz (lásd visszaszerezni plakátháború, december elsejei diplomáciai csörte, amiért még lesz román visszavágás, stb.), hanem a FÉLELEMKELTÉS mozgosított. (Nagyon sokan ezt csak a Kövér, Semjén és főként Orbán megjelenésekor vették komolyan, hiszen nagy lehet a baj és a pánik, ha már ők is itt kellett kampányoljanak, ugye). És ez semmi jóval nem kecsegtet, hiszen most kellene pozitív és előremutató programmal jönni, kormányon vagy ellenzékben, ahogy alakulnak a dolgok, és most kellene nem a félelmet, hanem a „nyugodt erőt” fölmutatni a tárgyalások során. Félő viszont, hogy az elmérgesedett/ített viszonyok gyors helyretétele kudarcot vall, és ez már nem rajtunk, hely- és helyzetismereteinken, megszerzett tapasztalatainkon, stb.,  hanem Budapest szándékain múlik majd.
Azt, hogy hogyan tovább, azért nem lehet megjósolni, mert a kampány alatt látszott csak igazán, hogy egy már teljességgel gátlástalan, a hagyományos kisebbségi, jogvédő, és az elismerés politikáját maga mögött hagyott formációval van dolgunk, amelyet nem itthonról, hanem Budapestről kézivezérelnek. A rommagyar frakciók és politikai mainstream jövőbeli viselkedéséről egy dolgot biztosan tudhatunk: azt teszik, amit Budapest üzen. Az sem előrelátható, hogy kormányra megy-e a szövetség? Mert egyfelől, azt hiszem, Dragnea külső parlamenti támogatást fog kérni bizonyos ügyekhez, és az alkotmánymódosításhoz, cserében “fű alatti” támogatást ígérve (pl. néhány állami hivatalt, és egyféle védettséget a korrupciós ügyekben). Másfelől, meg – csakhát ugye a fidesznél is “bármi megtörténhet”, ahogy a mostani pálfordulást is úgy kommunikálják, mintha logikusan következne az eddigi politikájukból – Budapest eddig ellenezte a kormányszerepet, és meglehet továbbra sem „engedélyezi”, hiszen az bizonyos mértékű függetlenséget hozna a szövetségnek.
Az már látszik, hogy a magyar kormány által TÚSZUL EJTETT és kiszolgáltatott RMDSz, a maga során, MEGFÉLEMLÍTÉSSEL, RIOGATÁSSAL túszul ejtette a rommagyar szavazók többségét, feladta önállóságát, és közvetlenül KISZOLGÁLTATTA a magyar kormánypártoknak SZAVAZÓIT (az Orbán-Kövér-Semjén trió közvetlenül is beavatkozott az itteni kampányba). Ráadásul az alternatív küszöb és a hat százalék közötti teljesítménynek minden bizonnyal még nagyobb ára lesz a jövőben. Egyfelől, mert a Fidesz-KDNP hálavoksokat fog követelni 2018-ban – ez talán a kisebbik rossz – de akármikor leválthatja a szövetség vezérkarát, és ami a legrosszabb, olyan magyar-román KONFRONTATÍV politikát erőltethet ránk, amiben mi csak veszíthetünk. A több oldalról is foglyul ejtett rommagyar szavazó – bár a Stockholm-szindróma ma még sikeresen elfedi ezt – előbb-utóbb szembesülni fog sanyarú helyzetével, a sajátosan erdélyi és kisebbségi érdekérvényesítő képességének lecsökkenésével.  Amikor a politika zsákbamacska egy virtuális térben, szinte „bármi megtörténhet”, akkor a zsákutca is sugárútnak tűnhet, a falhoz ütődés pedig, szinte szükségszerű. A rommagyar politika sikere nem jöhet máshonnan csak a BELSŐ EGYENSÚLYOK helyreállításából, a demokratikus elkötelezettség ápolásából, az európai integráció folytatásából, és általában a KIEGYENSÚLYOZOTT és PRAGMATIKUS politizálásból.
Most szimbolikus győzelem van, pezsgők durranása, úgy tűnik föl, hogy az eddigi sikertelen és hiteltelen politizálás és politikusok, hirtelen sikeresek és hitelesek lettek, ez viszont csak illúzió, jönnek a dolgos hétköznapok, jön a visszarendeződés és az egyre valószínűbb „paloták harca”. Rommagyar vonatkozásban pedig ára lesz a plusz 2 százaléknak, a decentráltságnak, az önállóság elvesztésének, és ez fájdalmasan fog lecsapódni a kisebbségi politizálás minden területére, a prioritások/napirendek kijelölésétől egészen a káderpolitikáig, a román-magyar kapcsolatoktól, a nemzetközi megítélésig, stb.
Na, de legyünk egy pillanatra optimisták, győztünk, vagy legalábbis egyesek győztek!



2016/12/06

Kis társadalomrajz

Kis társadalomrajz

A kritikai társadalomtudományok (az absztrakt elmélet és az absztrakt empirizmus pólusai között mozogva) többet tudnak a társadalmi átalakulások dinamikájáról, mint azt általában föltételezik, illetve – és mivel a politikum ellenérdekelt az általuk föltárt valóság napfényre kerülésében, és ezért elfedi, vagy legalábbis igyekszik fölülírni az egyre divatosabb populista/demagóg diskurzusaival – ez a tudás gyakran háttérben marad. És ez összefügg azzal is, hogy a kritikai értelmiségnek (akit fölületesen, és igaztalanul baloldali-liberálisnak mondanak, ha nem egyenesen stigmatizálják e jelzőkkel), aki ennek a tudásnak a kitermelője, forgalmazója, viszont nem föltétlen, és főként nem az egyedüli haszonélvezője (!), nem alakult ki a valós társadalmi bázisa (Szalai Erzsébet). Ezért aztán gazdasági háttere, anyagi lehetőségei is nagyon behatároltak, jó esetben az akadémiai élet, amúgy is szűkös forrásain tengődnek. 
Ezeket előrebocsájtva igyekszem, a közérthetőség szempontját szem előtt tartva, vázolni a posztszocialista román és benne a rommagyar (új)kapitalista társadalom néhány jellemző stratégiai életpályamodelljét, abban reménykedve, hogy ezzel hozzájárulhatok a megváltozott gazdasági, társadadalmi és hatalmi háttér előtt zajló politikai mozgások jobb megértéséhez.
Az elmúlt rendszer, bárhogyan is nevezzük, akármilyen átfogó és mély kritikával illetnénk, vagy akár csak felszínes gyülölködő jelzőket aggatunk rá, a társadalmi egyenlőség szempontjából, és ezzel összefüggésben az osztálykülönbségek vonatkozásában, homogénebb, kevésbé diszkriminatív volt, mint a kialakuló (új)kapitalista rendszer. A szocialista/kommunista társadalmi ideál, végső soron, alapvető stratégiai célkitűzése az osztályokra épülő társadalom fölszámolása volt. Ma már jól tudjuk, hogy ez nem sikerült, azt is, hogy még ideális esetben sem sikerülhetett volna (az első talán Milovan Dgyilás volt, aki az új kommunista „nomenklatúra” – új osztálynak nevezte – kialakulására figyelmeztetett még a negyvenes évek végén), viszont az életpálymodellek tekintetében, az egyéni és csoportos vertikális társadalmi mobilitás szempontjából, ez a modell erősen elterjedt és meghonosodott. Magyarán, bár az egész társadalom fölött ott volt az „üvegplafon”, mely nagyon is korlátozta a meggazdagodást, (sőt nálunk még a fogyasztást is) a gazdasági sikert és annak tartós, generációkon átívelő újratermelését, a feltörekvésnek, a szegénységben való egyenlőségnek, stb., kialakult és elterjedt egy szocialista modellje. (Kivétel volt egy nagyon szűk, társadalmi értelemben lényegtelenül vékony réteget, aki hatalmánál, azaz státusánál fogva került a kiváltságos osztályba, de maga is instabil volt, gyakran státusával együtt gazdasági alapjait is elveszítette, vagy a tisztogatások során akár szabadságát, sőt életét is. Paradox módon a nomenklatúra helyzete volt a leginstabilabb, leválthatók, kiszolgáltatottak, sőt megvádolhatók és üldözhetők, de minden esetre állandó kontroll alatt lévők voltak. Vance Packard írja klasszikus könyvében, hogy a „becsvágyó igazgatók”, „a világ legmanipuláltabb és legkizsákmányoltabb alkalmazottjai” – nos, ez a jellemzés kiválóan alkalmas a nomenklatúra derékhada helyzetének leírására. Nem mellesleg ez a modell, és a vele kapcsolatos strukturális nosztalgia, a múlt rendszert „visszasírók” imádatának a tárgya – és egyáltalán nem Ceaușescu vagy Kádár, és a többi régiónkbeli kommunista vezér, kemény vagy puhább diktatúrája hanem – a létbiztonság, vagy legalábbis a tervezhetőség, a legkisebb kockázat fele való törekvés, még a valódi és tartós, osztályalappá acélosodó fölemelkedés feladásának árán is.) Az így jellemezhető szocialista életpályamodell központi eleme az oktatási karrier és a pályaválasztás volt, a legtöbb család („hatékony vágya”) elképzelése, és ehhez igazított döntései szerint, a fölemelkedés az oktatási rendszeren keresztül valósulhat meg, és többnyire több generációs projektként. Ha a gyerek diplomát szerez, akkor helyzete stabil lesz, sőt társadalmi státusa megváltozik, a fölemelkedés biztosított, ezért nagyon magas árat fizettek az iskolai befektetések terén. A családok, sőt az alsó osztályok széles rétegei elfogadták a feltörekvésnek azt a fomáját, amely csak az „átörökített becsvágy”-on keresztül a jövő generáció fölemelkedésével élhető meg (Bourdieu írja, hogy a „A feltörekvő kispolgár egész léte valójában egy olyan jövő előrevetítése, amelyet leggyakrabban csak áttételesen a gyerekei révén ’élhet meg’”.) A ’89-es változásokat követő (új)kapitalista rendszer viszont, olyan modelleket importált (jóléti és fogyasztói társadalom eszménye), melyek a régi csatornákon, mobilitási hálóztokon keresztül nem megvalósíthatók, ezért életpályamodellt kell(ett) változtatni, ami azzal is járt, hogy az iskola, a tanulás elveszítette kiváltságos helyzetét. Szigorúan gazdasági értelemben, de a családok és egyének életstratégáit tekintve nem következmények nélkül, az eredeti tőkefelhalmozás (Marx) korszaka jött el, az uram-bátyám kapitalizmusé („crony capitalism”), ahol az összeköttetések rendszere, a társadalmi tőke, fontosabb a tudásnál, a kulturális tőkénél. A fölemelkedésnek már nemcsak a hosszú távú befektetések eredményeként, több generációra tervezett válfajai váltak elfogadottá, hanem a rövidtávú meggazdagodás és feltörekvés (a self made man ideálja), a siker és az ezzel járó státusszimbólumok váltak meghatározó életmodellé. A konzumerizmus „értékei”, olyan erőteljesen léptek fel, váltak társadalmi léptékben meghatározóvá, hogy ez az életmodell minden mást háttérbe szorított (anómiás állapot állt elő széles körben, a mertoni értelemben, ahol a nagyon erősen reklámozott, és besúlykolt célokhoz nem létez/tek/nek legális és reális eszközök, ezért alternatív eszközöket keresnek). És mivel a gyors felemelkedés, a státusfogyasztásban mérhető anyagi siker gazdasági feltételei nem adottak, illetve legális eszközei alig alakultak ki, a társadalom szétfejlődése, újrastrukturálódása két irányba tart/ott/ és két helyszínen zajl/ott/ik. Drámaian sokan kivándoroltak, illetve külföldi munkát vállaltak, mint az itthoni – legalábbis státusemelkedés – önmegvalósítás eszközét tekintve ez utóbbit. Akik pedig maradtak (és ne feledjük társadalmunk, a nagyszámú „kilépés” következtében „reziduális társadalom”-má vált), azok a státustársadalom modelljét vállalták föl, az elérhető társadalmi pozíciókért versengenek, minden (igen gyakran illojális, és illegális, korrupt, stb.) eszközzel. Ők azok (beleértve magukat a kritikai értelmiségieket is), akik, első körben legalábbis, rezignáltak a gazdasági fölemelkedés elérhetőségében, viszont erős vágyat éreznek a feltörekvésre, a társadalmi piramis megmászására, és ezért (ismételten Vance Packard kifejezését használva) társadalmi/politikai/adminisztratív státusokra vadásznak. Nem osztályhelyzetük (mely gazdasági alapú lenne) megváltozásában, hanem a státusukból (mely szimbolikus jelentőségű – ahogy azt eredetileg Max Weber kifejti) származó kiváltságok megszerzésében reménykednek. Az elérhető politikai és adminisztratív, de még az akadémiai, stb., (ezért a sok magánegyetem, tele zengzetesnél zengzetesebb státussal, és ezért a sok botrányos plágium-ügy ezen a téren) pozíciókat is, elsősorban nem „a közjó szolgálatának”, (el)hivatásnak (beruf), hanem az itthon megvalósítható státusemelkedés szinte egyetlen útjának tekintik. Azután a státust gazdasági tőkére igyekeznek átváltani, ebben viszont a (politikai) korrupció a transzmissziós szíj, az átváltás szinte egyetlen módozata (lásd zsákmányszerző, patronális politikai rendszer). Az oktatási karrier tekintetében, céljuk nem a tanulás, kulturális tőkéjük gyarapítása és hosszútávú kamatoztatása, hanem a diplomaszerzés, ami szigorúan instrumentális, hiszen státusemelkedéshez szükséges kellék.

És persze marad/t a társadalom legnagyobb része, aki jószerével semmiféle mobilitási pályát nem lát, aki nem tervez, és aki csak helyzete, státusza fenntartásában reménykedik, politikai/társadalmi értelemben (nyugdíjasok, a munakerőpiacról kiszorultak /underclass/, vagy agrárproletariátus, kényszervállalkozók,  prekariátus tagjai, stb. Nota bene, ezzel együtt ez a széles réteg adja a szavazók zömét, az ők vokuskért versengenek a politikusok.) inaktív, és alsó osztálybeli, hátrányos, és kiszolgáltatott helyzetéből, a szükségből kovácsol erényt, (ők, akik mindeféle gazdagságot tiztességtelennek, minden politikust korruptnak, stb., gondolnak és abban reménykednek, hogy a tisztességtelenül meggazdagodottak előbb utóbb elnyerik méltó büntetésüket, vagy legalábbis morális értelemben megsemmisülnek, noha ez az elvárás meglehetősen történelmietlen) farag egyfajta osztályéthoszt (többek között vallási színezetűt, vagy nosztalgikusat, millenárisat vagy másképpen utopisztikusat, nacionalistát és összeesküvés-elméletekre alapozottat, stb.), aki (legalábbis  „valószínűségi okság” szintjén, ahogy azt Bourdieu megfogalmazza), újratermeli alsóbb osztályhoz való tartozásának minden, külső és belső, gazdasági és kulturális kellékét. Eközben ők a „virtuális fogyasztók”, nem a reklámozott javakat, hanem a reklámot magát fogyasztják, viszont ezzel is erősítik és (lényegében elsődleges ágensként) közvetítik a fogyasztói társadalom modelljét.